Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)
1980-10-19 / 246. szám
1 Színház az ifjúságnak Szérűskert r »A GYEREKEKNEK éppen úgy kell játszani, mint a felnőtteknek, csak sokkal jobban”. Valahogy így szól az a színházi aforizma, amelyet oly sokszor idéznek: többször, mint ahányszor az idézgető színházi vezetők alkalmat teremtenek arra, hogy bizonyíthassák, valóban komolyan veszik hivatásuknak azt a részét, amely a fiatalabb korosztály Kanházi élménnyel való nevelését, szórakoztatását teszi feladatukká. A legtöbb színházban amolyan terhes házi feladatnak, gyorsan letudandó penzumnak tartják a gyermek- és ifjúsági darabok bemutatását. Valahogy ez nem számít igazi művészi munkának: „muszáj egyet bevenni a műsortervbe”, mondja az igazgató; „csak egy gyerekdarabban játszom”, mondja a színész. Persze, nem a nyilvánosság előtt, mert ott formás nyilatkozatok hangzanak el erről a szép misszióról. De — minő véletlen! — többnyire azokban a társulatokban szólnak magyarázkodások a felnőttközönség értetlenségéről, elmaradottságáról, amelyekben a helyi kulturális vezetés és a színház igazgatósága nem ismeri fel, hogy a gyermekek, a fiatalok színházi ízlés- ío Kínálásával kell kezdődnie a felnőttközönség színházi nevelésének. Ez a nevelés — pontosabban nevelődés — hiár megkezdődött. A hetvenes évek közepére kialakult egy — elsősorban fiatalokból álló — új közönség. Ezek a tizen- és huszonéves fiatalok másfajta színházat szeretnek, mint a 40—50 évesek. Elvetik azt a fajta színházat, amely az élet valóságos problémái helyett látszatokat mutat fel a színpadon, amely nem a társadalom és az egyes ember önismeretét segíti, hanem illúziókban ringat. Ezeknek a fiataloknak az ízlésvilágába (világképébe) nem annyira a hagyományos „illúziószínház” illik bele, hanem egy másmilyen, újfajta korszerűség jegyében fogant színházi (inói és rendezői) szemléletmód — amely a világ naturalista-realista tükörképe helyett a valóság irónikusabb, groteszkebb képét adja vissza. Nevezzük — jobb szó híján — avantgárdnak vagy abszurdnak ezt az írói látásmódot és rendezői módszert. Né- ■jmj aggodalommal ugyan, mert a közönség másik, a hagyományos színházat kedvelő része általában gyanakvással fogadja az ilyen jelzővel illetett, illethető darabokat — és nem egyszer okkal. Az avantgarde, az abszurd dráma azonban — bár van közte ilyen Ss — nem egyenlő a pesszimizmussal, az erőszakkal, a meztelenséggel, különben valóban nem volna helye a mi színpadjainkon. Márpedig az elmúlt évek vidéki színházainak műsorát végigtekintve, láthatunk arra példát, hogy az igazgatók merítettek ebből az irodalomból, és vállalkozásaikat általában siker kísérte. Meglehet, hogy vidéki városaink nagyobbik részében ez a fajta színház még csak úgynevezett rétegigényeket elégít ki; mindenesetre létezik ez az igény, s ezt kielégíteni a kOzönség valamennyi rétegére figyelő színház éppúgy törekszik, mint az operettet vagy a w—trflms drámát kedvelők vágyait Vagyis a kizárólagosság (bármelyik irányban) a közönség egy részének elvesztését jelentheti. A nézőtér átrétegződése régi beszédtéma már a színházi berkekben. Most tudományos módszerrel, egzakt módon is bizonyítást nyert ez. A Magyar Színházi Intézet 1978—79-ben szociológiai felmérést végzett a közönség színházba járó szokásairól. Több más érdekesség mellett kiderült, hogy a színházak törzsközönsége, a minden új iránt érdeklődő, fogékony, nagyjából állandó közönségréteg nem „a nívós szórakozást igénylő, jól kereső értelmiségi vagy középréteg hobbicsapata”, mint eddig hittük, hanem „egy dinamikus, mobilitásra irányult és a kultúra transzformálásának szerepét felvállaló réteg... az a közepes jövedelmű, nem kifejezetten csúcsértelmiségi foglalkozású fiatal nemzedék, amely talán közreműködött a színházi konjunktúra kialakításában is". Az idézet Almás! Miklósnak a tanulmányából való, aki megjegyzéseket fűzött ehhez a felméréshez. E felmérés szerint az említett törzsközönség 19—28 éves, egyedülálló vagy fiatal házaspár, közepes keresetű, magasabban kvalifikált munkás, középszintű értelmiségi, technikus, mérnök, egyetemi hallgató. Nem vitás: abban a tényben, hogy éppen ezt a réteget tudta legjobban magához kötni a színház az elmúlt évtizedben, szerepe volt az amatőr színjátszómozgalom új iránti fogékonyságának és az avantgarde színjátszást művelő tevékenységének, csakúgy, mint annak, hogy néhány hivatásos színház tudatosan, átgondolt műsorpolitikával vállalta, hogy közönsége előtt jár. Vállalta a bukás kockázatát is, s erre akadt is példa bőven. De vállalta, hogy társadalmi kérdéseket új módon boncolgató színházba próbálja beszoktatni közönségét — elsősorban a fiatalokat. Ezek a társulatok — ha nyolc-tíz évvel ezelőtt gyakran játszottak is üres vagy foghíjas nézőtér előtt — már megharcolták a maguk harcát, s a székekben nem a fővárosi szakmabeliek és a mindenhonnan való sznobok ülnek. Hanem a saját közönségük, amelyet maguk neveltek. Mégpedig többféle közönséget neveltek. Mert amelyik évadban Beckettet játszottak, akkor Csehovot és Mágnás Miskát is játszottak, s amikor Ardent mutattak be, akkor látható volt Moliére és a Csárdáskirálynő is. És amennyire fontos, hogy a fiataloknak ez új rendezői törekvések iránti érdeklődését kielégítsék, annyira fontos, hogy a fiatalok megismerjék a klasszikusokat E körül nincs minden rendben vidéki színházainkban. Generációk nőnek fel anélkül, hogy láthatnák b Bánk bánt, Az ember tragédiáját a Hamletet, a Tartufle-öt, az Antigonét Meg kellene oldani, hogy a 12—22 év közti diákok ezrei ne kerüljenek ki az általános, közép-, vagy főiskoláról anélkül, hogy lássák a drámairodalomnak ezeket az alapműveit. GEHET. HOGY ez nehezen megoldható. Mindenesetre tovább kellene lépni a színházi nyelv korszerűsítésében éppen úgy, mint a drámák rendszeres fetújttásáben. Tájékozottságot szélesítő, műveUségépí- tő, törzsközönséget szervező és erősítő tehetőség, sőt feladat mindegyük. Végső fokon a néző igényességét növeld — a cél pedig éppen ez. Gárdonyi Béla Radics Istvánt Szepesi József: KATONA JUDIT: Isteni szerencse Fel akartam repülni az égbe, azt gondoltam, felrepülhetek; szárnyam veit a költő tévedése, aki bentiem akkor született. Kamasz voltam, derűs, friss és bátor, mágnes-gátlás vissza nem fogott. Ügy terveztem, körbeszállok százszor fent az űrben minden csillagot. Startra készen állt bennem az eszme, száüni vágytam, szállni egyre, egyre magasan, hol szél sem viharoz. Dombra hágtam, csúcsra, bércre, hegyre. Ma már tudom; isteni szerencse, hogy nem jártam úgy, mint Ikarosz . . . Egyedül Évek szél söpört udvarán elüldögél a ház előtt s várja haza a holtakat, kiket idő és fű benőtt Küszöbén vályogszag hasal, rövid éjjeit őrzi rég. Gyorsan gördülő könny után szeméhez kapja kézfejét. Fakó kendőjén igazít most már senkit se vár haza nyárfáján fészket rak a nap széllel kötözött madara. O reskó Vince kelletlenül dörmögte a visszajelentést: — Vettem, a kilencven- nyolc-hetvenegyes kijár! Helyére tette a telefonkagylót, s mintha legalábbis a forgalmi szolgálattevő lenne előtte, a fekete készülék felé pökött: — Azt hiszed, magamtól nem tudom? Te hólyag! Tizenhét óra négy perc van, persze, hogy kijár a kilenc- vennyolv-hetenegyes. Ez az ideje. Tíz év alatt többször leengedtem én már a sorompót a kilencvennyolc-hetven- egyesnek, mint ahány vonatot te összesen menesztettél... öcsike! Meg sem száradt a tinta a bizonyítványodon, de te mondod meg nekem, hogy a kilencvennyolc-hetvengyes kijár... cöcö... A 97 019-es őrház ajtajába állt, savószínű szemeivel megsimogatta a sorompó csör- lőjét. Belekapaszkodott, sietve letekerte, a szakállas sorompó csörömpölve zárta el a sínekhez vezető utat. Oreskó Vince elégedetten nézett fel: — Na. Legalább nekem is engedelmeskedik valaki. Ennek a buta vasnak csak én dirigálok. Eszébe jutott a fiatal forgalmista és elvigyorodott: — A sorompó meg nem is küld sehová, mint én azt a taknyost, az anyjába! Az elzárt vasúti átjáró előtt egymás után fékeztek az autók, másodpercek múlva már a tarka kígyó farka is elveszett az útkanyarban. Többen kinyitották a kocsik ajtaját, egy-két utas kiszállt, megmozgatta elgémberedett tagjait. A legelsőként álló Lada pilótája az útpartra ürítette a hamutártót, s amint meglátta a sorompóőrt, a Kelemen Gábor: rajtakapottak kedélyességével szólt oda: — Sokat kell várni, kolléga úr? — Kollégád a beteg szamár! — dünnyögte Oreskó Vince és megvetően nézett a kérdezőre, a kocsisorra. Az egész világra. — Várni... várni... persze, hogy várni kell. Addig, amíg. Azért van a sorompó, nézz rá, te pojáca! Mehetsz az utadra... ha engedlek! Anélkül, hogy egy hangos szóval is válaszolt volna a kérdezőnek, befordult az őrházba. Bekapcsolta a villany- rezsót, zsíroslábaskát tett a kerek lapra, hagymát vágott rá. A foszlott szegélyű, csatos aktatáskából kemény húsú paprikát, bíborszínű, mégis ruganyos paradicsomot vett elő. — Értettem... a kilencven- nyolc-hetvenegyes... — vágta bokávza a lecsónakvalót. — De hol marad a vonatod, uram? Most okoskodod ki a könyveidből, hogyan is kell meneszteni? Hát én megmondom neked! Felemeled a palacsintasütődet, belefújsz, a ... aztán viheti is a gépész az egész hóbelevancot! Kezébe vette a kis koszospiros zászlócskát, kiállt az ajtóba és mérges undorral nézett az elpöfögő kilencven- nyolc-hetvenegyes ablakaira. — A sok semmirekellő! Utazik, mindenki utazik., ahelyett, hogy valami hasznosat csinálnának! Az utolsó előtti vagon egyik .lehúzott ablakában köÁ sorompó zéplkorú férfi cigarettázott. Oreskó Vincének úgy tűnt, mintha mosolyogna. — Anyád koporsójára vigyorogj, te szélütött! A vonatnak szalutálok, nem neked! Ahogy elcsatlogott a szerelvény, eszébe jutott a lecsó. Besietett az őrházba, megkavarta a zsíros lében fürdő hagyma-, paprika- és paradicsomszeleteket. — Az istent ebbe a sietségbe. a szalonnát meg kifeledem.., A csatos táskáért nyúlt, keze már érintette a szalonna nyirkos-zsíros papírját, amikor kintről kiabálást hallott: — Hé, fater’! Mi lesz a sorompóval? — De sietős, moziba mész talán? Na várj csak... molesztálj csak... akkor szépen megvárjuk a tíz-nulla-kilencest is. Ügyis nemsokára meg- csörren a telefon. Most találkozhat a kilencvennyolc-het- vtnegyessel Bivalyjáráson. Az asztalra lökte a szalonnát, kinézett az ajtón. — Az ellenvonat... meg kell várni az ellenvonatot! Nem nyithatom fel. Kérem, a felelősség... — De még addig... — ...mondom a felelősség az enyém! Értve vagyok? Hát ehhez tartsuk magunkat! Nehezére esett, rettenetesen nehezére esett kimondania ezt a néhány szót. A legszívesebben a reklamáló szeme közé ordította volna, hogy „Maradj veszteg, itt én dirigálok! Akkor mégy tovább, amikor nekem tetszik!” t E lvezettel kavarta a lecsót, közben elvigyorodott a gondolatra: a tíz-nulla-kilencesig bizony még van egy kis idő, felfelé úgyis nehezebben jön a vonat. Eszébe jutott az anekdota is: Bivalyjárás után egy utas átkiabál a mozdonyra, „Uram, nem tudna egy kicsit gyorsabban menni?” A gépész meg visszaszól: „Én tudnék, de a mozdonyt nem hagyhatom itt!” — A mozdonyt nem hagyhatom itt — ez jó! Istenemre, jó — nevetett fel Oreskó Vince és megcsóválta a fejét. Megízlelte a készülő lecsót, majd hirtelen elkomorodott: — Legföljebb panaszt tesz valaki. Valami hájfejű. És akkor mi van? Tehetnek egy szívességet . . ki jön a he- lyemre?A Bagi Pistát is ha- zaküldi a főnök úr, merthogy részeg, inkább a helyére áll a sorompót kezelni, aztán meg úgyis visszafogadja. Mit Is tehetne . . . időnként leváltja a főnök úr, a részeg Bagi meg mehet dögleni. He- hehe . . . neki van esze! A utó tülkölés hasított az agyába. Vékonyabb és magasabb hangú dudák Igyekeztek egymást túlkiabálni. — Nyomjátok, csak nyomjátok! Eljátszhatjátok nekem akár az Akácos utat is . . . . Az autókürtök visító és dörmögő, rövideket vakkantó és hosszan ugató koncertjéből egyszercsak kivált egy sziréna vijjogó, félreismerhetetlen hangja. Az őrház elé lépő Oreskó Vince látta, hogy a zsúfolt országúton mentőautó nyomakodik előre a rendetlen gépkocsisor mellett. — De jó, hogy szirénád van, nyomod, mint a bolond bornyú az anyját. Ha kell, ha nem. A mentőautó megtorpant a sorompó előtt, orra majdnem érintette a vörösre festett sorompószakállat; a kocsi ablakán vékonyarcú fiatalember hajolt ki. — Az istenit magának, ember, mit csinál itt? Elaludj talán, már majdnem tíz perce rohadunk az autók között! Jó szokása szerint csak magában morgott Oreskó Vince: — Randevúd van, talán? Megjátszod itt a fontos embert, mert hogy szirénád van. Közelebb lépett: — A sorompó, kérem tisztelettel ... a vonat . . . A fiatalember kinyitotta a mentőautó ajtaját, egy fenyegető mozdulatot tett — Ne hadováljon Itt nekem, hol van még az a vonat? Emelje fel a sorompót, mert mindjárt gatyába rázom . . . maga . . . maga . . . Egy gyereket viszünk Érti? Egy gyereket. „Éppenséggel fel is emelhetem, elvégre, a tíz-nulla-ki- lenceset még nem is jelezték” — gondolta Oreskó Vince és tekerni kezdte a sorompó karját — Egy gyereket, méghogy egy gyereket . . Akármit mondhattok! A mentőautó után megindult a várakozó gépkocsik sora. Oreskó Vincét majdnem szétvetette a düh, a legszívesebben valamelyiknek a tetejére ejtette volna a so- sompót Az elhaladó autók láttán még az étvágya is elment. Mérgesen lökte a kanalat az ínycsiklandozó lecsóba. K inézett az autóbusz ablakén az esti sötétségbe, a kocsi éppen most kanyarodott a faluja felé tartó hekötőútra. — Ide is tennék egy sorompót. Még a cseri szőlőhöz . . . meg az erdő alá . . . meg . . . minden kereszteződésbe. Egy sorompóőrrel, perJ sze, aki dirigálná a forgalmat! Aki kordában tartaná ezt a sok elkanászodott, mindig futkosó embert. A sötét kocsiban nem látott falubelit a sorompóőr, de a halkan duruzsoló hangzavarból egyszercsak ismerősnek vélt néhány mondatfoszlányt — Azt mondják, a hotykai kiránduláson ment valami a torkára, megfulladt. — Két perccel előbb kellett volna érkezni a kórházba. Istenem, csak két perccel. Két perccel! — Az Oreskó Vincéé . . | szegény pulya „Kérem, valami baj van?” A sorompóőr szomszédjának rémületre váltott a hangja és betöltötte az egész utasteret: — Csöngessék le a buszt azonnal csöngessék le! Rosz- szul lett egy utas Itt van az ölemben. NÓGRÁD - 1980. október 19., vasárnap «
