Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)
1980-10-10 / 238. szám
Ezt láttuk a moziban... Ki beszél itt m Visszapillantás a szeptemberi filmbemutatókra r Havonta jelentkező rovatunk egyfajta összegzést kísérel adni egy-egy hónap filmes eseményeiről. összeállításunkat — a teljesség igénye nélkül — a salgótarjáni November 7. és a balassagyarmati Madách Filmszínház műsora alapján készítettük, de remélhetőleg azok is szívesen tekintik át velünk a szeptemberi repertoárt, akik csak ezután találkoznak az érintett filmekkel. Egy harcias japán hölgy hozta izgalomba szeptember elején Nógrád megye filmbarátait. A fokozott érdeklődés ezúttal nem A BIZTOSAN ÖLÖ SÁRKÁNY LADY bájainak szólt, hanem az általa képviselt filmtipusnak, amely — a szokásos késéssel ugyan —. de végre-valahára áttörte a Kárpát-medence korlátáit... A kung-fu és karatefilmek- röl van szó, melyekkel a keleti filmesek — mindenekelőtt a kínai, a japán, a hongkongi és a koreai gyártók — árasztják el néhány év óta a nyugat-európai filmpiacot. Noha, a „Biztosan ölő sárkány lady” — hangzatos címe ellenére — szolid darabja a műfajnak, alapképlete tipikusnak mondható. A kung-fu és karatefilmek dramaturgiájának ugyanis egyetlen követelménye, hogy minél többször szolgáltasson okot eme egzotikus harcmodor gyakorlására. A magyar forgalmazókat dicséri, hogy mielőtt zöld utat adtak volna ennek a filmnek, néhány hónappal előtte műsorra tűzték a KARATE című japán dokumentumfilmet, mely megismertette a sportágban kevésbé járatos magyar nézőt annak alapelemeivel. Míg azonban a dokumentumfilmben szabályos keretek között, addig a játékfilmben már „életre-halálra” csaptak össze a gengszterekké és bűnüldözőkké avanzsált sportolók. Mellesleg a végső leszámolás színhelye egy japán filmstúdió, szakasztott mása annak, ahol ez a film készült. A küflfkVség csak annyi, hogy a filmbéli stúdióban kábítószercsempészettel, a valódiban pedig kontmersz- filmek gyártásával foglalkoznak. Művészettel egyikben sem... KI BESZÉL ITT SZERELEMRŐL? — kérdezi Citrom Flóra parlamenti képviselő az országgyűlésen, no nem, mintha Bacsó Péter legújabb filmje a szerelemről szólna. A film alkotói csupán kerettörténetnek használják fel hősnőjük szerelmi románcát, hogy eközben társadalmunk néhány ismert, de mindeddig ki nem mondott ellentmondására irányítsák figyelmünket. Bacsó társadalomkritikáját az irónia hatja át, s ez némileg tompítja a problémák élét. A film apró epizódokból építkezik, s az egyes életképek, hétköznapi élethelyzetek különböző fajsúlyú kérdéseket vetnek fel. Ezek a kérdések azonban megfogalmazásukban nem egy filmművész, hanem egy publicista kérdései. Persze, amíg ezek a kérdések csak filmszalagon tehetők fel —, ki beszél itt művészetről...? Ki beszél itt művészetről? — kérdezhette volna Pablo Picasso, ha látja a PICASSO KALANDJAI című svéd filmet. Igaz, ami igaz, Tage Da- nielsson rendező alaposan megtépázza a művészek és művészetek nimbuszát. Teszi ezt anélkül, hogy az életében klasszikussá lett spanyol származású nagy francia festő ellen kegyeletsértést követne el. A sziporkázó ötletek arzenálját felvonultató film csupán kiindulási alapnak tekinti Picasso életrajzát, hogy hol harsány, hol fanyar nevetés tárgyává tegyen mindent és mindenkit, legfőképp pedig bennünket, halandó nézőket, akik mindig is manipulálható módon viszonyulunk a művészethez. A kiváló filmben — a Picassót megszemélyesítő Gösta Dkmannal az élen — nagyszerű színészek egész sora gondoskodik a gondolatokat ébresztő kacagásról. Gyanítom, hogy a „Lőve story” % „A nagy Gatsby” című tűrnek nyomán kibontakozott noszialgiahullámot akarta meglovagolni Hintsch György rendező mikor elkészítette a