Nógrád. 1980. augusztus (36. évfolyam. 179-204. szám)
1980-08-03 / 181. szám
Á krimi védelmében? Ha a Tetthely, vagy a San Francisco utcáin egy-egy darabját sugározza a tévé, bizonyára mUliók szorítanak Derrick felügyelőnek, vagy Stone hadnagynak. Jómagam is izgalmamban a körmöm rágom, s csak akkor kommentálom elnéző mosollyal a pergő képsorokat, ha túlságosan hamar kilóg a dramaturgiai vagy logikai lóláb, magyarán. túl hamar sejthető, ki a gyilkos. Hasonló ez ahhoz a lekicsinyléshez, amit a keresztrejtvény fej tő érez, ha silány élvezetben van része a könnyen megfejthető rejtvény miatt. Sokféleképp lehet ■ magyarázni a krimi népszerűségét, a logikai játékon túl az izgalommal, kalandossággal is. Ha úgy tetszik, a pótlék- jellegével : a. mindennapok kalandhiányát töri meg egy- egy film vagy bűnügyi könyv kalandossága. Csakhogy nem szabad elfeledkezni arról, hogy a szórakozás a pihenés egyik formája, amikor is bizonyos képességeinket azért hozzuk működésbe, hogy másokat tehermentesítsünk, felfüggesszünk. A közkeletű kifejezés ..kikapcsolódni” — jó! kifejezi ezt a jelenséget. A fontoskodónak tűnő magyarázat azért szükséges, mert azt az egyszerű kijelentést — „szeretem a krimit” — bizonyos körökben kockázatos megtenni. Nem is el-, — hanem lenézel mosollyal nyugtázzák, amiben az a vélemény is benne foglaltatik: aki ilyen hétköznapi szórakozásnak áldoz, az egyéb becstelenségekre is képes. Ilyen társaságban tudom, megítélésemen az sem enyhít, ha hozzáfűzöm, évi tekintélyes krimifogyasztásom mellett jóval nagyobb mennyiségben befogadom a mai magyar irodalom jedes (és kevésbé jeles) alkotásait, s a világirodalom régi és új remekműveit is. Es a sznob lebecsülést az sem közömbösíti, ha elárulnám: Babits Mihály, akit aligha marasztalhatnánk el bz olcsó olvasmányok bűnében, szintén kedvelte a kritmit. A jó krimit. Persze, én még csak-csak túlteszem magam az effajta lekicsinylésen, de mit kezdjen vele az a gyanútlan krimi kedvelő, aki nincs tisztában a szórakozást, a köny- nyű műfajokat lebecsülő rossz beidegződésekkel, s egy-egy gúnyos megjegyzés, vállonveregetés után joggal érzi sértve magát. S mivel minden sértés kirekesztő hatású. arra kényszerítheti az érintettet, hogy a kulturális fogyasztás adott szintjén megmaradjon. Pedig nyugodtan állítható, hogy a krimi olvasástól — a kalandirodalom más műfajain át — vezethet út a szépirodalom felé. Különösen akkor, ha az út mentén segítőikész útbaigazítók, s nem fitymálok állnak. Az irodalom élvezete ugyanis mindenekelőtt olvasni tudást tételez fel, s nem kifinomult ízlést. Utóbbit már csak sok-sok olvasás után lehet birtokolni. Olvasni tudásról szólva a leghétköznapibb dologra gondolok: arra, hogy valaki az elolvasott szöveget úgy értelmezi, azt hámozza ki belőle, amit és ahogy a szerző elgondolta. Ha az olvasást illetően aggodalmaink vannak, még c.Mik nem is a nyolc osztályt el nem.végzett emberekre kell gondolni. Magyartanárok a megmondhatói, hogy a folyamatos, az értelmet megmozgató, s a szöveg értelmét befogadó olvasás a szakmunkásképző-intézeteik első osztályaiban is gyakran hiányzik. Az ilyen embereknek viszont nehéz elsőül a Háború és békéPopp Máriát Ballagva, Kormos István nélkül Odakapok, s nem találom nyomát a zablának-} mit tehetek: a szép napok gyors lovakon