Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)

1980-04-29 / 99. szám

.!j Jl ■4» 4^. HMk it. m BP Pt PP 1 T mm — — m 1 wwk m ■■ rm 1 A M mm i ■■ ■ t V \ mm v * i mm. ’ pV M U m mr pb m mm j ! » «5 ’ sr rr mm m m ÜS SST» tw m w • m T T E"S Mialatt a hatvanas évek Amerikájáról, Edgar Hoover (FBI), J. F. Kennedy, Stan­ley Levison, L. Johnson, Andrew Young, Martin Lut­her King tiszteletes küzdel­meiről, egymásért és egymás ellen folytatott, gyakorta bi­zony, enyhén szólva, könyör­telen harcáról, az amerikai polgárjogi mozgalom legki­emelkedőbb egyéniségéről készült 3 részes amerikai té­véfilmet néztük a képer­nyőn — az erőszakmentesség, de vele együtt a mai ameri­kai elnök is súlyos vereséget szenvedett. A Magyar Tele­vízió igazán nem tudhatta — hiszen még az Amerikai Egyesült Államok nyugat­európai szövetségesei sem tudtak róla —, hogy éppen ezekben a napokban kísérel­nek meg fegyveres akciót a „különlegesen kiképzett fi­úk” Irán földjén. A párhu­zam, a Nobel-díjas polgárjo­gi harcos King és az iráni orvitámadás (King, Malcolm X, a két Kennedy életét is orvul oltotta ki a golyó) min­den „különösebb erőlködés nélkül” összekapcsolódott a hazai néző gondolataiban. És talán tisztán a véletlen hozta úgy, hogy a magyar te­levíziónézők meghatottan, szemet törölgetve éppen csak túlestek a boldog végkifejlet, a Gyökerek tévésorozat leg­utolsó részletén, és íme, már­is meg kellett birkózniuk egy sokkal reálisabb, sokkal ke­ményebb „falattal”, Martin életével, harcával, halálával. Majd száz évvel későbbi tör­ténetben kellett megismer­kedni azzal a cáfolhatatlan KIN G igazsággal, hogy sok évtize­des szegregáció megkülönböz­tetés következett még Ameri­kában a rabszolgaság eltörlé­sétől, az első polgárjogi tör­vény megalkotásáig. Egyet kell érteni azzal a megállapítással, amely lpper Páltól, az egykori helyszíni tudósítótól származik, s amely így szól: .....A filmet végig­n ézve — és magánarchívu. mom adataival összevetve — nyugodt lelkiismerettel mond­hatom, hogy a sorozat a lehe­tő legtökéletesebben, a legva- l.ósághübben adja vissza mindazt, ami Kunta Kinte késői leszármazottaival a mai Amerikában történt." Ez a hitelesítés nem csupán a magyar nézőnek jöhet jól —, ahogy mondani szokás. A dokumentatív erejű, s ugyan­akkor színészi jáitékban is értékes, rendezésében követ­kezetes, jól fotografált törté­net, ha meggondoljuk, mégis­csak az amerikai nézőnek készült legelsősorban is. Mórt talán nem tudhat min­dent erről a „lesipuskás” kor­ról az úgynevezett „átlag­amerikai”? Erre a kérdésre, amelyet esetleg a magyar néző is fel­tesz magának, újra csak a ha­zai külpolitikai újságírás ki­emelkedő személyiségét, az Amerikai Egyesült Államok talán-talán (kollégák között) legjobb ismerőjét érdemes egyik könyvéből idézni, amely hét esztendeje jelent meg. Az amerikaiak hatvan- százaléka nem fogadja el az elnökgyilkosságról kiadott je­lentést hitelesnek. „Nem hi­Elhunyt Miklós Róbert Móra Ferenc-díjas muzeológus Életéből, munkásságából több mint húsz esztendőt szentelt az irodalmi múzeoló- giának. 1957-től a Petőfi Iro­dalmi Múzeum munkatársa­ként szervezte az irodalmi emlékházak és emlékmúzeu­mok hálózatának kiépítését. Levelezett, utazott, fotózott, kért, kilincselt, szakfelügyelt, gyűjtött, kutatott és kiállítá­sokat rendezett. Segített. Se­gített mindazoknak, akik az irodalmi emlékhelyek hely­reállítását, gondozását szív­ügyüknek és kötelességüknek tekintették, és tenni is akar­tak Vörösmarty ma is idő­szerű tanításának szellemé­ben: „A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövő­nek !” Tervei, akarásai során gyakran találta magát szem­ben kicsinyességgel és nem­törődömséggel, hozzá nem értéssel, mégis maradandót alkotott a kortársi szakma emlékezetében is: alkotó ré­szese volt azoknak a törek­véseknek, amelyek a múlt értékeinek megmentésében, ápolásában, felfedeztetésé­ben és közkinccsé tételében meghatározóak voltak az öt­venes évek végén Magyaror­szágon. Nógrád megye is sokat kö­szönhet ezeknek a törekvé­seknek. Eredményük: a csesztvei Madách Imre Em­lékmúzeum és a horpácsi Mikszáth Kálmán-emlékki- állítás. Mindkettő alapjainak a megteremtése Miklós Róbert nevével, tervező-szervező és rendező tevékenységével je­lentett egyet 1960-ban és 1964-ben. Túlzás nélkül ál­líthatjuk, hogy Miklós Ró­bert neve a nógrádi irodal­mi-irodalomtörténeti köztu­datban Madách Imre és Mikszáth Kálmán nevével forrt össze. Kevesen tudják, milyen nehézségek közepette jött létre a fentebb említett két irodalmi emlékhely. En­nek ellenére hittel vallotta. hogy az irodalmi muzeoló- giának nemcsak értékmentő, és -megőrző feladata van, hanem tudatformáló, isme­retbővítő, élménygazdagító szerepe is. Az a fajta muzeológus volt kezdettől fogva, aki kutató­gyűjtő tevékenységét közvet­lenül közművelődési törekvé­sek szolgálatába tudta állíta­ni. A sok időt és energiát felemésztő gyakorlati mun­kásságát mindig alapos el­méleti felkészülésre építette, mely a levéltári, könyvtári kutatómunkán kívül a hely­színen történő sokoldalú tá­jékozódással járt együtt. Ma­dách- és Mikszáth-ügyben nemcsak „megjelent és rep­rezentált”, hanem szükségét érezte annak is, hogy író- nagyjaink életállomásait fel­keresse, tanulmányozza. Így írhatta meg „Mikszáth hor­pácsi fundusa”-nak és „Ma­dách csesztvei évei’Vnek tör. ténetét. Akik ismerték, tudják ró­la, hogy szakmai tudását im­ponálóan lezseren és köny- nyeden tudta továbbítani, esztétikai és stílusérzéke, a kiállításrendezéshez hozzá­tartozó művészeti-technikai ismeretei (belsőépítészet, fo­tózás, asztalosmunka), átla­gon felüliek voltak. Akik dolgoztak vele, vagy látták dolgozni, elmondhatják: él- mény volt. Neve és személye ismertté vált külföldi szakmai körök­ben is. A magyar és külföldi irodalmak közötti kapcsolat- teremtéséért, közművelődési tevékenységéért megkapta az NDK Goethe-emlékdíját is. A magyar és külföldi hi­vatalos elismeréseken túl, nekünk, egykor vele együtt dolgozott és találkozott nóg­rádiaknak az is megmaradt, hogy akár Balassagyarmaton, Csesztvén. vagy Horpácson járunk, akár Madáchról vagy Mikszáthról esik szó közöt­tünk, mindig eszünkbe jut Miklós Róbert. szi el, de ezzel túl is tette magát az ügyön". Majd az újabb, későbbi történésekről így: „...Malcolm X, Martin Luther King, és Robert Ken­nedy. A névsor ennél sokkal hosszabb, de róluk, a többi- ekről még ennyit sem tud az amerikai és a világközvéle­mény.” A megállapítás, a könyv 1973-as kiadása óta aligha változott valamit a helyzet. S mindez elsősorban és kizárólagosan azért érde­kes számunkra, mert King küzdelmének, meggyilkolása, nak tükrében a mai súlyos, rendkívül kockázatos ese­mények is érthetőbbé, követ­kezésképpen mindenféle miszticizmustól megfosztottá válnak. Talán elnézi az olvasó, hogy olyan „aktualitás mellett”, mint amilyenek az iráni ese­mények, kevesebb szót ejt a jegyzetíró a filmsorozat (há­romszor kilencven perc volt!) kétségtelenül megragadható művészi értékéről, de hát ez is mindenképpen szükséges, és igazán hálás feladat. A film írója és rendezője ezút­tal egy személy (Abby Mann) és így visszagondolva, csak sajnálhatjuk, hogy nem is­merjük eléggé. A két fősze­replő, Paul Wienfield és Ci­cely Tyson, úgy gondolom, mindenben megfelelt annak a várakozásnak, amelyet az író­rendező támasztott kettejük kulcsfigurájának megjelení­tésével kapcsolatban. A film maga valóban vetekedett a legizgalmasabb, kitalált tör­ténetek, a legbonyolultabb meseszövések, váratlan for­dulatok, egyszóval a legigé. nyesebb krimi legjobb meg­oldásaival. A feldolgozás nem titkolt „fogása” volt (elsősor­ban a fényképezésben) a do­kumentumszerűség (megvi­lágítások, kameramozgások) kialakítása, amelyről érde­mes megjegyezni, hogy szin­te minden pontján erősítették ezt a „valóságmesét”. Éré- nye több is volt ennél Abby Mann alkotásának, itt legfel­jebb már csak arra nyílik tér, hogy kiemeljük a szerencsé­sen kiválasztott maszkírozás- sal alig „befolyásolt” színé­szek játékát. Olyanokét, akik mindenki által nagyon ismert személyiségeket jelenítettek meg. (T. Pataki) Pest-budai ötvösség Reprezentatív, szép ki­állítást rendezet a Budapes­ti Történeti Múzeum Pest­budai ötvösség a 19. század­ban címmel. A nagy múltú magyar ötvös­céhek utódai arany- és ezüstművesek mester­műveit láthatjuk a vitri­nekben. Egyházi és világi rendeltetésű edényeket, dí­szeket, szépen cizellált, vé­sett, áttört különlegesen megmunkált tárgyakat. A kézművesipar e reme­kei, a nagy hírű ötvösdi­nasztiák, kiváló mesterek al­kotásai. Múzeumok, egyhá­zi gyűjtemények, templo­mok, egyháziközségek őrzik ma is. Jelentős részük az Iparművészeti, a Budapesti Történeti és a Magyar Nem­zeti Múzeum tulajdona. De kölcsönzött tárgyakat a Szé­kesfehérvári Püspöki Kincs­tár, ,az Országos Zsidó Mú­zeum. S került a kiállításra szertantásedény Pótról, Gyömrőről, Csánytelekről, Makóról, Mindszentről, Pátyról, Péteriből, vagy Kiszomborról is. A korszakban, melyet a kiállítás felölel hatvan bu­dai és pesti arany- és ezüst­műves működött. Köztük olyan nevek szerepelnek, mint Prandtner, Pasperger, Gretschl. Giergl dinasztiá­ké. Ötvöseink, mint korábban is rendszeresen tájékozód­tak a külhoni stílus és tech­nika újításai felől. A tár­gyak formáján, az osztrák és a délnémet ötvösség ha­Részlet a kiállításról. tása érezhető. A századelőn a klasszicizmus, majd ké­sőbb a barokkizáló forma­jegyekkel készülnek az ezüsttárgyak. Az 1850-es évektől a historizmus stílus­jegyei válnak általánossá, a korábbi stíluskorszakok­ra, pl. a barokkra, rokokó­ra, klasszicizmusra jellem­ző formák egy tárgyon je­lennek meg. Megszaporod­tak e korban a műfajok is, mert a megelőző idők egy­házi rendeltetésű tárgyai mellett a világi igényeket szolgáló változatok szaba­dították fel a művészek képzeletét. Az ötvöstárgyak a polgár­ság körében igen népszerű­ek. A nők pompakedveié" sét elégítették ki az éksze­rek, a násfák, a kösöntyűk, s a férfiakat díszítették a kardkötő- és menetláncok, boglárok, forgók, kard- és tőrhüvel.yveretek. Lakásuk és asztaluk is ötvöspompára éhezett. Az ötvösmester im­már nemcsak kelyhekei és ereklyetártól, formált, de egyre több evőeszközkész­letet, kupát, serleget, tálcát, poharat is. Étkezésre szol­gáló síma és falra függesz­tett, domborítással ékített dísztányérokat, illatszeres­és csemegésszelencéket, só-, cukor-, és fűszertartókat, s csupán asztaldíszként szol­gáló alakos kompozíciókat készítettek a tehetős meg­rendelőknek. Új megrendelőiként je­lentkeztek a nem katolikus egyházak is, a református, az evangélista és az izraelita felekezetek számos szertar­tási tárgyat készítettek. Az egykor használati és díszítő funkciójú világi és egyházi ötvösművek ma is szemet gyönyörködtetők. Műgyűjtő ajándéka a szécsényi múzeumnak Szinte felbecsülhetetlen ér­tékű magángyűjteménnyel gazdagodott a szécsényi Ku- binyi Ferenc Múzeum. Dr. So- ós Ilona nyugalmazott posta­főtanácsos végrendeletében a szécsényi múzeumra hagyo­mányozta műgyűjteményét, a többi között Lotz Károly, Koszta József, Aba Novák Vilmos, Edvi Illés Aladár, Deák Ebner Lajos, Spányi Béla, Karlovszky Bertalan festményeit, múlt századbéli faragott bútorokat, cseh üveg- és meisseni, herendi, zsolnai porcelántárgyakat,, anatóliai és perzsa szőnyegeket, csiszolt kristálycsillárokat. A mint­egy másfél száz darabból ál­ló műgyűjteményt — azono­sítás, leltározás után — a múzeum 1981-ben közszemlé­re teszi, majd állandó kiállí­tást rendez belőle. Rajzkiállítás a Nemzeti Galériában NÓGRÁD — 1980. április 29.. kedd A Magyar Nemzeti Galéria ez év tavaszán hosszú idő óta először rendezett országos rajzkiállítást. A hagyomá­nyossá váló grafikai sereg­szemlék (miskolci grafikai biennálé, MNG Magyar gra­fika című kiállításai) a sok­szorosított grafika eredménye­it, kísérleteit mutatják be. Igaz, ugyan, hogy a grafika, mint képzőművészeti műfaj magában foglalja az úgyne­vezett sokszorosított grafikát és a rajzot, de bemutatkozási lehetőségeik köre eltér a rajz hátrányára. A miskolci grafi­kai biennálé a sokszorosított grafika fóruma, az MNG gra­fikai kiállításain rajzok is szerepeltek, arányuk azonban elhanyagolható, válogatásuk esetleges volt. A grafika fej­lődésének vonulatai egyre erő­sebben a tisztán rajzi megol­dások felé mutatnak (például Csohány Kálmán, Banga Fe­renc, Almássy Aladár), — így már régóta aktuális volt országos rajzi seregszemle rendezése. Egy átfogó rajzkiállítás gon­dolatköre az országban elő­ször nálunk, Nógrád megyé­ben merült fel. A megyei múzeumi igazgatóság képző- művészeti gyűjtőtevékenysége közel öt éve e műfaji csoport felé orientálódik, két éve fo­lyik a leendő salgótarjáni or­szágos rajzbiennálé előkészí­tése. A Nemzeti Galéria or­szágos rajzkiállltását 0. rajz- biennálénak keresztelte, utal­va arra, hogy folytatása Sal­gótarjánban lesz, illetve a mi elképzelésünk értelmében szer­vezték a jelenlegi kiállítást is. A kiállításon belül két nagy vonulatot különíthetünk el. A kiállított művek közel harma­da, az úgynevezett történeti anyag, a mai magyar rajzmű­vészet nagy mestereit vonul­tatja fel, 5—10 lapos rajzi anyaggal. Martyn Ferenc fe- szültséggel teli vonalhálói, Kondor Béla mesteri és apró rezdülésekre érzékeny ceruza­vonásai, Csohány Kálmán lí­rai lapjai, Szabó Vladimír groteszk világa a rajzi kifeje­zési lehetőségek egy-egy útját illusztrálják. Az Amerikában élő, világszerte ismert magyar rajzművész: Szalay Lajos nagy anyaggal szerepel, már közgyűjteménybe került és új művekkel egyaránt. Tollraj- zal a tematika és forma töké­letes egységében mutatják fel az ember örök vívódásait, ko- runk nagy sorsfordulóit. A másik nagy egységet a kortárs magyar rajzművészet teljességre törekvő bemutatá­sa alkotja. A bemutatott mű­vek megerősítik azt a felte­vést, hogy jelenleg Magyaror­szágon számottevő rajzművé­szeti alkotótevékenység folyik, szerteágazó stíluskísérletekkel. A kiállítás festők, grafikusok, szobrászok művészi rajzainak seregszemléje kívánt lenni. A beérkezett közel 800 mű között a legtöbb mégis a grafikusok rajza, hiszen az ő tevékenysé­gük kötődik legerősebben a szabad rajzhoz. Néhány érde­kes felfogású művel szerepel a szobrászok közül Farkas Ádám, a festők közül Váli De­zső. Tematikai sokarcúság va­lósult meg: az elkötelezett, motívumaiban határozottan értelmezhető művek mellett (Bálványos Huba, Somogyi Győző munkái), játékos tölté­sű (Banga Ferenc, Szabados Árpád) rajzok, szabad képzet- társítások (Wahorn András, Almásy Aladár) is szép szám­mal szerepelnek. A motívum­körhöz hasonló átfogó képet kapunk a formanyelvi lehető­ségek sokféleségéről: a figurá­lis megfogalmazásoktól a non­figuratív kompozíciókon át a puszta nyomhagyásig. A szépen megrendezett ki­állítás érdekes, sokszínű, átfo­gó képet ad a magyar rajzmű­vészet jelenlegi útjairól, köz­vetlen előzményeiről. A gon­dolati frissesség párosul a raj­zokon a kifejezés könnyedsé­gével, a művészi ötlet szabad megvalósulási lehetőségével. Növeli a rajz varázsát, hogy magán hordja a művész köz­vetlen kezevonását, vallomá- sossá válva ily módon. Érdemes ezt a kiállítást megnézni több szempontból is. Különleges, eddig ritkán látott műfaj: a rajz első országos bemutatko­zása; változatos tematika és formanyelv, frissesség, sajátos varázs keríti hatalmába a lá­togatót a tárlaton. A kiállítás megyei vonatko­zásai is igen jelentősek — túl az előkészítésen — hiszen a Nógrád megyei Tanács által alapított 10 ezer forintos díjat Szalay Lajosnak ítélte a szak­mai zsűri, a műfaj terén el­ért meghatározó eredményei alapján. Az 1982-ben Salgótar­jánban megrendezendő rajz- biennálén így az ő művésze­tét mutatja ba a kamarakiál­lítás. A Művészeti Alap díját Somogyi Győző kapta „Nóg­rád 1979” című rajzaiért, me­lyeket 1979 nyarán a salgó­tarjáni nemzetközi grafikai művésztelepen készített, s je­lenleg a múzeum tulajdonát képezik. Bízunk benne, hogy ez a műfaj elnyeri a megyei közönség tetszését is, a salgó­tarjáni országos rajzbiennálék során. K. E.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom