Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-04 / 80. szám

Palóctükör „Pusztaiak” Bercelen A gyorsan változó élet foly­tonossága látszik abból is, ahogyan ma a Bércéi közelé­ben levő egykor volt tanya- központ, Ordas-puszta na­gyobbrészt teljesen kihalt. „Egyszerűen nem látszott elő­re, hogy egy-két évtized alatt mennyire megváltozik az élet, az igény. A hatvanas évek ele­jén még korszerű iskolát is építettünk oda, most meg ta­lán tízen-tizenöten ha laknak Ordason, de már csak az idő­sebbje..." — mondjál; maguk a berceliek, sőt, az egykoi volt pusztaiak is ilyenfélekép­pen vélekednek. Valóságos tanyacsokor vette körül Ordas-pusztát, amely így a központ szeredet be­töltve sok családnak adott ott­hont, de ahogy a munkavál­lalás lehetőségeiben, a munka iránti igény tartalmiban vál­tozás állt elő — évti zede meg­indult az elvándorlás is a pusztából. Sóiknak szülőföldet, szülő-nevelő helyet jelent azonban ma is az Ordas, igaz, komolyan senki nem gondol arra, hogy „vissza kéne men­ni. mert ott jobb volt. . Vagy mégis lehet benne valami? Van, aki így véleke­dik: nem nagyon örülnek az egykori pusztaiak, hogy ide beköltöztek, ott több volt a lehetőség az állattartásra, földre. Mások meg így gondol­kodnak — még az sem kizárt, hogy más feltételek, körülmé­nyek mellett egyszer újra be­népesül az Ordas. Bercelen az utóbbi másfél évtizedben —- nagyrészt a tanyai elvándorlás következményeként, de a köz­ség iparosodásaként s — több mint másfél száz (!) családi ház épült. Jelenleg is vagy huszonöt építési engedély „fut” a tanácson, ahol arra készül­nek, hogy újabb területeket jelöljenek ki építési teleknek, mert az érdeklődés, az igény A berceli Ifjú­ság utcában, csupa új impo­záns házban szinte 70 szá­zalékban or­das-pusztaiak laknak. A Vik­tor család ott­hona is szem- revaló — kép: kj — községen belül is tovább nö­vekszik. Bercelen, az Ifjúság utca úgyszólván valamennyi házában (nem ritka a kétszin­tes közöttük) egykori pusztai­ak laknak. A tanácselnökkel hamarjában összeszámolunk pégy-öt nevet: Mravik Ferenc (6 a Kun Béla utcában lakik), Mravik László, Sneider István, Kovács László, és mind a töb­biek, az Ordas lakói voltak. Közülük egy, Viktor József, a Magyarnándori Állami Gazda­ság nógrádkövesdi üzemének gépkocsiszerelője. Tizenöt évre vállalták a há­zépítési kölcsön visszafizeté­sét, s bizony nagyon nehéz helyzetben kellett kitartaniuk, amikor nem sokkal az eskü- vő és a berceli beköltözés után (felesége berceli, Viktor József pedig mindössze har­minckét éves) motorbaleset, később súlyos műtét, s annak máig ható következménye za­varta meg a család életét, fej­lődését „Apám kőbányász volt, évtizedeket dolgozott de­rekán a kötéllel, én meg azt mondtam: ha soha nem eszek kenyeret, akkor sem válasz­tom az 6 mesterségét. Hogy éltem gyerekként Ordason? Az iskola helyben volt, s jó is volt, mert a tanítóink Pest­ről kerültek, hozzánk, tanya­siakhoz, és fiatalok, nagyon törekvőek voltak, törekedtünk mi is. Nem szenvedtünk mi semmiben hiányt, meglátszott az abból is, hogy az ipari is­kolában, Balassagyarmaton én magam például négyes átlag­gal végezteni, s volt nem is egy községi gyerek, aki az ötös általános iskolai bizonyít­vánnyal a közepest is nehe­zen érte el. . . Viktor József apja sem la­kik már az Ordason, de hi­szen alig lakik ott már vala­ki a régiek közül! Sőt, a kö­vet is felcserélte a vasúti munkával, építéssel, és ma jobban is keres, Nógrádkö­v es den épített házat. Hogy fordult a család többi tagjá­nak sora? A legfiatalabb Vik­tor fiú is régen beköltözött már a pusziiéról, itt is, ott is két-két gyereket nevelnek. Viktor József fejsérülése utá­ni műtét miatt nem vezethet gépkocsit, pedig egészségesnek tarthatja magát, most is két ember helyett dolgozik. Sokat tesz a jobb életért felesége is, aki a berceli ipart választot­ta. A két gyerek: Krisztina negyedikes, négyes-ötös tanu­ló, kezében állandóan könyv, sokat olvas. A kisebbik, a fiú, sokat és szépen rajzol, talán még művész is lehet belőle, de Csaba még csak óvodás, igaz középső csoportos. „Tudja, hogyan jártam én iskolába, Balassagyarmatra, amikor szakmunkástanuló voltam? Négy-öt kilométert gyalogoltam a kövesdi busz­megállóig, aztán este ugyan­annyit vissza a pusztára, eső­ben, hóban, fagyban. De a munkahelyre is éppen így ment az ember. Az Ordasra, nemhogy busz nem járt, ott rendes út se nagyon volt. Nem csoda hát, hogy komo­lyan senki nem gondolhat ar - ra, hogy ott éljen.” Tizenegy éve élnek együtt Vikitorék. Albérletben kezdték itt Bercelen, de a telket ha­mar megvették és rá a házat is felhúzták két esztendő alatt. Mekkora erőfeszítéssel ? A mai látogató a berceli Ifjú­ság utca új házsorai között járva talán megkérdezi: — Honnan tellett ezeknek ilyen házra? „Küldje csak be valamelyik házba az illetőt Ott majd el­mondják, hogy sokan húsz­huszonöt évi közös élet után tudtak kilépni a régiből, hogy a fiatalabbja is annyit dolgo­zott, amennyit egyáltalán el­bírt, a fekvés meg a felke­lés gyakran egybeesett, hogy „varázsütésre” nem néptele- nedett volna el tíz év alatt a kétszáz lakosú Ordas-puszta. . De panaszkodni nem fog sen­ki, mert errefelé azt tartják az emberek, az panaszkodik, aki nem akar dolgozni. Ebben a szép utcában tíz ház közül hétben egykori pusztai embe­rek laknak, s hasonló törté­netekkel találkozik az, aki ki­váncsi arra — milyen élet volt kint, s milyen ma itt Bercelen, mi kellett ahhoz, hogy valaki kiszakadjon a ta­nyából.” T. Pataki László Szabadságunk és békénk születésnapján N incsen olyan nagyobb település ha­zánkban, ahol ne emelkednének a jól ismert, ötágú csillagos, karcsú obeli sz­kok; sokuk oldalán cirillbetűs nevek hosszú sora húzódik; körülöttük egyforma katona­sírok sorakoznak. Április 4-én minden évben elhelyezzük rajta a kegyelet és hála virágait. Hozzátartoznak a város, a falu képéhez Bé­késtől, Vasig, Szabolcstól, Zaláig. Hozzátar­toznak a szülőföld megszokott arculatához. Gondoljuk csak meg: nagyjából minden njá- sodik ma élő magyar állampolgár születése­kor, szeme nyílásakor, emberré eszmélésekor már itt találta őket Magyarország lakossá­gának több mint fele harmincöt évesnél fiatalabb. És Magyarország lakosságának több mint fele már nem őrzi — nem kény­telen őrizni — idegeiben a háború rémképe­it: erre is figyelmeztetnek ezek a karcsú, ci­rillbetűs obeliszkek. Obeliszkek... — az ember szándékosan- szemérmesen kerülgeti olykor a pontos, hi­vatalos szót: hősi emlékművek. Mert a hő­siességnek, a felszabadító életáldozatnák ezek az emlékoszlopai harmincöt év után sem merevedtek a szó szokványos értelmében vett emlékművekké. Amit hirdetnek, az harminc­öt év után is éló, eleven, máig és még so­káig ható. Inkább kiindulópontot jelölnek, kezdő kilométerköveknek nevezhetjük őket, amelyek furcsa mód annál magasabbra nő­nek, s annál világosabban láthatók, minél tá­volabbra jutunk tőlük az időben. Mintha azó­ta minden időszak minden nemzedéke, min­den új és felnövekvő ifjú korosztály tovább építené-magasítaná őket, hozzájuk rakva a maga sajátos mintázatú építőköveit. Az or­szág , újjáépítői, a földosztók, a gyárak álla- mosítói, a munkáshatalom kivívói és meg- védelmezői, a szocialista ipar megteremtői és a falu szocialista átalakítói, a gazdaságirá­nyítási reform kidolgozói és a szocialista demokrácia elmélyítéséért cselekvők... — ki-ki beleépítette a maga több-kevesebb munkáját, küzdelmeit, életét a közös műbe, amely nem az emlékezet műve csupán, ha­nem inkább az eszmélésé, a kiteljesedő életé. „Történelmünk három és fél évtizeddel ez­előtti sorsfordulója tette lehetővé, hogy né­pünk elinduljon a társadalmi haladás, a nemzeti felemelkedés útján — állapította meg néhány nappal ezelőtt a XII. pártkongresz- szuson elhangzott beszámoló, hozzáfűzve: — a felszabadulásunkért harcolók áldozatai nem voltak hiábavalók és soha nem merülnek fe­ledésbe. Népünk, pártunk vezetésével, élni tudott a szabadsággal. Sok nehézséget le­küzdve harcol, céltudatos munkával nagyot, maradandót alkotott A nép élete gyökere­sen megváltozott, hazánk szabad, független, szocialista ország.” Lehetetlen, de talán felesleges is az évfor­dulón tételesen felsorolni, milyen eredmények tornyosulnak e tömör megállapítás mögött. Vitathatatlan tény, hogy az 1945 előtti Ma­gyarország Európa egyik legelmaradottabb, a polgári fejlődés útján is feudális örökségek­től terhelten bukdácsoló, a tőkés gazdasági fejlődésnek is csak perifériáján vergődő, ki­áltó és kibékíthetetlen osztályellentétektől szabdalt, minden haladó erőt üldöző állam volt, amely népének, a munkásoszíáynak és parasztságnak csak szegénységet és létbizony­talanságot juttatott osztályrészül, és amelyet urai idegen érdekek szolgálatában háborús katasztrófába, a fasiszta rémuralom poklába taszítottak. Azzal a régi Magyarországgal jo­gos büszkeséggel állíthatjuk szembe a ro­mok helyén felépült és tovább épülő, új, szocialista hazánkat, annak minden vívmá­nyát és eredményét, amelyet a kommunisták pártjának vezetésével a munkásosztály, s parasztság, az értelmiség, a szocialista egy­ségbe kovácsolódó nemzet, keze és feje mun­kájával elért, megalkotott És itt nemcsak arra kell gondolnunk, hogy az elmaradott agrárországbél legalábbis a gazdaságilag közepesen fejlett országok sorá­ba emelkedtünk. Nemcsak új üzemeink so­kaságára, az új lakások millióira, amelyek­ben szinte egy felkerekedő fél ország költö­zött be a városok' nyomornegyedeiből, vagy a földes-zsuppos-gerendás falusi viskókból. Nemcsak arra, hogy a tömeges éhezés helyé­re az árubőség lépett, vagy hogy a hajdani mezítlábasok unokái —, minden negyedik család — saját gépkocsin közlekednek, vagy repülőgéppel utaznak százezerszám külföldre üdülni; tengert és világot látni. Hanem arról is, hogy a gazdasági ország- építés és életkörülményeink emberibbé alakí­tása közben átalakultunk mi magunk is; vi­szonyaink is emberibbé váltak. Élmény volt figyelemmel kísérni a múlt héten a kong­resszus munkáját abból a nézőpontból is, hogy miként követték egymást az emelvényen a felszólalók: a tatai bányászt, vagy a pé­csi művészt, a borsodi vasast és a somogyi pedagógust, a szolgálati napjait számon tar­tó kiskatonát és a nemzetközi tárgyalásokon edzett külügyminisztert ugyanaz a természe­tes, magától értetődő felelősségérzet hatotta át, a társadalmi méretekben gondolkodás igénye és növekvő képessége. Az emberi ér­tékeknek ez a belső kiépülése, a dolgozó osz­tályoknak ez az egymáshoz közelítése, ez az egységessé alakuló szocialista nemzet talán az egyik legnagyobb vívmánya három és fél évtizedes történelmünknek. Sajátos módon még a megnövekedett gondjaink, az előttünk álló nehéz feladatok is eredményeink mellett érvelnek. Egy kor­szerűbb termelés- és termékszerkezet kialakí­tása: a gazdaságos export fokozása a ver­senyképes minőség révén; népgazdasági egyensúlyunk helyreállítása és elért eredmé­nyeink megszilárdítása szigorú nemzetközi gazdasági feltételek közepette és amit mind­ez itthoni munkánk szervezettebbé, hatéko­nyabbá tételében követel — nem kevés. Ezek a feladatok világosan megfogalmazódtak a kongresszus határozatában. De érdemes el­gondolkodni fölötte: ha nekünk ma ilyen problémákkal kell szembenéznünk (és me­rünk szembenézni!), ha ilyen feladatokkal kell megbirkóznunk (és meg fogunk birkóz­ni!), akkor ez a tény önmagában is nem azt bizonyítja-e, hogy a gazdasági fejlődésnek nem lebecsülendő szintjére, a fejlett szocia­lista társadalom építésének szakaszába jutot­tunk. Sokszor elmondjuk-leírjuk és méltán, hogy kis ország vagyunk, s joggal vagyunk büsz­kék arra, amit a világnak adni tudunk. Az emberiség történetében új kort nyitó szocia­lista társadalom megteremtésén fáradozunk a magunk szerény méreteinek és sajátossá­gainknak megfelelő módszerekkel. Nem egye­dül persze: a világ első és leghatalmasabb szocialista országával szoros szövetségben, a szocializmust építő országok közösségének se­gítségével, tapasztalatainak felhasználásával. T ovábbi építőmunkánknak döntő felté­tele —, s egyben az emberiség leg­főbb sorskérdése Is feszültségektől terhes korunkban — egy újabb világháború megakadályozása. A Szovjetunió, a szocialis­ta közösség következetes békepolitikájával összehangoltan, a magunk lehetőségei között is minden erőfeszítéssel a békét akarjuk meg­őrizni. Számunkra a szocializmus és a béke egyet jelent — felszabadulásunk ünnepének ma ez a legfontosabb és legidőszerűbb tar­talma. Koncz István * az igazság, hogy a mí mozgalmi emberek­nek megpezsdül a vére, ami­kor erőt gyűjteni, új lendü­letet vesznek. A most lezaj­lott kongresszus is ilyen ha- •tással volt Nagybátonyban Mrázik Ferencre, az ottani bányavárosi alapszervezet titkárára. Gondolatokat akart cserélni