járnak. Mégis megcsap lehelletük: melledből az ének. Minek higgyem másnak, mint e vágtatás szelének? Emlékszem, még örömömben nyitottam a számat. Ki fejti meg, észrevétlen hogy szállta meg bánat? Földhözragadt szavakból is dal épült a szádban, s elhaltál e csoda elől. Szökésed is rád vall! ről állítani, hogy a világirodalom remeke. Viszont a pergő cselekmép.yű, egyszerűbb dialógusokkal építkező bűnügyi térténet, a rejtély vonzó izgalmával felkeltheti az érdeklődésüket. Itt a krimi nem csak kikapcsolódás, hanem a szép- irodalom „előszobája" lehet. Természetesen krimi és krimi között van különbség. A rossz kriminek, a ponyvának — joggal — nem adunk ma sem teret. De az sem véletlen, hogy Agatha Christie — az UNESCO Statisztikája szerint — a hatodik legtöbbet fordított szerző a világon. Egérfogó című darabja 1952 óta egyhuzamban, több mint tízezer előadással szerepel az egyik londoni színház műsorán. Sherlock Holmes történeteiből is vagy másfél száz film készült. A jó krimi ugyanis egyfajta mese: bűnesetet feldolgozó történet, amelyben a jó — általában a nyomozást irányító személy képviseli — végül is elnyeri jutalmát, a bűnös a büntetést. Természetesen ez nagyfokú leegyszerűsítés, hiszen a krimi „művészetéhez” az is hozzátartozik, hogy a képlet ne legyen túlságosan egyszerű, az elkövetés módja, a felderítés leleményessége az újszerűség izgalmát nyújtsa olvasónak, nézőnek. A műfaj becsületes darabjai nem is kívánnak többnek látszani, szemben azokkal a munkákkal, amelyek — nemegyszer mes- terségbelileg is selejtes módon — valamilyen ideológiát akarnak elhitetni a befogadóval. többnek akarnak látszani önmaguknál. Ezek azért is veszélyesek, mert azt a vélekedést kelthetik, hogy már nem „csak” krimiről, hanem „tartalmas” krimiről, igazi művészetről van szó. A kizárólagosság persze • krimi esetében is visszaüt Ha valaki egyedül ezt a fajta ircr dailimt olvasta, csak ilyen fiámét néz, annak meggyőződésévé vélik, hagy más «órekozáe ia. 8 aa mér Qpcaontettó •” In ma ki alapkövetelmények védelmében. Aligha véletlen, hogy Rejtő Jenő, annyi szelleme* kalandregény, krimi paródiaszámba menő történet szerzője egyenrangú társ lehetett annak a Karinthynak a kávéházi asztalánál, akit klasszikusnak, a humor abszolút tekintélyének Ismerünk el. Marafkó László Farkas András: Csordás. I Szikszói Károlyi IMA ANYÁM NAK hne, gyermekké** mesékért könyörgök, Ae te csak feketeI, * seíveeskéd dörömböl, fülsiketítő virágokat méreget: krizantént, rózsákat, véredet tejfogakkal harapnám szádról a havat, hogy megszakadnék a súlya alatt, de te csak fekszel, s szbecskéd dörömböl és angyalok zuhannak havas szemedből véredből rózsák babásodnak a hóra, mint elásott zubbonyból az őszirózsa, a jel, rózsákat szül vérből, koromból s te öntözöd őket a piciny torokból nád szobájában már fagy dagaszt, a föltámadt Szél arcodba harap csak babásodik véred a hóra csak szemeidből hull az óra s Íme, tenyeredbe befogod arcom, tenyeredbe, mely annyit harcolt, hogy lettél cselédje az időnek, krizanténja, rózsája, vére és tejfogakkal harapnám szádról a havat, hogy megszakadnék a súlya alatt, de te csak fekszel, s szívecskéd dörömöl és angyalok zuhannak havas szemedből ♦♦♦ *i* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ otelszobámat ezen azéjM szakán barátommal, Petko Radilov festővel osztottam meg. Petko barna volt, mint egy beduin. A tengerről jött. Mindketten örültünk a váratlan találkozásnak. Délben, amikor visszatértünk szobánkba, hogy kissé lepihenjünk, Petko kinyitotta hatalmas mappáját és megmutatta képeit. Egyik közülük, amely pedig nem tartozott a legszebbek közé, mély benyomást tett rám. Sziklafokot ábrázolt, amelyen megtörnek a hullámok. A sziklán fiatalember állt. Felajzott volt, kebléből fájdalmas kiáltás fakadt... — Ez aztán mély átérzés — jegyeztem meg. — Ez a szamár én vagyok — mondta Petko. — Olyan történt velem, amiért mint egy őrült ordítottam. Elbeszélését kommentár nélkül jegyeztem le: „A parton két barakk állt. Az egyikben én laktam, a másikban idős házaspár az unokájával. Nem ismertem, mert elkerültem őket. Azért jöttem erre az elragadó, vad vidékre, hogy munkába és magányba merüljek. Egyszer azonban, déli pihenésem közben, a vízcsap, felől lépések és csobogás zaja vert fel. Kinéztem az ablakon. Az unoka állt a vízcsapnál, fürdőruhában. — Megmosakodhatom az ön vízcsapjánál? — kérdezte a lány. — Nálunk nincs víz, ezért bátorkodtam önt zavarni, bocsásson meg. — Kérem —, válaszoltam Ivajlo Petrov: —, mosakodjék nyugodtan. — De valóban nem zavarom? — Nem, a legkevésbé sóm. Ügy tűnt, hogy még valamit akart mondani, de én visszahúzódtam az ablaktól és tovább olvastam. Egyszer- csak hallom, hogy kényes- kedő hangon hívják. — Mindjárt jövök! Ne zavarj, nagymama! Nem akarok ordítani, mert akkor valóban zavarom az urait. — Majd ma. ga elé: — Oh, ezek az unalmas öregek! Az idegeimre mennek az állandó Toni, To- nijukkal... Másnap újra megjelent Toni fürdőruhában, és míg mosakodtam, a homokra panaszkodott, amely rátapad a bőrre. Ügyetlen kacérsággal mutogatta vállát és rövid, kerek, feszes combjait. Ügy húszéves lehetett, de nem az a nőtípus, amely érdeklődésemet, felkelthette. A feje túl nagy volt, és valahogy férfiasán hatott, miként az arca is kissé erős és durva volt. Alacsony homlok, vastag szemöldök, kissé hajlott lapos orr, erős, kihívó ajkak. Talán enyhén 'kancsal, hosszas metszésű szemében volt valami, de Toni ezzel sem tudott élni. Tekintetét úgy meresztette rám, mint egy fiatal állat. Minduntalan belém botlott i áItá s és minden alkalmat megragadott, hogy beszélgessen velem. Leginkább az érdekelte, mit festek. Megmutattam ké_ peimet, majd anélkül, hogy lelkes kitöréseit meghallgattam volna, továbbmentem. Később parti sétára hívott, és kérte, hogy tanítsam úszni. Legközelebb két kiló paradicsomot hozott a faluból. Attól kezdve, valahányszor bevásárolt, nekem is hozott ennivalót. Nem engedte, hogy kifizessem. Amikor a pénzt felajánlottam, elkeseredett arcot vágott és elrohant. Közeledési kísérletei meghatottak. Ügy éreztem, belém szeretett. Ezt nem hagyhattam némi viszonzás nélkül. Beleegyeztem hát a sétába. A séta a' közeli pataktorkolatig egy órácskát tartott. Toni boldog volt: úgy érezte, győzött. Naponta délidőben kiúsztam a tengerbe, és amikor a hátamra feküdtem, hogy kipihenjem magam, ujjam hegyén éreztem a sötét tengerfenék hidegét. Ilyenko.r félelem, fogott el, és sietve partra úsztam. Toni már várt. Nem volt számára mondanivalóm. A munkámra gondoltam, és az éggel ölelkező végtelen vizet szemléltem. A távolság nyugalmat adott, és vágyat valami