Nógrád. 1980. október (36. évfolyam. 230-256. szám)
1980-10-19 / 246. szám
Életkép, 1980 Kiárusítás A kiárusításon két rövid papírból tekert zacskó az érett —• Megveszem mind a ketójjú inget vásároltam. Egy lilát és egy kéket, darabját 67 forint és ötven fillérért. Igazán csinos holmik voltak, rögtön használatba is vettem egymás után mind a kettőt. Olyan kellemes viselet volt ez a két ing, hogy valósággal beléjük szerettem. Élveztem simogató ölelésüket. A mosás után a két új ing száradt a fregolin. Unokaöcsém szerint „haláli modern” volt a kék foltos lila, és a lila foltos kék, de nekem eredetiben valahogy jobban tetszettek. Következett hát a hipózás, a tejben áztatás, a sózás. Sikerült is elérnünk, hogy a kék, illetve lila tavacskákat fehér, illetve sárgás folyócskák fussák körül és által. Ezek után betettem egy nylonzacskóba a két inget és vittem a Patyolatba, aztán a szövetkezetibe, majd a maszekhoz. Kértem, könyörögtem, dupla árat ígértem, de mintha összebeszéltek volna, egyik sem vállalta. Vissza a zacskóba, bánatosan bandukolok hazafelé. Útközben betérek a piacra, vásárolok a termelőnél egy kiló őszibarackot. Az újsággyümölcstől nyomban átázik. Mit tegyek? Kiveszem a két inget, a nylonból, a vállamra dobom, és helyükre teszem a barackot Alig lépek hármat érzem, hogy valaki rángatja az ingeimet. Egy nagyra nőtt kamasz. Rosszallóan megcsóválom a fejemet, az ujjammal ráfenyegetek, és megyek tovább, azaz mennék, ha nem állná el az utamat a hölgy. Népviseletbe (cifra ing, pantalló) öltözött, jól táplált asz- szonyság. Hamiskásan kacsint, és előveszi az erszényét. Jaj nekem! Mit akar ez tőlem? — Bocsánatot kérek...' — mondom zavartan és megpróbálok finom testcsellel elhúzni mellette. — Anyu, tud magyarul — hallom ekkor a hölgy hátterében álló kamasz hangját — Csakugyan! — A hölgy elkapja a karomat, és maga felé fordít: — Beszél magyarul is? — Csak magyarul beszélek. — Akkor mondja meg magyarul — mosolygott rám —, mit kér érte? — Tessék? — nézek rá értetlenül. tőt — Micsodát? — Ne féljen, most mentek el a rendőrök. — Ötöt adok a kettőért — szól ekkor a földből előbújva egy cingár emberke. — Hohó, uram! Én voltam itt előbb — taszítja dohosén félre a hölgy, aki újra az erszényével birizgálja az orromat: — Szóval mennyi? Mondanék valamit neki, de már nincs ott mert egy szemüveges úr elsodorta. Az állt előttem öt másodpercig, aztán a sokszoiknyás néni került a helyére, majd a szakállas legény. Olyan volt az egész, mint valami rémálom. Menekülni próbáltam, de egyre jobban szorult körülöttem a fenyegető embergyűrű. Épp segítségért akartam kiáltani, amikor egy erős kéz megragadta a karomat kiemelt a tömegből, magával vitt a szemközti ház kapualjába. A dohos, cúgos félhomályban tértem magamhoz. A markomban nyolc százast szorongattam, de a két kedvenc ingem eltűnt a vállam- róL S. tk Emberek, sorsok Megkerestem a testvéreimet ZA gyerek léte olyan kötöttséget jelent, amiből soha nem lehet kilépni.. — Nehezen szántam rá magamat, hogy eljöjjek az újság szerkesztőségébe. Leírtam az életemet, megmutattam a mellettem dolgozó asszonynak, ő biztatott: „Szép ez Józsi, vigye csak nyugodtan...” Nézze meg, itt a törzsgárda- jelvényem. Elmúlt hat esztendeje hogy a gyárban dolgozok. Szeretnek, megbecsülnek. Huszonhét esztendős vagyok. Nem mondom, hogy felvet a pénz, tizenkettő hatvan az órabérem. Igaz, csak betanított munkás vagyok. Nem volt nekem soha lehetőségem, se módom arra, hogy tanuljak. Állami gondozott gyerekként nőttem fel. Pedig anyám, apám a mai napig él. Kikívánkozott belőlem, hogy leírjam. Tanulságul másoknak is, mert ezt az tudja igazán, aki végigélte. * „Megszülettem én, majd öcsém és a húgom. De minek? Minek egy iszákos apának gyerek? Kérdem én, minek? Azért, hogy elvegyék tőle, aztán hányódjon ide-oda, mások neveljék? Ha azt nevelésnek lehet mondani. Apám csak ivott, ivott, nem gondolt arra, hogy családja van. Azzal nem törődött, hogy gyerekei vannak, akiknek enni kell. Én voltam a legidősebb. Sokszor mondtam anyámnak: „édesanyám éhesek vagyunk!” Anyám azt válaszolta, a bolt zárva van. De én tudtam, hogy nyitva van, csak azért mondja, mert nem volt pénze. Honnan lett volna, amikor apánk elitta.” * — Említettem, hogy jó helyem van a gyárban. Csak hát azt a gyerekkori boldogtalanságot, sok bajt, gyötrődést nem lehet elfelejteni. Viselem a nyomát a mai napig. Orvoshoz is jártam. Ügy vélem, én megtaláltam a boldogságomat. Megnősültem, három gyerekem van. A kettő nagyobb fiú, a legkisebbik kislány. Most lesz hároméves. A feleségem ebben a hónapban megy visz- sza munkába. Letelt a gyermekgondozási szabadság. Salgótarjánban lakunk. Igyekeztünk a lakást is megfelelően berendezni. A testvéreim (akik ugyancsak állami gondozásban növekedtek) nem hagytak nyugodni. Az egyik az Alföldön él, ott szakácsnő, a másik Sár- bogárdoh. Már neki is két gyereke van. Megkerestem őket. Találkoztunk, nagyon nagy boldogság volt. De mégsem olyan, mintha közösen, egy családban nőttünk volna fel. Mint mások. * „Az állam nevelt minket, ennünk mindig volt. Aztán egy öreg néninél éltem. Szeretettel gondolok vissza a mai napig, jól bánt velem. Apá- mék eljöttek néha meg-meg- látogatni. Ilyenkor sírtam, vigyetek haza. Azt válaszolták, jó csak jegyet veszünk a vonatra. Maguknak vettek, így szöktek el. Egyszer aztán felvirradt a nap. Hazavittek. Megkérdeztem, hol van a két testvérem? A szüleim azt válaszolták, ott maradtak, ahol vannak. Engem hazavittek, mert már tizenkét éves voltam. Befogtak munkára. Apám az a fajta volt, hogy sehol se tudott megmaradni sokáig. Vándoroltunk hol ide, hol oda. Hiába adtam haza a fizetést, egy rendes ruha nem volt rajtam. Egyszer részegen verte az anyámat, mire én rászóltam, ne bántsa, mert megjárja. Utána csak szálka voltam a szemében. Bántott, ahogy tudott, még tizennyolc éves koromban is úgy kellett elkéredzkednem moziba, ha el akartam menni.” * — Elégedett ember vagyok. A kezdeti nyugtalanság lehiggadt bennem. Mennyivel könnyebb annak az indulás, aki maga mögött érezheti a családot, a szerető szülőket. Érzelmileg is biztosabban áll a lábán. Mert bizony énve- lem is megtörtént, hogy hirtelen haragomban megütöttem a feleségemet. Utána elborzadtam, mit is tettem. Azóta én a kezemet nem emeltem rá. Azon vagyok, hogy a gyermekeimnek mindene meglegyen, és ne mondja nekik az anyjuk, hogy a bolt zárva van. Nincs is annál nagyobb boldogság, mikor megyek haza a munkából és szaladnak elém a gyerekek: „Apa, édesapa, megjöttél!” Van egy mondás, hogy az alma nem esik mesz- sze a fájától. Szerencsére én nálam messze esett. Az italt látni se bírom. Amíg élek azon leszek, a gyermekeim ne jussanak olyan sorsra, mint az apjuk. A legjobb nevelőintézet, a tanárok sem tudják pótolni a családot, az otthont, aki ennek a híjával nő fel, úgy érzi, mintha örökké hiányozna a fél karja, vagy a lába. Ilyen volt az én életem. Elmondtam tanulságul másoknak. Értsen belőle aki akar... Elmondta: B. J. Lejegyezte: cse. NÖGRÁD — 1980. október 19., vasárnap Tőrök átok Jobbágyiban Bicskázás vaktában GOMBATERMESZTÉS A FÁN Japán szakemberek új eljárást fejlesztettek ki, amelynek segítségével bükkfa-vagy gesztenyefaanyagon mesterséges gombatermesztés valósítható meg. A preparált fatalajon történő termesztésre leginkább a Leutinus edodes nevű gomba alkalmas. A frissen kivágott fát mintegy két héten keresztül árnyékban kell tartani. Ezután egy méter hosszú darabokra vágják fel, amelybe 120 mii liméteres távolságban és ' 30 milliméteres mélységben lyukakat fúrnak, amelyek átmé rője 9 milliméter. Ezután a gombafonatot a lyukakba helyezik, amelyeket fadugókkal zárnak el. Az ily módon preparált fákat végezetül egy méter magasságig egymásra rakják, és kereken egy éven keresztül „érnek”. Ha az érési folyamat lezárul, a fákat 24 órára hideg vízbe teszik és végül olyan raktártérbe (üvegház vagy fóliasátor) viszik, ahol a levegő nedvességtartalma 70—90 %- os, a levegő hőmérséklete pedig 15—30 °C-os. Mintegy két hét elteltével le lehet aratni az első gombákat. Jó feltételek között évente 4—5 aratás lehetséges. Egy „gombafa” mintegy 15 termést bír el. A japán gombatermesztők eme eljárással évente már 60 ezer tonna gombát nyernek. Hokkaido szigetén 200 így szakosodott gombafarmot hoztak létre. i iiiiiiiiinniiiii«iiniimiiiiinnmiiiiiiiiwiiiiniiiii Szalay András és Szombati László portája Jobbágyiban határos. Eleinte jó szomszédok lehettek, de az utolsó tíz esztendőben elmérgesedett közöttük a viszony. Hogy miért, azzal mindketten a másik viselt dolgait sorolgatták a megyei bíróság dr. Nyitrai Zoltán tanácsa előtt pénteken megtartott tárgyaláson, ahol Sza- layt az ügyész szándékos emberölés kísérletével vádolta. 1980. augusztus 6-án kora reggel mind a ketten munkába indultak. Szalay gyalog vágott neki, szomszédja kismotorjával megelőzte, majd megállt és felelősségre vonta a feléje baktatót: miért kergette el a háza elől, kerékpározó kisunokáját. Szó szót követett, sőt dulakodás támadt. A nagy termetű — saját állítása szerint 130 kilós — Szalay eközben — mint mondta, azért, hogy Szombatit megijessze — elővette és kinyitotta zsebkését. Megfenyegette kisebb termetű szomszédját, hogy ha nem hagyja abba gáncsoskodó viselkedését, megszúrja. A menekülő Szombatit követte az útmenti vetésbe, utolérte, leszorította, majd arra kérte béküljenek ki. Vallomása szerint a szorult helyzetben levő szomszéd hajlott erre. Így aztán felsegítette. Együtt keresték meg eldobott aktatáskáját, majd ő gyalogosan továbbindult. Szombati mindebből a tárgyalás során csak a nyitott késre és a lefogásra emlékezett. Miután elvált haragosától. bosszút forralva hazahajtott, és magához vett egykar- nyi hosszú, mintegy három centiméter átmérőjű, kéteres rézsodronyf magába foglaló, tömör gumikábeldarabot. Hogy ezzel mi célja volt, arra így válaszolt: „Idegállapotba jöttem kérem. Én nem is tudom mit akartam az idegállapot miatt”. Mindenesetre motorjára ült, Szalayt a 21-es úton érte utol. Mivel a gyalogos a bal oldalon haladt, leállította járművét, átfutott az úttest túloldalára, és — szemtanú állítása szerint — ütlegelni kezdte a kábeldarabbal Szalayt. Az, mivel az ütések a fejére voltak szánva, magasra emelt aktatáskájával védekezett, s bár abban különböző holmik voltak, azokon keresztül is igen erős csapásokat érzett. Félelmét növelte, hogy Szombati szitkozódva fenyegette is, megöli az — erre a célra egyébként szakértők szerint alkalmas — alkalmi ütőeszközzel. Szalay hátrált néhány, lépést. Megfordulni nem mert, mivel akkor védtelenül maradt volna a feje. Elfutni nem tudott testsúlya és betegsége miatt. Szorult helyzetében újra elővette a bicskáját és a táska alatt előre szúrt. Szombati ütötte, s a továbbiakban még egy szúrás esett. A kisebb termetű szomszéd ezután összeesett. Szalay mellette maradt, a rendőrséget egy arra járó kerékpáros értesítette. Orvosszakértők megállapítása szerint a két szúrt seb — az egyik a szívet érte, a másik megnyitotta a hasüreget — külön-külön is halálos lehetett volna, csak a gyors, összetett orvosi segítség mentette meg Szombati életét. Szalay önvédelemből cselekedett A vád úgy ítélte meg, hogy a támadás és a védelem közti arány nem áll fenn. A testi épség elleni támadást életveszélyes sérülés okozásával hárította el. A bíróság véleménye szerint a kétszeres jogtalan támadás okozta ijedtség, felindultság, valamint a vádlott kisfokú paranoid szeméi lyiségzavara, enyhe tudatszűkülete következtében nem mérlegelhette a védekezés mértékét. Ennek következtében Szalayt felmentette. Az ítélet nem jogerős. Az ügyész a bűnösség megállapításáért,' büntetés kiszabásáért fellebbezett. Az ügy tehát nem zárult le, s tart tovább a két portán lakók közt is az ellenségeskedés, araszos határperek és egymás bántalmazása után, ki tudja meddig? — *• — Allergia a sportra A harvardi (USA) Brigham- Hospitalban az utóbbi hónapokban 16 anafilaktikus sokkállapotos esetet regisztráltak: az edzésen részt vett sportolók a futás után viszketési ingerre panaszkodtak; lábuk, kezük és arcuk feldagadt, nehezebben lélegeztek, nyomást éreztek a térdükben. Hasonló sokkot az orvosok csak olyan allergiás betegeknél ismernek, akik bizonyos tápanyagokkal, gyógyszerekkel, virágporral vagy rovarméreggel kerülnek érintkezésbe. Az orvosok egyelőre nem találnak magyarázatot arra, hogyan válthat ki a sport allergikus reakciókat. — Ide figyeljen sógor! niaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiii — kj — iiiiiaiimiiiiiitiuiiiiTfinr FANTASZTIKUS REGI 29. — Pontosan! És most képzelje el, hogy évről évre, esetleg hónapról hónapra más és más nyelven szólal meg... képzelje el, hogy állandóan új és új nyelvet talál ki, és ráadásul van egy barátnője, aki közvetítő nyelv beiktatása nélkül is megérti a maga nyelvteremtő nyelvét, a maga frissen születő nyelvét... — De hiszen, egyetlen nyelvet, még az anyanyelvet sem tudjuk teljesen pompájában megtanulni! Nincs senki, aki saját nyelvének minden szavát bármikor használni volna képes! Ehhez mi buták vagyunk... — Mi igen, de a delfinek talán nem..! — Ennyire okosak? — Igen. S ráadásul egy teljesen ki sem használt agyuk van, hiszen ők csak játszanak, nem pedig termelnek. — És ha éppen azért ilyen okosak, mert nem termelnek, csak játszanak? — Maga most játszik, kislány.. Gyerekkoromban ezt úgy mondtuk: a tyúk, vagy a tojás problémája ez... Hogy mi volt előbb: a tyúk, vagy a tojás. Értelmes felelet nincs rá... Csak megkerülni lehet a választ... azzal, hogy hüllőtojás már akkor is volt, mikor a tyúkok még ki sem ala-j kultak... De ez most nem érdekes. Hol is tartottunk?... — Ott, hogy a delfinek nem termelnek... — Nos, nekem az a véleményem, hogy a delfinek egy-’ szerűen lemondtak arról, hogy termeljenek. Ha nem ne-! vet ki, akkor elmondanám egy régesrégi teóriámat... — Ugyan, hogy képzeli, hogy én? A professzor urat? — No-no, várjon csak. Maga egész egyszerűen csak el-' hiszi, csak tudomásul veszi, hogy a delfinek ennyire okosak.1 — Igen. — De a tudomásulvételen túl ugye, nem rázza meg a felismerés? Az ember, úgy tanultuk, maga is, én is, azért okos, azért ember, mert elkezdett dolgozni, elkezdett termelni. De mitől okos a delfin? Soha nem dolgozott, soha nem termelt... miért van az agya mégis olyan tökéletesre alkotva, ha egyszer sem használja arra, amitől még okosabb, még tapasztaltabb lenne? Honnan tudja, hogy neki nem is kell termelnie, honnan tudja, hogy neki nem is kell termelnie, honnan tudja, hogy elég okos ő anélkül is? — Nem tudom, professzor úr. Nem tudom. Egészeni meg vagyok szédülve... — Nem ért valamit? Fejtsek ki valamit bővebben? — Nem, nem arról van szó. Tudja a professzor úr, hogy én magát mindig megértettem... akkor is, ha a szavakat nem mindig tudom szó szerint megérteni... de a profesz- szor úr olyankor valami belső erő segítségével hat rám és akkor megértek mindent. Vagy legalábbis úgy érzem, hogy értek mindent... Vagy majdnem mindent — Hát akkor mi a probléma? — Elfelejtkeztünk szegény Józsefemről. Idehívhatom,1 professzor úr? — Ha ragaszkodik hozzá. Elküldöm érte Markot Jó? — Köszönöm, professzor úr... Maga olyan jó... — Ugyan, kérem. Folytathatom? Hol is tartottunk? — Ott hogy én buta vagyok, a delfinek meg okosaid — Dehogy is buta maga! Ha maga buta lenne, nem lehetne a tanítványom! Nos, akkor elmondanám... (Folytatjuk)