Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)
1980-09-12 / 214. szám
4 differenciálás kérdései (I.) Teljesítményelv és bérkülönbségek Már több mint egy évtizede & gazdasági és politikai vezetés követelménye a jövedelemkülönbségeknek a teljesítménykülönbségekhez való igazítása, más szóval a jövedelemelosztásnak a teljesítményelvre alapozása. Ez azt jelenti, hogy azokat a teljesítményeket kell jelentősebben honorálni bérben, prémiumban, az előrejutás és egyéb anyagi és nem anyagi eszközök tekintetében egyaránt, amelyek nagyobb mértékben járulnak hozzá egy- egy vállalat funkcióinak teljesítéséhez. Ugyanakkor fokozottabban kell hátrányos helyzetbe hozni azokat, akiknek alacsony szintű (mennyiségű és minőségű) munkája veszélyezteti a munkaszervezetek feladatainak teljesítését. Különös jelentőségű ez a kérdés napjainkban, amikor is a gazdasági egyensúly megteremtése és megtartása — az ismert hazai és nemzetközi gazdasági feltételek mellett — szinte elképzelhetetlen anélkül, hogy az ezt megalapozó és a dinamikus fejlődés garanciáját jelentő munkateljesítmények elismerése ne súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően történne meg. Amennyiben ugyanis a jövedelemkülönbségek a teljesítménykülönbségekhez igazodnak, a magasabb jövedelem egyúttal az érintett dolgozók magasabb teljesítőképességét, tevékenységük nagyobb értékét, a munkahely és a társadalom számára személyük nagyobb fontosságát is kífé- jezi. A munkateljesítményeknek a jövedelmekben való erőteljesebb érvényre juttar tásával tudjuk csak elérni azt, hogy a dolgozók a hatékony gazdálkodásra irányuló magatartást tekintsék céljaik megvalósításának, azaz szükségleteik kielégítésének legfontosabb eszközéül. MUNKA SZERINTI ELOSZTÁS Ez a követelmény korántsem idegen a szocialista társadalmi viszonyok lényegétől — még akkor sem, ha a szocializmus nem mondhat le egyenlőségi eszményének- érvényesítéséről! —, sőt azokból logikusan következik. Akkor ugyanis, amikor a teljesítményelvet kívánjuk érvényesíteni a megtermelt javak elosztása területén, nincs másról szó, mint arról, hogy megkíséreljük a szocializmus elosztási elvét, a munka szerinti elosztást megvalósítani. Ez az elv azonban már önmagában is egyenlőtlenségeket tartalmaz, amennyiben a társadalom tagjai képességeik szerint és kifejtett munkájuk alapján is nagymértékben különböznek egymástól, s így szükségszerűen differenciálódnak a megtermelt javakban való részesedésüket illetően is. Mégis, oly sok törekvés ellenére még ma is távol vagyunk attól, hogy a teljesítmények jelentőségüknek megfelelően érvényesüljenek. A jövedelmek differenciálásában az alapvető, s általában még nem kellőképpen felismert társadalmi konfliktus sokszor abból származik, hogy a vállalati kollektívák — különösen a kiscsoportok, brigádok, részlegek — a bérkülönbségek csökkentését tartják „igazságosnak”, szemben azokkal a társadalmi érdeket közvetítő „felsőbb” törekvésekkel, amelyek a gazdasági egyensúly biztosítása és a fejlődés dinamizmusa érdekében éppen a nagyobb méretű differenciálást igyekeznek előtérbe helyezni. A szocialista társadalomban az egyenlőségre való törekvés természetes vágy, ugyanakkor a vállalati (s egyben az össztársadalmi érdek is) a nehezen megszerezhető képesség és készség, illetve a kiemelkedő teljesítmény fokozott anyagi megbecsülését követeli meg. Mégis mi annak az oka, hogy még napjainkban is, megannyi határozat és felhívás ellenére a legtöbb munkaszervezetben a béreket és prémiumokat az egyéni teljesítményeket nagymértékben figyelmen kívül hagyva osztják szét? Aligha lehet feltételezni azt, hogy ez valamiféle szubjektív hibának/ a társadalmi érdekből adódó célszerűség meg nem értésének a következménye. Nem nehéz bebizonyítani, hogy itt mélyebb okok, a bérügyi döntéseket egyértelműbben meghatározó tényezők játszanak közre, olyanok, amelyek nehezen magyarázhatók az egyenlőségre törekvés vágyával, s melyekkel szemben a vezetés is gyakran tehetetlennek bizonyul. Pontosabban, a munkahelyi közösségek differen- ciállással szembeni ellenállását —, amely szubjektív emberi döntésekben testesül meg —, objektív társadalmi viszonyokban és tényezőkben kell keresnünk. A KÖZPONTI SZABÁLYOZÁS BUKTATÓI A vállalatokon belüli egészséges bérkülönbségek kialakítását hátráltató tényezők közül elsőként a központi szabályozásban alkalmazott megoldásokból fakadó érdekeltségi kérdéseket említjük meg. Abban ugyanis, hogy napjainkban a teljesítmények a vállalatok jelentős részénél nem foglalja el azt a centrális helyet, amit eddigi fejtegetéseink alapján és a hatékony működés követelményeinek történő legjobb megfelelése érdekében be kellene töltenie, jelentős ’ szerepet játszanak a szabályozó rendszerből következő okok. A szocializmus három és fél évtizedes történetében alkalmazott központi bérszabályozás nemhogy a differenciálásra ösztönzött volna, sokkal inkább erősítette az egyen- lősdire való törekvéseket. A bérezés, a munka- és munkáskategorizálás 1956 előtti központosított szabályozása ugyanúgy, mint az ezt követő úgynevezett átlagbérgazdálkodás megegyezett abban, hogy a munkáért járó bért az állam és nem a vállalat garantálta, s ez nem függött a vállalat eredményes gazdálkodásától. E megoldások mellett a dolgozók bérszintjéről nem a vállalatvezetés döntött, még a bérarányok meghatározása is csak szűk keretek között tartozott a hatáskörébe. Ily módon a vezetésnek ugyanúgy, mint a munkáskollektívának az volt az érdeke, hogy mennél magasabb bérszintet harcoljon ki a vállalat számára. Dr. Kozgonyl Tamás szociológus (Folytatjuk) Hívatlanul fon a baj Balesetek — véletlenül? Nyolcmillió új lakás A Szovjetunióban az utóbbi négy év' alatt több mint 8 millió lakás épült 423 millió négyzetméter hasznos területtel, s ez a mennyiség az idén befejeződő ötéves terv lakásépítési programjának mintegy 78 százaléka. Ez a rohamos építkezési tempó tette lehetővé, hogy több mint 40 millió szovjet állampolgár jobb lakáskörülmények közé jusson. Az új lakások több mint 60 százaléka a legkorszerűbb tervek alapján épül, ami egyben lehetővé teszi az új lakótelepek változatosabb, érdekesebb építészeti megoldását. A komplex tervek minden részletre kiterjednek, vagyis a lakóházak felépítésével együtt készülnek el a boltok, az üzletek, a szolgáltatóházak,_ az iskolák, a bölcsődék, az óvodák, az orvosi rendelők, a kórházak, a hangversenytermek, a filmszínházak, a könyvtárak, a sportpályák és a tornacsarnokok is. Az ideális modell — a mik- rorajon, amelynek legfőbb előnye a hagyományos városfejlesztéssel . szemben, hogy tág teret ad az új városrészek egészének megkomponál ására. A mikro ra- jonban az alapvető szolgáltatások helyben vannak, ami a szabad idő ésszerű kihasználása szempontjából rendkívül fontos. A lakások komfortfokozatának növelése az államnak természetesen többletköltséget is jelent. Az előző ötéves tervhez viszonyítva mintegy 25 százaléknyit. A jelenlegi ötéves terv alatt fontos változások történtek a lakáskérdést illetően. Az ország életében — és a világ joggyakorlatéban is — elsőként a szovjethatalom mondotta ki, hogy minden állampolgárnak alkotmányos joga van lakásra. Ez a jog mindenkinek garantálja, hogy az otthonteremtés gondjait alapvetően az állam anyagi támogatásával oldhassa meg. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az állam lakást épít, és megfelelő összegért bérbe adja. A lakáskiutalásnál az a döntő szempont, hogy valóban szükség legyen rá, és nem az, hogy egy adott családnak milyen a jövedelme, vagy a társadalmi helyzete. A törvény szerint az állampolgárok mindenféle előleg nélkül ingyen és meghatározatlan időre kapják a lakást. A bérleti jogot örökölhetik a gyermekek, sőt az unokák is. A lakbér a továbbiakban is változatlan marad. 1928 óta a szovjet emberek az állami lakásokért azonos bérleti díjat fizetnek: 13.2 kopejkát négyzetméterenként az ötemeletes, vagy annál kisebb lakóházakban és 16 kopejkát négyzetméterenként az ennél magasabb épületekben. Meg kell jegyeznünk, hogy a Szovjetunióban a lakbért nem a lakás összterületére számítják: a négyzetméterenként megállapított bér csak a lakószobákra vonatkozik, a mellékhelyiségeket — a konyhát, folyosót, hallt, előszobát, a beépített szekrényeket, erkélyt — nem veszik figyelembe. Immár 35 esztendeje változatlan a kommunális szolgáltatások díjszabása is. Többek között azoké is, amelyek ráfordítási költsége az utóbbi években jelentősen emelkedett. Az energiaigényes szolgáltatásokról van szó, mint például a villany, a gáz, a fűtés, a meleg víz. összegezve, egy átlagos szovjet család a jövedelmének körülbelül 4—5 százalékát fizeti lakbérre és kommunális szolgáltatásokra. Tény az is, hogy a lakbér a lakás- használat, a fenntartás költségeinek csak egyharmadát fedezi, kétharmada állami dotáció. Ez pedig évenként több mint 6 milliárd rubel. Az állam a jövőben is számol ezzel a kiadással, mert úgy véli, hogy az alacsony lakbér, s ezzel együtt a gyors ütemű lakásépítkezés népjóléti politikájának egyik legfontosabb része. Munka- és egészségvédelmi hónap a szeptember. Nem egy vállalatnál részletes programot dolgoztak ki ez alkalomra: miként igyekeznek majd feltárni és megszüntetni a testi épséget fenyegető veszélyforrásokat. Teendők sorát írták a passzusokba, s — biztos vagyok benne — el is végzik valamennyit. Mert mi lehet fontosabb az ember egészségénél? De vajon a munkája fölött verítékező ember figyelme nem feledkezik-e el a leselkedő veszélyről? Mert bizony lankad a figyelem is a fáradtsággal. Szakemberek kimutatták: legjobban a műszak hatodik-hetedik órájában. Nem véletlen hát, hogy a legtöbb baleset e két kritikus 60 percben következik be. A VEGYÉPSZER salgótarjáni gyárában idén augusztus végéig 15 munkást ért baleset — tavaly 22 ember sérült meg. Az idei balesetek következtében 44ű táppénzesnap gyűlt össze. Ahogy mondani szoktuk: ennyi esett ki a termelésből. A száraz és hivatalos szóhasználat mögött azonban a sérülések okozta fájdalom, a rövidebb-hosszabb gyógyulás, lábadozás húzódik meg, s a család aggódása, a munkatársak együttérzése is persze. Nem keresi ezt senki magának, a baj mindig hivatlanul toppan be. — Leggyakrabban az anyag mozgatása, fordítása közben történnek kéz- és lábsérülések — mondja Laczkó Ede, a gyár munkavédelmi csoportjának munkatársa. — S még csak nem is azért, mert a dolgozó nem tartja be az óvó rendszabályokat, ilyen ritkán fordul elő. Csupán arról van szó, hogy nem gondolja át a mozdulat következményét, azaz nem figyel eléggé. Dehát nem is csöndes szanatórium a gyár hatalmas csarnoka. Neki kell ereszteni a hangot, ha az ember túl akarja kiabálni a vasak kon- gását-dübörgését. A megengedett 75—80 decibeles zaj- szinttől jóval erősebbet, 100— 120 decibelt is kénytelen el viselni például a köszörülő, aki a hatalmas csövekbe bé- bújva egyengeti simára a hegesztést. A nyolc órán át tartó monoton zaj bénítja a figyelmet — A zajos munkát végzőknek füldugókat, fülvédő tokokat szereztünk be —szól a munkavédelmis. — Most is rendeltünk belőle húszat, legyen mindenkinek bőven, akinek szüksége van rá. Havonta pedig ismétlődő oktatásokon elemezzük egy-egy baleset tanulságait, okuljon belőle más is. Ferenc Éva, a csarnok egyetlen női hegesztője. Augusztus 16-án Kis Attilával egy szűrőbetétet görgettek. A 100 kilós darab rosszul billent, Éva úgy látta, hogy hegesztőpajzsára esik a mázsás súly. Menteni akarta a pajzsot, kapott utána, s a szűrőbetét a lábára dőlt. Két hétig volt kénytelen otthon maradni dagadt lábával. — Ki volt a hibás? — Egyikünk sem — válaszol Ferenc Éva. — Ha nem lett volna ott a pajzs, nem történt volna meg. Dehát mindig a közelben tesszük le, nincs annak külön helye. — Kap majd kártérítést? — Még nem tudom. Most jöttem csak vissza. Ügy gondolom, kapok, hiszen nem sértettünk meg óvó rendszabályt — Fáj még a lába? — Sajnos, igen. Fog is még egy darabig. Dehát otthon se jó lenni ilyen hosszú ideig. Tácsik Ferenc se gondolta volna, hogy az életével játszik, amikor idén február 20-án kiment a kazánház mellé, a vízleengedő aknához, mérni az elfolyó vizet. A közelben dolgoztak az udvaron. Az akna tetején nem volt fedél, s mivel a munkásokat zavarta a februári hidegben sűrűn kitóduló pára, rádobtak a nyílásra egy deszkát. A kazánházi csoportvezető nem tudta, hogy az a deszka gyenge, korhadt, a szögek is alig tartanak benne. Átbújt az aknát körülvevő kerítésen és ráguggolta deszkára. A fa reccsenve szakadt, s a 42 éves férfi a forró vízbe zuhant — Először kiabáltam: segítség: Aztán eszembe ötlött, ugyan ki is hallaná meg? Tudtam, egyedül kell kijönnöm. Kimászott. Ritka lélekjelenlétről tanúságot téve egyedül ment vissza a kazánházi üvegkalitkába, átöltözött kimenő ruhájába, és saját lábán indult a kapuhoz, várni a mentőt. Látszik, nem szívesen beszél róla. Sok időnek el kell telnie még, míg a borzalmas emlék elhalványul. 50 százalékos első- és másodfokú égési sérüléseket szenvedett. 2 héten át úgy fogadták a megyei kórház intenzív osztályán a látogató feleségét: még él. Tizennégy kilót fogyott a kínokra pedig egyszerűen nincs szó. Elsőként ő kapott a kórházban szintetikus ma- lacbőrkezelést. Emberfeletti módon dolgoztak érte orvosok, nővérek, s később, a lábadozás ideje alatt ő maga is sokat tett azért, hogy mozgása, munkaképessége helyreálljon. — Nem is akartam én ide, közvetlen irányító munkakörbe visszajönni — mondja Tácsik Ferenc, Amikor felkerestük, éppen második napja dolgozott a hosszú betegség után. — Megsérültek a bőr alatti idegszálak, s ki tudja, bírom-e. majd az irányítással járó napi konfliktusokat? De azt mondták, itt van rám szükség. S talán igaza van a* igazgatónak: a megszokott munka is segít majd a gyógyulásban. Megpróbálom. — Bizonyára sokszor visz- szapergette magában a történteket. Véleménye szerint, ki # felelős? — Véletlen baleset volt. fgy érzem, s így is akarom elfogadni. Kifelé jövet megnéztem a vízleengedő aknát. Vasrács a tetején, a szélén nemcsak korlát, hanem vasháló is köréfeszítve. Vajha akkor is így lett volna... Szénül Márts A varsányi Üj Kalász Mgtsz kisegítő üzemegységében szerelik az ügyes kezű asszonyok a magnetofonkazettákat a Polimer Vállalatnak és a diakereteket az OFOTÉRT Vállalatnak. Képünkön Strehó Istvánné bedolgozó, nagylőci lakásán csomagolja az Üveges diakeretet, Kitüntetett esztergályos A fémnyomásra átalakított MVE—280-as csúcsesztergapad régi „társa”. Évek óta ezen a gépen dolgozik Mrav- esik Imre. — Amikor a FÜTÖBER-hez kerültem — jegyezte meg —, egy régi masinát kaptam, majd egy EU—500-as csúcspadon „dreháltam”. Egyedül voltam esztergályos. Nem csoda, az üzem teljes létszáma 12 főből állt. Ekkor 1967. november 20-át írtuk. — És azelőtt? — Ipari tanuló voltam Salgótarjánban. A bányagépgyár- ban szabadultam fel. Szabó Imre, a FÜTÖBER-telep akkori vezetője hívott Nagy- bátonyba. Elfogadtam, hiszen ide könnyebb a bejárás Nagy bárkányból. Meg azután kellett a kereset is otthon. öt gyerek volt a családban. .. — Gyökeret eresztett a gyárban... — Nem volt nehéz. Pontosabban szólva a régi üzemben eltöltött első „kemény” évek után sok minden megváltozott, új lett, több volt a borítékban is. És ma már az ezerfős gyár — az új környezetben — több mint fél- milliárd forint termelési értéket állít elő. S ehhez mi, a forgácsolóműhely dolgozói jelentősen hozzájárulunk. Negyvennyolcán vagyunk, huszonketten rendelkeznek esztergályosképesítéssel. Három műszakban dolgozunk. Anyagilag is kijövünk... — ön is? — A legnagyobb mértékben. A tizenhárom évvel ezelőtti hatforintos órabérem huszonegy forint ötven fillérre emelkedett... — Azt mondják: az új termékek „indításában” komoly szerepe van... — Nem sokkal több mint kollégáimnak. Az más kérdés, hogy esetenként nekem tényleg több feladatot osztanak ki. Itt van például a CTC rozsdamentes hőcserélő. A gyártás kezdete előtt egy hétig Svédországban, a svédek „paradicsomának” tartott Ro- mebyben jártam tapasztalat- cserén. Itt található az AGA —CTC vállalat egyik nagyüzeme. Tőlük vásároltuk i hőcserélő licencét... — Mondana néhány szói közéleti munkájáról? — 1977-től vagyok párttag. Közel tíz éve tevékenykedem a szakszervezetben. Bizalmi és műhelytitkár voltam. Néhány hónapja főbizalminak is megválasztottak. Korábban 170, jelenleg közel 10C szervezett dolgozónak ügyei, ben kell eljárnom... — Milyen ügyekben? —■ Néhányat megemlítek Amikor 1975-ben titkár lettem, a szervezettség egyii üzemrészünkben — az előkészítő II-ben —, alig érte el as 50 százalékot. Hasonló volt i helyzet az általános iskola; végzettséggel nem rendelkezők vonatkozásában is. Jelenleg a dolgozók 90 százaléka szakszervezeti tag, s tízen „kijárták” a nyolcadikat. Vehetjük a szocialista munkaversenyben részt vevők kér. dését is. öt éve négy brigád ma már nyolc kollektíva versenyez. És a létszám is megkétszereződött, eléri a száj főt. Folytathatnám a sort ta üdülési, a szociális, a segélyezési és az egyéb kérdésekkel tennivalókkal... — Ha jól tudom, tanul is.,! — Igen. Technikusminősítőre készülök. Szeretném a két évvel ezelőtt szerzett szakközépiskolai végzettségei hasznosítani. — Többszörös kiváló dolgozó. .. — Három ízben nyertem el alcímet. Tavaly SZOT-elisme- rő oklevelet is kaptam, — És legutóbb? — Az építők napján a Kiváló munkáért miniszteri kitüntetésben részesültem. Ritka pillanat volt, amikor átvettem. .. — Jelenleg mit készít? — A tetőventillátorokhoz motorvédő sapkákat fémnyomok. Normában! Gyorsan megköszönöm a beszélgetést, s nem zavarom tovább. Sok-sok munkadarabot kell még ma elkészítenie. A ventillátorműhelyben nagyon várják... ítóth) J NÓGRÁD - 1980, szeptember .12,, péntek 3