elérhetetlen szépség iránt. Délutánonként, amikor munkához fogtam, Toni valami ürüggyel rendszeresen megjelent a barakkban és órákig maradt. Munka közben nem szeretek beszélni, ö csak ült az állvány mellett, olvasott, vagy rakodott a szobában. Néha hozott egy szendvicset, amit a nagyanyja készített. Lassacskán megszoktam Tónit, anélkül, hogy a bizalmasság érzését felkeltette volna ben. nem. Ellenkezőleg, gyakran a terhemre volt, különösen, amikor gondolkodni szerettem volna, hogy vásznam valamely problémáját megold, jam. Idővel sikerült magamat jelenlétében is jgyedül érezni... Egy reggel Toni elment, és többé nem láttam... Kora reggel ki szoktam állni a barakk elé a tengert néz. ni. Megragadott fenséges nyugalma, a felkelő nap reszkető színeit tükröző hatalmas vízfelület. A sirályok éktelen vijjogással szálltak fel a parti sziklákról, és keringtek a part felett. Hallottam szárnyaik suhogását, láttam felhúzott fekete lábaikat... Azon a reggelen viharos volt a tenger. A hullámok elborították a strandot, és minden mozgatható tárgyat magukkal ragadtak. Meglepődtem: első ízben láttam reggel a tengert haragosan. Kimentem a partra, és felálltam egy sziklára. A hullámok iszappal borították a lábam. Felkelt a nap. g s akkor megláttam ToTCp nit és az öregeket. Az Ü-J országúira vezető meredek ösvényen haladtak felfelé, a buszmegállóhoz. Mindhármuk csomagokkal megrakva. Toni bizonyosan a barakkomhoz futott, hogy elbúcsúzzon és elmondja: az öregek váratlanul határozták el az utazást. Ezt oersze nem tudtam biztosan, de kívántam, hogy így legyen. Láttam, amikor bőröndjét felcipelte a lejtőn, és egyszerre borzasztó fájdalom fogott el. A bánat oly váratlan és heves volt, hogy elállt a lélegzetem, a szivem görcsbe szorult. Ügy éreztem, többé nem tudom magam átadni a munkámnak, a nyugodt szemlélődésnek, nem tudok többé örülni a felkelő napnak, lelkesedni alkotó álmaimtól. Egyszóval: Toni nélkül elveszett számomra ennek az elragadó vidéknek a varázsa. — Tónii Gyere vissza! Szeretlek! Hangos kiáltásomat még a hullámost zúgása sem nyomta el, mert' Toni hirtelen megfordult. Abban a pillanatban jött az autóbusz. Megállt, majd továbbindult.” Fordította: Gáti István Akiket milliók becsülnek Az Idei Lenin-díjasok között négy képzőművész van: Nyikolaj Romagyin, Gyemen- tyij Smarinóv, Indulisz Zariny és Turgunbaj Szadikov. Nyikolaj Romagyin az egyik legismertebb szovjet festőművész. Vásznait megtalálhatjuk a legjobb szovjet köz- gyűjteményekben és sok külföldi képtárban. A legmagasabb díjat a Moszkva-környé- ki tér, a Jeszenyi Oroszország, az Erdei falu, a Berengyej erdeje című képciklusaiért kapta meg. Romagyin — képeiben — az orosz táj dalnoka. Remek alkotásai felidézik a Vol- ga-partot, a fenyveseket és a mezőket, a nyírfák koronáját. A kiváló író, Pausztovszkij így jellemezte munkásságát: „Képeit látva az ember úgy érzi, mintha átjárná a fog- vacogtató hideg, vagy nagyot lélegezne a patakpart tavaszi hűvösében, vagy bőrig ázik, s érzi a földön rothadó tűlevelek fanyar Illatát”. Nagy gonddal éleszti újjá hazája tájait, azokat a helyeket, amelyekhez a haza híres fiai kötődnek. Ilyenek a Rja- zanyi képek: ott született és töltötte gyermekkorát Szergej Jeszenyin, a költő, akit Romagyin jól ismer. NÓGRÁD — 1980. augusztus 3.< vasárnap
