Nógrád. 1980. június (36. évfolyam. 127-151. szám)
1980-06-08 / 133. szám
A sótlan pörkölt avagy a művelődés kutatása Házasságom kezdeti korszakában volt •’alkalmam megismerni a túlpaprikázott halászlét és a sótlan pörköltet. Később vásároltam egy szakács- •könyvet, és megtudtam például azt, hogy miképpen lehet a rizst puhára főzni úgy, hogy ne legyen ragacsos. Az elmúlt évek során összegyűjtött különböző receptek, tanácsok, és az önálló kutatások nyomán ma már családi konyhakultúránk olyan ételekkel büszkélkedhet, amelyeket alkalmanként már idegenek is meg tudnak enni. Talán nem erőltetett a párhuzam, ha a fenti példát ösz- szehasonlítom a közművelődés gyakorlatával. Hiszen nem csupán a sótlan pörköltnek voltam szenvedő alanya, hanem a sótlan ismeretterjesztő előadásoknak, äz érdektelen kiállításoknak és a rosz- szul szervezett előadóesteknek is. A legszomorúbb számomra az, hogy a közművelődés ama kifőzdéjében szintén én voltam az egyik szakács. A főiskolán ugyanis sok mindent megtanultunk, a filozófiai iskoláktól kezdve az esztétikáig, a művelődéspolitikától a művészeti ismeretekig, csak azt nem, hogyha körülöttünk élő társadalmi csoportok valóságos igényeit hogyan ismerjük fel. S hogyan ismerjük meg életmódjukat, műveltségüket, eszményeiket? Miképpen következtessünk mindebből lehetséges jövőjük- re? És az ahhoz szükséges művelődési folyamatokra? S ha már mindezt tudjuk, mihez kezdjünk a gyakorlatban? Miféle művelődési helyzeteket, programokat, közösségeket kell létrehozni éppen abban az adott esetben elkerülve a sémákat, a közhelyeket? És mindezt hogyan? Főzési példánkra visszatérve, biztosaik voltunk benne, hogy a só sóssá teszi az ételt, a paprika paprikássá, a cukor édes, és vízből készül a leves. Csak azt nem tudtuk még, hogy mit mivel kell keverni és milyen arányban a leves elkészítése érdekében. Csak azt nem tudtuk, hogy kinek tetszhet Józse'f Attila költészete és kinek Bartók zenéje. Ki venne részt boldogan egy művészeti csoport munkájában és miféle típusú embereket várjunk egy modellező szakkörbe. Csak azt nem tudtuk, hogy mit csináljunk a téren kószáló srácokkal és a gyesen ücsörgő anyákkal. Mindezt lassan, sok kudarc árán, saját intézményünk boszorkánykonyháján kellett megtanulnunk. (S még jó, ha a népművelő vette magának a fáradságot és lelkiismerete nyomása alatt kikísérletezte a saját társadalmi közegére érvényes művelődési módszereket. Hiszen akkor sem bántották — sőt: dicséret illette —, ha csak a politikai és társadalmi ünepek tisztességes — és feletteseitől megkívánt — megrendezésében jeleskedett.) Az önálló kutatgatások során 'persze kínzó élmény volt, amikor kiderült, hogy a Békésben felismert művelődési összefüggésekre már réges- régen rájöttek Vas megyében. Vagy Hevesben találtak olyan közösségi formát, amelyet egy somogyi népművelő, hasonló társadalmi közegben évek óta alkalmazott. De talán mégsem ezek a kettőzések voltak a legbosszantóbbak,.. Hiszen a kutatási folyamat, amelynek segítségével egy-egy népművelő eljut a felismerésig, egész munkájára, gondolkodásmódjára nézve hasznos lehet. (Ez persze nem azt jelenti, hogy most mindenki próbálkozzon, kísérletezzen. A közelmúltban megalakult Magyar Népművelők Egyesületének egyik feladata éppen az, hogy a jó ötleteket közvetítse a népművelők között.) Tehát a legbosszantóbb nem a spanyolviasz újrafelfedezése, hanem az, ha a különböző tudományos kutatások eredményei nem jutnak el a gyakorlatba, ha valamelyik dosz- szié mélyén éppen az a felismerés rejlik, amelynek hiányában a saját területén már évek óta kínlódik néhány népművelő. Ha a főiskolákon vagy az egyetemeken okított ismeretekbe csak hosszú évék múltán szivárognak át a kutatások alapján levont következtetések. Ha a kutatás és a köznapi művelődés között szakadék tátong, és a közművelődési gyakorlat és elmélet olyan különleges párhuzamosokat hoz létre, amelyek legfeljebb az állami költségvetésben találkoznak, az össztársadalmi műveltség végtelenjében soha. Azaz másra kíváncsiak a művelődési házban, a múzeumban, vagy éppen az üzemben dolgozó népművelők és megint másra a különböző kutatási helyek tudományos szakemberei. Erről beszélgettek Debrecenben néhány héttel ezelőtt kutatók és népművelők, az irányító szervek és a tömegkommunikációs eszközök munkatársai. A népművelői szakma megerősödése a közöttük folyó folyamatos dialógus nélkül elképzelhetetlen. És tegyük hozzá, nevetséges is. Képzeljük el az éttermet, ahol a konyhán egyedi ételeket kotyvaszt a szakács, míg odabent a pecsétes asztalok között sparhelten kukták és pincérek próbálgatják a vendégek kívánsága szerinti (és „étke- zéspolitikailag” sem mérgező) ételeket kikavargatni. Ugye abszurd? Segítsük hát elő, hogy a népművelők is értsék az ételek elkészítési módját, ne legyenek elzárva a konyhától, és a konyhafőnökök is ismerjék a vendégek kívánságait. így talán inkább eljuthat a megfelelő étel a megfelelő asztalra: a megfelelő művelődési folyamat a megfelelő területre. Nógrádi Gábor Kaffka Margit száz éve Az Ady-, a Krúdy- és a Móricz-ünnepségek fogadtatása után kissé bátortalanul emlékeztetek rá, hogy elérkezett Kaffka Margit születésének századik évfordulója is. Ez az évforduló-sorozat mindenekelőtt egy irodalmi aranykor emlékét idézi fel, amely nemcsak ritkagazdag tehetségforrásból táplálkozott, hanem azokból a sürgető feladatokból is, amelyek a tehetségeket előhívták. E program felszabadító és teremtő ereje abban rejlett, hogy egységesíteni tudta a konzervatív érdekek szolgálatának elutasítását, az új élet- tartalmak megszólaltatását és az irodalom autonómiájának megteremtését. Kaffka Margit nagyon korán csatlakozott a századelő magyar irodalmi megújulásához, de Írói történetében láthatóan különbözik azoktól az írótársaitól, akik a hirtelen megnyílt utakon tehették meg első lépéseiket. A később induló Kaffka Margit Ady, Móricz és Krúdy nemzedéktársa is, legalább egy fél évtizedig azt az átmeneti irodalmat művelte, amelyen nagy nemzedéktársainak is át kellett magukat küzdeniük. Érett korszakából visszatekintve, maga is jól látja, hogy a szűk forma mennyire szorította egyre táguló mondanivalóját: „Kicsiny történetek ártatlan poénjeivé rendeztem az ösme- retlen élet véletleneit...” Valóban, költészetének formavilágában ez a múlt legáltalánosabb jellegű megnyilatkozása: akkor lépett a modern költészet útjára, amikor verseiből ki tudta szűrni a történeteket. S első novelláiban is főképpen a cselekmény uralmától, ai anekdotlkua csattanótól igyekezett megszabadulni, mely oly lezárttá tette a korábbi magyar elbeszélést írói sorsának azonban más meghatározója is ▼olt Mint a századelő magyar irodalmi forradalmának annyi nagy alakja, Kaffka Margit is történelmi és társadalmi határhelyzetbe született bele: a dzsentriosztály szülötte, de nemcsak saját világának elszegényedését és szétesését élhette át, hanem a sajátos magyar polgárosodást is. A magyar társadalomtörténetből jól ismert, hogy egy ideig a dzsentri sorsa sűrítetten magában hordozta az egész magyar fejlődés konfliktusait, dilemmáit és .torzulásait. S Kaffka Margit története még egy újabb drámával is gazdagodott. 0 ugyanis nemének ama nemzedékéhez tartozott, amelyet a fejlődés elsőként vetett ki a régi védettségből és kiszolgáltatottságból, s elsőként kényszerí- tett arra az útra, amely azonban egy új kiszolgáltatottságon vezetett a szabadság felé. így alakult ki élményvilágában az a harmadik kör — a nőprobléma — köre, amely a korforduló és a dzsentriosztály konfliktusait övezi. Mindez akár alkotáslélektani magyarázatnak is tekinthető, hiszen egy magánéleti véletlen is elegendő volt ahhoz, hogy a társadalom-történeti konfliktus személyesen átélt tartalommá váljék benne. Kaffka Margitot apja korai halála és családja elszegényedése térítette le elődei útjáról, s cseréltette fel vele a házasságtól remélt karriert a tanulással, a kenyérkereső pályával. Még abban is találkozik az egyéni és szociológiai mozzanat, hogy tanítónői, majd tanárnői diplomát szerez, hiszen nemének a századforduló táján elsősorban a nevelői munka adott átvezető utat a családból az önálló lét felé. S ez az út vezetett tovább a tanult humánkultúrán át az írói alkotómunkáig. A három élménykör találkozása új energiákat szabadított fel benne. Először verseiben és novelláiban is a városias élet új motívumait rögzíti és az átmeneti kor új nőtípusait formálja meg. Hamar felismeri azonban, hogy a XX. század nemcsak a társadalom szerkezetét alakítja ét, hanem az életformákat is: új viszonylatokat teremt ember és ember, férfi és nő között, új erkölcsi normákat sürget, és természettudományos, valamint pszichológiai felfedezéseivel kiegészíti a hagyományos emberképet. Ez a küzdő és kereső lélekállapot már nem fér el a régi formában: olyan versét követel, amely nem a lelki mozzanatokat, hanem a lelki folyamatokat rögzíti, s csak olyan prózával harmonizálhat, amely képes kifejezni a társadalmi és pszichológiai létezés egymásra hatását. Kaffka Margit ezért vállalja a szecesszió különösségeit, dekorativitósát és zsúfoltságát, ezért oldja a lírai formákat már-már szabadverssé, s ezért vonzódik az Impresszionista szemlélethez és stiluseszközökhöz. Izgatott kísérleteiből végül is az impresszionizmus segítségé, vei teremti meg azt a művét, amely irodalomtörténeti helyét egyértelműen kijelölte. A Színek és éveket (1912) az az olvasó is élő és harmonikus műnek érzi, aki semmit sem tud az előzményeiről és környezetéről. Kaffka Margit legnagyobb regénye azért válhatott korokfölötti értékké, mert az úttörés, az átmeneti kor jegye irodalmi értékké érlelődött benne. Voltaképpen egy öregedő aszPOLNER ZOLTÁN ÁTOK szony, egy hajdani dzsentri^ lány emlékezésének foglalata.’ Az egymásba hullámzó emlékek azonban áttörik benne az idő határait, élővé teszik a múlt példázatát, s egybemosnak történetet, lírát és kommentárt. így alakul ki az ítélet, s ellenpontja, a nosztalgia. Ez a kettős kötöttség azonban nem teszi ellentmondásossá a mű jelentését, hiszen az ítélet jogossága csak növekszik azáltal, hogy olyan ember mondja ki. aki következményeit szenvedi is. Ezért tölt be a Színek és években lényegi szerepet a látvány rögzítésére épülő stílus és szerkezet: az impresszionizmus. De Kaffka Margit következetességét bizonyítja, hogy amikor szembe találja magát az első világháború keményebb valóságával, levonja a következtetést, s az impresz- szionista és lélektani regény (Mária évei) után visszatér a dolgokhoz, s vállalja a tár- gyias ábrázolás új módozatainak kikísérletezését is. Háborús prózáját immár mindenekelőtt a tárgyias leírás, a kidolgozott portré és a pontos helyzetkép jellemzi. De voltaképpen több történik ennél: az író és a valóság közötti viszony változik meg, a harigu- latfestő és lélektani elemző írásai átadják a helyüket a korrajzregénynek. (Állomások, Hangyaboly). Impresszionista stílusát felváltja a köznapi nyelv használata, a kompozícióban pedig visszatér a klasszikus kronológiához.’ Meghajolt volna a konvenciók előtt? Aligha, hiszen sohasem tért vissza a lekerekítő cselekményhez: a dolgokat igyekezett megközelíteni, s ebben ugyanazt az utat választotta, amelyen megújulást remélt a világirodalom modern prózája is, az első vi-j lágháború után. S ez az út voltaképpen nemcsak folyta-j tása volt az impresszionistái’ szimbolista megújulásnak, hanem válaszútja is. A Nyugat forradalma az egyéniség és a szubjektum felszabadításának útján indult el, de a világhá-, ború Idején ugyancsak a törvény és a rend eszményéhez érkezett. Kaffka Margit azok közé a r.yugatosok közé tari tozik, akik a legkövetkezetesebben gondolták végig az irodalmi' forradalom belső ío-; gíkáját. Ezért bár életét de-’ rékba törte a háború utáni spanyolnátha-járvány (1918. december 1.), életműve nemcsak a Színek és évek teljességével haladhatta meg ko-j rát, hanem befejezetlen kíséri leteivel is. Bodnár György Persze, az osztálynak sem kellett több az elkereszteléshez... — Kérem, bemutatna bennünket egymásnak? A szomszéd tempósan felkelt, lerázogatta nadrágjáról az óvatlanul ráejtett cigarettahamut, megigazította nyak. kendőjét, s már indult is. Egy perc múlva a pap mellett állt másodmagával. — Dr. Szekeres Péter —, hajolt meg könnyedén az őszhajú, aki így, közelről nézve, mintha sokkal fiatalosabbnak tűnt volna. — örülök, hogy önt is megismerhetem — nyújtotta kezét a prefektus. -*• Ha már a bemutatkozásnál tartunk: ön talán orvos? • — Nem, kérem, jogász vagyok. Mindjárt azt is hozzátenném, hogy a legveszedelmesebb fajtából: az ügyészi hivatást gyakorlom. — Foglaljon már* helyet, kérem. S mert bizonyára sok embernek tett már fel kényelmetlen kérdéseket pályafutása során, most az egyszer hadd legyek én a kihallgató. Miért gyűlöli ön mindmáig Almafa- bétát, akarom mondani Bognár István agrármérnököt? — Én? Hogyan gyűlölném? — Természetesen csak magánemberként. Például valamiféle ízetlen, gyermekkori csínytevésért., — Tisztelendőséged bizonyára olyasfélékről hallott itt ma, hogy engem annakidején Bognár rendszeresen elgáncsolt tornaórán a svédszekrény előtt, letaszított a bordásfalról, vagy fellökött a folyosón, mert kíváncsi volt, hogy tényleg törékeny vagyok-e? Ha ön szerint ez rossz vért szülhet, meg kell mondanom, hogy téved. Sem- ‘ mi harag sem maradt bennem. Attól sem, amikor otthon, a falunkban, sarlóba léptem Bognár jóvoltából. Nézze, én már akkor is tudtam, hogy ezeknek nincs jelentőségük. Amikor tisztelendőséged megszületett, én elsőéves egyetemista lettem. Hát annak volt jelentősége egyedül. — Ezek szerint hajlandó ön kibékülni? — Attól tartok, hogy paptanár létére szellemidézéssel próbálkozik tisztelendőséged... Bognár István valami jóízű adomát mesélt kacagva, amikor hívták. A mondat közepén szakította félbe, és elsötétült arccal telepedett a pap mellé. — Tessék csak nyugodtan kérdezni, prefektus atya —, morzsolta a szavakat, — A jelen levő ügyész úr előtt nekem már régesrég nincsenek titkaim. Cigarettára gyújtott, s a füsttel együtt gomolyogtak vörhenyeges bajúsza alól a mondátok, kérdezés nélkül is: — Mi nemcsak ott fenn, a hegyen háltunk egy fedél alatt. Mikor az utolsó vakációra hazautaztunk, már ott lakott a házunkban ennek az úrnak az egész gyepszéli pereputtya. Apám önszántából fogadta be őket, de végül mégis elvették a házat, el a földeket is. Szekeres urat első nekifutásra felvették a jogra; én esztendőkig kuliztam, míg nagy nehezen bejutottam a magyaróvári akadémiára. Aztán a hetedik határba helyeztek agronómusnak, de az ügyész úr már az első évben kirúgatott onnan is, s még örülhettem, hogy nem kerülök börtönbe. , — Hatszáz holdat perzseltél le túladagolt vegyszerrel — szólt közbe nyugodtan a másik. — Egyedül én, széles e hazában? És voltaképpen mi ez itt? Bűnvádi eljárás? Jó, akkor folytatom a vallomást! ötvenhétben elhurcoltak, ugyancsak az ügyész úr parancsára. — A bíróság ítélt el há-, rom évre. Jól tudod, hogy legalább a kétszeresét érdemelted volna. — Fellebbeztél Is súlyosbításért, nemde? — Fellebbeztem. Törékenynek éreztem akkor ezt az országot ahhoz, hogy te, meg a magad fajták furkóval hado- názhassanak benne. — És most roppant büszke vagy a hatalmatokra, mi? — Igen. Átlátszó. Tiszta. De törhetetlen. Annyira biztos vagyok ebben, hogy még veled is hajlandó voltam itt ma egy asztalhoz ülni. — Nem kértem ezt a mar- hanagy kegyet! — rúgta ki maga alól a széket Bognár. — És nem is élek vele! Fü- rödjék csak benne a főtisztelendő prefektus atya! Kölcsönös toleranciával, ahogy mostanság szokás... Volt szerencsém ! Gutaütéses arccal csörtetett a kijárat felé, fröcskölt az apró kavics a cipője nyomán. _ kedvetlenül •v szedelőzködni kezdtek a többiek is. — Gyakrabban kellene együtt lennünk —, mondta valaki a kapuban. — Ennyi év után szinte már rá sem ismerünk egymásra. Csak hát, sajnos, a körülmények... — Igen —, válaszolt a másik elgondolkozva. — Mindig közbejön valami. Gyönyörű átok ül rajtam: képzelek tajtékos madarat, vasfüvű mezöt, jegenyéket a horkanó szélben. Világ mocskát söprő fák jönnek. sarkából az ajtót kivetik, sötét hajamat a földbe tapossák. Legenda minden napom, szavaimon feketedik a vér. Látok rozmaring erdők elé fogott napfényt, tovatűnni gyerekkort, billegő koporsót. Kiáltozó anyám a holdújulásban. Áldott legyen a föld, a víz; legyetek áldottak fák, lovak és minden, amit szárnyas szóval megnevezek, . Gyönyörű átok ül tajtam. NÓGRÁD — 1980. június 8., vasárnap 9 > 4
