Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)

1980-10-26 / 252. szám

A m He or a főporta reggeli kavargásában az óra a nyolcat mutatja, agyár portása gépiesen körültekint, és miközben rendezi a forgal­mat, eligazítja az embereket, nyitja a nagykaput, megné­zi a belépőket, beszól a por­tásfülkébe : „Az öreg még nem jött?” Közben megy min­den a maga széles forgatagé útján. A rendész is kinéz a gyárkapura néző irodájából, a főportás tekintetében is kér­dőjel. hogy hol van az öreg? Azt már tudják, ha nem az utca felől tűnik fel, akkor a gyár felől kell keresni. És jól is számítanak, mert nehéz lépteivel már a gyárból jön. Nézi a számára megszokott forgalmat, felfedezi a főpor­tás tekintetében az utána va­ló érdeklődést, és anélkül, hogy arcán az érzelme lát­szana. egv fejbiccentéssel megoldva, rövid a szava: — Na, mi van? — Semmit sem. Társadal­mi munkában végzem. Ebből a néhány, halkan mondott szóból cseng az igazság, nem is lehet nem el­hinni És akik igazán isme­rik őt, azt is tudják, mi ér­lelte meg Csábi Imrében a tiszta érzést. Valamikor, még régen, amikor mezítlábas gye­rekként taposta a Pécskő ut­ca porát, mint a sikoltást ad­ták tudtára, hogy megölték az apját. A fekete ingesek, a sasok, a pusztító gyűlölködés előhírnökei, a munkásmozga­lom ellenségei. Megölték, mert szembe fordult velük. Akkor, ott, az apja ravatalá­nál, legénysorba forduló fej­jel megfogadta, szembefordul a munkásemberek minden rangú ellenségével és elégté­telt vesz az apjáért. Kereste az utat a kommunisták párt­jához, amiről otthon a hal­ványfényű esti suttogásban oly’ sok reménységet hal­tól. Visszajött a taíJSnJ völgy­be és folytatta ott, ahol ab­bahagyta a munkát. A kikó- gép mellett és a pártbizott­ságban. Mindert olyan őszin­te jóakarattal, hogy egyre jobban ragaszkodtak hozzá az emberek. Egy alkalommal aj­kai kirándulásra készültek és ő kapta a megbízatást az uta­zók vezetésére. Akik az útra jelentkeztek, igaz a legjobb munkások voltak, de a pohár fenekére sem restellkedtek nézni. Nem akart velük men­ni. Azok megtudták és kérdő­re vonták: ' — Miért nem akarsz te ve­lünk jönni? Nyílt volt a kérdés, nyílt­nak kellett a válasznak is lenni. — Mert leégettek az ital­lal. — Ha jössz velünk, akkor nem iszunk! Mint a rajtakapottak tere­lik tekintetüket az utána ér­deklődők és belemélyülnek a munkába. Visszakézből vá­laszolnak : « — Semmi. Aztán megy az élet a ma­ga rendjén, hogy a reggeltől az estét érje. Minden áldott napja így kezdődik az üveg­gyár kapujában Csábi Imré­nek. Mert amikor felkel, ko­mótosan, ahogyan illik egy nyugdíjashoz, felszedelőzkö- dik, de idejében, hogy hiába ne keressék, és elindul be, a volt munkahelyére. Akár a reggeli feketeivóknak a kávé, neki ez a frissítője. Amikor látják a portén, köszöntik tisztelettel, de ha a hátsó be­járaton megy, akkor keresik, mert odatartozik a reggeli gyárkapuba. Ő pedig, mint mindig, érzelmeit magában tartva megbillenti a fejét és megy a maga útjáa, be a gyárba, a kemencék melegé­be, beszippantani azok léleg­zetéből, egy pillantást vetni az üvegesek reggeli törtjátéteá- ra, fölfogni a gépek szívé, fú­vó hangját, hallani a banká­sok csörgését és fogadni, mii­kor az emberek odakiáltják: l/WWWWWWl/VW\^/WWOV'^VWVVUVWV\AofWW' A —■ Jól pihentél, Imre bácsi? Billent a fejével, egy finom mosolyra is telik a kérdők fe­lé, aztán hol az egyik bri- gádvezetővel, hol a másikkal vált néhány szót. Arról be­szél velük, hogy készek-e a szocialista szerződésben vál­lalt dolgokra. Arra, hogy mi­kor mennek a városért vál­lalt munkát végezni, vagy az iskolába, a tantermeket ja­vítgatni, a sportosok is kérik tanácsát. Ott mondja el ne­kik, amit gondol. Aztán az ifisek hívják a KlSZ-gyűlés- re. Szépen, sorjában, ahogyan szokta az életében, intézi mindennapi kötelességét és amikor a napi célját elvégez­te, kimegy a portára, né­hány jó szóig betekint a párt- irodára, hogy van-e temniva- In a számára, felmegy az igazgatóságra, meggyőződni, nincs-e szükség aznap reá és amikor mindezt elrendezte, akkor elköszön. A portán csak ennyit szokott mondani: — Kimegyek a tanyámra—, s friss a hangja. Az a tanya kint van Sai­gon, a fenyves tövén délke­letre tekintve, bele az őszi ragyogás kellős közepébe. Már maga ez felüdítő, hát még a kiskert termésének szüretje. Mert van ott vas­tagfürtű szőlő, illatos kék­szilva, körte, alma, meg min­den. Na és a kis faházacska, minden kényelemmel meg­áldva. Még egy földbe fura- kodó pincécske is, amely za­matos italt rejteget. Ezen a helyen a nyugdíjas nehézkes járása is felfrissül. Mert más­nap újra kezd mindent elöl­ről. Azt szokták mondani, akik nem tudják, hogy Csábi Im­re nyugdíjasnapjaiban, amit tesz a gyárban, azt megfize­tik neki. Megkérdezték már tőle, hogy mégis, mennyi az a pénz, amit kap? Kemény arcvonásé ember Csábi Im­re, de ilyenkor csupán a hom­lokát ráncolja, azon tűnőd­ve, hogy válaszoljon-e egy­általán? Ha az indulatait sza­badjára engedné, goromba dolgokat mondana, de min­dig megfontolta, amit mon­dott Zsebébe süllyeszti két kezét. Lassan megfordul a tengelye körül, ami elég a megnyugvásához. És csak ez­után válaszol: lőtt Amikor elmúlt a hábo­rú, elsők között lett a párt tagja. Ott, az üveggyárban, amikor hátat fordított az igazságtalan frontnak és ha­zajött hogy dolgozzék, Van egy feljegyzés a negyvenes évék nagy mirntatversenyé- rőL Az áll benne, hogy Csá­bi Imre, a küoós, becsülettel teljesítette kötelességét Art szokta mondani, hogy a jó érzése hajtotta, hogy jobban kell dolgozni, mint bármi­kor, hiszen béke lett, a dol­gos, építőmunkát termő béke napjai jöttek el, ame­lyek ragyogtak a fényben, és ő fiatal volt és boldog. Igen, ez lett a meggyőződése: „Apá­mért is elégtételt véve vé­gezni a munkát... ” Hiszen art hallotta tőle, ami örökre ott cseng a fülében: — Majd akkor, fiam, ha tisztességgel dolgozhatunk, akikor jön el a mi világunk. Megnyugvás, viharos kavar­gás, tüzes hévtől fűtött küz­delem, ezt hozták akkoriban a napok egymást követően, de mindig sikereket ígérve és biztatva a küzdelemre. Csábi Imre pedig dolgozott kemé- nyen. Ahol kellett beszélt vi­lágos jövőt mutatva, de a példaadásról soha nem feled­kezve meg. Vajon tudják-e azok, akik nem kóstolták ezen izzó napok feledhetet­len ízét, hogy, akik annyira várták, mit meg nem tettek volna az új világért, azért, hogy annak útja vezessen, bár harcokon át is, az óhajtott szabadságba. Csábi Imre pe­dig megérezte, hogy ennek az útnak egyetlen egyengetője lehet, mégpedig becsülettel végzett termelőmunka. — Soha nem fáradtunk mi el... — emlékezik. A szorgalmas fiatalra oda is figyeltek és azon vette magát észre, hogy rábízták Nagykanizsán a gyár veze­tését. Nem volt iskolája, csak az, amit az élettől ka­pott, amelyben az volt a leg­főbb tantárgy: a munkásem­ber megbecsülése, az ország gyarapítása. Még ma is jó szívvel gondolnak rá odalent, Kanizsán. De, akit ez a görbe" vidék ringatott, akinek a gyár zúgásában is a barátok hang­ja hallatszik, nem tud soká­ig távolmaradni a szülőföld­Anták a szavukat, mert Csá­bi Imre így akarta. Aztán, amikor ötvenhatban bátran a munkás-paraszt hatalom mellé állt, és nem rettent meg a fenyegetésektől, to­vább növelte tekintélyét a munkások előtt A párt újjá­szervezésekor a pártbizottság titkárává választották. Mind­addig ott állott ezen a posz­ton, amíg a nyugdíjba vo­nulása be nem következett. De ott van munkájának min­den emléke a gyárban. Emlé­keznek, amikor kilyukadt a zöldkemence és ki akarták hűteni, amíg megcsinálják. Ez termeléskieséssel járt volna. Az emberek keresete került veszélybe. Várták az intézkedést. Jakubovics 1st ván és Oláh Pali, a kőműve­sek tanúi, hogyan ültek le megtervezni a kemence kija­vítását, hogy a termelés köz­ben folyjék. Dolgozott együtt a kőművesekkel és nyolc nap múlva jelentette a pártbizott­ságnak, hogy kioltás nélkül elkészítették a kemencét. Az­tán a négyesen, amikor any- nyira leromlott az üveg mi­nősége, hogy Szorcsik István este költötte fel, siessen be, mert a műszakiak nem men­nek segíteni és le kell állni­uk a munkával, ha nem tesz­nek valamit az üveg minősé­géért. Akkor éjszaka költötte az igazgatót, a főmérnököt és utasítást adott nekik: „Mint párttagokat utasítalak ben­neteket, azonnal jöjjetek be...” Mereng a tekintete visszané- zőn a múltba. Ilyenkor ba­rázdás arca elkomorul, ajka elkeskenyedik, a hangja pedig csak alig hallható: — Reggelre elkészültünk. M indenütt a gyárban ott a keze nyoma és tisz­ta emléke. Természe­tes, hogy kívánja látni agyá­rat. A gyár pedig őt. Hát ezért megy be naponta, s azért, hogy, amit vállalt a gyári em­berekért, meg a gyárért, el­végezze. És most is úgy van, mint régen, ha a helyzet úgy adja, a barátokkal elbeszél­getnek a sportról, ami a fel­üdülést jelenti számára és ehhez társul most már fent Saigon, a kis tanya és az édes leányunoka, akinek je­lenléte bearanyozza a nagy­szülők lassan alkonyba fordu­ló, de még mindig gazdag éveit. Bobál Gyula ötszáz vendégművész az ország különböző tájain A szovjet kultúra napjai Magyarországon RAJKIN A hazánk és a Szovjetunió közötti szelle­mi kapcsolat a két világhábo­rú között lé­nyegében ab­ból állt —, hogy kölcsö­nösen nem vet­tünk tudomást egymás kultú­rájáról. Az ál­talános érdek­lődés dem ár­kádéit ott von­ták megy ahol az általános műveltséghez tartozónak dek­larált orosz klasszikusok — Csehov, Lev Tolsztoj, Csaj­kovszkij, Pus­kin és mások ismerete véget ért. Kölcsönös szellemi kap­csolat legfel­jebb csak a munkásmozga­lomban volt, s 1945-ig szó sem lehetett arról, hogy a Szovjetunióban meg­ismerjék hazánk kultúráiét, nálunk pedig a Szovjetunió­ét. A kezdeti sematikus ten­denciák leküzdése után, a hat­vanas évektől datálódik az a kétoldalú kulturális tevékeny­ség, amelyből napjainkra min­den tudományos-művészeti te­rületre kiterjedő, folyamatos és aktív kapcsolatrendszer fejlődött kL A nagy orosz és a modem szovjet írók-költők müveit olyan klasszikusok ültették át magyarra, mint Illyés Gyula, Németh László, és egyre töb­ben. Számunkra addig isme­retlen világot és világszemlé­letet vetített elénk a szovjet némafilmművészetnek, majd a kortárs szovjet filmtermés javának bemutatása. Napja­inkban a magyar színházak át­lagosan évi húsz orosz és szov­jet darabot — operát, balét-, tét, zenés vígjátékot, prózai színművet — mutatnak be csak Csajkovszkij Anyaginjét, és a Diótőrőt csaknem fél- félmillióan tapsolták meg ha­zánk nézőterein. Gyarapodik a magyar—szovjet színházi és operatársulatok cseréje. A Kodály-metódus érvényesíti hatását a szovjet zenepedagó­gia, zeneszerzés és a zene­népszerűsítés területén. A Cor­vina Idegennyelvű Könyvkia­dó és a szovjetunióbeli test­vérvállalatok missziónak te­kintik az egymás által kiadott művek saját országukban va­ló népszerűsítését. A piacku­tatást, forgalmazást végző Kultúra Külkereskedelmi Vál­lalat —, amely öt világrész több száz cégével tart fenn élő kapcsolatot — áruforgal­mának 70 százalékát a Szov­jetunióval és a többi szocia­lista állammal bonyolítja le. A legutóbbi színházi ven­dégjátékcsere eseménysorára emlékeztetünk: a szovjetunió­beli magyar drámafesztivál, majd az ezt követő szovjet drámaszemle Magyarorszá­gon termékeny visszhangra ta­lált nemcsak a közönség, a kritika, a szakemberek sorá­ban, hanem mindkét ország sajtójában is. Ég miután a magyar társulatok odakinn, a szovjet együttesek nálunk arattak sikert, itt és ott egész évben tovább játszottak orosz és szovjet, illetve magyar szín­műveket, repertoárdarabként. Rendszeressé vált a társulatok, színészek, rendezők, díszlet- és jelmeztervezők kölcsönös meg­hívása; a két testvérszövet­ség közös munkatervet dolgo­zott ki a kulturális és művé­szeti szakemberképzésre és -nevelésre. Néhány hónappal ezelőtt a a magyar kulturális napok rendezvényei arattak sikert á Szovjetunióban. Ezúttal pedig — november elején — Magyar- országon rendezik meg a szovjet kultúra napjait. A ma már hagyományos eseménysor nyitánya az októ­ber 30-i Erkel színház- beli díszelőadás. A hazánk számos helyszínén lejátszódó programban ötszáz vendégsze­replő lép fel. A sok színpadi- pódiumi műfajt felölelő ese­mények közül csak néhányat említhetünk meg. November elején tíz kiváló szovjet szólóénekest láthatunk viszont, köztük Archipovát, Nyeszterenkót —, hogy csak a legismertebbeket említsük. Budapesten és Miskolcon ad koncertet a 120 fős moszkvai szimfonikus zenekar; Buda­pest, Debrecen és Dunaújvá­ros látja vendégül a Szovjet­unió Állami Filharmonikus Ze­nekarát. A fővárosban és Győrben mutatkozik be a Le- ningrádi Akadémiai Nagy Drá­mai Gorkij Színház társulata, Budapesten és Szombathelyen a Rajkin vezette Leningrádi Miniatűr Színház, az Ukrán Állami Táncegyüttes pedig Budapesten, Székesfehérváron és Szombathelyen. A balett­szólisták együttesét Buda- nesten. Salgótarjánban, Tata­bányán, Kecskeméten tekint­hetik meg, a Miskov folklór- együttest . és esztrádegyüttest pedig Dunaújvárosban, Cseoe- len, Győrben, Sopronban, Ta­tán, Szekszárdon, Debrecenben, Diósgyőrben és Gyulán. Kiemelkedik az eddigiek kö­zül az idei szovjet filmek fesztiválja is. , Budapesten nyolc új szovjet film premi­erjére kerül sor, s országszer­te reprízben adják az .utóbbi évtizedek legsikeresebb film­jeit — köztük van a Ballada a katonáról, A negyvenegye­dik, A félkegyelmű, az Emberi sors. Az új filmek közül ki­emeljük az Őszi Marathont és a Szibériádét, amely az 1979-i cannes-i filmfesztivá­lon elnyerte a zsűri különdí- ját. Andrej Tarkovszkij •»- a Solaris alkotója — rendezte a Stalker és a Tükör című új filmet, mely utóbbi világsike­rű. Eisenstein kezdte 1931—35- ben. és Alexandrov fejezte be a híres Viva, Mexico !-t. A Műcsarnokban a szovjet tájképfestészetet, iparművé­szetet és fotóművészetet rep­rezentáló tárlat nyílik október 31-én, a Szépművészeti Múze­umban XVI—XVII. századi orosz ikonokat mutatnak be november 4-től. A fővárosi Vörösmarty téri Hanglemez- boltban, valamint Egerben, Ko­máromban és Zalaegerszegen szovjet hanglemez-kiállítás — a Szovjet Tudomány és Kul­túra Házában, s a Gorkij könyvtárban szovjet könyv-, kiállítás nyílik. A felsorolás nem teljes. De ennyi is érzékelteti, hogy nemcsak nagy esemény ez a sokrétű művészi bemutatkozás, hanem szerves része is annak a folyamatnak, amely az egy­kor nyugati orientációjú. s emiatt némileg egyoldalú, el­fogultságokkal terhes kultú­ránk perspektívájának kiszé­lesedéséhez vezet. Pereli Gabriella 1 — if ■’ POLNER ZOLTÁN: BÁJOLÓ Aranyszállal szegett tenger, napfényből szőtt tiszta vászon. Héthatáron túl ha vettem, hoztam haza emlékezni. Lángot vet, ha fölterítem, örvénylik, ha elsimítom. Mintha anyám kezét látnám: kezében az égszín abrosz, rázza s apró kenyérmorzsák, mint csillagok nyári éjben. Adom inkább ajándéknak: dajkáljanak fiút benne, pólyáljanák bele kislányt. Hadd tudja meg fiam, lányom, aranyszállal szegett tengert hoztam nekik Odesszából. SZEPESI JÓZSEF: RÉGI FÉNYKÉPEK Ez itt e fénykép, rajta ő, tíz év előtti büszke nő. Ez itt a lányom, ez pedig anyám, az áldott, jó, szelíd. Mellettük néhány régi ős. Mindössze ennyi ismerős. Ez itt az album, a titok, emlékek tára, néma tok. Rám mered róla az idő. Ez itt, e fénykép, ez, ez ő.,. NÓGRÁD — 1980. október 26., vasárnap 9

Next

/
Oldalképek
Tartalom