Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)

1980-10-12 / 240. szám

Közösen az emberért az országépftö munkában Beszélgetés Vértes Andor ptotonotárius kanonokkal Áz állam és az egyház ren­dezett, jó viszonya, a minden­napok gyakorlatának folyto­nosságán túl, az elmúlt idő­szakban több jelentős esemény keretében is megmutatkozott. Ezek sorából kiemelkedik az állam és az egyház közötti megállapodás aláírásának, va­lamint a katolikus papi béke­mozgalom kezdeteinek immár harmincesztendős évforduló­ja; mindkettőről a közelmúlt­ban megrendezett kibővített ünnepi ülésen emlékezett meg megyénk papsága, a tanács és a népfront illetékeseinek rész­vételével. Elsősorban ez adott idősze­rűséget annak, hogy a folyto­nosság egy pontján, az évfor­dulók közelében némiképp az összegzésre vállalkozzunk a katolikus papi békemozgalom egyik elindítójával — Vértes Andor protonotárius (pápai fő­jegyző) kanonokkal, a katoli­kus bizottság elnökével, akivel balassagyarmati otthonában beszélgettünk. Első kérdésünk az említett hagyományosan jó viszony folytonosságának mai és jövőbeni lehetőségeire, je­lentőségére vonatkozott. — Mindezeknek a jelentő­ségét abban látom, hogy béke van. Béke az egyház és az állam között is. Nincsen sem­mi olyan jelenség, ami bárki­ben nyugtalanságot okozhat­na. A pap végezheti a dolgát, ha akarja- Jól végezheti a dolgát, ha úgy tudja. Kell, hogy jól végezze a dolgát, mert ez a hivatása. Nekem az a személyes tapasztalatom: el­jutottunk már oda — jóllehet voltak gondok és nehézségek —, hogy az állam és az egyház kérdéseivel foglalkozók megfe­lelő tapasztalatokkal rendel­kezve, jól végzik munkájukat Hasznos volt az elmúlt idő a jóakaratú emberek számára, és arra, hogy továbbra is jó munkát végezzenek — ma minden lehetőségük megvan. — A becsületes együttmű­ködést, mint kipróbált, jó ala­pot tekintve — milyen fel­adat hárul a papságra az aktív országépítő munkában, és a papi békemozgalomra a hazai és nemzetközi életben? — A feladat nem valami könnyen megfogalmazható. Mert nem arról van szó, hogy mi aktív politizálást fizikai hozzájárulást produkáljunk, ahhoz a nagy munkához, amely magát a művet az or­szág építését és az ország éle­tét jellemzi, hanem mindan­nak a jónak, mindannak a fel­adatnak és a béke iránt táplált reményünknek, tehát mind­ezeknek az erkölcsi alátámasz­tása a feladatunk — a lelki­pásztori lehetőségek keretei között, alkalmasan és becsüle­tesen megvalósítva. Elsősorban a lelkek nyugalmának, béké­jének és harmóniájának, a be­csületes kötelességtudás ki­munkálásának feladatáról van tehát szó. Ebben nem lehet más felfogás, mint a becsüle­tes lelkipásztornak és a hazá­ját szerető becsületes ember­/ a kezdeti utakat, azok helyes irányát Mi itt élünk Nógrád megyében, és így arról is szót kell ejteni, hogy az a tizenöt év, amelyet itt eltöltöttem, milyen benyomásokat adott számomra. Az emberek helyzete, Ba­lassagyarmaton is például, megítélésem szerint kulturál­tabb lett. Űj utak, új lakótele­pek jellemzik a várost A szo­ciális otthon teljesen saját erőből épült meg, s ez nagy segítséget jelent a rászoruló öreg, beteg embereknek. Min­den az emberért történik, a városbein, vagy a nógrádi utak mentén a földeken. A legfőbb érték valóban az ember — ez megvalósult nézet Az egyház és az állam is éppen ebben tud együttműködni, az ember ér­dekében. És ez valamennyiünk számára elgondolkodtató való­ság. Távoltól a Krakkó melletti kis falu — Zalipia — semmi­ben sem különbözik a többi lengyel falutól. Csak a közelé­be érve tűnik fel, hogy a fa­luban az összes ház, gazdasági épület, de még a kutyaólak is a szivárvány minden színében tündökölnek. Ez a kissé naiv, de mindenképp őszinte festé­szet nemzedékről nemzedékre hagyományozódik. Válamikor a faluban min­denki saját ízlése és tehetsége szerint díszítette az épülete­ket, és lehet, hogy idővel fe­ledésbe merült volna ez a / Zalipia — a lengyel Kalocsa szép hagyomány, ha nem fi­gyel fel rá a népművészet sze­relmese, Roman Reinfus pro­fesszor, a Lengyel Tudományos Akadémia művészeti intézeté­nek munkatársa. Az 6 javasla­tára rendezték még 1949-ben a népművészek első vetélkedő­jét. Azóta az összes hasonló jellegű rendezvényt Zalipiában tartják. A zalipiai festőnők a sajtó, a rádió és a televízió révén Lengyelország-szerte is­mertté váltak. Zalipiában egy népművésze­ti szövetkezet tömöríti a falu 24 legtehetségesebb festőnőjét. A szövetkezet termékei, kerá­miák, festett bútorok, edények, fejkendők és faládikók eljut­nak az ország minden zugába. A zalipiai szövetkezet tagjai végzik többek közt a híres wlaclaveki fajanszedények dí­szítését is. — Visszatekintve a kezde­tekre az együttműködésben és a papi békemozgalomban — könnyebbnek láthatjuk-e ma azok munkáját, akik a folyta­táson fáradoznak? nek a felfogása. Mindenkor jó­akarattal segíteni kell azokat akik az ország építésének el­ső vonalában mozognak. Min­dig nagy tisztelettel gondolok személy szerint Kádár János­ra, s ugyanígy mindazokra, akik saját területükön jó mun­kát végeznek, és mindig bírál- gatva gondolok azokra, akikre nem ez a jellemző. Ha lelkiis­meretesen megteszem mind­azt ami a lelkek békéje, köte­lességtudása és hazaszeretete keretébe tartozik — a béke­mozgalom szándékait segítet­tem megvalósítani szűkebb és tágabb körben egyaránt — Azok számára is, akik az állam és az egyház kapcsola­tában valamiféle taktikát vél­tek felfedezni? Tapasztalható- e a feltehetően kis számú ér­telmetlenül tagadó körében bi­zonyos felzárkózás a szocialis­ta nemzeti egység erősödésé­nek folyamatához? _____ — A harminc évre vissza­gondolva — sok minden tör­tént A kezdeti nehézségek ma már teljesen érthetők, hiszen a múlthoa mérten, más ala­pokról indult az egyház élete a háború utáni években. A megváltozott alapokon az egy­háznak, a püspöki karnak meg kellett találnia helyét a társa­dalomban, és ez nem volt könnyű. Ma mindenki arról beszél, hogy az ötvenes évek előtt mennyivel nehezebb volt az egyház helyzete. Pedig az ötvenes évek elején is a sok kockázattal együttjáró célke­resés volt a valódi feladat Azoknak volt igazuk, akik azt mondták: „Nézzük a békét, nézzük az életet ne csak a magunk nehézségeit”. És ak­kor bizony az ember rájött arra, hogy az építésben kell segítenie. A papi békemozga­lom kezdeteinél, és a szövet­kezeti szerveződés idején So­mogybán jómagam szentül meg voltam győződve arról, hogy a közös parcellákból kö­zös jólét származhat de ezért sokan haragudtak rám, s azokra is, akik ugyanígy vé­lekedtek a papság körében. A megváltozott körülmények, az élet mégis az utóbbiakat iga­zolta: kirajzolódott egy na­gyon szép kép, ami bizonyítja — Az én első tapasztalata­im meglehetősen nehezek, mert az a harcnak az ideje volt harminc évvel ezelőtt Akkor még léteztek „taktiku­sok”, reménykedtek a guggo­lás rövid idejében. Azóta már mindenki belefáradt aki gug­golt és sok mindent tapasz­talt a maga érdekkörében is: azt például, hogy az egyház is a maga területén megtehet mindent a megállapodások szerint Természetesen nem a felelőtlen magatartású és hely­zetű személyekről van szó, akik kellemetlenül érintik az állam és az egyház kapcsolata­it akkor, amikor valamiféle „önmagukért levő egyház” gondolatát forgatják a fejük­ben. Az értelmetlen tagadók száma valóban elenyészően csekély. Esetenként még visz- szahúzódók létezhetnek, akik úgymond, nem politizálnak. De a püspöki kar, élén Lékai László bíboros úrral, igazán mindent megtesz a maga lehe­tőségei és az állam nagyon hathatós segítsége mellett hogy az együttműködés a ma­gyar életet és az egyházi éle­tet egyként segítse. Éppen a minap avatták Rómában a magyar kápolnát amelynek létrehozásában az államnak, a bíborosnak és az adományozó VI. Pál pápának elévülhetetle­nek az érdemei. Ez a kápolna a világ szemében megmutat­ja, hogy mi is ma az állam és az egyház összefogása, hiszen létrehozása történelmi gesz­tus, amely bizonyítottan ra­gyog fel Rómában, összefog­lalóan: a gyümölcsöző kapcso­latok és a békemozgalom rea­litása mindenkit meggyőzhet arról, hogy az állam és az egy­ház együttműködése a nép egyetemes javát szolgálja. — Köszönöm a beszélgetést. T. Pataki László Az emberi tényező A XII. kongresszus óta, a kongresszus állásfoglalásai nyomán mind gyakrab­ban hangzik el különböző fórumokon az a gondolat, hogy fejlődésünkben fokozódik az emberi tényező jelentősége. Más szóval, előrehaladásunk hajtóerői, mozgatói között fokozott figyelmet érdemelnék az emberek tudatosságával, képességeivel, képzettségével, továbbá — a némiképp elkoptatott, de azért kifejező erőt nem nélkülöző szóval élve —1 az emberek „hozzáállásával” összefüggő té­nyezők. Vajon mi magyarázza e felismerés térhó­dítását közéletünkben? Vannak, akik ezt — olykor némi enyhe rosszmájúsággal — az anyagi eszközök szűkösebbé válására veze­tik vissza, mondván, emiatt vagyunk kény­telenek mostanában a pénzt nem igénylő té­nyezők fölértékelésére. Valóban, aligha ta­gadható, hogy a gondosabb gazdálkodás kényszere is ösztönöz egy ilyen értelemben átfogóbbnak, komplexebbnek nevezhető meg­közelítésre. Ám ez csak egyik, s nem a leg­fontosabb összetevő. Akármennyire bővében is lennénk az anyagi eszközöknek, akkor is fel kellene ismernünk, hogy a fejlődés me­netében, a fejlett szocialista társadalom épí­tésében általában véve növekszik.a szubjek­tív lény esők szerepe. A propagandáról szóló párthatározat már mintegy négy évvel eze­lőtt felhívta a figyelmet erre, s a tények azóta is folyamatosan alátámasztják e felis­merés aktualitását. De megközelíthetjük e problémakört más oldalról is. Gondoljunk csak azokra a vizs­gálódásokra, amelyek tanúsága szerint ma a honi iparban a termelékenység szintje job­ban elmarad a legfejlettebb országokétól, mint ahogy azt a műszaki fejlettség, a be­rendezések színvonala tekintetében mutatko­zó különbség indokolná. Az elmaradás effaj­ta többlete a munka szervezettségének, a munkaidő kihasználásának, vagyis a közvet­lenül az embereken múló tényezőknek az ál­lapotából ered. Vagy gondoljunk arra, mek­kora különbség tapasztalható egyes, egyéb­ként azonos természeti feltételek közepette gazdálkodó mezőgazdasági termelőszövetke­zetek eredményei között. A magyarázat a vezetés hozzáértésében, a szakemberekkel való ellátottságban a munkához való viszonyban, vagyis ugyancsak szubjek­tív, emberi tényezőkben található. De kilép­ve a gazdaság köréből, mindannyian tud­nánk példákat arra is, hogy egy vagy né­hány ember lendületének, találékonyságának, szervezőkészségének hatására miként tud vonzóvá válni, eleven életet élni egy ifjú­sági szervezet, egy úttörőcsapat, egy műve­lődési intézmény, míg másutt hasonló, vagy jobb anyagi lehetőségek birtokában, de az említett személyi feltételek híján mindent elborít a szürkeség, az érdektelenség. A szubjektív tényező növekvő fontossága, így is mondhatnánk, jelen helyzetünk ob­jektív sajátossága. Ennek az objektív, vagyis a felismeréstől és szándékunktól függetlenül létező törvényszerűségnek a tudatos számba­vétele fontos erőforrás lehet munkánkban. Ennek alapja, első lépése maga a felismerés. Am ennél tovább js kell jutnunk, azt is mér­legre téve, miként érhető él az emberi té­nyezők jobb, magasabb hatásfokú hasznosí­tása. Ebben az összefüggésben különös jelentő­séget kap az érdekeltség szerepe. A képes­ségek és törekvések a legjobban akkor hoz­hatók mozgásba, ha az érintettek közvetlenül vagy közvetve, maguk is érdekeltek ebben. Bizonyosan összefügg a szubjektív tényezők növekvő szerepével, hogy az utóbbi időben behatóbban foglalkozunk az érdekviszonyok­kal, s ezeknek az egyének gondolkodására, magatartására, cselekvésére gyakorolt hatá­sával. Egészében véve azonban még nem tu­datosult kellően a kapcsolat az emberi té­nyezők szerepe, illetve az érdekviszonyok ha­tása között. Holott ez utóbbiak számításba- vétele és tudatos alakítása nélkül az emberi tényezők erőteljesebb mozgásba hozására irányuló törekvés némiképpen légüres tér­ben mozog. Ugyanilyen szoros az összefüggése e tö­rekvésnek a demokratizmus elmélyítésével Is. Hiszen mi az embereket nem valamiféle „csavaroknak” tekintjük a tőlük függetlenül mozgásba hozott társadalmi gépezetben, nem egyszerűen a felsőbb akarat valóra váltásá­ban számítunk rájuk, hanem építünk kez­deményezőkészségükre, leleményességükre, vállalkozó-, újítókedvükre. Ezeknek a jel­lemvonásoknak, tulajdonságoknak a sokrétű fejlesztése csak demokratikus viszonyok kö­zött lehetséges, olyan légkörben, amelyben az ötletek, javaslatok, a jobbító szándékú bí­rálatok meghallgatásra találnak, s gondos mérlegelésre kerülnek. A munka- és lakóhe­lyi demokratizmus elmélyítését szolgáló lé­pések tehát úgyszintén nem választhatók el az emberi tényező szerepének növekedésétől. Ellenkezőleg, fontos és nélkülözhetetlen ele­mét alkotják az e tendencia kibontakozásá­hoz szükséges feltételek rendszerének. Ebben az összefüggésben, a feltételek egész rendszerét szem előtt tartva, találhatjuk meg az erkölcsi ráhatás, az eszmei nevelés, a po­litikai meggyőzés valóságos szerepét. Miköz­ben óvakodnunk szükséges attól, hogy kizá­rólag ezektől várjuk a tudatosság és a cse­lekvőkészség erősödését, nem is becsülhetjük le jelentőségüket. A tudatos ráhatás, meg­győzés, szemléletformálás és jellemalakítás semmi mással nem helyettesíthető szerepet játszik az egyének és közösségek tettrekész- ségének felkeltésében, cselekvésük kedvező irányának biztosításában. Mindez meghatározza a politikai-mozgal­mi szervezetek szerepét ebben a folyamat­ban. Túlzás nélkül mondható, hogy amilyen mértékben nő az emberi tényezők szerepe a társadalmi folyamatokban, ezzel egyenes arányban fokozódik a párt- és tömegszerve- zetek tevékenységének súlya is. Hiszen a te­vékenységnek — ha szabad ezt a kifejezést használni — a „tárgya” éppenséggel maga az ember, annak gondolkodása, magatartá­sa, cselekvése. Éppen ezért a jelen helyzet­ben még nagyobb hangsúlyt kap az a gon­dolat, hogy a politikai-mozgalmi szerveze­teknek, a pártszervezeteknek nem a tárgyi és szervezeti feltételek alakítására kell a fő figyelmet fordítaniuk, nem az ilyen kérdé­seket kell elsősorban napirendre tűzniük és megoldaniuk (mint ahogy ez ma még nem egy helyen történik), hanem az emberi té­nyezők kibontakoztatásában kell látniuk el­sődleges hivatásukat. A technológia alakítá­sát, a szervezeti korszerűsítés rendjének ki­munkálását és a hasonló teendőket nyugodt lélekkel rábízhatjuk az erre rendeltetett ál­lami, vállalati-intézményi irányító szervek­re. A politikai-mozgalmi munka hivatása, hogy az emberekre hasson, • őket késztesse a közös célokat legjobban szolgáló tettekre. F ejlődésünk mostani szakaszában na­gyon sok, és egyre több múlik az em­bereken. Ha ennek összefüggéseit és kihatásait mindenhol át tudják gondolni és le tudják vonni a helyileg indokolt követ­keztetéseket, akkor megsokszorozhatjuk erő­forrásainkat és munkánk hatásfokát, Csaknem egy éve, tavaly de­cemberben a Salgótarjáni vá­rosi Tanács Végrehajtó Bizott­sága „megtárgyalta” a város művészeti életének helyzetét. A határozati javaslat első pontja akkor úgy szólt, hogy „több lehetőséget kell terem­teni informálásukra, beszélge­tésekre . . Miután ennek határideje —, vagyis az infor­málás, a beszélgetés — úgy­mond, folyamatos, nincs is csodálkoznivaló azon, hogy majdnem egy év után már tu­domást is szerezhettek róla azok, akikről szólt az egész, azaz a művészek, az amatőr mozgalomban tevékenykedők, és így tovább. összehívta ugyanis őket a minap egy be­szélgetésre a városi művelő­dési osztály, így a határozati javaslat első pontjában fog­laltak egy része még időben teljesült. (Másik része, amely például városi pályázatokról. tehát konkrétumokról szól, még várat magára. De —, mint látjuk —, ami késik, nem mú­lik). A „beszélgetés” úgy kez­dődött, hogy felolvasták az egyéves születésnapjához kö­zeledő testületi anyagot. Utá­na pedig, mintha mi sem tör­tént volna, kis túlzással, meg­indult a panaszok áradata. Amelyek végeztével megtud­tuk, hogy jó részük orvoslása, vagy enyhítése nem tartozik a városi művelődési osztály ha­táskörébe. így jó beszélgetni. De mi az értelme? Tanulság azért akad. Lás­sunk egyet-kettőt. Nem újakat, a panaszok a régiek. Például, beszélhetünk-e de­mokratizmusról, ha egy év után közölnek a művé­szekkel róluk és nekik szóló megállapításokat. Azt hiszem, a megszületendő döntések előtt kellene beszélgetésre hívni őket — nem pedig utána. Ak­Hogyan beszélgessünk? kor talán még a panaszáradat is kevesebb lenne. Közérzetük is kiegyensúlyozottabbá vál­hatna, a közért való aktivitá­suk tovább fokozódhatna, hi­szen látnák, hogy törődnek ve­lük, számolnak munkájukkal, és így tovább. (Félreértések elkerülése végett, nem arról van szó. hogy a városi tanács a maga eszközeivel nem támo­gatja a művészi életet, az ama­tőr mozgalmat. De egy kicsit ahhoz az apához hasonlít, aki esetleg odaadja a gyereknek a pénzt, de nem beszél vele, nem veszi még igazán ember­számba, amint az el is hang­zott a szóban forgó beszélgeté­sen. Tehát a szemléletűek kel­lene változnia, a kapcsolatok­nak kellene élőbbé válniuk. Ez természetesen nem csak a hivatal dolga, érdeke a művé­szeknek is, hiszen művészetet végül is csak ők teremthet­nek, a demokratizmus, a cse­lekvési igény kiharcolása min­dennapi feladat, várost, sze­mélyiséget egyaránt gyarapító vállalkozás. A hivatalnak pe­dig komolyabban lehetne res­pektálnia az igényt, lehetősé­gein belül. Nem úgy persze, hogy meg­kövesedett sztereotípiákat is­mételget, mintegy önmaga és mások megnyugtatására. Mert például — teszem azt — a képzőművészeti élet „dinami­kus fejlődése” egyáltalán nem olyan a hetvenes évek máso­dik felétől, mint korábban. A zcmáncbiennáléval, a szabad­téri szoborkiállítással is van­nak gondok. A műtermek is hiányoznak, a képzőművészeti beruházásokról is volna mit beszélni, vagy éppen a Nógrád táncegyüttes gondjairól, sőt a bábosok helyzetéről, ének­és zenekarok gondjairól. Vagy: a Palócföld-könyvek című ter­vezett sorozat első antológiá­ját például ne emlegesse föl minden szerv, köztük a városi tanács is —, ha nem tett érte semmit! Ilyen alapon — te­szem azt — a nőmozgalom is magáénak tudhatná, hiszen mindnyájunkat anya szült. S, amikor gondról szólunk, távolról sem mindig az anya­giakról van szó. Inkább a mindennapok kis, gazdagító ötletei, gyakorlati megoldásai hiányoznak, amelyekkel oly jó találkozni néha másutt. S, ha művészekről van sző, azí is figyelembe kellene venni, hogy a figyelem az egyénnek is szóljon, ne csak általában legyen meg a művészeti élet iránt Ha pedig beszélgetésre hív­ják a művészeket, ne sárguló testületi anyagot olvassanak fel nekik. Mert ők a saját helyzetükről, lehetőségeikről akarnak hallani. S. ha erről nem hallanak, akkor panasz­kodni kezdenek, hogy lega­lább valaki konkrétan beszél­jen róluk. Ezzel nem azt mon­dom, hogy mindig igazuk van. Hanem csak azt hogy' túl kel­lene már jutnunk az ilyesfajta találkozásokon, amelyek csak valamely vélt napirend kipi- pálására alkalmasak. Tóth Elemér f NÓGRÁD — 1980. október 12., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom