Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)

1980-09-12 / 214. szám

Vadhajtások Protekció nélkUI — nem megy? — Nem ismersz ott vala­kit véletlenül? Ismerős a kérdés, aligha van ember széles e hazában, aki ne tette volna fel ezt (vagy valami hasonlót), ami­kor valamilyen ügyes-ba­jos dolgát kellett intéznie. Szinte természetessé vált, hogy ha valamit el akarunk intézni —, legyen az ritkán kapható áru vásárlása, szol­gáltató iparos kihívása, vagy akár egy szükséges irat megszerzése — keressük az összeköttetést. Hiszen mégis csak más úgy beállítani ab­ba a boltba, hivatalba, ügy­félszolgálati irodába, hogy mindjárt név szerint kere­sünk valakit. Hogy nagyobb dolgokról ne is beszéljünk —, vagy éppen azért beszél­jünk? — mert nyílt titok, hogy sok mindent sokan ép­pen protekcióval szereznek meg. Szellemesen mondta né­hány évvel ezelőtt egy ma­gas állású állami vezető: Magyarországon tíz és fél millió embernek van pro­tekciója, ami ugyanannyi, mintha senkinek sem len­ne. Valóban, ha jól belegon­dolunk, ez nagyjában így van. Nem kivétel ez alól a legkisebb falu sem: ott a hivatalhoz forduló ügyfél hajdanában együtt ült az iskolapadban a tanácselnök­kel, egy cséplőcsapatban dolgozott a téesz vezetőjével, ugyanott katonáskodott, ahol a TÜZÉP-telep vezetője. Kéznfekvő tehát, hogy ha valamire szüksége van, a régi ismerőshöz fordul. Még akkor is, ha az ügyet külön­ben is, minden zökkenő nél­kül elintéznék. Mi értelme van hát a pro­tekciónak, ha nem jelent semmilyen előnyt? Annyi, hogy — a „protezsált” szé­les körben elmondhassa: ezt meg azt el tudta intéz­ni, merthogy X és Y neki innen, meg onnan régi cim­borája. S, ha többet nem, annyit elér vele, hogy mindjárt lesznek irigyei. Márpedig a régi mondás sze­rint többet ér egy irigy száz szánakozónál... Csakhogy nem minden protekció ilyen ártalmat­lan. Már az sem, hogy a protekciósnak nem kell má­sokkal együtt sorbaállni va­lahol, mert ügyét soron kí­vül intézik el —, s ezalatt a többiek ügye halasztást szenved. Ott meg éppenség­gel nem, ahol a jókoma — az előbbi példánál maradva — TÜZÉP-telepvezető kül­di az értesítést, hogy eb­ben az órában még kapha­tó az az építőanyag, ami máskor nem szokott lenni, s a hónapok óta ilyesmi után futkosok számára továbbra sem lesz, mert gyorsan meg­vásárolják a protekciósok. Aztán vannak —, mert, ha nem beszélünk róla, akkor is vannak — nagyobb ügyek is. Amikor valami életbe­vágóan fontos dologban si­kerül „megkerülni a sort”, felvétetni a gyereket, előbb­re jutni a lakásigénylők lis­táján. Kétségtelen, hogy az ilyesmi ritka eset, sokkal ritkább, mint amennyit hal­lani lehet róla. Kár lenne titkolni, hogy van nálunk protekció. Ám a legidősebb emberek sem emlékeznek olyan időre, amikor —, ne lett volna. Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond regényeiben sű­rűn fordulnak elő a protek- torok és protezsáltjaik, s bár ők személyükben már régen nincsenek — öröksé­güket ránkhagyták. S ha manapság ironikusan szok­ták is mondani, hogy most „szocialista összeköttetés” lépett a protekció helyébe, szentigaz, hogy ebben sem­mi szocialista nincs. Csak összeköttetés, ami semmi­ben sem különbözik a pro­tekciótól, csupán a szót fordították magyarra. Mégsem valami elemi csapás a protekció —, vagy, ha úgy tetszik „összekötte­tés” —, ami ellen nem le­het védekezni. Sokféle vé­delem van ellene. Például: a bürokráciamentes ember­séges ügyintézés, hiszen, ahol nem kell órákat vára­kozni, újabb és újabb papí­rokat beszerezni egy iga­zoláshoz, ott arra sincs szük­ség, hogy valaki ezt a ke­serves utat összeköttetései révén kerülje meg. Másik orvosság, ahogyan a közelmúltban egy válla­lati vezető a televízióban megfogalmazta: áttérés a keresleti gazdálkodásról a kínálati gazdálkodásra. Közérthetően: ha kevesebb a hiánycikk, ha az eladó keresi a vevőt és nem a vevő az árut, magától meg­szűnik itt is a protekció. Hogy ez még egy kissé „odébb lesz”? Az egészen biztos. De az is, hogy min­denki tehet érte valamit. S ehhez még csak nem is kell igénybe venni — protekciót. Várkonyi Endre A környezetvédelem ügyében Holt gyűrű a város körül Vagy nem értjük, vagy nem tudunk úrrá lenni a termé­szet- és környezetvédelmi helyzetünkön. Nem gondolhatunk másra, mint e két lehetőségre, úgy követik egymást a te­rületen a törvénysértések. Évekkel ezelőtt született a mi­niszteri rendelet, hogy Salgótarjánban a gőzmozdonyokat nem szabad üzemeltetni. Mintha mi sem történt volna, jön a gőzmozdony, beáll a város szívébe és ontja a füstöt ke­gyetlenül. Azt mondta egy édesanya, hogy íme, ez az oka a sok léghurutos gyerekbetegségnek. Így igaz. És nincs, aki útját állja a kártevésnek!? Aztán a másik dolog. Az ÉMASZ a várost körülfogó ma­gasfeszültség útjának aljnövényzetét méreggel permetezteti le, ami látványnak, akár a halál gyűrűje fogja körül a vá­rost. De vannak, akik erre a dologra nem sokat adnak, mert mit érdekli őket az, hogyan néz ki a város környeze­te, az meg a legkevésbé, hogy milyen benyomást kelt a vá­rosba érkező idegenre a zöld erdőben keletkezett, iszonya­tos látványként ható kiszáradt fák sokasága. Mit érdekli azokat, akik ezt a pusztítást elkövetik? De az már érdekelnie kellene őket is, hogy a Bajcsy-Zsilinszky utca lakói kétségbeesetten tiltakoztak, mert a közvetlen kö­zelükben elhaladó vezeték erdőnyíladékának permetezése­kor a lakóterületre vitte a szél a mérget, köhögnek, krá- kognak tőle, a gyümölcsfájuk elpusztul termésével együtt. Ez már érdekelnie kell az elkövetőket, mert egészségre ártalmas a cselekedetük, az ember közvetlen környezetét veszélyeztetik. Ám úgy tűnik, ez sem számít, mert a beje­lentett kárt tudomásul vették és megtérítették. Ezzel ezt is letudták. A gőzmozdonyok füstjét még csak lenyeli az ember, de a mérget, amit szétpermeteznek, nehezebben. Az olyan kárt is tehet az emberben, amit soha nem lehet többé jóvá­tenni. Érdemes sorjában megnézni, hogy tulajdonképpen ho­gyan született meg a város környezete elleni kártétel. Az ÉMÁSZ-nak e kérdésben legilletékesebb embere, Földi László mondta el a következőt: Salgótarján körzetében több száz hektárra becsülik annak a területnek a nagyságát, amely felett elhalad a magasfeszültség. Ennek az időközön­kénti kitisztítása — hogy a növény ne érjen a vezetékhez — több millió forintba kerül. A tisztíttatás nem könnyű — véleményük szerint — munkaerő hiányában. Ezt sok nyug­díjas megcáfolja egyből, mért számosán, szívesen vállalkoz­nának a kézi erővel történő tisztításra. Nem ezt az utat vá­lasztotta az ÉMÁSZ, hanem amit a pásztói tsz felajánlott, mármint azt, hogy lepermetezik az aljnövényt. Nem kiszá­mított, hogy ez kevesebbe kerül-e, mint a kézi erővel vé­geztetett munka, ha azt nyugdíjasok csinálják. Az áramszolgáltató vállalat tehát igyekszik jobban járni és nem érzelgősködik a környezet szennyeződése miatt. De itt következik a legfontosabb. Mit mondanak azok, akiknek kötelességük a város tisztaságára, környezetének megóvá­sára ügyelni? Az ÉMÁSZ bejelentette szándékát a vegysze­rezésre a városi tanács műszaki osztályán. Jóváhagyták... Bejelentette az erdészetnek, erdőgazdasági területről lé­vén szó. Jóváhagyták... Akkor ki ügyeljen a környezet és természet védelmére? Nincs gazda, sajnos nincs. Pedig a város környéki erdő nem csupán csak erdő, hanem a megyeszékhely szoros tartozé­ka. Akár a terek, akár az utcák, vagy akár a házak. Vé­deni, táplálni kell, mert ahogyan dísze lehet a városnak, úgy pusztulásában szomorú látványa is. De ha ez nem ér­dekli különösebben azokat, alakét érdekelnie kéne, gon­doljanak az emberekre, akik elszenvedik a meggondolatlan cselekedetet. Mert szomorú takarékosság az, amikor több kárt teszünk, mint hasznot... Bobál Gyula Kényes helyzetek — nevelési hibák • Oldott hangulatban ját­szanak együtt a nagymama, a mama és a kétéves Kati. — Csúnya nagymama, mit csinál ezzel a babával! — mondja tréfából a mama —, gyere, dádázzuk meg! A meleg, puha kis tenyér, a nagymama arcához csattan. Nem fáj az ütés. A nagyi el­kapja a kicsi kezét, ajkához érinti, megcsókolja. Az ap­róság nevet, mindnyájan bol­dogok. Aztán nagyobb lesz a gye­rek. Az öklei már nem olyan puhák, fáj az ütés. De a gye­reknek tetszik ez a „játék”, és a nagymama tűri. Aztán óvodába kerül a kicsi, s úgy hiszi, a vele egykorúak is el­tűrik ütéseit. Sok-sok kon­fliktushoz vezet ez, s nagyon megnehezíti a gyerek beillesz­kedését a közösségbe. A kis­gyerekek szórakoztatók, ami­kor egészségesek, és jóllakot­tak, kellemes játszani velük. De egy pillanatra se felejtsük el, hogy a gyerek nem játék­szer, hanem fejlődő ember- palánta. A papát szórakoztat­ja a kicsi. Most éppen ar­ra tanítja, hogyan kell fügét mutatni. Aztán be is mutat­ják a mamának a tudományt. A kicsi nevet, a papa nahotá- zik, a mama is elégedett. Mennyi hibát követnek el né­ha a felnőttek! Először min­denféle butus dologra tanít­ják a kicsit, aztán csodál­koznak: vajon honnan szed­te? A papa nagyon szereti a hároméves Petit. Minden játékot összevásárol neki, s ha jő hangulatban van, még ját­szik is vele: nyakába veszi, feldobálja a mennyezetig. Most a papa éppen meg­unta a játékot, leül a dívány­ra, meg akarja nézni a tévé­ben a filmet. De Peti még játszani akar, ráncigálja, a papát, zavarja a figyelésben. — Maradj már! — szól rá az apa ingerülten. De a gye­rek nem nyugszik meg. — Ülj nyugodtan, mert ki­penderítelek a szobából! — üvölt a papa. Peti néhány parcig szé­pen ül a díványon, nézi a té­vét, de a film nem érdekli őt.- Bebújik az asztal alá. Először halkan, majd mind hangosabban ugatni kezd. — Mi ütött beléd? — Én vagyok a Frakk ku­tya — válaszol naivul Peti. A papa felkel a díványról, kihúzza Petit az asztal alól, s kipenderíti a konyhába. A kicsi kint üvölt, a papa a té­vében gyönyörködik. Másnap a papa ismét jó hangulatban van, ismét ját­szik Petivel. Mikor megunja, kiküldi a kicsit. Vajon eszébe jut-e egyszer is, hogy a gye­reket nevelni is kellene? Nem, ő csak a saját kényelmével törődik. A kisgyereknek irányítóra van szüksége, hisz a környe­ző világ tele van számára is­meretlen, s nemegyszer fé­lelmetes dolgokkal. Szerető, türelmes, odaadó vezetőre van szüksége. A szülők, a nevelő a gyereknek a biztonságérze­tet adja. Meg lehet benne ka­paszkodni, oda lehet hozzá bújni. Védelemért is, szeré­téiért is. De a szülőnek a gyerek holnapjára is gondol­nia kell. Szeretni a gyereket, annyit jelent: módszeresen fejleszteni értelmi és testi adottságait, hogy képességei kibontakozhassanak, fejlődé­se jő irányba haladjon. Fel kell készítenie az akadályok leküzdésére, s biztos kézzel a A homokterenyel Zagyva­völgye Termelőszövetkezet­ben a múlt év őszén harminc­hektárnyi málnást telepítet­tek, amely szépen vészelte át az időjárás nehézségeit: beál- lottsága, fejlettsége megha­ladja a 95 százalékot. Ügy tervezik, hogy jövőre már négy-öt vagonnyi mennyisé­get tudnak leszedni. A pótlá­becsületes munkásélet felé kell vezetnie. Kifejleszteni benne az emberi érzéseket, a szeretetet, a becsületet, a közösségbe való beilleszkedés képességét, és életcélul a kö­zösségért végzett munkát. Talán furcsán hat, hogy kisgyerekről szólva magas erkölcsi normákat említünk, de régi igazság, hogy a ne­velést közvetlenül a szüle­tés után kell elkezdeni. S mindezek a normák csírájuk­ban már a kisgyermek vi­selkedésében is megnyilvánul­nak. Az apróság, aki megoszt­ja testvérével a csokoládét, aki társainak megterít az óvo­dában, vagy a tisztességes viselkedés alapjait elsajátít­ja, lényegében mindezt gya­korolja már. mint búzából sok elvégzése és a szorgos ápolás eredményeként vár­ható, hogy az új kezdemé­nyezés még bővebben gyü­mölcsözik. A szövetkezet szak­embereinek számítása sze­rint 1982-ben az ebből szár­mazó árbevételük meghalad­ja a hatmillió forintot, s ez nagyobb összeg lesz, mint a búzaeladásból származó pénz. á. 1. Több majd, Vigyázz ! Fertőz! ...avagy mégsem ? A balassagyarmati kór­ház portása így igazí­tott el: — A fertőzőosztály?- Amott hátul keresse, a barakkban! Amint átvágok az úton, autó robog el mögöttem. A szél nyakamba vágja a fölka­vart port. A barakk ajtaján tábla tilt­ja az illetéktelenek bejutá­sát, engem is csak hosszas csöngetés után engednek be. Azonnal fehér köpenybe búj­tatnak és már fölszóllítás nél­kül mosok kezet Körbepillantok. Szigorú tisztaság mindenütt. Ko­vács Istvánná, a főnővér kö­veti a tekintetem. — Ez a legfontosabb — ma­gyarázza —, a maximális tisztaság, hiszen itt fertőző betegek fekszenek és semmi­képpen sem szabad a fertő­zésnek tovább terjednie. Per­sze, gondjaink vannak, de a lehetőségeken belül mindent megteszünk. Nagyon hálásak vagyunk a védőoltásokért, hi­szen hatásukra számtalan qlyan betegség megszűnt, amit én még tanuló nővér­ként láttam. Ilyen volt a szamárköhögés, a torokgyík és a gyermekbénulás. Ma vi­szont gyakoriak a vírusfer­tőzések: a bárányhimlő, a rózsahimlő. és a mumpsz. Baktériumok terjesztik a skarlátot és a bélfertőzések közül gyakori dizentériát. Ez utóbbi ellen elegendő volna a nagyobb testi tisztaság, de- hát ezzel még gondok van­nak, sajnos. Az előbb fölso­rolt fertőzések leginkább a gyerekeket sújtják, hiszen ők sokkal fogékonyabbak, még nem immunisak, meg aztán gyakrabban kerülnek kapcso­latba fertőzött tárgyakkal, de a felnőttek sem ritka ven­dégeink. — Hatvan ágyunk van — kapcsolódik a beszélgetésbe Kozó Mária doktornő, aki most vette át a szolgálatot kollégájától. — Ez a hatvan ágy az egész megyéé. Minden fertőző beteg hozzánk kerül, csupán a májgyulladásban szenvedőket viszik Salgótar­jánba. Szerencsére ritkán fordulnak elő nagymérvű megbetegedések. így ez az ágyszám javarészt kielégí­tő. Most is csupán huszonöt betegünk van, A főnővér végigkísér az osztályon. A szűk folyosó egyik oldalán üvegezett falú szobák, itt fekszenek a gyó­gyulásra várók. — Az elkülönítés, azt hi­szem, magyarázat nélkül is érthető. — néz rám Kovácsné. — Az azonos fertőzésben és azonos stádiumban levőket helyezzük egy fülkébe, és azo­kat, akik már gyógyulnak, még jobban elkülönítjük, ne­hogy visszaessenek, vagy új fertőzést kapjanak. — Ilyen szűk helyen nem lehet könnyű feladat — koc­káztatom meg én, a laikus. — Hát... tényleg nem köny- nyű -T- hagyja helyben. — Ezért aztán fokozottan ügye­lünk mi, nővérek is arra, hogy semmiképpen ne tör­ténhessen ilyen eset. Sajnos, épp a szűk hely miatt gyak­ran kell ágyakat cipelnünk, hogy az elhelyezés a legopti­málisabb legyen. A fülkékben javarészt gye­rekek. Egy tíz év körüli fiú és leány — testvérek — már vígan játszadozik a szűkre- szabott helyen, egy másikban cigányfiúcska nyomja orrát az üvegre. Járja Istvánná épp két szö- szi kisfiút öltöztet át, most hozták be őket a szülők. Mindkettejük gyomra megfer­tőződött, egyikük a tetejébe még kedvenc autója kerekét is lenyelte. Amúgy gyerek­módra, fülrepesztőén böm­bölnek. A nővér megállás nél­kül duruzsol, a keze szak­avatotton igazítja a kicsikre a pizsamát, s mire elkészül­nek, már érdeklődve hall­gatják a fürge asszonyt — Hogy mi dolgunk van? — veti maga elé a szemét ké­sőbb — Hol is kezdjem? Hát először is mi vesszük föl a beteget, márminthogy az ezzel kapcsolatos lázmérést, vérvételt, a különböző vizs­gálati anyagok levételét mi végezzük. Aztán gyerekeknél a vetkőztetés-öltöztetés is a mi feladatunk. Mindegyik után fertőtlenítő kézmosás persze. Egy nap néha száz­szor is kezet kell mosnunk. Bizony, könnyen sebesedik az érzékenyebb bőr. Mossuk az ágytálakat... — Nyilván a súlyosabb be­tegekét — vetem közbe. — Nem. Minden betegét. Tényleg, ahogy az ágyak alá nézek, mindenütt ágytá­lak, bilik. A magyarázat egy­szerű : kevés a vizesblokk. Ma­gyarul a vécé. összesen ket­tő van, egy a férfiaknak, egy a nőknek. Miután a fertőző betegeket szigorúan el kell különíteni, nem használhatják ugyanazt a vécét sem. Meg­oldás: ágytál. Ezeket pedig a nővérek ürítik, mossák, fer­tőtlenítik. Erre szolgál az a két, folyosóból elkerített, de felülről nyitott valami, ahol mindezt elvégezhetik. Nem valami szívderítő feladat. A látvány sem. — Nézze, én ezt választot­tam — mondja csendesen Járja Istvánné. — Itt volt a két gyerekem, akkor érez­tem meg, hogy gyönyörű munka ez. Már négy éve csi­nálom. Babinszki Józsefné nyolc éve tette be a lábát először a i heveny fertőzőosztályra, és azóta is itt dolgozik. Fi­atal asszony két gyermek anyja. — Nem fél, hogy hazavisz valamit innen a kórházból? Gondolt-e már arra, hogy a saját gyerekeit megfertőzi? Elmosolyodik. — Nem olyan egyszerű ez. Nagyon vigyázunk, hogy a kórházi ártalmakat elkerül­jük. Közülünk még senki nem fertőződött meg. Ha szük­séges, akkor persze védőol­tást kapunk, van, amit rend­szeresen. Ruháinkat a kór­házi fertőtlenítőben teszik rendbe, mi magunk szolgálat előtt és után alaposan lezu­hanyozunk. Félévenként szi­gorú vizsgálaton esünk át, mindnyájan. Az egész osz­tályt állandóan különböző szerekkel takarítják végig, egyszóval, minimális az esély fertőzésre. Ismét a főnővér mellé sze­gődöm. — Nézze, itt univerzális emberek kellenek. A fertőző­osztályon nemcsak gyerekek, de felnőttek is vannak, ter­mészetesen egyformán kell ellátnunk őket. Az osztályon dolgozó tizennégy nővér kö­zül tizenkettő szakképzett. Nagyon értik és nagyon sze­retik, amit csinálnak. Az osztályvezető orvos és két beosztott orvosának szak­tudása mellett éppen ez le­het a magyarázata annak, hogy a szerény körülmények ellenére legyőzik a támadó baktériumokat, vírusokat. A nővérek diafilmeket ve­títenek a tétlenségre ítélt ap­róságoknak, néha csak a me­se segít a szomorúságon, más­kor meg a rajzolás enyhíti a fájdalmakat. De talán nem ér kevesebbet a hatásos gyógyszereknél a nővérek mo­solya sem. Azt pedig bőven osztogatják a jó szóval együtt. A mikor kifelé ballagok a kórházból, elgondolko­dom a látottakon. Eszembe villan: vajon ha a balassagyarmati kórház fertő­zőosztálya szupermodern len­ne, mire lenne képes akkor, ez a maroknyi, lelkes csa­pat...? Hortobágyi Zoltán NŰGRÁD - 1980. szeptember 12., péntek £ i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom