Nógrád. 1980. január (36. évfolyam. 1-25. szám)
1980-01-06 / 4. szám
1979-ben köze! 70 ezer forint értékben vásároltak könyvet a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat könyvbizományosától, Kozik Emiltől, aki négy esztendeje árulja az olvasnivalót Salgótarjánban a Nógrád megyei Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalatnál. A vállalat dolgozói főként a szépirodalmi müveket kedvelik, de nagy az érdeklődés tudományos és ismeretterjesztő kiadványok iránt is. (báb-) ...és akkor jött a Tenkes kapitánya... „Vétlen bűnösök' Kérdések a filmklubban Lassan félidejéhez közeledik a salgótarjáni filmklub programsorozata, melynek egyes filmjeit kéthetente láthatják a megyeszékhely filmbarátai, a József Attila megyei Művelődési Központban. A „Vétlen bűnösök” összefoglaló címet viselő — 10 filmből álló — sorozat első öt filmjét a Filmtudományi Intézet, az utóbbiakat -a MO- KÉP biztosította. Míg az előbbiek a 60-as évek, addig a MOKÉP-forgalmazású filmek a 70-es évek jelentős külföldi alkotásaiból kerültek ki. A filmek kiválasztásánál ugyanaz az elv vezérelte a szervezőket, mint az ország valamennyi filmklubjában: a filmklub nem mozi és nem filmmúzeum. Következésképpen a bemutatásra kerülő filmek nem filmtörténeti ritkaságok — bár ilyen is akad közöttük —, és nem kimondottan „közönségfilmek” —, bár egyik-másik alkotás a közönség legszélesebb rétegének egyaránt élményt nyújt. Mi jellemzi tehát az idei összeállítást? Nos, ezek a filmek egy önmagában is sokrétű, de mégis behatárolható problémakört világítanak meg más-más oldalról. A „Vétlen bűnösök” összefoglaló cím alatt olyan filmek szerepelnek, mint a francia „Éli az életét’’, a „Vétlen Baltazár’’, a gondviselés”. az NSZK „Ne löjj a rókára”, az olasz „Előzés”, a cseh „Fekete Péter”, a svéd „Hollónegyed”, az amerikai „Vad szem”, „Szelíd motorosok” és „A lovakat lelövik ugye?”. Némileg leegyszerűsítve a kérdést, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezek az alkotások az egyén, az individuum helyét és szerepét vizsgálják a „fogyasztói társadalmakban”. (Ez alól csupán Forman „Fekete Péter” és Wideberg „Gondviselés” című filmje kivétel, míg Pollack „A lovakat lelövik ugye?” című alkotása gondolatilag ide sorolható). Fogyasztói tartalmakat említettünk, s az olvasó joggal kérdezheti —, miért kell ismét mások szemétdombján turkálnunk? A kérdés azonban naiv, hisz jól tudjuk; a háború utáni nemzedékek életérzése kortünet, s bár a társadalmi háttér kétségtelenül meghatározó, mi sem vagyunk teljésen védettek ezektől a hatásoktól. Elég, ha a magyar próza legújabb „termékeire” gondolunk . . . A salgótarjáni filmklub programjában szereplő filmek természetesen koncentráltabban vetítik elénk az elidegenedés, a kiábrándultság, az eszménykeresés problematikáját, melyek jóllehet nálunk sokkal burkoltabban és összetettebben jelentkeznek, de már az eddig látott filmekből is kiderült —, nekünk is igen sokat tudnak monda* ni. A filmklub szervezőinek nem titkolt szándéka, hogy a következő évadban Kelet-Eu- rópa és szűkebb hazánk alkotásain keresztül szeretnénk vitára bocsátani ezeket a problémákat Igen, vitára bocsátani, mert a filmklub hivatott célja —, mint már annyiszor leírtuk —, hogy a látottak alapján a nézők — akár az alkotóval is vitatkozva —, tovább vizsgálódjanak. immár a saját életükben. Vitára már az eddig látott négy film is bő en nyű*,ott alapot. Nincs visszaút! — mondja Godard, az „Éli az életét”- ben. Robert Bresson még ennél is pesszimistább „Vétlen Baltazár” című filmjében. Szerinte eleve nincs esély. Ebben a világban senki sem maradhat büntetlen. Menni, vagy maradni? Megkísérelni a kitörést, vagy elfogadni a konvenciókat? — kérdezi a nyugatnémet Peter Schamoni a „Ne lőjj a rókára!” című filmjében. Elégséges-e a felszínen maradni, avagy milyen magatartásforma felel meg a kor emberének? — kérdezi Dino Risi az „Előzés”-ben. Kérdések, melyekre — úgy véljük —, legalábbis meg kell kísérelnie kinek-kinek a válaszadást ... 1 (P. k.) Vendégünk volt Zent he Ferenc Immáron három évtizede, hogy egy nagy alföldi városban egy harmincéves színész egy huszonhét esztendős újságíró drámájának főszerepét játszotta. A fiatal művész Zenthe Ferenc volt, az újságíró e sorok jegyzője. A színháztörténet homályába merült dráma címe pedig: Csatorna a Borzason. Harminc esztendő roppant Idő az ember életében. Sok mindent feledtető, kivált, ha a sorsérintő kapcsolatokat rég szétzilálta az idő, A színész és az újságíró útja pedig mindjárt akkor más-más irányúra fordult. Azért úgy tűnik, a pályakezdés emlékei nyomhagyó erejűek. Most, hogy Zenthe Ferenc az óév utolsó napján, a Nyomozz velünk című városi társasjátékban Salgótarján vendége volt, az összetalálkozás első pillanatát így kezdte a műsorra készülődő színpad kulisszái mögött: — Csatorna a Borzason! — Csatorna a borzalmason. — igazítottam helyre önkritikusan, valahai mű drámatörténeti értékére utalva. Ezzel a mondatváltással, azt hiszem, mindketten harminc évet ifjodtunk vissza az időben. Csak a helyszín más. Az újságíró helyett most a színész szűkebb pátriája. Gyermekkora világa. Nemrég igy vallott erről színházi lapunkban: „Az ember nem választhatja meg a szülőhelyét, sorsunk, mint egy szeszélyes rendező, szerkeszti meg életünk színtereit. Hozzám kivételesen kegyes volt, mert olyan helyen születtem, ami már kisgyermekként, az első világra- csodálkozáskor is foglalkoztatni tudta képzeletemet. Később, másutt járva, még jobban tudatosodott bennem az ifjúkori sejtés, hogy én Sal- góbányán csodavilágba születtem . . . Amikor a Salgó vára alatt a rejtett utakat, ösvényeket, alagutakat, termeket, cellákat «-bejátszot- tuk«, nem sejthettem, hogy a Rákóczi hadnagya, a Kard és kocka, vagy a Tenkes kapitánya visszahozza életembe ezeket a gyermekkori nagy viadalokat”. — A művészi teremtés egyik legmeghatározóbb for- rása tehát Salgóbánya, s a közeli város, Salgótarján. Van-e még lelki, emberi kötődésed a szülőtájhoz? — Ide köt engem az anyai köldökzsinór, s az első leve- vendég, govétel. Amikor megszülettem, apám már nem volt fiatal. Nővérem dajkált, s bátyám akkor érettségizett. Az otthonom pedig az egész bányatelep lett a táj, Salgó vára. Az itteni életem sokkal intenzívebb, mint a gimnáziumi éveké Nyíregyházán nyege, hogy megtalálják. A súgólyukban kap rejtekhelyét a „nyomozók” elől. Zene harsán: „És akkor jött a Tenkes kapitánya ... * Aztán rövid percek a színpadon, emberi vallomás a művész, s a szülőföld kapcsolatairól, a feledhetetlenekről, a gyermeki tisztásagúak- ról, szépségűekről, s már indulás is vissza, a másik feladathoz, a színházba. Este a Madáchban, A doktor úrban, Molnár Ferenc bohózatában várja a szerepe. Villámgyors öltözködés, ahogyan csak színészek tudnak, de közben niég egy szép őszinte búcsúmondat: — Hanem, tudod, piszokul meghatódtam ám! Alig bírtam beszélni . . . Észrevétlen, az alagsoron oson ki az épületből, de még mindig zúg utána a nézőtér tapsa. Kedves családtag volt a Ül KÖNYVEK Raposányí Lászlót, a Ma- alkotmányozó charta szövegét (barna) gyár Rádió jól ismert és kedvelt riporterét már íróként, felfedező utakat járó művelődéstörténészként is számon kell immáron tartanunk. Első nagy sikerét a Biblia világa című könyvével aratta. Később elvándorolt a Szovjetunió területén élő rokonainkhoz, vogulokhoz, chantikhoz, s erről Boros Jánossal közösen írt Vendégségben őseinknél című kötetben számolt be. A tudós alapossággal felkészült riporter mindig tartogat valami meglepetést hallgatói s olvasói számára. Legújabb, Áthosz című könyve is a magyar olvasó számára ismeretlen világot mutat be. Áthosz, a szent hegy Görögország északkeleti partvidékén fekszik az Égei- tenger melletti Áthosz különleges törpeállam: szerzetesi köztársaság, mely egyidejűleg integráns része Görögországnak, de ugyanakkor belülről önálló és önkormányzatú. Az 1924-ben öt görög szerzetes készítette, s vezette vissza a hagyományokat évezredekig. A görög kormány ezt 1926- ban fogadta el, s azóta háborítatlanul élnek itt görög, orosz, román, bolgár, szerb szerzetesek. Különleges köztársaság ez: ezer év óta nőknek (de még nőnemű élőlényeknek is) tilos ide a belépés. A több mint kétezer méter magas hegyen élnek a szerzetesek, a legkülönbözőbb kétkezi munkával foglalva el magukat. Rapcsányi rendkívül érdekes könyvében! társadalmi, művelődéstörténeti, val- lásethnográfiai szempontból mutatja be a szent hegyet. Legendákat gyűjt, szerzeteseket szólaltat meg — egy egészen különleges világ szólal meg könyvének lapjain. A sok fényképpel s régi metszetekkel illusztrált könyvet a Gondolat Kiadó adta ki. A pákóczi-szabadságharc igaz és jogos harca a nemzeti függetlenségért külföldön nem volt minden uralkodóház vagy a közvélemény előtt nyilván^ való, hiszen II. Rákóczi Ferenc a törvényes király ellen harcolt. S nem volt elég a kard, toll is kellett hozzá, kü- lönképpen azért, mert a bécsi újságok rágalmazó híreket közöltek Magyarországról. Ennek ellenisúlyozására indította meg a fejedelem 1705-ben az első hazai hírlapot a Mercu- rius Veridicust. Latinul adta ki a külföldi közvélemény tájékoztatására Ráday Pál szerkesztésében. Mindössze hét száipa maradt fenn. Ennek hasonmását adta ki a Magyar Helikon — a már jól ismert Bibliotheca Hungarica soro- ' zatban — Bende Kálmán bevezető jévei ; csatolva annak magyar fordítását is (Kenéz Győző munkája). „Ha gyöngének bizonyulunk is, javaink és életünk elvész, de ügyünk igaz voltának bebizonyításával legalább becsületünket megmentjük” — írta Rákóczi egyik diplomatája. Ennek máig ható bizonysága a — végre magyar fordításban is olvasható — Mercurius Vertdicus. A citera. „Lapos testű, penge tő hangszer. Kettős, vagy hármas húrját a harántrovátkákra Mtóták«-ra) szorítva, a voltak. Máig tartó barátságot < Jengető tollszárral szólal tatápolok például Liptai Jenő- 17— ~A'* vei. Nagyon kedves barátom. Az egykori naturbursch színész, majd Tenkes kapitánya immár őszülőben. Néhány hónap és betöltőd a hatvanat. Hogyan gondolsz a pályán töltött évtizedekre? — Bizony, hatvan. A legszebb évszakban, tavasszal, április 24-én töltöm be. Meg kell mondanom: annyit húztam már, hogy most már kevesebbet vállalok. Jólesik pi- hengetni egy pohár vörösbor mellett. — És a továbbiakban? — Én a Madách Színházban 1952-ben megtaláltam azt a közösséget, ahol jól érzem magam. Annyira hozzánőttem, hogy máshol el sem tudom képzelni az életem. Az igazgató, Ádám Ottó azt a színházat csinálja, amit szeretek, s ha nem terhelnek agyon, akkor maradok, nem megyek nyugdíjba. A színpadról műsorkezdésre jeleznek, Zenthe Ferencnek készülődnie kell a szülőföld embereivel való személyes találkozóra. A játék léfete Meg a dallamot. Van még nWto kísérőihúrja (»vendég- húr-$ is. DiataBteÜf és kromatikus változatba» ítészül. — Legelterjedtebb népi hangszerünk. őshazája Ázsia. Ma az Alpok vidékén a leggyakoribb” — tudósít a különös szerkezetről az Űj Magyar Lexikon. Az Alpok ezek szerint Ugyancsak közel lehet Palotáshoz, amennyiben a lexikon adatait szó szerint vehetjük, mert a községben is gyakori e hangszer. Olyannyira, hogy készítői akár versenyezhet- tiének is egymással. — Vagyunk nehány an — mondja Krekács István, a termelőszövetkezet brigádvezetője, aki több mint három évtizede ismerkedett meg közelebbről a citerával, amelynek szomorkás-kesernyés hangja nótákat csalt apósa ajkára. Az após időközben meghalt, de a citerakészátés titkait a vőre hagyta. — Csináltam én már akácból is! De nem akármilyen fa jó hozzá. Legkiválóbb a kanadai nyár, a felnyő.,, — ma„Palotasi torony, de messzire eliátszik” Á citeraké gyarázza szakértelemmel. A legkedvesebb az volt, amelyre hét csikófejet is faragott. Balassagyarmatra küldte negyedmagával a népművészeti pályázatra. Nagyon meglepődött, amikor díjat kapott rá. Volt már azóta kiállítása Szé- csényben, Mihálygergén, s persze helyben, a termelőszövetkezetben. — A lányom elvitt egy párat Pestre megmutatni. A munkahelyén annyira megtetszett a kollégáinak, hogy azoríhal megvették. Jaj, de bántam én, hogy odaadtam. Minek is adtam oda? Nem azért csinálom, kedvtelésből, s mindegyik egyformán a szívemhez nőtt — mondja Krekács István. Esténként, meg ünnepnapokon akad szabad ideje. Akkor úgy belemelegszik a ci- terakészítésbe, hogy észre sem veszi, éjfél is elmúlt már. Kedves emléket elevenít fel. A termelőszövetkezet egyik zárszámadó közgyűlésén héttagú úttörő-citerazenekarral lépett fel. Vastapsot kaptak, ö maga taníigatta a nebulókat a játék csínjára-bínjára. Tavaly még megvolt a zenekar, de az iskolások a nyolcadik osztály elvégzése után szétszéledtek. — Sok estét elszórakoztunk, de hát elmentek szakközépiskolába. Annyi előnyük azért származott belőle, hogy ha valamelyiküket megkérdezik: játszik-e hangszeren, már rakja is fel a kezét, mondván, citerázik... Magyarázza a részleteket, mintha már hozzá is fogott volna egy új ha’ngszer készítéséhez. A pontosságot, a hangolást. A fia szerzett hozzá hangvillát Pestről. — Ha jó kedvem kerekedik, harminchat órai munkával el is készülök —jegyzi meg némi büszkeséggel. Azért a citerakészátés bána- tat is okozott lyiq, — Nem magamnak csinálom én, azért, hogy mások is gyönyörködhessenek benne. Örülnék, ha hívnának, szívesein bemutatnám. Néhópy éve Gödöllőre, az egyetem Palóc klubjába csaltak el. Inkább vonatoztam éjszaka, csakhogy eleget tehessek « szíves kérésnek... Tudja, népművésznek érzem magam, de hát papír az nincs róla, azt sem tudom, hogy kell ilyet kérni... Szakemberek mondták a citerákra, mindegyik mestermunka. S persze, mindegyik zsűrizett is! Esténként, amikor a kinti dologhoz már besötétedett, s felesége a lámpa alatt varro- gat, s közben dudorászik, Krekács István lopva előveszi a citerét és halkan kíséri. Százhúsz dal va‘n a fejében, s a kezében. „Palotási torony, de messzire ellátszik, Tetejébe babám, piros rózsa virágzik, Azt a piros rózsát, száz felé fújja a szél, Látod kisangyalom, de hiába szerettél...” Leggyakrabban erre zendít rá. M. Sz. G* * t
