Nógrád. 1980. április (36. évfolyam. 77-100. szám)
1980-04-27 / 98. szám
Jó film kell a közönségnek Beszélgetés dr. Veress József filmesztétával Várostestvérek Röpke tizennégy nap alatt két ízben is találkoztam dr. Veress József filmesztétával, a MOKÉP közelmúltban kinevezett igazgatóhelyettesével Nógrád megyében. Mind a két alkalommal ankéton járt. A körülbelül másfél órás beszélgetéseken nemcsak egy-' egy konkrét magyar filmről esett sző, hanem általában az egész magyar filmgyártásról és elválaszthatatlan oldaláról, a forgalmazásról. Veress József nem puszta hozzáértéssel, de nagy-nagy türelemmel is válaszolt az esetenként nem éppen hízelgő kérdésekre. Mert voltak jócskán olyan vélemények, melyek istenigazából elmarasztalták a magyar filmet. Már közhely —, de mint minden közhely, ez is igaz —, a magyar film és a magyar közönség viszonya rendkívül rossz. Nem volt rózsás a hatvanas évek közepén, második felében sem, amikor filmművészetünk a világ élvonalában tanyázott, s nemzetközi tekintélyt vívott ki magának, de akkor azért még akadtak népes társadalmi rétegek — például az egyetemi ifjúság, fiatal értelmiség —, melyeknek tagjai érdeklődő és kritikus szemmel figyeltek a magyar alkotásokra. Az eltelt évtizedben azonban nőtt a két fél, a film, és a közönség közötti távolság. — Kinek van igaza; milyennek látja a mai magyar filmeket? — tettük fel a kérdést a nemzetközileg is ismert filmesztétának —, aki pár évvel ezelőtt a moszkvai fesztiválon kritikusi díjat kapott —, dr. Veress Józsefnek. — Két oldalról kell a kérdést megközelíteni, hogy lehetőség szerint pontos válaszhoz juthassunk. Vegyük először a hazai, majd a külföldi forgalmazást. Idehaza rendkívül elmérgesedett a helyzet, a közönség már a ténylegesen jó magyar filmet sem nézi meg. Külföldön, elsősorban a nyugati országokra gondolok, mostanában Mészáros Márta és Makk Károly filmjei kelendők. A tévében is; Makk Egy erkölcsös éjszakája például. Eseményt azonban, mint egy évtizeddel ezelőtt, nem keltenek a magyar művek. Egyetlen alkotásunk sem állja meg a helyét például egy Andrzej Wajdával, akinek filmjeit élénk érdeklődés mellett több hétig játszották a párizsi mozik. Ez nyilván azt jelenti, hogy a nemzetközi piacon is esett az árfolyamunk és be kell látnunk, a mostani gyenge korszak a számunkra. Persze igaztalanok lennénk, ha nem ismernénk el; mindezek ellenére elég jó helyen jegyzik filmjeinket Európában. De a magyar film nem tudja magát eltartani. — Említette a magyar film és a magyar közönség elmérgesedett viszonyát. A filmgyártás szempontjából ennek milyen indítóokai lehetnek? — Megítélésem szerint az, hogy filmeseink az igazán érdekes témákat sem tudják úgy feldolgozni, hogy azt a közönség elfogadja. Rendezőink remekül érzik a problémákat, de „mesterségbelileg” nem tudják jól megcsinálni azokat. Nemrégiben készült el a Kojak Budapesten című film. Mondanom sem kell micsoda ötlet, micsoda közönségcsalogató, vonzó téma. Na, de hogyan van megcsinálva!... Pedig ez a film sokat javíthatott volna a már említett viszonyon. Meggyőződésem, hogy minden a filmeken múlik. A magyar közönség közelebb kerülne filmjeinkhez, ha a sorban lenne legalább három-négy jó film: érthetőbb cselekményű, izgalmasabb, mozgalmasabb, látványosabb alkotás. Vagyis a jó film fogalma alatt azt értem, hogy gondolatilag igényes és szakmailag jól megcsinált. Mint amilyen a hatvanas évek közepe táján például Kovács András Hideg napokja volt. Persze ne felejtsük ki a színészi teljesítményt sem. Az érték szempontjából igen lényegesnek tartom. Tapasztalataim, ismereteim szerint a színésznek is a mozgalmasabb, látványosabb film kell, mert tudja, hogy ezekben arathat sikert, jegyezhetik meg a nevét, egyszóval ez nyújtja számára a nagyobb lehetőséget. — Tehát, azt már tudjuk, milyen magyar filmeket szeretne mozijainkban látni a filmesztéta, a MOKÉP igazgatóhelyettese. De a jó fogadtatáshoz elégséges-e a jó film? — Nyilván nem hanyagolható el a mozik állapota sem. Szorosan hozzátartozik a látogatottsághoz, annak alakulásához. Van mit tennünk ezen a fronton. Nem bánnám, ha hamarosan új mozikat is építhetnénk. — S „utolsó" kívánsága? — Kettő. Szeretném, ha világsikert aratnának filmjeink. Mint — mondjuk — Milos Forman Hairja. És azt kívánom, magyar filmhez ne lehessen jegyet kapni, a közönség folytonosan a pénztárakat ostromolja. Ugyan megérjük-e? Sulyok László Csökkenő rivalizálás — szélesedő körök ' KICSIK és nagyok, az iskolapadokat koptatok és felnőttek között egyaránt sokan szeretnek versenyezni. Ez energiát szabadít fel és köt le, a tehetségek, az átlagosnál jobb képességek felfedezésében és kibontakozásában sokat jelent. És a felkészülés hetei; ha komolyan vesszük a búvárkodást, sok szellemi élménnyel lehetünk gazda- gabbak. Az általános iskolások körében idén harmadszorra új rendszerben rendezték meg a legjobbak versenyét: egyéni indulás, szűk szaktárgyi keretű vetélkedés helyett csapatban, komplexebb módon mérik, mérték össze tudásanyagukat a diákok. Mint minden változást, ezt sem egyértelműen fogadták az érintettek — pedagógusok és gyerekek. Színvonalcsökkenés, „felhígulás” — hallottuk többektől. A sikeres szereplést az egész közösség jobban magáénak érzi, jobban örülnék neki — vetették fél mások. De mi is indokolta az új szisztéma bevezetését, megyénkben milyen tapasztalatokat gyűjtöttek össze az elmúlt három évben? Kovács Tibor, a megyei út- törőiszövetség elnöke egy értek műén megfogalmazza: kényszerítő szükség volt az „átállás”. — A régi típus egyre inkább a pedagógusok rivalizálásához vezetett. Kialakult egy olyan szemlélet, hogy az a jó iskola, ahol sok gyermeket készítenek fel tanulmányi versenyre, az a jó pedagógus. aki foglalkozik az eminensekkel. Ez közben sok mindent eltakarhat, nem ad reális képet arról, milyen is a tanulmányi fegyelem, az oktató-nevelő munka színvonala, valóban rátermettek-e a gyerekek, vagy csak jól megtanulták a szűk szaktárgyi ismeretanyagot. Most háromfős csapatok versenyeznek — ők együtt vannak kezdettől, közösen búvárkodnak — a vetélkedő tanulók és az anyag is szélesebb körből kerül ki. Komplex lett: nem kémiából, biológiából, fizikából, hanem természetkutató csapatként versengenek, ugyanígy vannak társadalomkutató úttörők, úttörőtechnikusok, az orosz nyelv és irodalom barátai (ez nem csupán nyelvi verseny), legszűkebb talán, a kör a nemzetiségi nyelvben és az úttörő-matematikusoknál, ez még inkább a régi típus. — Mit mutatnak ma az eredmények, egyáltalán nem minősítik az iskolákat? — AZÉRT a siker nem véletlenül születik. A ceredi pajtások például idén két kategóriában is elvitték a pálmát társadalomkutatóként és természetkutatóként — emögött tudatos, alapos felkészülés állt. Somoskői Lászlómé csapatvezető tartotta kézben az ügyet, több tanár együttes munkája mellett a helyi köz- művelődési szakemberek (könyvtáros és népművelő) segítsége is benne volt az eredményben. No, meg a diákok akarata, kitartása, érdeklődése természetesen — ők már tavaly is együtt indultak. — Milyen szerepe van a többi iskolában az úttörő- mozgalomnak ezen a téren? — A régitől eltérően általában nem a tanár jelöli ki az indulókat, s csapatok eléggé, öntevékenyen szerveződnek, maguk választják meg a társakat. Legfontosabb a csapatszintű, házi verseny — a tanulók 70—80 százalékát megmozgatta, sokan érdekeltek voltak az anyaggyűjtésben, búvárkodásban. Több helyen megnéztük: a háromfős gárdákban nemcsak a „színötös” tanulók kaptak helyet — az egyik a művészetekhez ért, a másik gyakorlati érzékkel jobban rendelkezik. Barna Ferenc, a megyei művelődési osztály tanulmányi felügyelője is sokféle véleményt hallott a pedagógusoktól a témáról. — Nem tapsolnak ennek mindenütt: nehezebb a háromfős csapat felkészítése, mint egy-egy gyerekkel, körülhatároltabb. konkrétabb anyagból felkészülni. A komplexitás azzal jár, hogy a tanároknak is „komplexbrigádban” kell a segítést végezni, és az időegyeztetés bizony sok fejtörést okoz. Volt olyan eset, hogy nem pedagógus, hanem szülő segített (a dorogháziak tavaly így készültek az úttörőtechnikusok versenyére). A rivalizálás veszélyével kapcsolatban: valóban, nagyban oldja ezt, teljesen persze, nem szünteti meg. Egy problémát még hadd mondjak él, amit többektől hallottam: nem jelennek meg időben a forrásanyagokról tájékoztató kiadványok, ez nehezíti a dolgot, hiszen amúgy is rettentően tág témák vannak . . . Payer Mária, a Mártírok úti iskola magyar—orosz szakos tanára a régi szisztémát csak hallomásból ismeri, az újat viszont az elmúlt három esztendőben volt alkalma jól megismerni. Csapatuk idén az orosz nyelv és irodalom barátai között megyei első lett. — TÖBB munkával jár három gyerekkel foglalkozni, de így sokkal több az értelme, többet ad a gyerekeknek is. Legnagyobb, legpozitívabb változás a mi területünkön, hogy teret kapott a beszélgetés (nemcsak a zsűri kérdéseire válaszolnak, hanem egymással csevegnek), a nyelvi anyag mellett művészet, más népek ismerete. A gyerekek nagy lelkesedéssel dolgoztak végig, sok élményt hozott nekik a felkészülés időszaka. Nem érzem, hogy süly- lyedne a színvonal, inkább évről évre nehezebb a dolgunk. De én (és a diákjaim is) mindenképpen erre „szavaznék”, ha megkérdeznek! G. Kiss Magdolna Hagyjuk most figyelmen kívül a városneveket. Viszonylag tekintélyes számú városaink mindegyike, a patriótaérzelmektől fűtött városlakók egész sokadalma, érthető módon elsősorban a saját példáját óhajtaná „megénekelve” látni. És mi tagadás, sok ilyen példa van. Hiszen lett légyen patinás örökű, vagy szerényebb hagyományú, régtől nevezetes, vagy csak újabban fölkapott, a százezerrel kacérkodó, avagy csekélyebb lélekszámú; szinte mind keresett és talált is magának „testvért” a világ városainak népes társaságában. Szovjet, finn, francia, lengyel és más nemzetiségű városok neve maradt emlékezetünkben; kölcsönösen testvérül fogadták egymást valamelyik hazai városunkkal, majd más alkalommal éppen a mi küldöttségünk járt odakünn, talán amazok vendégeskedtek minálunk, és cserélték ki tapasztalataikat. Szó se róla, minden bizonnyal jó érzésektől ösztönzött, bensőséges kapcsolatok ezek, több-kevesebb személyes érdeklődéssel fűszerezve; nem emelhetünk semmi kifogást ellenük. Ám a „testvérvárosok napja” —, ha nem akarjuk, hogy a most már ugyancsak elszaporodott „világnapok” szürke közkatonájaként túlontúl eljelentéktelenedjen — a mondottaknál többre kellene, hogy sarkallja a városi tisztségviselőket, az urbanista szakembereket, a városok gondtalanabb jövőjén fáradozókat. Egyszerűen arra gondolunk, hogy nem elég elbüszkélkedni vele: íme, ezt meg ezt építettük, így és így munkálkodunk. És nem elégséges, élve a testvér vendégszeretetével, csupán „letudni” az általa szervezett látogatási programot. Nem állítjuk, hogy az így szerzett tapasztalatok nem hasznosak, nem lehet belőlük egyet-mást tanulni. De ennél többre van szükségünk, hiszen minden „városgazdálkodót”, mi több, a városlakókat így, vagy úgy nyomasztják napjaink szaporodó nehézségei az energiagondoktól a művelődési feladatokig, a környezetvédelem sürgető teendőitől a több szabad idő adta problémákig, nem is szólva a legáltalánosabb, egyszersmind igencsak konkrét lakáskérdésről. És ha ismereteink nem csalnak, a legtöbb városi közösség meglehetős határozottsággal érzi, tudja, mi az a felsoroltak közül, ami különösen foglalkoztatja, netán aggasztja a helyi lakosságot. Tehát lehet megfogható módon, valóban időszerűen elevenné tenni a baráti, testvéri kapcsolatokat. Lehetséges, hogy az ilyen módon kialakított, elsősorban szakkérdések megoldására törekvő munkakapcsolat kevésbé látszik ünnepélyesnek; s valóban nem is különösen látványos, de minden bizonnyal sokkal gyümölcsözőbb mindkét fél számára. És végül is illőbb a valóban jó testvérekhez, akik —, ahogy mondani szokás — jóban, rosszban kitartanak egymás mellett. B. J. Épült: az V. ötéves tervben Nincs elég pénzed ? A csöppnyi barna hajú kislány alig látszik ki a földből, de igencsak szorgoskodik. Előtte kötény, egy konyharuhát rázogat, igyekszik szakszerűen összehajtogatni. Ebédnél ő volt az egyik napos, ezek az utolsó kötelességek. A kislány aztán lerakja a kötényt, és usgyi, ki az udvarra, a többiek után. Odaszalad az igazgató bácsi köré csoportosuló társaihoz, mert fontos dologról kell dönteni. Hova ültessék a most kapott örökzöld bokrokat, virágpalántákat. Mi tagadás, ebéd után és a tanulás megkezdése között jólesik a mozgás, az udvari terefere, a jóízű fogócska, a hancúrozás. „ A Balassagyarmati városi Tanács tervosztályán Szimán László osztályvezetővel beszélgetünk. Arról, hogy a társadalmi összefogás immár hagyománnyá vált, mindennapi életünk részévé lett „palócország” fővárosában is. — Nem túlzás, ha azt mondom, bizonyos felújításokhoz, építkezésekhez, bővítésekhez hozzá sem kezdtünk volna a megajánlott társadalmi munka nélkül. — Például? — Gondolok a Nádor utcai kézilabdapályára, a városi lőtér építésére, a KRESZ-park- ra, a három teniszpályára. Ezek a „luxus” dolgok, amelyekre ugyan nagy szükség van a szabad idő hasznos eltöltése, a mozgás szempontjából, mégis a költésvetésben mindig hátrább szorulnak a fontosabb, égető dolgok mögött. Amikor társadalmi munkáról beszélünk, meg ne feledkezzünk a tanácstagokról, akik oroszlánrészt vállaltak mindezekben. Ez a dolog egyik része. Két új balettet mutat be a Győri Balett. Csajkovszkij OP—78 zenéjére „Álomkergetők” címen Vámos György koreográfiáját és Leonard Bernstein III. szimfóniájára „Ősök és utódok” című balettet, Markó Iván koreográfiáját. Képünkön az „Ősök és utódok” próbáján Markó Iván, Király Melinda és Horváth Gizella. — És a másik? — A közéletiség. A tanácstagok ismerik leginkább utcájuk, választókerületük gondját, baját, van módjuk megvitatni, mire is költsék leghasznosabban a tízezer forintos tanácstagi alapot. Kapnak egy csekket, „mozgósítják” az embereket és eldöntik, hogy utat, járdát javítanak-e, villanyoszlopot szereltetnek, parkosítanak, kitisztítják az árkokat, fákat, virágokat ültetnek. Olyan pénz ez a tízezer forint, amely sokszorosára fiadzik. Lelkesedéssel, közös erővel sok ezer lesz belőle. A tanácstagi alap hasznos félhasználásának nyomába szegődünk Ipolyszögön. A híradás rövid: „Balassagyarmat ipolyszögi városkerületében Zoliéi Istvánné, Jakus Károly, Ledeczki János és Jakus József né tanácstagok negyvenezer forint tanácstagi pénz felhasználásával, 240 ezer forint értékű társadalmi munkát szerveztek. Mindebből az iskolát bővítették...” Már első hallásra is rendkívül megkapóak az adatok. Hogy látják hát az ipolyszögiek? Ledeczki Jánost a boltban találjuk. Tizenöt esztendeje tanácstag, azt tartják róla, amit a fejébe vesz, attól nem tágít. Szervez, agitál, anyag után futkos, tanácsra jár, ügyeket intéz, rá mindenben és mindenkor számítani lehet. — Honnan az ötlet? — Alsó tagozatosok járnak az iskolánkba. Az egy teremben a napközis ellátást megoldani nem tudták. Pedig majdnem minden gyereknek anyja, apja dolgozik. Törtük a fejünket, mi a teendő. Aztán kitaláltuk. Az eseményekhez tartozik, hogy körülbelül egy esztendeig az italboltban kaptak enni a gyerekek. A KÖJÁL átmenetileg engedélyezte. Mindenki tudta, változtatni kell. Alaptőkének volt a negyvenezer forint. A tanácstagók elmentek a város vezetőihez, mondván, ha anyagot kapnak, ők az építést vállalják. — Ez annyiból állt, hogy egy nagy teremmel megtoldjuk az iskola épületét, amit napközinek használhatnak a gyerekek. A terveket a városgazdálkodási üzem soron kívül elkészítette. Az építkezéshez szükséges anyagok után a tanácstagok járkáltak. — Láttuk, hiba nem lesz, az ipolyszögiek segítenek, merjük vállalni. Külön megemlítem Trepinszki Ferenc kőművesmester nevét, ő volt a „főirányító”. Két nap alatt készen lett az alap, felhúztuk a falat, a tetőszerkezetet a szolgáltató csinálta. A vízvezeték-szerelésben Csemán László jeleskedett, a villany- szerelést Szeleczki Pál vasutas szocialista brigádja „hozta össze” ... Mintha csak, „rendelésre tenné”, felénk jön az utcán Zoliéi Istvánné. — Jöjjön csak, jöjjön, — invitálja Ledeczki János — maga tudja legjobban, hogyan szervezték meg az asszonyok a takarítást... Mire Zölleiné: — Nekünk is volt bőven tennivalónk, az asszonyok minden dicséretet megérdemelnek. Valóban nagyon szép a napközis terem. Minden piros. A székek, az asztalok, a szőnyegek. Ha az ember belép, vidámság ragadja meg. Bizonyára így érzik ezt a kisiskolások is, akik kényelmesen tanulják a délután! leckét, az ebéd után. Demus Gyula igazgató-tanító rábólint mindezekre. — Mindannyiunk nagy megelégedésére történtek az események. A gyerekek meleg ételt kapnak, szép környezetben, felügyelet mellett töltik a napot. Balassagyarmatról hordják az ételt. A téliszalámitól kezdve a retekig mindent megkapnak. Ma az ebéd zöldségleves, burgonyafőzelék hússal. Reggelire vajas kenyér retekkel, délután szalámis zsömle. Repetázhat- nak, egyenek csak, amennyi beléjük fér. Kérdezik is már fél tizenkettőkor „mikor mehetünk teríteni?” Ilyen módon történt, hogy Ipolyszögön a negyvenezerből kétszáznegyvenezer lett. Mondván, ha nincs elég pénzed, told meg társadalmi munkával... — cse — Növénytérkép A mongol növényvilág vegetációját tükrözi az a térkép, amely a Szovjetunió Tudományos Akadémiája botanikai intézetének összeállításában készült el. A munka alapját azok a növények képezik, amelyeket a mongol és szovjet tudósok sok éves közös expedíciójuk során összegyűjtöttek. A térkép ábrázolja a növényzet földrajzi megoszlását, létezésük talaj- és klímafeltételeit. Az így szerzett információ nagy jelentőségű lehet a legelők kiválasztásában és a marhatenyésztéshez szükséges takarmé* nyok biztosításában.