NAPLEMENTE DÉLBEN című filmjét. Ennek a filmnek a főhőse is művész, méghozzá zongoraművész, aki művészhez illően néz szembe halálos betegségével. A filmnek már a címéből is árad a költőiség és a másfél óra alatt is alig kapunk levegőt a túlfűtött érzelmektől. Gyönyörűen fo- tografált jelenetek, klasszikus zeneművek, szalonképes párbeszédek együttese próbálja elhitetni, hogy ebben a steril környezetben hús-vér emberek drámája zajlik. Ahogy mondani szoktuk; „olyan szép minden, hogy nem is lehet igaz”. Nem is az. Az alvilágnak is megvannak a maga „művészei”, ha mostanság nem is kedvez az idő a „művészi bűnözésnek”. A nagystílű betörők helyére új, drasztikusabb módszereket alkalmazó gengszterek pályáznak, akik nélkülöznek minden eleganciát, szellemességet. A SZENTÉV című francia bűnügyi vígjáték két főszereplőjének — Jean-Claude Brialynek és Jean Gabinnek —, ezekkel a kontárokkal is fel kell venniük a harcot, s még az egyszer, talán utoljára sikerül is nekik. Jean Gabinnek ez volt utolsó filmje... Alaposan megtréfálta sci- fire éhes közönségét Saul Bass, amerikai rendező. A NEGYEDIK FÁZIS című filmjének alaphelyzete izgalmakban bővelkedő, látványos mesét sejtetett. Ehelyett meglehetősen vontatott, nyomasztó filmet készített, melynek megértéséhez még némi teológiai ismeretekre is szüksége volt a gondolkodni nem rest nézőknek. A biológiai egyensúly megbomlásával elszaporodott hangyák ugyanis egy felsőbb hatalom „megbízásából” készülnek átvenni a hatalmat a „bűnös” földgolyón, egyetlen „tiszta” emberpárt kímélve csali meg a pusztulástól. Hogy milyen terveik vannak a két fiatallal, azt csak a jóisten tudná megmondani... Ez a film sem dicsekedhet különösebb művészi igényességgel, de épp elég szellemi izgalmat ad ahhoz, hogy ne keressünk benne művészetet — pintér — Zenei világnap — ősbemutatató Hagyomány már Salgótarjánban, hogy az UNESCO által meghatározott időpontban, október 1-én, a zenei világnapon hangversennyel teszik igazán ünneppé a muzsikáról, a muzsikusokról szóló megemlékezést. Az elmúlt években — akár helyi, akár meghívott együttesek szereplésére került sor — mindig sikerült a zene igazi ünnepévé emelni ezt a napot. Talán ezzel is magyarázható az a szokatlanul SZÉP SZÁMŰ KÖZÖNSÉG, amely nagy várakozással töltötte meg a József Attila megyei Művelődési Központ színháztermét. Kedves aktus előzte meg a hangversenyt. Berki Mihály, a megyei tanács elnökhelyettese ekkor adta át a 10 éves fennállását ünneplő MMK kamarakórusának a Szocialista Kultúráért kitüntetést, valamint a Mártírok úti Általános Iskola alsó és felső tagozatos énekkarának az „Éneklő ifjúság” mozgalomban kiérdemelt „az év kórusa” kitüntető címet, majd közzétették, hogy a Bolyai János Gimnázium énekkarát kiváló művészi teljesítményei alapján hanglemezfelvételre hívták meg. Ezután Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző megnyitó szavaira került sor. Az ember és a muzsika kapcsolatáról beszélt nagyon megnyerő, rokonszenves formában, jó hangulatot keltve a koncert előtt, melyen ezúttal az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem (ELTE) nagy hírű, kül- és belföldi sikerekkel büszkélkedhető ének- és zenekara szerepelt. A hangverseny első részében a vonószenekar műsorára került sor. A természetszerűleg fiatal muzsikusokból álló együttes jó amatőr zenekar benyomását keltette. Elsőnek Bach: A fúga művészete ciklusának három tételét játszották Viktor András vezényletével, majd két Vivaldi-mű következett A hegedűt tanuló zeneiskolás növendékek örömére most neves művész. Szenthelyi Miklós előadásában hallhatták a közismert és kedvelt A-moll hegedűversenyt. Az ez után következő A-moll kettősversenyt az utóbbi években hegedűversenyként ismertük és tartottuk számon. Igaz, Vivaldi idejében a con- certáló, szólót játszó hangszerek szerepét nem kötötte olyan szigor, mint az a későbbi korokban kialakult, Vivaldi, Bach és más barokk zeneszerzők saját maguk is alkalmazták, átírták, játszották és játszatták egyes versenyműveiket más-más hangszerrel. Ezúttal az általunk inkább hegedűs kettősversenynek ismert kompozíció concerfáló szólamait két kitűnő cimbalomművész, Fábián Márta és Szakály Ágnes játszotta. Így vált igazán csemegévé a darab, hisz a kitűnő szólisták előadásában a műnek olyan hangzásvilága is feltárult a sajátos hangszerösszeállítás folytán a hallgatóság előtt, mely eddig talán rejtve maradt. Mindenesetre új képet kaptunk a kettős- versenyről, új „darabbal” gazdagodtunk. A Vivaldi-műveket — és az est további részét — Baross Gábor Liszt-díjas karnagy vezényelte, határozottságával jól összefogta a zenekart és a szólistákat. A szünet után az énekkar lépett pódiumra és ősbemutatóval kezdték programjukat. A jelenlevő Szokolay Sándor egy nemrég készült kórusciklusának hat tételét tűzték műsorukra, melyet a szerző az ELTE kórusának írt és ezúttal énekelték először közönség előtt Az iskolák irodalomoktatása az előirt óraszámok során nem tud teljes képet adni a legnagyobb írókról, költőkről. Így természetszerűleg mindig maradnak ezeknek az életműveknek olyan fehér foltjai, , melyeket csak késve ismerhet meg az irodalom iránt érdeklődő olvasók tábora —, vagy örökre rejtve maradnak ezek a gondolatok az emberek többsége előtt. Ez a gondolat izgatja Szokolay Sándort —, mint elmondta — az Ady- centenárium idején ezért nyúlt olyan „rejtett” Ady-versek- hez, hogy a bennük levő gon-, dolatok közkinccsé váljanak és olvasásra inspiráljanak. A József Attila-év kapcsán a Töredékek epigrammaszerű gondolataiban talált olyan kifejezőerőt, amelyeket mintegy belső kényszerrel formált zenévé. A Töredékek hat zeneileg, technikailag, hangzását illetően is igen nehéz tételét a kitűnő kórus nagy biztonsággal oldotta meg, osztatlan elismerést szerezve ezzel mind az énekkarnak, mind karnagyának, Baross Gábornak, de természetesen a zeneszerző Szokolay Sándornak is, akit a színpadra is „feltapsolt” a lelkes közönség.' A' hangverseny — befejezésül — a Bartók-centenárium jegyében Bartók: Négy magyar népdalát énekelték igényes, művészi gonddal előkészített előadásban. összességében egy MAGAS SZÍNVONALÚ színes hangversenyben lehetett része a város koncertlátogató közönségének attól az együttestől, mely — a megyei tanács művelődésügyi osztályával kötött szocialista szerződés keretében huszonhármadig alkalommal látogatott el megyénkbe. Nem a dicsőség szerzése vezérelte őket ide, nem a nagyobb helyeket, szép hangversenytermeket keresték fel előbb, hanem az apró falvakba, kis községekbe látogattak el, hogy elsősorban ezekben a kis településekben lakó embereket hozzák közelebb a muzsikához. ■4 IGAZI NÉPMÜVELŐmunkát végeztek — egyetemi tanulmányaik mellett — érdemeik elévülhetetlenek. Alig egy év alatt huszonhárom műsor — ez meghaladja sok „hivatásos” népművelő munkáját is. És ezúttal Salgótarjánban is ünneppé tették a zenei világnapot. — V — ; IWIWIUIHIIIIUWIHIUHIIHI* 21 í, — Tessék. A magáé. De mire kell? 1 — Emlék. Egy kis emlék. — Bertram szemérmesen mosolyog. — Meg aztán ezek a kis papírok jelentik a bizonyosságot a bizonyosságban. ’ — Hát tessék. Segít leszerelni? — Hogyne. Különben, hogy van Lilian? — Azt hiszem, kibírta károsodás nélkül. — Lilian nagyon erős. — Igen Bertram, erős. De tudja, ezekkel a mérésekkel az a baj, hogy rengeteg energiát von el az agytól. S az agy sokszor nem képes másként védekezni a károsodás ellen, csak úgy, ha megváltozik. Vagy, ha megváltoztat... — Lehetséges volna, hogy hiába.... — Ez a mai állapot Hogy később mi lesz? Ezt pontosan sajnos nem lehet tudni. Különösen egy ilyen beavatkozással járó mérés után. ' — S ha később újra mérnénk? Ha újra vizsgálnánk Liliant? — Nem lehet. Nem szabad. Tiltja az orvosi esküm. — Értem. Köszönöm, Dottore. — Köszönöm Bertram, hogy segített leszerelni Lilian csuklója, bokája, mellkasa, homloka újra szabad. Kicsit másképp, szabadabban lélegzik, mint a fémek hatalma alatt. Aki jobban megnézi az arcát, azt látja: Lilian szinte mosolyog. Ügy, mint aki győzött. Jones aktákat, lyukszalagokat böngész, jegyzetel. Titkárnője időnként újabb és újabb papírokkal megrakodva érkezik. Jones néha kisfiúsán rágja a ceruzáját. Órájára néz, magától felvillan a számlap. — Irina! Hívja Charliet, legyen szíves! A titkárnő bedugja a fejét a szobába. — Már itt is van — mondja. — Remek. Köszönöm. Köszönöm Irina. Ha akar elmehet. Mára végeztünk. — Maguk is? — Mi még nem. — Megint éjszakáznak? Történt valami rendkívüli esemény? — Nem Irina, legyen nyugodt, nem történt semmi. S ha rajtunk múlik, nem is fog történni semmi. — Akkor én megyek, főnök. Vár a kislányom. — Minden jót, Irina. — Viszontlátásra főnök, viszontlátásra Charlie. Irina elmegy. A férfiak magukra maradnak. Charlie vörös üstökét rázza, gyűri, látszik rajta, hogy erősen gondolkodik. — Sikerült megtudnod valamit? — Tulajdonképpen mindent tudok. De úgy érzem, nem megyek semmire a tudományommal. Valami hiányzik. — Hát kezd el. Ki ez a Mária? — Nemrég fejezte be a főiskolát, nemrég költözött el a mamájától, és nemrég kérelmezte, hogy visszaköltözzön a mamájához. — Kicsoda ez a mama? — Furcsa szerzet, annyi bizonyos. Színésznőként végzett, hol is? Marosvásárhelyen... — mondja papírjaiba pislogva. — Az valahol Európában van... Magyarországon, ugye? — Nem. Romániában. Aztán áttelepült egy házasság útján Magyarországra, majd az apja és a férje barátai segítségével Kanadába. így került a kontinensünkre... — Mária hol született? — Magyarországon. De nem élt ott sokat... Talán néhány hónapot. Azután az anyjával együtt... — És a papa? A kedves papa? Vele ml lett? — Sajnos, semmi érdemleges. Irt néhány vacak színdarabot.... az egyiket nálunk is bemutatták... de nem jött át még a bemutatóra sem. Járt ő is Kanadában, de aztán hazament Magyarországra. — És Mária azóta együtt él a mamával? — Igen.... illetve csak élt, addig, amíg el nem végezte a főiskolát. — A mamából színésznő lett? — Nem, végül is nem. — Európában voltak kisebb sikerei. Aztán, hogy Mária megszületett, egyre inkább csak a gyerek érdekelte. Pedig gyönyörűen beszélt németül, angolul, franciául... Azt mondják, tehetséges volt. — És itt., itt miből nevelte a gyerekét.. Máriát? — Nyelveket tanított, órákat adott. Mint zeneszerzőnek elég szép jogdíjakat utaltak át neki Európából. De nálunk... nálunk valahogy nem jött össze a dolog. — Értem. — Jones elgondolkodva járkált föl-alá. — És mi az, amit nem értesz, mi az ami szerinted hiányzik? Javában folynak Salgótarjánban a Bányász Művelődési Ház átalakítási munkálatai. A karancskeszl Építő- és Faipari Szövetkezet ez év februárjában fogott hozzá a feladatokhoz és az eredeti terv szerint ez év decemberében átadják a fölújított létesítményt, ami több mint tízmillió forintba kerül. Több új helyiséget — ifjúsági és nyugdíjasklubot — alakítottak ki, korszerűsítik a színházteremben a világítási és színpadi berendezéseket és kicserélik a nyílászáró-szerkezeteket. Már átadták a könyvtárat, amely új berendezéseket, új könyveket, hanglemezeket kapott, s most már zavartalanul üzemel. — bábéi felv. — 4 NÓGRÁD - 1980. október 10., péntek (Folytatjuk)
