Nógrád. 1980. szeptember (36. évfolyam. 205-229. szám)

1980-09-21 / 222. szám

Dékány Kálmán HUROK MA éjjel póruljár va- 1 M laki — morogta, ahogy fázósan összébbhúzta magán a viharkabátot Egész nap szitált az eső, csak késő éjszaka állt el. Szél támadt, rázta az öreg tölgyek elsárgult lombját. A vadőr lá­ba körül zörögtek az elszá­radt levelű bokrok. Ez a sáv már az őzjárás szélső határa az országút felől. — Hm. Szóval nyúlhúsra fű­lik a tolvaj foga! Nyúlhúsra. Tegnap fedezte föl az oro­zó csapdát a vízmosás bokrai között, de nem bántotta, hogy fülöncsíphesse a tolvajt. Ma éjjel megtudja, akad-e nyúl a hurokban, és ki az, aki a pe­csenyéért jön. — Hagyja csak, Nikolics elvtárs — szólalt meg a sötét­ből előlépő, báránybőr kucs- más, bajúszos alak. — A mi emberünk ez. A vadőr rögtön fölismerte az idegenek kísérőjében Sve- gál Antalt, a téesz elnökét. — Simon, te — szólt nevet­gélve. — Te, te, na. Ne bolon­dozz azzal a puskával. A vá­rosból vannak az elvtársak, láthatod, velem vannak. A té­esz vendégei. — Keze hátával barátságosan félretolta a fegy­ver csövét, s közelebb lépve, halkan hozzátette: — Fontos elvtársak, Simon. Téesz-érdek, hogy jól érezzék magukat köztünk. Bicegő, furcsa léptekkel bak­tatott. A csípőjében csúszkáló puskagolyó formátlanította el a járását. Talán kijön majd egyszer valahol — gondolta. A harangozó is kapott egyet emlékbe a Donnál, majd húsz évig hordta a golyót a fará­ban, aztán csak előbukkant a bőre alatt. Egy kisfröccsért bárki megfoghatta. — Maholnap a kezeden jársz már, Simon. A kezeden. Csak a barátság tart téged az állásban. A baráti kegyelem. — Kedélyes hangon mondta, de épp eleget értett belőle. Így vágott vissza Svegál An­ti tavaly ilyentájt, mert szó­vá merte tenni, hogy ő ma­ga szegte meg a vadászati ti­lalmat. Maga a főember... Szo­rongató bizonytalanság fogta el még most isi Hogy már csak kegyelemből tartaná? Simon megrázkódott Lövés dördült a kövesút felől. A pá­rás erdő háromszoros vissz­hanggal válaszolt a durranás­ra. Meglapulva hallgatódzott Uramfia, ki lehet ez? A titok­ban nyulászók aligha jönnek puskalármával. Az ő fegyve­rük a hangtalan húrok. Meggyorsította a lépteit X hold lejjebb csúszott le a fel­hőfoszlányok alá. Még jó óra és szürkül. Szokás bejelente­ni a vadászatot. Meg ilyenkor tilalom van már. Agropogás, kiabálás jött vá­laszképpen a töprengésére, a bokrok között zseblámpák ku­tató fénye pásztázott. Vala­hol a kövesúton autó berre­gett Az ösvénytől balra, sűrű, csalitos részen nesz hallat­szott. Előre dőlve fülelt, hogy megkülönböztesse az új zajt a csörtetők lármájától. Ka- pCiódzó dobbanások, kínlódó lélegzet. — A meglőtt állat! Benyomult a sűrűbe. Köze­ledtére erősödött a hörgő fuj- tatás, és egy karcsú test len­dült el a bokortól, őz! Az ál­lat utolsó erejével menekült. Elérte az ösvényt, s ott ösz- szerogyott. Simon megtapogatta. Föl- kattintotta hülzni-öngyúj tó­ját. A fény beleszúrt az őz ré­mült szemébe: fölkapta a fe­jét, de a teste nem engedel­meskedett. — Uram terem tőm! — kiál­tott föl Simon. Az őzsuta fe­küdt előtte, akit a tenyeréből etetett. A tavaszon, őrjárat közben talált rá a magatehe­tetlen zsenge jószágra. A vadőr leeresztette a pus­kát, ám a tenyere még min­dig a fegyver agyán feszült. — No, szóval megegyeztünk — veregette meg a vállát Sve­gál. — Felejtsd el ezt is, Si­mon. Nem láttál semmit, nem hallottál semmit. Mi ez a kis lövöldözés? Voltunk mi már nagyobb kutyaszorítóban is. A fronton. Mi, egykomám? Ne félj, a demizson bor meglesz, ami a vadőrnek ilyenkor ki­jár. A sebesült suta fölnyöször- gött. Simon haragosan kifa­kadt. — Nem kell a borod, Anti! A törvény az törvény! — Ugyan, Simon! — legyin­tett türelmetlenül Svegál. — Mit tudsz te a törvényhez? A vadonban élsz, magadnak. El­szoktál te már az emberektől. — Az emberektől? — sze­gezte rá szürke húzott sze­mét a vadőr. — A te nedved­ben, a te parancsodra kapom el őket, ha tilosban járnak. — Elég az akadékoskodás­ból, ostoba! — Svegál a vál­lára rántotta a puskaszíjat. — A vezetőség dolga megítélni, mi helyes, ml nem... Reggel jelentkezel az irodában! — Hátat fordított, és a sötétben várakosó vendégekhez lépett — Sose sajnálja, Nikolics «Ívtárs. Ez csak egy silány suta. Van itt különb pecsenye Is. Egy koronás gím, a vadál­lomány dísze. SIMON badságon át még hallotta a távolodók beszélgetését — Biztos, hogy hallgatni fog, Svegál elvtárs? Nagyon kelle­metlen lenne. , — Tesék csak rám bizni. Majd reggel beszélek a fejé­vel. Találunk még olyat aki engedelmeskedik. Simon fáradt, öreges moz­dulattal a nyakába akasztotta a fegyvert, és a bokorhoz ment. Üjra megvizsgálta az őz sebét. A golyó a tomporá­ba fúródott, az ilyen lövést az állat kiheverheti. Otthon majd fertőtleníti a sebet. Nyög­ve, szuszogva fölnyalábolta az áléit állatot, s megindult ter­hével a csúszós ösvényen le­felé. Egy tarákásnál kifullad­va letette, és maga is mellé rogyott Fürge, lopakodó léptekkel két suhanc bukkant elő a rönkprizmák közül. — Bitangok! — egyenese­dett föl a vadőr, lekanyarin- totta válláról a kétcsövű pus­kát. Az egyik csövében sós­lőpor volt. — Ezért most meg­fizettek! Reccsenve tört az ág, fény csapódott a nyöszörgő állatra. — Ide, ide, hé! Megtalál­tam a pecsenyét! — rikolto- zott egy rekedt férfihang. Si­mon érezte a szilvapálinka szagát a levegőben. — Meg ám, az anyád keser- vitt A zseblámpás ember ijed­ten hátrahőkölt. — Igazolja magát! Kik ma­guk? Hogy merészelik? A bőrkabátos idegesen ko­torászott a zsebében, és hát­rafelé, közelgő társaira te- kintgetett — Na, né, Simon bátyám — habogött vigyori pofával a magasabbik, amikor meglátta, és a háta mögé rejtette a nyulat. A másik meg csak tá- togott, hangtalanul nagyokat nyelt. Simon elgondolkozva nézte a kis vadorzókat. Ezeknek so­se lesz vadászpuskájuk. Legföl­jebb csak hurokcsapdával nyúlászhatnak a tilosban. A legrosszabbkor jött ez a tet­tenérés. A lehető legrosszabb­kor. — Hová azzal a nyúllal? — mordult rájuk bosszúsan. — Hát, hát csak itt talál­tuk, Simon bátyám... ő... ő... beszorult szegényke a fara­kásba. — Hm. Szóval beszorult. — I-igenis, beszorult. Akár­csak itt ez a suta — tette hoz­zá sunyi képpel a nyúltolvaj. — Az is csak beszorult. — Ez a suta? Mit tudsz te ahhoz! — Hallottuk ám a lövést! — Eh, mit tudjátok, ki iőtt! — Simon mély szusszantással legyintett. — Na, lóduljatok innét. A nyúltolvajok elinaltak, meglepetésükben a köszönet­ről is megfeledkeztek. Simon az elcsendesült őzsu­tához lépett, de, ahogy leha­jolt, hogy újra a nyakába, emelje, nem hallotta a léleg­zését. Kiszenvedett. Tüzes lob- banás csapott a szemébe, szin­te megvakította a harag. — Megálljatok, bitangok! — rázta az öklét fölfelé. — Megálljatok. Ezt még megke- serülitek! Koronás vadra fü- lik a fogatok? Koronosára?... Fújtatva törtetett a sűrű mélybe. Tudta, merre tanyá­zik a gím, minden jeles ál­latról tudta. Előbb megleli, mint Svegál Anti a fontos vendégeivel. Később lassított, lopakodva közelítette meg a helyet. Még idejében fölfogta a fölriadó vad neszezését. Simon hallása az állatokéval vetekedett a hosszú erdei elzártságban. Hol talál Ilyet Svegál Anti? Vagy neki az mindegy? Csak haj- longaní tudjon. A birtokának tekinti az erdőt Pedig nem volt mindig ilyen. Megrázta a fájót Nem kell a borod, Anti — mondta ma­gában. — Lesz, ami lesz. , Egy duplatörzsű fa mögé húzódva várta a gím fölbuk- kanását, vállhoz emelt puská­val. Először az agancsait pil­lantotta meg, az ágairól fölis­merte a pompás állatot Této­vázás nélkül cáleott és lőtt Ás erdő furcsán megbillent a fák megdőltek körülötte, ahogy ott állt leeresztett fegy­verrel a hörgő test fölött A súlyos fejet föltámasztotta a terebélyes agancskorona. El­ferdült nyakkal rángatódzott az avaron a királyi gim. — Nem, nem, nem! — haj­togatta fönnhangon Simon a bosszú szavait, s remegő kéz­zel födte be gallyakkal a tetemet. Svegálék elől rejtet­te el. — Holtában se jut a ke­zetekre... Holtában se. Savós nyál szivárgott a szájpadlásán, a gyomra émely- gett. Kivánszorgott a horhos széléhez. Megtörölte a kezét, cigarettát sodort a kopottas dózniból. A szürkületben lassan osz­ladozott a cigarettafüst. Néz­te a kékesszürke gomolyagot, ráfújt, és a füst elnyúlt, szét- f oszlott. Kis vadorzók — tűnődött el. Mért hagyta futni a kis vad­orzókat? Már csak fölöttük van hatalma egy vadőrnek... Még egy utolsót szippantott, aztán a cigarettavéget tócsába dobta.- Sisteregve aludt ki a parazsa. A parányi víztükröt néz­te. A papír elázott, szétte­rült, dohányszálak úszkáltak a pocsolyában. Elerőtlenedve tért rá a ha­zafelé vezető ösvényre. Már jócskán maga mögött hagyta a horhost, amikor megbotlott és a földre .zuhant. Megpróbált, föltápászkodni, de a lába minduntalan vissza­rántotta. C1/1/ D vette észre, CiNi\Vyl\ hogy hurokba szorult. Furcsa döbbenettel meredt a drótra. Űjabb alattomos, orozó csapda, amiről eddig nem tudott. Ez most őt fogta meg. Hát mennyi van még belőle egy ilyen erdőben? Radlcs István: Szanda A gyermekkórusban... Csak a tehetség számít Beszélgetés Botka Valériával és ár. Csányi Lászlóval, a Magyar Rádió gyermekkórusának vezetőivel A Magyar Rádió gyermek- kórusa 25 éves. Ez idő alatt 46 ezer gyerekből válogatták id a 2800 kórustagot; rádió- felvételeiket két és fél nap alatt lehet«« végighallgatni; nyilvános hangversenyeik szá­ma: 2310; felvételt készített velük húsz tévétársaság. Ma­gyarországon 16, Japánban 8, Amerikában egy lemezük je­lent meg. Ez utóbbi a Car­negie Hallban tartott nyil­vános koncertet rögzítette. A róluk megjelent újságcikkek: és kritikák száma: 2350. — Hogyan alakult mag a Magyar Rádió gyarmakkóru- ea? Botka Valéria: A munkát 1954-ben kezdtük el, de az évfordulót az első rádiófelvé­teltől számítjuk, azaz 1955- től. A szervezés akkor még elég körülményes volt. Több­száz budapesti iskolát végig­jártunk, míg kiválogattunk száz megfelelő gyereket... — Gondolom, a későbbiek­ben válogatási gondjaik már kevésbé voltak. Csányi László: Ha a létszá­mot nézzük, nem. Újsághir­detéseinkre átlagosan kétezer gyerek jelentkezik. Két alka­lommal hallgatjuk meg őket, hogy minél kisebb legyen a tévedés lehetősége. Először 300 gyereket választunk ki, má­sodszor azt a hatvanat, akik majd a saját iskolánkban ta­nulnak nyolc évig. Persze, így is tévedhetünk. Az egyik gye­reknek hatéves korában még nincs hangja, a másiknak ti­zenegy éves korában, ami­kor a kórusban énekelhetne, már nincs hangja, mert mutál. Nem vagyunk jósok. Bár még nem fordult elő, hogy opera­énekes lett volna abból, akit nem vettünk fel. — Nyilván sokan ajánlanak gyerekeket. Segít-e az össze­köttetés? Csányi László: Valóban, évente 3—400 gyereket aján­lanák kollégák, barátok, ro­konok. Ezeket a gyerekeket sokkal jobban megforgatjuk, mint a többit. Ez az „előnye” az ajánlásnak. A koncerteken nem tehetünk a rosszul éneklő gyerek nyakába egy táblát, hogy őt ez vagy az a neves ember ajánlotta. — Melyek a kiválogatás szempontjai? Csányi László: A szép énekhang követelményével egyenértékű a jó értelmi ké­pesség és magatartás, vala­mint a fizikai teherbírás is. Fontos, hogy a tanulmányokat ne hátráltassa a kórusban végzett munka, és például ne fázzon meg a gyerek, ha kijön a negyvenfokos stúdióból. Persze, nem terheljük túl őket. Négyszázan vannak, de csak százan énekelnek kórusban. A többiek előkészítő csopor­tokban vesznek részt, és fel­váltva jönnek vidékre. — Apropói Vidéki gyereke­ket lel tud venni a kórus? Botka Valéria: Mi fel tud­nánk venni, de szállást, sajnos, nem tudunk biztosítani. Java­soltuk, hogy szervezzenek ne­kik egy kollégiumot, de ez ed­dig nem sikerült Legfeljebb rokonához jöhet fel a gyerek, amint az Salán ki Hedvig ese­tében történt aki most a rá­diónál dolgozik. — A gyermekek nyilván máslile munkát kívánnak a karvezetöktől, mint a felnőt­tek. Botka Valéria: Ez s sajátos pedagógiai munka már a mű­vek kiválasztásánál megkez­dődik. Csak olyanokat vá­laszthatunk, amelyek érzelmi­leg közel állnak a gyerekek­hez. S ha némelyik nehezebb, megpróbáljuk játékosan, ér­zelmi eszközökkel közelebb vinni hozzájuk. Nézzetek rám, mint egy tükörbe! — mon­dom nekik. Szomorú dalnál bánatos vagyok, vidám dalnál mosolygok. Csányi László: A külföldi utazásoknál különösen vigyá­zunk arra, hogy csak jól is­mert programot vigyünk, a megterheléseket könnyedén győzzék. Ennek köszönhető például, hogy amikor a japán turnénk alkalmával egy iszo­nyatos tengeri vihar után kel­lett fellépnünk, a közönség semmit sem vett észre' az előzetes megpróbáltatásokból. — Ha már a megterhelések­ről beszélünk: kapnak-e ho­noráriumot a külföldi turnék során a gyerekek? Csányi László: Az elvünk az volt, s ma is az lenne, hogy csak minimális zsebpénzt kap­janak. Az ő jutalmuk a nyolc évig tartó zeneiskola! képzés, az utazások, és például a nyá­ri kéthetes táborozás Bala- tonfüreden. A rendelkezések azonban előírják, hogy hosz- szabb turnéknál a rlapidij egy- . harmadát kapják meg a kórus- tagok. — Sokan azt mondják, hogy a kórus világsikere egyrészt Bartók Béla és Kodály Zoltán műveinek köszönhető... Botka Valéria: Igen, nekik és a mai zeneszerzőink művei­nek is köszönhető a siker, de szerencsére a gyerekeknek is, akik „nagy gyönyörűséggel ad­ták elő Bartók és Kodály da­lait, ami annak a jele, hogy NÖGRÁD - IC80. otthonosan érzik magukat a zenében” — mint a Washing­ton Post irta. — Mi történik azokkal, akik kinőtték a gyermekkórust, s kik azok a művészek, akik kö­zülük nőttek ki? Csányi László: Akik kinőt­ték és énekelni akarnak, jö­hetnek a Gutenberg Művelő­dési Ház kórusába, vagy hoz­hatják a, gyermekeiket a gyer­mekkórusba, mert látja, meg­mondom őszintén, azoknak valóban lehet protekciójuk: ha egy mód van rá, a régi kó­rustagok gyerekeit felvesszük. S hogy kik nőttek id Innen? Caak néhányat említek: Fischer Adám és Fischer Iván karmesterek, Kincses Veroni­ka, Sudlik Mária, Marton Éva, Farkas Teréz operaénekesek, Fábián Márta cimbalom- és Ella István orgonaművész, Bus Katalin színművész, Bódi Mag­di táncdaiénekes... Több mint kétszázan vannak zenei pá­lyán. — Bódi Magdit említette; nem csábítja el a beatzene a kórus tagjait? Csányi László: A gyerekek szeretik azt a zenét, szeressék is. Én azt szeretném, ha minél több muzsikus lenne könnyű­zenei pályán. Ezért ajánlot­tuk Várkonyi Mátyásnak, hogy végezze el a zeneszerzői szakot. Persze, olyan is elő­fordult, hogy oparénekesi re­ménységünk pártolt a könnyű műfajhoz a könnyebb sikerért és a jobb anyagi körülmé­nyekért. Kár volt. — Az ország láthatta leá­nyukat, Csányi Valériát a kar­mesterversenyen. Sokan ta­lán úgy gondolják, hogy 6 ve­szi majd át a pálcát a gyer­mekkórus élén. 'Botka Valéria: Nem. ö az első pillanatban megmondta, hogy nem akar a nyomdo­kunkba lépni, a harcát saját maga akarja megvívni. Ezért ment karmesteri pályára. Hozzá kell tennem, hogy há­romszor felvételizett és két­szer nem vették fel. Tehát az „összeköttetés” a mi pályán­kon — szerencsére — sehol sem számit — Talán illetlen kérdés, de akkor ki áll a gyermekkórus élén, ha önök nyugdíjba men­nek? Csányi László: Szerencsére vannak körülöttünk négyen is fiatal karvezetők. A rádió vezetősége majd eldönti, hogy ki veszi át ezt a posztot. Re-1 méljük olyan, aki valóban folytatni tudja ezt a munkát N. G. itcmber 21., vasárnap f

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom