Nógrád. 1980. november (36. évfolyam. 257-281. szám)
1980-11-02 / 258. szám
Hincz Gyula: Csendélet géprajzzal Nógrádi képzőművészek a múzeumban Á Nógrádi képzőművészek című kiállítás egyidőben nyílt meg az új salgótarjáni múzeummal, az idei múzeumi és műemléki hónap ünnepi eseményeként. A százhét négyzetméteres modern kiállítóteremben egy kis ízelítőt kapunk a múzeum képzőművészeti gyűjteményéből, Krunák Emese alkalomhoz illő rendezésében. A hely megszabta a rendező lehetőségeit, egy-egy • művészre viszonylag kis tér jut, tehát csak kevés művet mutathatott be. A kiállítás így is szép tisztelgés az új múzeum és látogatói előtt, akik néhány jellemző művet láthatnak a nógrádi képzőművészektől. Nemcsak az itt élőktől, de nagyon helyesen az elszármazottaktól is, így Bojtor Ká- rolytól, Csohány Kálmántól, Fábián Gyöngyvértől és Pataki Józseftől. A továbbiakban Czinke Ferenc, Farkas András,' Földi Péter, Hibó Tamás, Iványi Ödön, János- sy Ferenc, Lóránt János, Mustó János, Radics István, Réti Zoltán, Somoskői Ödön, Szabó Gáspár, idős Szabó István, Szatmári Béla, Szederkényi Attila. Szujó Zoltán és Tor- nay Endre András alkotásai láthatók a múzeum gyűjteményéből. A kiválasztott művek általában jellemzőek alkotóikra, vagy valamely korszakukra. Többségüket a korábbi kiállításokról már ismerheti az érdeklődő néző, mégis érdekes együttlátni őket, mert a kiállítás terjedelmi határain belül jellemzik a nógrádi képzőművészeti törekvéseket. Miután valamennyi alkotás a múzeum már említett képzőművészeti gyűjteményéből való, érdemes pár szót ejteni e gyűjteményről is. Országos viszonylatban kis gyűjteményről van szó, amelynek körülbelül hatvan százaléka Nógrád megyei anyag, a többi rajz. A megyéi gyűjtőköri tevékenység 1954-bén kezdődött. A gyűjtés ezekben az években jobbára ötletszerűen történt. A gyűjteménynek ez a része történeti képekből és megyei művészek alkotásaiból áll. A történeti anyagról meg kell jegyezni, hogy állapota rossz, restaurálásra szorul, zömmel ismeretlen mesterek által festett nemesi portrékból álL De itt említhetjük Kubá- nyi Lajos (1855—1912) festő műveit is, aki Münchenben tanult festeni, s életképeit egy időben gyakran reprodukálták az illusztrált lapok. Műveiből 1951-ben kiállítást is rendezett a balassagyarmati Palóc Múzeum. A gyűjteményben tizenöt képe van, zsánerképek, karakterportrék. Tervezik anyagának feldolgozását. A megyei anyag gyűjtése aa 1960-as évek elejétől kezdődött, a múzeum saját keretből vásárolt, s jelentősek a megyei tanácsi vásárlások. Más megyéktől eltérően itt nincs ajándékozás, ilyen módon nem gyarapodott a gyűjtemény. A gyarapításkor arra törekednek, hogy lehetőleg jellemző művek kerüljenek a gyűjteménybe, ez a törekvés a korábbiakban nem mindig járt sikerreL Mint ismeretes, az országos képzőművészeti területi felosztásban Salgótarján a rajz- biennálék rendezési jogát kapta, s ezzel összefüggésben országos rajzi gyűjtőköri feladatot. Ennek háttere nem volt Nógrád megyében. Mintegy ezt áthidalandó, a megyei tanács pár éve megvásárolta Mihályfi Ernő hagyatékát, mintegy kétmillió forintért. Ez a hagyatéki rész az 1910-es és 30-as évek kiemelkedő értékű rajzi anyagát tartalmazza (többek között, Uitz Béla, Derkovits Gyula, Nemes Lampérth József, Gulá- csy Lajos, Rippl-Rónai József, Mednyánszky László és mások műveit, hogy csak néhány példát említsünk), elsősorban rajzokat, továbbá sokszorosított grafikát, s körülbelül öt- ven-hatvan festményt. A hagyaték összesen hétszáz műből áll. Feldolgozása folyik, s a következő öt évben — terv szerint — elkészítik a Mi- hályfi-hagyaték tudományos katalógusát. Nem megoldott viszont még a nagy értékű hagyaték bemutatása. Az anyag ide- kerülésekor a megye kötelezte magát arra, hogy méltó bemutatásáról gondoskodik, önálló épületre van szükség, ahol a hagyatékot elhelyezik, illetve bemutatják, azaz, a közönség számára is láthatóvá taßzik. Sajnos, erről azóta sem hallani semmit. Mielőbb meg kellene találni a módját a méltó bemutatásnak, erre nemcsak a már említett megállapodás kötelez, hanem elsősorban a gyűjtemény rangja és értéke. Talán egy elhagyott műemléket — netán egy omladozó kúriát a sok közül — szintén meg lehetne menteni ezzel, amely ily módon funkciót nyerve „élhetne” tovább. Tóth Elemér Urbánus szemmel A város és tulajdonosai Igazán figyelemre méltó (bár a témát illetően túlságosan is könnyedén odavetett) felszólításszerű megállapítást mondott el valaki a közeli múltban azon a salgótarjáni ankéton, amelyet a városban élő és dolgozó úgynevezett alkotó értelmiség részvételével rendezett a városi tanács művelődési osztálya. „Salgótarján városépítészeti értékeit fel kell használni a jövőben — az eddiginél sokkal jobban — a gyermekek és a fiatalok esztétikai nevelésében”. Ugyanott szó esett arról is, hogy a jövő városi feladatai között nagyobb helyet kap majd az úgynevezett „belső csinosítás”, azaz a városkép további gazdagítása, amely nyilvánvalóan nem nélkülözheti a városlakók önkéntes segítését sem, akárcsak a tízezer fa elültetésének munkájában, vagy a szűkebb környezet, a lakóterület tisztán tartásában, mindenoldalú gyarapításában — a város gazdájaként emlegetett tanács és a lakosság együttes törekvésének kimunkálásában és így tovább. A köny- nyedén megfogalmazott feladatok egyszerű megvalósítást sugalmazhatnak, és igazán nem kell hozzá városi Lucifernek lenni, hogy bizonyos gyakorlati problémákat látva — nem a társadalmi munkáról van szó! —'a kétkedés enyhe fuvallátát is megérezze az ember. Szándékosan más tájról véve a példát (és ez már a városi tulajdonosi tudat szférájába tartozik) fabulálom: az egyik kisalföldi város kopár lakótelepén társadalmi munkában olyan fákat ülettek hatalmas energiával, amelyek a leggondosabb bánásmód mellett sem voltak életképesek azon a talajon. Következésképpen sorra kipusztultak még mielőtt isten igazából gyökeret ereszthettek volna. A lakótelepiek végignézhették nap mint nap a kollektív sorvadást, s legfeljebb azon merenghettek el: vajon a saját kertjükbe, hétvégi telkükre elültetnének-e mondjuk piramistölgyet, amelyről köztudott, hogy az angliai, óceáni nedves klímát kedveli?! Érdekes ösz- szefüggésre mutatott rá a minap a városi tanács egyik vezetője, aki arról beszélt, hogy valamennyi munkatársa, tanácstagja, tapasztalatai szerint például a kemerovó-la- kótelepiek sokkal erősebben kötődnek tulajdonosi tudattal is közvetlen környezetükhöz, mint a város legújabb lakótelepének — a Beszterce-lakóte- lepnek ■— nagyrészt fiatal lakói. Mi lehet ennek az oka? Némi magyarázattal szolgál, hogy az előbbi lakótelepen nagyrészt saját tulajdonú szö- vetkezti lakások, esetleg öröklakások épültek, míg a másik lakótelepen többségben van a városi tulajdonú lakás. Mialatt kellő könnyedséggel megcélozzuk a város építészeti értékei nyújtotta esztétikai nevelés bevezetését (?) addig sem jutottunk el, hogy a várost saját tulajdonának tekintse mindenki, de legalább a túlnyomó többség, amely így a hangadó, a mértéktartó, a meghatározó helyi értéket is képviselheti! Másszóval olyan városi mércét állít (és ez esetben a sokat szidott kisvárosi szokásrend pozitív töltetet is kaphatna!), amelyet elérni hozzátartozik a beillleszkedés- hez, sőt bizonyos értelemben az érvényesüléshez is. A város lakást jelent, életteret és nagyrészt munkahelyet is — mindez együtt olyan környezetet, amelynek hatása, hangulata alól senki sem vonhatja ki magát. Más kérdés, hogy ez a kényszerítő hatás a városlakókban mennyire tudatosul, de egyáltalán nem más kérdés, hogy ő maga mit tesz (akár hivatalból, akár „csak” lakóként) a sokat emlegetett környezetért, a városképért; annak kialakításáért, érez-e tulajdonosi felelősséget? A lakás komfortja (ha van ilyen komfort, márpedig egyre több a komfortos, összkomfortos otthon) és a környezet, vagy tágabb méreteket tekintve — a város komfortja nem csupán használató tárgyaiban, de esztétikai értékeiben is nagyon eltérő képet mutat helyenként A tulajdonosi tudat megléte, vagy annak hiánya gyakran éppen a tulajdonosként emlegetett városi tanács (mint gazda) illetékes osztályainak, munkatársainak döntéseiben, engedélyeiben is megmutatkozik. Azt tartja az urbanisztika erről a kérdésről, hogy a város egészét csak átélni lehet, hogy a városkép nem Csupán a főtér egyes pontjairól látható nagyszerű panoráma, hanem az úgynevezett kis dolgok, a járdán testközelbe kerülő „apróságok” együttes halmaza, amely így-úgy befolyásolja az embert. Nem lehet közömbös, hogy egy összességében erős hatást gyakorló építészeti élmény (mindennapos élmény) a tárgyi világ következetlen színvonala miatt vegyes érzéssé alakul-e át, hogy a nagyvonalú építészeti megoldások mellett felfedezhető (sőt, gyakorta csak az érzékelhető, mert az van testközelben!) úgynevezett kiegészítő tárgyak színvonalta- lansága miatt tulajdonképpen rendkívül ellentmondásos városképet alakít-e ki az itt lakó emberben, vagy éppen ellenkezőleg — a harmóniát segíti mindez megvalósítani. „Amit nem engednél meg a lakásodban — ne engedd meg a Városodban sem!” Szükségtelen teljes terjedelmében körüljárni ezt a tételt, ami persze csupán elméleti megállapítás, és úgyszólván — sajnos, — vajmi kevés köze van a gyakorlathoz. A városképet lehet rontani a legkézenfekvőbb módon: az állandó és kollektív szemeteléssel, a fák kiirtásával, a környező táj hozzá- nemértéssel történő „átalakításával”, annak fokozatos el- szegényítésével, agyonépített szörnyűségeivel, de lehet rontani — rontjuk is egyre- másra — a meglehetősen primitív felíratok tömegével, az engedéllyel kihelyezett reklámtáblák meglehetősen vegyes „színvonalával”, azok hiányaival, is, vagy még pontosabban, azok ellentmondásaival, például a salgótarjáni buszpályaudvar környékén, vagy a garzonház összképét rendkívül módon meghatározó (nem a kívánt irányba meghatározó) moziplakátok sorával, vagy a Pécskő Uzletház teraszán elhelyezett bádogbódéval, a Csemege előtt hetekig árválkodó „kihelyezett” hűtőszekrényekkel, az immáron műemléki rangra is pályázható egykor volt „felvonulási épület”, Palóca téri kövületének fenntartásával, a mellette elterülő sártengerrel, a városképbe egyáltalán nem illeszkedő bádogbódék újabb darabjaival, a vasúti átjárók villanyvilágítását biztosító armafúrák sehol máshol nem látott borzalmas dróthálóival, vagy ahol ilyen nincs, ott a kifosztott armatúrák sebhelyeivel, a perzsavásári hangulatot árasztó átjárói bódékkal, foszladozó asztalokkal, ki tudja milyen pultokkal, a rosszul megépített járdákkal, (például a Csemege Üzletház gyógyszertár és fodrász közötti átjárójában), amelyekről nem folyik el az esővíz, de amelyet még a nap sem száríthat fel, s amel vet így apránként a cipőjükön (cipőjükben) elhordanak a járókelők. Az „illegális” városi illemhellyel, amelyet csak a bennszülöttek találnak meg időben — ugyanott. Hosszan lehetne sorolni. Ki tehet a széthulló városkép egyesítéséért? A nagyobb szakértelem és a város igazi gazdája — a salgótarjáni ember. T. Pataki László Virágkedvelő koreaiak Koreai otthon, koreai kert elképzelhetetlen dísznövény, virág nélkül. Kertépítésükről, díszvirágaikról ugyanúgy híresek, mint a japánok. A dísznövényekkel való foglalkozás hobbi városon, falun egyaránt. i Legkedveltebb virágaik ősidők óta a peónia, azaz a pünkösdi rózsa, a lótuszvirág, a krizantém. A későbbi időkben vált „divattá” vadon növő fák, virágok betelepítése a parkokba, kertekbe, amikor ezek „megszelídített” utódait kővedrekbe, hatalmas virágtartókba ültették. Különösen kedvelik a cserepes növényeket, amelyeknek a melegházakban, kertészetekben nagy a keletjük. A cserepes virágok közül ma leginkább krizantémok, rózsák, peóniák, gardéniák, azáleák a keresettek, a leveles dísznövények közül a fatsia japonica, a rhocea japonica, a gumifa, de nagyon szeretik a különféle kaktuszokat, az agá- vét, az euphorbiát. Kertek, sőt lakások dísze is a narancsfa, a fügefa. A szép környezetet biztosítják, -a parkokat, ligeteket díszítik ezen kívül még az erdei fenyő, a boróka, a vörös juhar, a gingko, a magnólia, a tojásgyümölcsfa. A virágok szeretetét mutatja, hogy a posta bélyegsorozatain is gyakran szerepelnek a Koreában honos virágok, örökzöld növények színes másai. Ifjúságkutatás Beszélgetés Schiffer Péterrel, a KISZ központi bizottság ifjúságkutató csoportjának vezetőjével Az utóbbi esztendőkben egyre inkább teret hódít hazánkban is a szociológia, és ez nem egyszerűen divathullám. Abból a tényből fakad, hogy a szociológiai kutatások eredményei egyre inkább nélkülözhetetlenek a politikai, a gazdasági és a társadalmi élet területem. Ez a szükség- szerűség hozta létre 1972-ben a KISZ központi bizottsága mellett működő ifjúságkutató csoportot is. Vezetője Schiffer Péter, tőle érdeklődtünk a csoport tevékenységéről és további terveiről. — Milyen jelentősebb kutatásokat végeznek? — Elsősorban a KISZ működésével kapcsolatos témákkal foglalkozunk. Három alapvető kutatás szerepel középtávú tervünkben: a demokratikus centralizmus kérdése, a politikai nevelő munka hatékonysága és az ifjúsági szövetség érdekvédelmi tevékenysége. Ezen kívül időszerű témákkal is foglalkozunk, gyors közvélemény-kutatásokat végzünk. Ezek közül csak néhányat említenék: közvélemény-kutatást végeztünk a havannai VIT előtt, a KISZ IX. kongresszusa alatt. Témáink között szerepelt már a honvédelmi és hazafias nevelés, valamint az ifjúság} parlamentek tapasztalatainak vizsgálata, 1976-os és 1978-as ösz- szehasonlításra is lehetőségünk volt. — Mi o közvélemény-kutatás célja? — Legfontosabb célkitűzésünk minden esetben az, hogy feltárjuk, hogyan jutnak el a központi direktívák az egyének szintjére, beépülnek-e, tudatosulnak-e a fiatalok gondolkodásában. — Ügy tudom, hogy nem csak saját, önálló kutatásaik eredményeit hasznosítják, hanem a más intézményekben folyó, ifjúsággal kapcsolatos vizsgálódásokat is figyelemmel kísérik? — Valóban, feladataink közé tartozik a rokontevékenységet folytató intézmények eredményeinek elemzése is. Támogatjuk továbbá azokat a kutatásokat is, amelyek meghaladnák erőinket, de másutt lehetőség van megvalósításukra. Ilyen átfogó, sokrétű téma például a pályakezdő fiatal értelmiségiek helyzete, amellyel megbízásunkból a Felsőoktatási Pedagógiai Kutató Intézet foglalkozik. — Kik és hogyan hasznosítják az ifjúságkutató csoport munkájának eredményeit? — Sokszor dolgozunk megrendelésre: a KISZ kb egy- egy osztálya kért fel bennünket, például a kulturális osztály, a szabad idővel, valamint a turizmus alakulásával kapcsolatos tanulmány összeállítására. A világifjúsági találkozóval foglalkozó közvélemény-kutatásunk eredményeit pedig valamennyi osztály jól hasznosította. Ezen kívül végzünk úgyn evezett célvizsgálatokat is, amelyek egy-két hónap alatt elkészülnek. Ezekkel azt hiszem, különösen nagy segítséget nyújtunk az ifjúsági vezetőknek.' Igyekszünk alapos tájékoztatókat, háttéranyagokat készíteni, amelyek nélkülözhetetlenek a döntés-előkészítő munkában. — Az ifjúsági vezetők széles köre ismeri az önök munkáját? — Minden bizonnyal, hiszen kutatásaink eredményeit rendszeresen publikáljuk. Közvélemény-kutatásaink tapasztalatai az Ifjúsági Lapkiadó Vállalatnál évente három-négy alkalommal a Közlemények című kiadványban jelennek meg. Ezen kívül két kötetünk is napvilágot lát a közeljövőben a Kossuth Könyvkiadó, illetve az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában. — És a jövő? — 1981 és 85 között a Magyar Tudományos Akadémia kiemelt ifjúságkutatási programjához csatlakozunk. Ebben több intézmény vesz részt és hét fő téma kerül feldolgozásra. Az egyik a KISZ témakörét öleli fel, ebből a munkából szeretnénk mi is kivenni a részünket. á. é. NÓGRÁD — 1980. november 2., vasárnap 7
