Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)
1980-11-14 / 267. szám
Ferencsik Dánosnak Aranylemez ötödik alkalommal Széljegyzetek Egy nappal a budapesti művészeti hetek megnyitó koncertje után találkozhattam Ferencsik János karnaggyal otthonában. Megmutatott néhány értékes könyvet óriási könyvtárából, történeteket mondott Klempererről, s külföldi turnéiról. A szigorú, tekintélyt parancsoló karnagy vendéglátóként szellemesen sziporkázó „jelenség”, aki általam csak képekről, vagy hallomásból ismert zenei nagyságokról mesélt színes történeteket. Az előző esti Bartók-kon- certről faggattam, milyennek érezte az előadást a fiatal művészekkel? — Amikor évekkel ezelőtt Szegeden az ünnepi játékokon dolgoztam, szabad óráimban szívesen róttam a várost. Megvallom, nagyon szeretem Szegedet. Volt ott az egyik kis eldugott utcában egy borbély, akinél szívesen borotváltat- tam, mert akkor az volt a „módi”. A kis üzlet bejárata fölött csöppnyi cégtábla lógott a következő felirattal: „Ha nincs panasza, mondja el mindenkinek, ha van, mondja el nekem!”. Ezek után csak azt tudom magának mondani, a Kékszakállúról még nem kaptam semmiféle panaszt. Vitalitással beszélt első hallásra nagyon zsúfoltnak tűnő közeli feladatairól. A Mozartopera premierjéről a következőket mondta: — A Varázsfuvola felújítása — aki abban részt vehet mindenki számára megtiszteltetés. Kevés olyan opera van, amely ilyen módon töltődött meg erkölcsi tartalommal, mint éppen a Varázsfuvola. (Gondoljunk például a Fidélió- ra). Akik a vezetői egy ilyen felújításnak, nem kerülhetik ki azt- a feladatot, hogy éppen ezt a tulajdonságot ne hangsúlyoznák minden szerep, lőnek. Itt nagyon sok tartalom rejtőzik a hangok mögött, amelyet fel kell fedezni és a szereplőkkel is fel kell fedeztetni. Mindennek természetesen a zenén keresztül kell megvalósulnia. Ferencsik vezényel — A felújítás után az Állami Hangversenyzenekar élén dirigál több koncertet Milyen szerzőket szólaltatnak meg? — Maradunk Mozartnál. Az ÁHZ-val muzsikálunk hat estéből álló ciklusban. Szimfóniákat, zongoraversenyeket, áriákat szólaltatunk meg, s befejezésül a korona: a Requiem. — A következő esztendő elején, gondolom, ezután egy kis pihenés következik. — Miből gondolja? — lapozza fel naptárát. Kíváncsi az elfoglaltságomra? A januárt még Magyarországon töltöm. De februárban már kezdődnek a külföldi csavargások. Ezek részben az Állami Hangversenyzenekarral történnek, részben egyéni meghívásoknak teszek eleget. Februárban Bécsben az ÁHZ- val adunk estet, amely egy osztrák turné kezdetét jelenti majd. Ennek a folytatása márciusban Grazban két zenekari est, majd Klagenfurt, Salzbrug a következő két állomás. Március hónap nekünk magyaroknak nagyon fontos, mert ennek a hónapnak 25. napján lesz Bartók Béla születésének 100. évfordulója. Így ebben a hónapban Pozsonyban fogok Bartókot dirigálni, azután a születésnapot megelőzően az Operaház felújított Kékszakállúját vezényelni. Március 25-én, a születésnapon Kocsis Zoltán és Ránki Dezső előadásában a kétzongorás Szonátát szólaltatjuk meg. ezúttal, a nagyzenekarral meghangszerelt kísérettel. A továbbiakban március 30-án még egy nagy Bar- tók-estet adunk az Állami Hangversenyzenekarral Budapesten. Azután irány Bécs, Prága, Kolozsvár, Marosvásárhely. Pozsonyban a kiváló Pozsonyi Filharmonikusok ének- és zenekarával vesszük fel Haydn Harmonia Messé- jét. — Ha jól tudom, idén újból megkapta a Hanglemez- gyártó Vállalat által adományozott „Arany lemez”-díjat? — Az „Aranylemez” tudvalevőleg minden olyan művésznek jár, akinek valamelyik lemeze legalább 50 000 példányban elkelt. Nekem ez most Beethoven IX. Szimfóniájá nak interpretálásáért jár. De azt hiszem, ezek után óvnom kell otthonomat a „váratlan látogatóktól’,, mert nincs kizárva, hogy aranyat sejtenek nálam. Bodor Éva a Palócföld új számához A Palócföld legújabb számában nincsen szebb írás, mint idős Váci Mihályné önéletrajza. Megrázó torkot szorongató olvasmány. Megszólalt egy nyírségi mater dolorosa, leírta az életét a költő, Váci Mihály édesanyja. Az olvasó számára ő a magyar Pieta, akinek lelkét bár hét tőr járta át, mégis a fiát tartja az ölében, mégis a fiát mutatja föl a világnak. Jól mondja Ördögh Szilveszter az életrajzot bevezető írásában: idős Váci Mihályné sorsa a „Dé- vavár-építő” asszonyoké, az örökkön szolgáló asszonyoké, s élete — „túlságos egyedisége” ellenére is — maga a legáltalánosabb értelmű anyaság. De én egy kicsit megfordítanám a bevezető szavait mégis csak „háttértörténet ez az írás a Váci-életműhöz”, mert önzetlen, őszinte és szerény; minden, ami csak benne foglaltatik, a fiút szolgálja. A borítókon Czinke Ferenc rajzai láthatók. Ügy látszik, őt is ez a homályba vesző, mindig háttérben maradó, szinte személytelen anyaság ragadta meg idős Váci Mihályné vallomásaiban. Sorait olvasva úgy érzi az ember, hogy a mindenfajta múltidézés forrásaihoz került. Mert miért is mondjuk olyan szívesen: hogy is volt a mi időnkben? Át akarunk menteni valamit abból, amit megéltünk, valamit önmagunkból: leginkább azt a sok tanulságot és azt az erőt, amelyet a megpróbáltatások során magunkba gyűjtöttünk. Mert hisszük, szükségük van ezekre az utánunk jövőknek is. . nem voltam iskolázott, de le kellett írni, mert azt a szegénységet, sok embertelen munkát ma már hírből sem ismerik. El se hiszik talán. Bizony ez mind igaz, mi így nőttünk fel, majd a férjemmel együtt küzdve neveltük két gyermekünket.” Ördögh Szilveszternek mintha műfaji gondjai lennének ezzel az önéletrajzzal kapcsolatban — bár az árvácskák nem szokták magukat „kar- totékozni”. Nekem ilyen prob- FANTASZTIKUS REGI 50. r — Hát akkor mehetünk kapálni..: — Dán, te mit keresel itt? — ezt Charlie kérdezi. — Hoztam egy lyukkártyát. A Kék Pisztrángban találtam. Rajta van Mária vagy a fiújának az összes útvonala. — Bánom is én a Kék Pisztrángot... Jól befürödtünk a Magnólia-akcióval. Mindent tudnak rólunk. De nemcsak rólunk, az MGB-ről is. — Én a jövő hónaptól nem veszem föl a fizetésem — ez Charlie. — Én meg szakállt növesztek — így Jones. — Van egy ötletem — mondja Lilian. — Hallgatunk, drágám — Jones ingerült, ironikus, tehetetlen. — Csak kimegyek a szobából. — Miért? — Hogy ne halljak semmit. — Persze, a leadód... attól tartasz, hogy... — Igen. Pontosan. Attól tartok, hogy nekem nem szabad tudnom semmiről. — Hát akkor... én nem is tudom... — Lilian sóhajt, töpreng. — Mindenesetre szeretnék beszélni Foxmannal, a Génbank igazgatójával. Azt hiszem, az öreg átejtett minket, de alaposan. Átejtette Bertramot, engem, titeket, mindnyájunkat. — Szerintem is... — ezt Dán mondja. Megint lelkes — Attól tartok, igazatok van. Attól tartok, hogy tehetetlenek vagyunk. Ha a harmadik ügynökség két ügynökség főnökeinek agyából egyenesen veszi át az információkat, akkor nincs mit tenni. — Mégiscsak van egy ötletem — mondja újra lelkesen Lilian. — Nincs itt egy ólomkamra? Ahonnan nem jöhetnek ki az agy hullámai? — De van. — Jones föláll, előremegy. Kicsit ideges. Járása hajlott, nagyon megviseltnek látszik. Megöregedett. Kinyit egy ajtót, a folyosó végén. — Tessék, parancsoljatok. Mikor mindenki belépett, az ólomkamrá ajtaja dördülve becsapódik. — Tessék, Lilian. Hallgatunk. NÓGRÁD - 1980. november 14., péntek József és Mária egymás mellett főnek a repülőgépen. Szerelmesen fogják egymás kezét, József megkérdezi. — Már repülünk? Mária ül az ablak mellett, kinéz, válaszol. — Mostantól igen. Egy egészen gyöngéd rántás fut át a gép többi ülésein is, egy pillanatra a földről is láthatjuk a füstfelhőt maga mögé bocsátó, óriási zajjal fölszálló repülőgépet. Az ég kékje is látszik, a gép apró felhőkben tűnik el, majd újra kibukkan. Mária Józsefre néz. József maga elé bámul, töpreng, megszólal, csak úgy magának. — Elég vacak kis gép... — Concorde... A jegyeket te vetted... — Ne veszekedjünk. Nem volt választásom. Ez van, és kész. — A legfontosabb, hogy repülünk... — Hány éra van? Mária ránéz az órájára, ettől a pillantástól felvillan a kvarcára digitális számlapja. — Tizenkettő tizenöt. — Hányra érünk oda? — Hová? — Hát... Oda.. — Három és fél óra múlva. — Az nem sok. A hangos beszélő megszólal: „Hölgyeim és uraim! A magasság nyolcezer méter. Rágyújthatnak, kikapcsolhatják a biztonsági öveket” — Én is rágyújthatok? — Nagyon akarsz? — Igen. — Olyan remekül dolgoztál. Azt hiszem, megérdemlőd. Én addig kimegyek a toalettre, magamba teszem a kapszulát. A kicsit.. — Tényleg rágyújthatok? — Ebben a percben is csak ez érdekel, amikor apa leszel? Ej, nem bánom, mit csináljak? Ilyenek vagytok ti, férfiak. Mária föláll, átverekszi magát József térdein. Viszi magával a táskáját. — Sietsz vissza? — Sietek, szerelmem. Sietek. Tessék, itt egy doboz cigaretta. József megsimogatja a távozó Mária karját hosszan néz utána. Mária hosszú, szőke haját nézi, szeme megtelik könnyel. Az ablak mellé ül, ott a hamutartó. Rágyújt. Hosszan pöfékel, a kerek ablakban felhők látszanak, besüt néha a Nap is. József, ahogy az ablak és a füstkarikákat nézi, egyre Máriát látja, a haját, a vállát Mária az ablak mögött úszik, együtt a repülőgéppel. Kinyújtja kicsit a nyelvét, Józseffel incselkedik. Két keze tíz ujjúval hívogatja. József előtt egy kopaszodó üzletember ül. Az is az ablak felé fordul, József észreveszi a mozdulatát egy erőteljes mozdulattal visszaigazítja a fejét. A férfi hátrafordul, láthatóan ingerült, dühös. József el- szégyelli magát, annyit morog csak: „Bocsánat...” Az ablakban újra csak az ég, s a felhők látszódnak. (Folytatjuk) lémám nincs. Számomra ez az írás egyszerűen szavakba foglalt élet. Benne a szó teljesen a megjelenítés szolgája — ahogy a szerzője is a szolgálat jegyében élt. Egészen más szerepet tölt be a szó Zalán Tibor Uzbegisztánról szóló írásában. Színes, izgalmas világról ír de valahogy az ember mégsem erre figyel, hanem a szerző sziporkázására és a szép lelkére. Ebben az írásban úgy nézzük — akar- va-akaratlan . — a mutatványost. hogy közben teljesen megfeledkezünk a mutatványról. Nem állítom, hogy mindvégig taszít az író szándékolt irodalmiassága, de gyakran eltereli a figyelmet arról, amiről be akar számolni. Ahogy a csillagszóró is hajlamos eltakarni a karácsonyfát. A szó a prózában nem szeret tetszelegni; ott mindig szolgálni akar. Ezt teszi Horváth Lajos Kelet-európai kerülő című karcolatéban is. Ez a rövid írás képes felidézni egy sajátosan közép-kelet- európai hangulatot és léthelyzetet. Minden sorát hitelesnek érezzük — arról az „ellenérzésről”, amely körülvesz bennünket „az enyedi vár kamrájától, pincéjétől a kassai luxushotelig”. Különös jelentkezésnek számíthat viszont Könczöl Csaba írása A „cinizmus” és az „irónia” védelmében. Aid ennyire haragszik, annak valószínűleg nincs igaza. Nem olvastam Kerékgyártó Istvánnak azt a cikkét, amely a vitairatot kiváltotta. De lehetetlennek tartom, hogy a cinizmust és az iróniát csak úgy teljes egészében elutasítsa. Hogy sehol, egyetlen élethelyzetben se lásson bennük valami méltánylandót. Nem tételezhetem fel róla ugyanis, hogy nem tanult Voltairéről és nem olvasott semmit Mol- dovától. Itt csak félreértésről lehet szó. Ékre enged következtetni egyébként a szerző indulatának indokolatlan heve is. Kutyamód megszabdalja Kerékgyártó István dolmányát S micsoda apparátussal teszi! Fölvonultatja szinte az egész filozófia- és éti ka történetet, ízekre szed „formállogikailag”, kioktat és felelősségre von. Egyszóval: „Agyúval lövöldöz verebekre”. Hogy miért éppen itt teszem szóvá ezt a fajta vitázást? Azért, mert nem szerencsés az az írás, amelyben a szerző jobban tündököl, mint a mondanivalója. Amelyben akkora az állványzat, hogy eltűnik mögötte az épület Végül is mit mondhat az olvasó az ilyen tudományos heveskedés láttán: érdemes volt ezért ennyire dühbe jönni ? Hogy tudományos kérdésekről is lehet higgadt érveléssel s hivalkodás nélkül írni, a Palócföld e számában Kiss Aurél cikke bizonyítja legjobban. Fájdalmas arra gondolni, hogy ez az utolsó írása. A mai szovjet drámairodalom legújabb irányzatairól, legsikerültebb alkotásairól olyan magától értetődő természetességgel szól, mint aki nemcsak a művekben mélyedt el, hanem az elmélet világában is otthonos, s ráadásul személyes élményei vannak a szovjet színházi életről is. A z átolvasott Palócföld^ szám jó példákat nyújt arra, hogy a stílus milyen híven szolgálhatja a gondolatot, de fölébe is kerekedhet annak; hadd szóljunk most azokról az esetekről, amikor a stílus elszürkít, manirrá válik, s elfedi a mondanivalót, a személyiséget is. Az új szám verseiről van szó. Soha eny- nyi egyforma költő. Nemcsak a papír színe azonos —, amelyen megjelennek, hanem a soraik is. Valamikor tanári fogásnak számított, hogy egy- egy költő verseit egybeolvastuk azokéival. akik hatottak! rájuk Hogy éreztessük a hasonlóságot. Itt öt-hat költő verseit mondhatjuk megállás nélkül, egyhuzamban, s nen* veszünk észre semmi különbséget. Ki gondolta volna va-^ laha, hogy ide jut a szabadj vers. Hogy a kötöttségnélküliJ ség ekkora megkötöttséghez! vezet. Ezek a fiatal költők! már nem is mernek verset ír-4 ni másként, mint központozás nélkül, rímtelenül, lehetőleg az érthetetlenség jegyében a sejtés szintjén, s a hasonlatok mellőzésével. A különös az, hogy láthaJ tóan meglepőek akarnak len-4 ni. Követhetetlen képzettért sítások, szokatlan szóalakok^ váratlan kiszólások és lekere-j kítések, újfajta sorelrendezésj a nyelvezet tüntető hánya- vetisége — mégis merő egy-J hangúság. Szepesi József NégyJ kupicás riportjának a sorai ,mintha az egészre illenénekí „... inkább terefere, mint mondanivaló, s minek irodalmi megfogalmazását nem te-í szik szükségessé eredetének körülményei, de ha így volt na, bizonyára az öncélú lelki könnyítés eszköze jelzőt ért demelné.” A sivár monotóniából üde! foltként emelkedik ki Veres János Azért születtem című verse. Látszólag minden hat gyományos rajta — a versszak, a rím, a ritmus, még az elbeszélő s kissé allegóriáS megoldás is —, ennek ellenét re modernné teszi a képrendt szer és a költői életérzés fit nőm kapcsolása. Nem hibát-1 lan vers, helyenként formai engedményeket érzünk benne, mégis egészen más, mint az előbb jellemzett verstípus.' Közel kerül az olvasóhoz Dénes György öt költeménye is.' Már a címek is elárulják, hogy szemlélődő hajlamú költőről van szó: Csorbul a szó, az emlék, Jéghegynyi létben, Metamorfózis, Széthulló barátság. A megcsalatottság érzése, a baráttalanság kényelmetlensége, a lét titkain való tűnődés kap hangot nála, s a hit hasztalanságán meditál. Egységes alaphangulat —hozzáillő formanyelven. Az ifjúság nagy, közös remegése megszakadt. Most már „töprengjen ki-ki a saját életé-1 ről”. A Palócföld új számának csak néhány írásához fűztem széljegyzeteket. De ajánlhatnám elolvasásra Hatvani Dániel Büdös hús című novelláját, s külön érdemes lenne szólni a hozzánk oly’ közel álló palóc hagyományápolás képviselőiről, Kőszeghy Attiláról és Nagy Zoltánról is. Dr. Szabó Károly r Az Eg Legifjabb Fia Közép-Mongóliában több mint kétszáz kilométer hosz- szúságban húzódik a Khan- gáj-hegység vonulata. A természeti szépségekben gazdag hegyvidék átlagos magassága háromezer méter a tengerszint felett. A völgyekben kristálytiszta tavak, helyenként mocsaras lapályok találhatók, npndenütt ősfák, rengeteg buja növényzet. A hegyoldalak erdői smaragdzöld szalaggal övezik a vadregényes tájat. A hegyvonulat legmagasabb 4031 méteres pontja az Ofgon-Tenger (magyarul: az Ég Legifjabb Fia). Dzsabkan megye székhelyétől. Uljasz- ta.itól keletre emelkedik- Hófehér piramisra emlékeztet, mert csúcsát örök hó borítja. A régmúlt emberei nagy becsben tartották és szent' hegynek nevezték. Valaha a Khangáj nagy részét gleccserek borították. Ma „örök hó” és kisebb gleccserek csak az Ofgon- Tenger csúcsán találhatóak. A csúcs oldalán ezüstös vizű folyócskák - szaladnak alá a völgyekbe, ahol számtalan gyógyforrás fakad. Az egykor szent hegynek tartott Ofgon- Tenger azonban nemcsak gyógyforrásairól, ritka gyógynövényeiről is nevezetes. Az egyedülállóan szép hegyvonulat lábánál turistákat váró hófehér jurták sora illeszkedik harmonikusan a tájba, amelyre az Ofgon- Tenger hófödte csúcsa a múlt idők néma tanújaként tekint alá.
