Nógrád. 1980. december (36. évfolyam. 282-305. szám)

1980-12-25 / 302. szám

Mit láttunk, mit várunk?

Interjú Nagy Richárddal a Magyar Televízió elnökével

A televízió különben sem ritka társalgási témánk, de, amikor e sorok megjelennek, minden bizonnyal az átlagosnál is többet beszélünk „áldott és átkozott” tévénkről: magasztaljuk, vagy szidjuk a karácsonyi műsort. Ez az össznépi véleményformálás azt jelenti, hogy ismét eltelt egy esztendő, s vissza lehet pillantani az elmúlt évre, s előretekinteni az eljövendő- re.

— Milyen volt a televízió mérlege 1980-ban, s mi várható 1981-re? — Válaszra a legilletékesebbet, Nagy Ri- chárdot, a Magyar Televízió elnökét kértük.

— Az elmúlt évben elértük, a heti 83 órás adásidőt. Az egyes csatorna műsorát az ország területének 94 százalékán, a kettesét mintegy 70 százalékán tudják nézni az előfizetők. Felméréseink szerint az országban jelenleg 2 800 000 készülék van, ami azt jelenti, hogy a családok 88—89 százalékának van televíziója. A piac azonban még nem telített, évente átlagosan mintegy 60 ezerrel nő az előfizetők száma. Szépen emelkedik a színeské- szülék-tulajdonosok aránya az év végén már több mint 200 ezer családban nézhetik színesben az adást.

— A televízió a tömegkommunikációs kutatóközpont segítségével rendszeresen méri a nézettséget. Milyen tapasztalataik vannak 1980-ból?

— Naponta átlagosan 2,9 millió néző ült a képernyők előtt, s a maximális nézettség 5—7 millió nézőt jelent. Ez az óriási nézőszám azonban kivételes.

— Milyen műsorszerkezettel igyekszik a televízió megfelelni e nagy számú nézősereg érdeklődésének?

— A legnagyobb az úgynevezett művészi szórakoztató műsorok aránya —, idetartozik a tévéfiím és tévéjáték, a moziból átvett film, a színházi közvetítés, a zenei műsorok, vetélkedők, show- adások és hasonlók — ez teszik ki az adásidő 51 százalékát. A politikai adások 26, az ifjúsági és gyermekműsorok 11, a sportadások 10, a reklámok 2 százalékkal vannak jelen. Ezeknek a műsoroknak a nemzetközi adatokat is figyelembe véve szokatlanul magas százalékban mi magunk vagyunk a készítői: 74 százalékot gyárt a televízió, s csak 26 százalékban veszi át a műsorokat, de ez utóbbiba számít például a filmgyárban gyártott magyar film is. Évente mintegy 7 ezer műsort gyártunk.

— Ennek az óriási műsormennyiségnek a „megtermelése” bizonyára sok gondot jelent. Az elmúlt évben melyik területen voltak a legnagyobb nehézségek?

— Bizonyos stagnálás mutatkozik a drámai műveknél. Klasszikus szerzőinket megfelelő mennyiségben tudjuk a képernyőre vinni, de mai magyar írókkal kevésbé jól állunk. Természetesen nemcsak a saját műsorainkkal, hanem a megvásárolt filmekkel is akadnak gondjaink. Az utóbbi időben egyre gyengébb például a megvásárolható kaland- és bűnügyi filmek színvonala.

— Nézői igények... Menynyiben tud a televízió eleget tenni a konkrétan megfogalmazott nézői igényeknek?

— Évente 45—50 ezer, műsorral foglalkozó levelet,

észrevételt kap a televízió, s ezeknek a nagy részében javaslatot, vagy, kérést. Az a tapasztalatunk, hogy egy-egy levél mögött mintegy száz néző véleménye rejlik, de ez a szám nem arányosan növekszik. Ha — például — már ötven levelet kapunk,

ugyanabban a tárgyban, az óriási potenciális nézőszámot feltételez.

— Megemlítenék talán két példát, abból, amit nem tudunk teljesíteni. Nem tudjuk növelni a labdarúgó-mérkőzések helyszíni közvetítéseinek számát. Ez nem rajtunk múlik, ugyanis a Magyar Labdarúgók Szövetsége egyelőre nem járul hozzá több közvetítéshez. Az a véleményük: ha a televízió nem adja egyenesben a meccset, akkor több néző kimegy a pályára. Mi azonban úgy gondoljuk, nem a televízió, hanem a magyar futball színvonala az oka annak, hogy mostanában gyakran csak lézengenek a nézők a lelátókon. Ugyancsak nem tudjuk az igényeknek megfelelően növelni a cigányzene- és ma- gyamóta-műsorok sugárzási idejét. Ezekből' az igénynek szinte nincs felső határa. Egy-egy nótaszóműsornak vasárnap délidőben is két és fél millió nézője van.

— Melyek voltak az elmúlt év legfontosabb televíziós feladatai és hogyan teljesítették ezeket?

— Mindenekelőtt a magyar —szovjet űrutazásról és a mószkvai olimpiáról kellett megfelelően tájékoztatni a nézőket. Ügy érezzük, hogy mindkét — korántsem köny- nyű — feladatunkat jól oldottuk meg, nézőink jól követhették az űrutazásnak mind űrbéli, mind földi eseményeit, olimpiáról pedig még soha ilyen mennyiségű műsort nem adtunk.

— Lesz-e az 1981-es évnek is ilyen „kiemelt" televíziós eseménye?

— Ugyancsak kettőt említhetek. Februárban lesz a Szovjetunió Kommunista Pártja XXVI. kongresszusa. Erről kell megfelelően tudósítanunk, de természetesen már a kongresszus előtt is sok műsort készítünk, amely a Szovjetunió különböző köztársaságainak életével foglalkozik. A másik: a Bartók-centenárium méltó megünneplése. Elkészül Concerto címmel egy Bartók életével és munkásságával foglalkozó film magyar—kanadai koprodukcióban. Szine- tár Miklós vitte képernyőre A kékszakállú herceg vára című Bartók-operát és ezenkívül számos Bartók-művet sugárzunk a legkiválóbb magyar és külföldi zenekarok előadásában, jeles karmesterek vezényletével. Törekszünk arra, hogy tudósítóink szerte a világon jelen legyenek a Bartók-jubileum eseményein, de ugyanakkor mértéket is kell tartanunk, nehogy a néző raunjon a Bartók-műsorok szüntelen sorára.

— Lesznek-e változások a műsorszerkezetben, hogyan növekszik a műsoridő, menynyiben javulnak a vételi lehetőségek és megvalósul-e 1981-ben a hétfői adásnap?

— A műsorszerkezet any- nyiban változik, hogy fél hat és hét óra között lesz az úgynevezett korai főműsor. A heti sugárzási idő igen mérsékelten, két órával 85 órára növekszik. Csekély mértékben javul a második csatorna vételi lehetősége. 1981- ben hazánk területének 75 százalékán lesz megfelelő minőségben vehető.

— A hétfői adásnapot egyelőre nem tudjuk megvalósítani, mert nincsenek meg az anyagi-technikai lehetőségeink. Stúdióink évente 340— 350 (!) napon át dolgoznak, és ez maximális, sőt túlzott kihasználtságot jelent. Lesz azonban jövőre is tíz hétfői rendkívüli adásnap. Ezeken az Önök kérték kerül műsorra, mégpedig kétféle változatban. Lesznek olyan műsorok, amelyeket egy bizonyos dolgozói réteg —, mint például a közelmúltban a bányászok — kívánságai alapján állítunk össze, a másik fajta Önök kértéket pedig a levelek alapján.

Morvay István

Farkas András hatvanéves

Palóc hónapok, évszakok vonzásában

Farkas András most záruló kiállítása egy hónapon át Balassagyarmat művészeti életének kiemelkedő eseménye volt A Palóc Múzeum dísztermében csaknem négy évtized termésének legjavával ismerkedhettek meg a látogatók, festményekkel és grafikákkal. A tárlat rendezése példásan egyszerű és elegáns volt. Csak sajnálhatjuk, hogy a múzeum fűtése nem megoldott. Az életmű egy részével való találkozás így is szívet melengető volt, a vendégkönyv tanúsága szerint a legtöbb vendég számára. Mert szívet melegítő az a világ, amely Farkas Andrásé.

Azé a művészé, aki hatvan éve született Abáújszinán, s termékeny életének legnagyobb részét az Ipoly-parti városban, Balassagyarmaton élte le. Paransztcsaládból indult azon az úton, amely a levegőben vetési varjak teletet tanúsíthatnánk em~' nem nélkülözte a viszontagsá- csapata suhog, morajlik. bertársaink iránt. Ezek az gokat sem. A hétgyermekes Legmeggyőzőbb összefog- emberek, akik képeimen je- család fia Kassán érettségi- Ialója mindennek a művész len vannak, soha útjába nem zett, a képzőművészeti fő- eddigi tevékenységét mint- álltak senkinek, és végtele- iskólát 1944-ben végezte el. egy megkoronázó Palóc hó- nül sokat tudnak a termé- A „Szépművészet” 1944. ja- napok, évszakok című pro- szetről, emberről, állatról, nuári száma elismerően írt fán számyasoltár. Közepén a növényiről, fákról, virágokról, róla, a főiskola akkori végző- magvető figurájával, mögöt- szervezésről, eladásról, s sei közül is kiemelve tehet- te a melengető, aranyió megannyi másról, ségét. Azután jött a kato- napkorong. Körben a tavaszi A kiállításon rajzok, illuszt- náskodás, a fogság, később a barkaágak, sárga kislibák örö- rációk egész sora is felvonult vidéki rajztanári munka. me, kiscsikó, kutya, gyerek — A festészet mellett az

Farkas András kiállítása játékos futása, a földműves- irodalom és a tanítás éltető szelíd figyelmeztetés az munka jelenetei és gyümöl- kenyerem -r- mondja Farkas

embernek. Figyelmeztet min- cse, az aratás ünnepe, az András. — Sokat olvasok és denekelőtt arra, hogy az olaj- ősz madarai, a téli favágás, számos irodalmi mű hatott képeken oly megejtő bájjal az olvasás meghitt öröme és rám megtermékenyítőleg, mégidézett paraszti viiág így tovább. főleg az orosz és a francia

elsüllyed, de nem lenne jó, — Mondják néha, hogy klasszikusok, hogy csak egyet ha vele együtt a jelen és a pásztoraim és parasztjaim említsek, Villon, vagy a majövő számára megőrzendő áhítatot keltenek — jegyzi gyarok közül Fazekas Mihály hagyományok is végérvé- meg a művész, akivel ott- Lúdas Matyija és természe- nyesen eltűnnének. Miről honában, képei, könyvei, ked- tesen Madách Tragédiája, de nem volna szabad lemonda- vés tárgyai között beszélge- ezt a sort igazán hosszan so- ni? Elsősorban a mégtartó tünk. — Lehet, hogy így van rolhatnám. Az illusztráció munkát végző ember szere- és ez nem is csoda, mert hi- számomra zászlóhajtás a tétéről, amely Farkas And- szén áhítattal festettem őket. költő, az író előtt, a befoga- rás számára mindenekelőtt a így voltam a Palóc hónapok, dó szeretet rajzbeli meg. nógrádiságot, azaz a nógrádi évszakok című profán szár- nyilvánulása. S azt az örö- ernber és vele szorosan ősz- nyasoltárommal is, amit va- met, amit az olvasáskor ér- szefüggésben a nógrádi táj lóban egyik fő művemnek zek, másokkal is meg aka- szeretetét jelenti. S szó van tekintek. Azt akarom, hogy rom osztani, a közösséget fenntartó szó- amint egy szépen mégfor- Több mint harminc év alatt kások felmutatásáról, a hét- máit oltár áhítatot kelt a hí- tanítványok ezreit nevelte a köznapokat meg-megszakító vőben, úgy ez a profán vál- szép szeretetére. ünnepi mozzanatokról is, tozat is áhítatot keltsen a — Pedagógiai pályafutá- az emberi élet kezdetét és látogatóban, immár nem az som legfőbb tanulsága, hogy végét jelző események örö- égiek, hanem nagyon is a mindig egyéni gondolkodásra mérői, vagy éppen komoly földi világ, a dolgos palócok buzdítottam tanítványaimat, méltóságáról, ez utóbbira iránt. Nagy dolog volt, amit mert hiszen természetesnek példa a Látjátok, feleim cí- századokon át a magyar pa- tartom, hogy az apák igényén mű kép. „Közben” van a raszt csinált. Munkaszerete- a fiák túllépjenek — jegyzi munkásélet, például a Té- te, okos küzdelme a ma em- meg.

len, vagy a Tél című képe- bere számára is példa és A hatvanéves Farkas And- ken, ahol a kemény fagy vi- tiszteletet érdemel. Hiszen rásnak még hosszú, termé- lágít, erőteljesen megformált ma is becsülettel kell végez- kény időt kívánunk, kucsmás favágók vonulnak, nünk a munkánkat, többtisz- T. E.

Útonjáró

Miért éppen Kulhanek?

Reggel a rádióban egy női hang (Reggeli párbeszéd) gazdája, aki feltehetően szakember a maga területén — esetleg pszichológus — arra figyelmeztet, hogy „legyünk tekintettel egymásra is, vegyük figyelembe a másik szempontjait” és így tovább... Mi ebben a fontos, a feltűnő, az említésre érdemes? Kizárólag az, hogy ezt mondani kell, hogy erre figyelmeztetést kapunk, egyre többet és egyre több helyről, több szájból, többféle megközelítésből sulykolódik az agyunkba az ember alapvető törvénye: „nem vagy egyedül”. Miért, mást gondolunk? Másként, magunknak élünk? Valaki nemrégiben az egyik képes hetilapunkban a közhelyek igazságáról írt egy teljes oldalt nagyon szépen és legalább kétoldalúan szemléltetve ezt a kérdést: „Divatba jöttek” a közhelyek arról, hogy az ember társaslény — következésképpen valami baj lehet ezzel a kollektív tudattal. A másik oldal: jó, hogy divatba jöttek, mert minden közhely igazságot tartalmaz és az igazság hangsúlyozása nincs messze a cselekvéstől.

Valóban jó, hogy mostanában egyre több figyelem fordul közös dolgaink felé. Egyre többen szólnak azokról a jelenségekről, amelyek így. vagy úgy felerősödve időnként és helyenként látszólag megkérdőjelezik közösségi mivoltunk

valós értékeit. De van egy másik „irányzat” is, amely szívesen keveri össze a dolgokat csak azért, mert így kényelmesebb és az emberi kapcsolatok legfőbb értékét látja abban, ha valahol, valakik segítenek egy-egy bajba jutott társukon. Pedig „a bajban egyek vagyunk”, mindig az extrém, a különös esetet vetíti elénk. Amiről pedig egyre több szó esik, nos, az a leghétköznapibb valóság, a mindennapi formális (munkahelyi stb.), és intim (pár- és családkapcsolat) megszámlálhatatlanul sokféle és kiterjedésű megnyilvánulása.

Ilyen változás sokféle ismert, egyről azonban talán még nem ejtettünk szót: o becenevek körüli divatváltozásról. Mostanában, különösen az ifjabb generáció körében mintha egyre ritkulna a becenevek száma, mintha egyre kevesebben kapnának és . viselnének — többnyire szívesen — másoktól kaoott becéző, tehát a szeretetről, a befogadásról-elfogadásról sokat mondó, de többnyire az eredetüket illetően követhetetlen, kideríthetetlen nevet. Hosszas magánmegfigyelés végeredményeit adom itt közre — a becenevek listájáról, de a lista elszegényedéséről is.

A fiatal pedagógus alig töltött el pályakezdőként néhány tartalmas hónapot az általános iskolában, amikor tudomására jutott, hogy van beceneve a diákság körében! Az, aki ezt megsúgta neki, nem titkolta azt sem, miért nincs a többi tanárnak ugyanezen diákság véleménye szerint beceneve, esetleg csúfneve (ami persze nem ugyanaz). A lényeg, hogy nem érzik közel magukhoz a többieket, a hasonló korú tanítókat. Mert becenevet csak annak ad az ember, akit közel érez, vagy tud magához. Tíz eset közül kilencben valamiféle dicsfény látszott azoknak az arcán, akiket megkérdeztem: mi volt a beceneve, vagy hol és hogyan becézik' napjainkban? A példák teljességgel mellőzhetők —, ki-ki gondoljon a sajátjára, ha volt, vagy van neki — egyszerűen azért, mert talán nincs is olyan szó, vagy kifejezés, amely kimaradt volna a listából. Ami valamikor a leghétköznapibb közlésnek számított, az ugyanis, hogy kizárólag becenéven emlegettük egymást —, abban látszik valamiféle elgondolkodtató változás, valamiféle újabb „divat”, aminek kimondása sem más, mint igazságot tartalmazó

mai közhely (vállaljuk csak el nyugodtan) — az emberi kapcsolatokban tapasztalható ridegség, idegensé^, sőt, idegesség, a rohanó, ki tudja mit üldöző tempó, a másik dolga iránti közömbösség, a kapcsolatok szeretetnélkü- lisége, a versenyszellem (nem a munkával összefüggő!), a kivagyiság és a gépiesség, a türelmetlenség és az időtlenség, a csak magunkra nézés, de minek ezt folytatni? Mindezek igazán nem kedveznek a becenévnek, mert mindezek együttesen eleve kizárják a becéző és a becézett személyiséget.

Ott, ahol az általános iskolás korú, vagy a középiskolás diák is szó szerint a versenytársat látja a másikban, ott, ahol az egy lépcsőházban lakók kizárólag szükséges rossznak vélik a másikat, ott, ahol a hivatal olyan mértékben elveszti az arcát, hogy csak akták jelennek meg a szemünk előtt, akár hivataliak vagyunk, akár ügyfelek, ott, ahol a munkahelyi kapcsolatokban nem találjuk meg azt az embert, akivel a barátság is kialakítható csupán emberi, közösségi alapon, ott, ahol ismeretlen a másik megbecsülése, ott nincsenek becézett társak. Kovács, Nagy, Kis, Fekete... De nincs Csita, nincs Szurok, Kapács, Mingó, Fecske, Buci, Tarzan, Kulhanek, Rozi és így tovább a lista végtelenségéig. .. „Miért nincs beceneved — kérdezem egyre türelmetlenebbül —, talán nem szeretnek a többiek, nem szeretsz senkit, nem szeret senki?”

Érdekes talán ez is: az irodalomból és az alvilágban élőknek álneve van. Akit nem szeretünk, annak csúfnevet adunk, ahol sok az azonos név, ott a ragadványnév dívik, mind a mai napig. De igaz lehet az a megállapítás is, amelyet egy gyári embertől hallottam: a csúf név és a becenév között alig lehet Valamiféle különbséget tenni. .,Nálunk mindenkinek van valamilyen neve az öblös- üveggyárban, de azt már egyikünk sem tudná különválasztani, hogy melyiket adták szeretetből, melyiket gúnyból... De mindenki hallgat rá. Sőt, akkor kapja fel

a fejét, ha a családi nevén

szólítják. Mert akkor már valami baj van... ”

Nem várható, hogy a legközelebbi rádiós Reggeli párbeszéd arról szól majd, hogy adjunk becenevet egymásnak. .. Ha csak ezen múlna, igazán könnyen túljutnánk a nehezén. Itt legfeljebb azzal érdemes eljátszani, ki milyen becenevet adna ismerőseinek, legközvetlenebb munkatársainak, lakótársainak, tanulótársainak, játszópajtásainak (ha még nem adott nekik); hogyan becézné találóan a másikat a boltban, azt az eladót, akivel naponta találkozik; hogyan becézné társát, élettársát, gyerekét —, ha még nem becézte névvel és nem gügyögéssel és nem az ugyancsak szegényes közhelynek számító „kisaranyom”, „boldogságom”, „drágaságom”, .„kiscsillagom” (ki-ki folytassa saját ízlése szerint) pillanatokra szóló érzelmesség- gel.

A becenév ugyanis a legfontosabbat feltételezi. Azt, hogy a lehető legteljesebben ismerjük egymást Mert éneikül nincs igazán találó elnevezés. .. Kezdetnek megteszi, ha felvillantjuk azokat a beceneveket, amelyeket mi kaptunk és azokat is, amelyeket mi adtunk másoknak. Máris előbbre léptünk.

T. Pataki László

25., csütörtök 9

NÓGRAD - 1980. december