másokkal, hárman indultak a találkozó­ra, leszűrni a tapasztalato­kat. Idegrendszerükben még ott lüktetett a mindennapi mun­ka üteme. Amikor az foko­zatosan lelassult, fel-fel vil­lanó tekintettel kutatták egymás gondolatában. Csak lassan, szavanként indult a beszélgetésük, akár fent Szo­ros felett az olvadás vékony erecskéje, amely lent, Kata­linnál már harsogó patak­ként zúg. Ültek hárman a pártirodán: Mrázik Ferenc, a sok évtizedes párttag, akinek arcán otthagyta nyomát a régi világgal vívott küzde­lem, Liska György, az élete derekát élő bányász, és Pá­dár Éva, az ifjúsága elején álló leány, a falusi KISZ- titkár. A házigazda szelíden né­zett vendégeire. Kitűnt a te­kintetéből, hogy jóleső neki e találkozás. Szelíd lett a te­kintete, a hangja meleg: — Jó, hogy eljöttetek... Ezzel a szobában végleg felengedett a még bujkáló feszültség. Liska György ott­honosan elhelyezkedett a «Békén. Gyakorta foroghat a Valahol újra párthelyiségben, közeli az ismeretsége Mrázikkal. Itt, az alapszervezetben tag. Na­gyot fújt, jelezvén, hogy mindazt, ami aznap történt vele, most kirekeszti a te­remből. Éva hűvöskés mo­solya Is átmelegedett. Még mocorgott vagy kettőt ülté­ben, aztán magabiztosan, nagy kerek tekintettel nézett Mrázikra. Hangja tiszta volt, amikor szépen ívelt ajkai közül kivillant a foga fénye: — Nagyon szívesen jöt­tem. .. Ültek hárman, értő szem­mel nézve egymásra a más­más kor szülöttei, akiknek a tekintetében mégis ott fény­lett az együvé tartozás, az élet szépen megszerkesztett folyamata. Mrázik Ferenc gondolatában felvillant a sa­ját ifjúsága. Hallotta a mun­káslábak dobogásától dübö­rögni az elnyomás ellen in­dulók seregét. Aztán a si­kolyban folytott menekülésü­ket. Üjból átélte a felcsepere­dett magára eszmélést. Fel­zaklatott indulatát nyugtatva tisztultak gondolatai. Szóljak róla is? — viaskodott önma­gával. Aztán eszébe jutott, hogy nemrégen mondta el, hogyan indult hat testvére közül belopakodni a fővárosi munkahelyre. Miként ízlelte az ínségkonyha éhséget csil­lapító levesét. És közben fel­nőtt emberek között megta­nult szembenézni az elnyo­mással. Visszacsengett fülé­ben Éva előbb mondott sza­va, hogy szívesen jött. Vála­szolnia kell rá, fordult meg a gondolatában: — Én meg örülök, hogy megismertelek . . . Annyi éves korában térhe­tett vissza Mrázik Ferenc a fővárosból kizsarolt testtel, meggyötört szívvel, amennyi most ez a leány. A rónai ol­dal kötélpályájának szerelé­sén kapott munkát, aztán Kisteleken a bánya követke­zett. Ahogyan mondani szok­ták: „Már jutott annyi, hogy éhen ne pusztuljunk”. Felte­kintett, arca hevült volt, hangja megemelkedett: — Érthető-e, hogy nekünk mit jelentett harmincöt esz­tendővel ezelőtt a felszaba­dulás? A megszabadulást!!! — mondta nyomatékkal. Csend lett a párthelyiség­ben. Liska Gyuri tekintete a padlón keresett. Szeme egy pontra szegeződött. Pádár Évának a csodálkozástól nyílt nagyra a szeme és felgyor­sult a lélegzete. A korábban még mosolyra nyílt ajka ösz- szeszűkült. Mrázik Ferenc a hangulatot enyhíteni megszó­lalt. Már derült lett az arca: találkoznak — Akkor aztán jöttek a szép, dolgos napok . . , Mondta szívderítőén, ho­gyan indultak a szabadság első napján a bányába sze-. net fejteni, hogy felmeleged­jenek a háborúban kihűlt ott­honok. Mentek egymást kö­vetve, fűtött hevülettel a be­omlott vágatokat felnyitni, a kincset felszínre hozni. Az erdő mentén, mentükben vág­ták a fát, vitték vállukon támfalnak a munkához. De­rűvel arcán az emlékektől, nézett vendégeire: — És íme, itt vagyunk a mában. Hallotta, aki akarta, hogy, s mint összegezett a kongresszus . . . Liska Gyuri már sokat hal­lotta Mrázik Ferencet élete útjáról szólni, de most felka­varta gondolatait. Visszaidéz­te azt az időt, amikor ő az is­kolából kilépve az életbe in­dult. Két évtized és egy fél múlott már azóta. Mégis visz- szafénylik a gondolatában. Apja már jól kereső bányász volt. Az otthonuk Katalinon meleget nyújtó. Hirtelen ki­csúszott a száján: — Én nem ismertem azt, hogy éhezés . . . Nem. szólt senki, csend ma­radt a szobában. Liska Gyu­rit meglepte ez a hallgatás. Igen, nekünk már megvolt mindenünk. Milyen gond is foglalkoztatta az akkori fia­talokat? Kovács Józsefnek, az igazgató tanítónak intelmei jutottak eszébe: „Tanulni to­vább, szakmát tanulni . . Ez lett a legfontosabb és be is teljesült. Lakatosszakmai bizonyítvánnyal került a bá­nyához Liska Gyuri, a fiatal bányászgyerek, aztán pedig kitanulta a vájárságot. A lány, Pádár Éva úgy érezte, forog vele a párthelyi­ség. Kereste, hol a helye eb­ben a sodró éveket idéző be­szélgetésben. Igen, most a kongresszuson elhangzottak idéződtek gondolatában, a fia­talok kötelességéről. De ak­kor is, hogyan érheti fel az elmúlt idők kavargó, hősöket formáló korát. Emlékezett, miként építették még kisis­kolás korukban a családi há­zukat. Visszaidézte apja biz­tonságtól sugárzó arcát. Érez­te a tégla érdes marását, ami­kor segíteni apját ott volt a házépítésnél. Nagyon szép volt, de az apám dicsőséged Én új célokat elérni szeret­nék. Szépet, vidámat, bizta­tót. Hasznosnak lenni a ha­zának, kavarogtak a gondola­tai. Az iskola után ifjúsági mozgalom vonzotta a lányt. Ahogyan mondta: „Tartozni valahová”, ment a KISZ-be. És kimondta gondolatát. — Én már nem ismerem a létbizonytalanságot. Engem új célok elérése izgat Én ta­nulni kívánkozom . . . A három nemzedék sorsa eltérő egymástól, de valahol, egy ponton mégis találkozott, Ott, ahol megérett a gondo­latukban: a nemzedékek éle­te követi egymást, de tör­vényszerűen, magasabb szín­vonalon. Mrázik: Érdemes volt a fá­radozásért. De most a fiata­labb nemzedéké a szó. Tehát jobban, mint mi . . . Éva: De tudunk-e mi job­ban dolgozni? Liska Gyuri: Aki akar,* az tud is . . . ArmLor hazaindultak, MIIII KOI m^r alkonyodott. Saját gondolataikkal voltak elfoglalva. Mrázik Ferenc lassú léptekkel, tőlük ellen­kező irányba indult. Holnapi újabb beszélgetésre készült. Liska György a város felé tartott és az foglalkoztatta, hogy másnap szenein! megy, helyt kell állnia. Pádár Éva a falu felé vette az irányt. Feszítette az érzése. Beszélni készült a fiatalokkal. Men­tek háromfelé, a három nem­zedék, de tudták, hogy egy ponton valahol újból talál­koznak . . . Bobál Gyula NÓGRAD - 1980. április 4., péntek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom