Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-14 / 292. szám
Balassagyarmati mozaik Egy komédiás megjegyzései Elnézést mindazoktól, akik a nagy színházszervező, rendező és színész, Jouvet egyik híres művének címére ismernek a fenti „cégér” láttán. A balassagyarmati irodalmi színpadi napokról készült mozaik címéül azért választotta a krónikás ezúttal az átalakított Jouvet címet, mert azt mégsem írhatta, hogy egy résztvevő megjegyzései (az eredeti cím: Egy komédiás feljegyzései). bármennyire is ez az igazság. Mindez azért fontos, hogy a hitelesség elsődlegességét hangsúlyozzuk, az elmondottaktól. a másodlagos benyomásoktól eltérően. * Legelsőbb is tisztelet és köszönet a városnak. Csodálatra méltó ugyanis, ahogy Balassagyarmat, dacolva saját mostoha körülményeivel — egyik-másik tartósan állja a fejlődés próbáját — immár tizenötször képes volt megrendezni az amatőr színjátszók, irodalmi színpadok országos találkozóját. Nem változott tíz-tizenöt esztendeje sem az Ipoly Szálló, sem a művelődési központ, ami ennek ellenére változatlan — az az áldozatokra kész városi magatartás, amely azonban méltán számít a színpadi napokon résztvevő nagyszámú amatőr megértésére, viszontvállalásai- ra. Ezekben sem volt hiány. A salgótarjáni pénzügyi és számviteli főiskola húszta- gú csoportja elsőként érkezett a helyszínre, elsőként lé(Negyedik kérdés) — Hogyan teremthetünk egyensúlyt ember és környezete között? Tárgyainkba sok bizalmat vetettünk, és sok csalódást is okoztak. Kétségtelen, hogy tárgykultúránk iránt igen nagy az érdeklődés. Egy-egy iparművészeti kiállítás tömegeket vonz. Elsősorban azért, mert komolyan vesszük, hogy környezetünket korszerűen, célszerűen, hasznosan, szépen rendezzük be, s keressük a példát, forrásokat. Mintha a képzőművészeti bemutatkozások megfáradt, modoros, sokszor tartalmatlannak látszó seregszemléi helyett ezekben legalább az anyag újra felfedezett szépségei, s az újrafogalmazás öröme adnának kielégülést. A két háború között nagy esemény volt a Fóris cukrászda, vagy a Rózsavölgyi cég berendezése. Ma már számon sem tudjuk tartani a korszerűen képzett vendéglátó helyiségeket, üzleteket. A mindennapi szükségleteinket tervező belsőépítészek, keramikusok, textilművészek, fémművesek, konstruktőrök, mérnökök száma megnövekedett. S, hogy jól felkészültek erre, tömeges külföldi elismerés. részvételek nemzetközi közös vállalkozásokban, és a még távolról sem kielégített és nem kihasznált piac bőven szolgál tanúságul. Ugyanekkor a színvonalat jelző iparművészeti boltjaink vagy megfizethetetlenek, vagy üresek, s gyári termékeknek számtalan esetben meg nem valósult prototípusai tartják távol az iparra képzett főiskolai diplomást attól, hogy ipari tervezőnek menjen. Pedig arról a sok ezernyi családról van szó, amelyik évente új lakáshoz jut, s boldogan rendezné be környezetét, hogy az egyensúlyt megteremtse, hogy jó közérzetét tárgyaival is biztosítsa. De nem mindig tudja, mert hol vödör nincs, hol víz, hogy ezt a régi viccet idézzük. És ha van akkor sokszor a meghökken* pett színpadra, elsőként találkozott a művelődési központ adta lehetőségekkel, elsőként érezhette azt a nagyszerű kol- legalitást, amelyről sokan azt tartják ugyan, hogy „számukra ez kötelező”, ám amiről — mármint a kötelezettségekről általában — azt is tudja mindenki, hogy nagyon is eltérő módon lehet annak megfelelni. Egy órán belül kész volt a csoport műsorának világítási programja (ez azután az előadáson teljes egészében érvényesült is a házbeliek közreműködésével). Mi van ebben említésre méltó többlet, ami a kötelességen túlmutat? Az, hogy ez a program akkor és ott született! * A szálláshelyekben szegény város igazán mindent megtett azért, hogy mindenkit elhelyezzen. A lánykollégium volt a színpadon kívüli élet egyik főhadiszállása, itt érkeztek a csoportok majdnem mindig egyidőben, hiszen a fellépések, az előadásokon való részvétel, más szóval — a szakmai közönség szabad ideje egybeesett. Hatalmas nyomás, hosz- szú sorok nehezedtek így a konyhán dolgozókra, akik mindvégig türelemmel vegyes szeretettel mérték a porciókat, kedves tájszólásban vitatkoztak azokkal, akik a jegyrendszert valamilyen módon ki akarták játszani — ilyen is volt szén számmal —, s mert az ország messzi tájairól érkezett „ügyeskedő” fütő eredetieskedés, a haszontalan használhatatlanság riasztja vissza a jó szándékú érdeklődőt. Valahol tehát hiba van. Nem eszméinkben, hanem abban, hogy a gyakorlatot nem tudjuk egybehangolni tárgyesztétikúnkka), elméletünkkel. „Nem a szűkös anyagi lehetőségeken múlnak a dolgok, hanem azon, hogy nem használjuk ki gazdasági rendszerünk előnyeit, a jobb szervezés lehetőségeit, a különféle fórumok együttműködését” — írja Szalay Károly. Az a páratlan lendület, mely két évtizede iparművészetünkre irányította figyelmünket, mintha megtorpant volna. Alkotóink nagyobb része mellékutakon keresi érvényesülését „szerszám- és gépipari” formatervezők (ők tervezik háztartási eszközeinktől, a kávéfőzőktől kezdve a kombájnig gépeinket), grafikáznak, vásárok feliratait készítik, jobb esetben régi cégtáblafestőkkel versengésben, keramikusok, textilesek, ötvösök az export kínálkozó és gyakran megalkuvásra kényszerítő lehetőségeiből élnek. Bútoraink színvonaláról pedig bőven és kritikusan ír. Egyedi tervezőink azt csinálják, ami az iparnak volna a feladata (étkészletek, faliszőnyegek, ékszerek stb.) vagy kiállítási darabok, egyszeri, egyénieskedő extravaganciájában lelik örömüket. S bizony, egyre fáradtabbak az olyan, egyébként nagyszerű lehetőségek, mint például a szombathelyi textilbiennálék. Van-e megoldás? Talán nem is nehezen megvalósítható. Ott kellene kezdenünk, hogy az iskolákban nevelnénk a korszerű és teljes értékű alkotások ismeretére, becsülésére. S tanítanánk erre a kereskedelmi tanulókat, az ipari tanulókat is, sőt, alá ha elmaradt, kereskedőt, s gyárigazgatót, egyformán, a „jó pap holtig tanul” közmondás elvén. Taníthatnánk erősebb önismeretre is, hogy ne utánozzunk, ne keressük, amit az anyagi lehetőségekben, rangban előttünk álló, lének szokatlan a palóc táji ember kiejtése, háromszor is elmondták azt, amit kellett. Türelem, nagy türelem kellett mindehhez. Nem csoda hát, ha az utolsónak étkező csoport a fesztivál zárónapján a konyha felől hangos énekszót hallott: „... verje be a faszöget az anyja piros papucsába”. Túl voltak a nehezén. * Patronálok. Róluk külön is meg kell emlékezni, mert igazán megérdemlik. Más csoportok is hasonló érzéssel gondolnak rájuk: a salgótarjáni főiskolásokat a helybeli városgazdálkodási vállalat patronálta, két kedves-türelmes lányt delegálva a csoport mellé őrangyalnak, kísérőnek, el- igazítónak, támogatónak a különleges kérések teljesítésében, legyen az szállás, vagy szoknyavasalás. Mondják, más csoportok patt'ónusainak is volt éppen elég gondja, dolga, hiszen a messziről érkezett fiatalokat az első órákban, az első napon szinte szó szerint kézen fogva vezették szállásról étkezdébe, étkezdéből művelődési házba, szabad időben az áruházba, elmondva, elmesélve mindent, ami egyik-másik városrész, vagy épület történtéhez tartozik. Tanítva, s maguk is tanulva más országrészek nevezetességeit, helyi szokásait, hírt kapva azokról a tájakról, fejlődésről, ahonnan a csoportok érkeztek. A patrónusok hanem magunkat, a saját szükségleteinket kielégítő tárgyakat. Az iparművészet, a tárgyformálás így lehetne társadalmi ügy, közügy. Iparművészeink készek a szolgálatra. S ha megkapják alkotásuk minden feltételét, választ adtunk kérdéseinkre: tárgyaink híven fogják kifejezni eszméinket, s hasznosan töltik be feladatukat. együtt izgultak az öltözőkben a fellépésre készülő patronáltakkal, együtt örültek a sikernek, s bánkódtak a sikertelenségen, mintha a sajátjuk lenne az is. A csoportok egészen biztosan köszönetét mondtak nekik, de a városnak, amely ezzel a figyelmességgel is segítségére volt a munkának, nem tudtak köszönetét mondani. * Mialatt a tarjáni együttes világításpróbáját csináltuk, megtudtam, valaha ide, Balassagyarmatra készült eredetileg a Pataky István Művelődési Ház terve, de nem itt valósult meg. Sokan tekintettek a Színpadi tagok közül a még kopottas egykori megyeházára úgy, mint a két év múlva megrendezésre kerülő színpadi napok várható új helyszínére. Ami a „Mik- száth”-ban ezekben az emlékezetes napokban történt — önmagában Is csoda volt, túl néhány igazán nagyszerű színházi élményen, varázslatos erejű pillanaton. Több együttes is a nézőtéren játszotta előadását, a soproniak teljes egészében kiürítették a nézőteret, sőt, nagy kupac földet is elhelyeztek a közepén kelléknek. A Perem színpad sátrat vert rajta, a Medicus sakk- táblaszerűen berendezte székekkel, amiket tilos volt elmozdítani. A nézőtéren „játszott” éjszakába nyúló előadásán Bánffy György, ide öntött ki a színpadról húszkilónyi csontot a kassai társulat. A j zsűrit gyakran nem lehetett megtalálni, hol a színpadon ült a többiekkel (nézőkkel), hol a széksorok között elvegyülve, ki hol kapott helyet. A klub zsúfoltsága leírhatatlan, a kis előtér élete nemkülönben, ahol egymás vállá- nak érintésével lehetett csak vitatko2!ni a legbonyolultabb kérdésekről is. A testközeli viták, beszélgetések nem azt juttatták az ember eszébe, hogy „kihalóban van ez a mozgalom.” A színvonal sem, a város sem, amely soha nem keresett kibúvót — ezernyit találhatott volna — az ISZN megrendezésének feladata alól. A szó felszáll két év múlva 4 NÓGRÁD — 1979. december 14., péntek is! T. Pataki László ■ \Szalonfai Mihály: Az utolsó nap Mint egy torz nagyítás — a kagylóban álló meztelen nőalak olyan borzasztó elevenen lebegett a szoba légtéré* be.n\Az adott elrajzoltságokért bőven kárpótolt a sokszínű üveg fantasztikus fényjátéka, ahogy a kívülről át- szüremkedő és a belülről kapott, visszavert fény együt* tesében hol ez a színsugár, hol az szikrázott föl a nézelődő szemnek. Technikája valami furcsa egyediséget sejtetett az öregnek. Nem a templomi ablakszentkép ólomkeretes mozaiktechnikájával volt összerakva, hanem kisebb-nagyobb, de sokszor sziklányi méretű üvegkődarabok összeolvasztott együttese volt, kohóüveg — azt az öreg látta —, mert üveggyárban látott már ilyet, kohóüveg, de valami sajátos technikával formálták képpé, úgy rakták, ragasztották össze, hogy egyszerre adjon masszív üvegfalat és viliódzó vagy éppen kősótompasá- gú képet. Ha a hét kicsi törpe azon nyomban bejött volna a szoba hátulsó, kissé nyitott ajtaján, — s az az ajtó sem volt akármilyen! Gyönyörű, öntött-bronzjelenetek díszítették térkockáit, nyilván valamilyen passiósorozat része lehetett —, ha ott most rögtön énekelve bejön a hét kicsi törpe és utána egy hosszú fehér szakállú, de fiatal nő, és mondja: „Walt Disney vagyok” — az öreg már ezen sem csodálkozott volna jobban. Térde egy kis sakkasztalkába ütközött, melynek fehér kockái —, hogy az ezeregyéjszakái présház pannon* dzsinje tovább játsszon vele — gyönyörű kis minlatúrákat mutattak. Az Öreg még múzeumban sem látott ilyet, fényképen sem. A szúette fa sok száz évet sejtetett, s ahogy végighúzta a kezét, az intartia tökéletes egybe- csiszoltsága még inkább valami furcsa mesevilágba sodorta. Megdörzsölte két hüvelykjéve] halántékát, bilincsbe fogta homlokát, mint mindig, ha szeszrosszullét készült elvenni tőle az áttekintés erélyét, ezt a neki személyesen fontos, neki szükséges — képességet. A könyvespolc felé fordult, gyakorlott szeme azonnal látta, hogy új és régi anyag gyűjtött rendszere, nem tűvel-heggyel összedobált könyvhalmaz, nem rőfre, méterekre vásárolt szobadísz, hanem valakinek a lelke van ezekben a könyvekben, a le-levett, s helyükre visszatett kötetekben. Koczogh Ákos: Négy kérdés az ipar művészetről Kényes kérdések — Köteles-e tovább szeretni volt főnökét az, aki megválik állásától? —i Lehet-e illúziókat féltékenység talajára építeni? — Hogyan fizetik a sziszifuszi munkát — akkordban, vagy kollektív szerződés szerint? * — Ha valaki jól nevelt — ki tehet róla, a család vagy az iskola? — Köteles-e a tűzoltó a munka lázában égni? — Orvoshoz kell-e fordul* nia annak, aki a sikerektől megszédül? — Hová tűntek azok a lányok, akik mindjárt szégyenlősen elbújtak, ha valaki megkérte a kezüket? Kihirdették a Nógrád megyei Moziüzemi Vállalat salgótarjáni gyermekrajzpályázatának eredményét. Tegnap délután rövid ünnepség keretében a November 7. Filmszínház „teltházas” közönsége előtt adták át a moziüzemi vállalat őszi gyermekraj zpályázatá'nak díjait és nyitották meg azt a tárlatot, amelyet a 317 általános iskolai pályamű válogatásából állítottak össze. Radics István megyei szakrajzfelügyelő, minta zsűri elnöke méltatta e gyermekévi rendezvények jelentőségét, kiemel, te a fiatal alkotók rendkívüli aktivitását, értékelte a zsűrizett képek magas színvonalát, majd a vállalat képviselőinek jelenlétében kiosztotta a megérdemelt jutalmakat. A felsős kategóriában megosztott I. díjjal jutalmazták kollektív munkájukért Fodor Tivadar, Kakukk Zoltán és Kiss László baglyasaljai tanulókat. II. díjat kapott Budavári Attila (Gagarin), III. díjat pedig ugyancsak megosztva Feuer Yvette (Rákóczi u.), Sávo- lyi Péter (Mártírok u.) és Ujj Katalin (Gagarin). Dicsérő oklevelet adták át a Mártírok útjai iskola öt, a Gagarin iskola négy, a Csizmadia utcai iskola egy tanulójának, valamint két baglyasaljai kollektívának. Alsós kategóriában I. díjat érdemelt ld Ah tál József, a Néphadsereg úti iskola első osztályos tanulója. A II. és a III. díjat Malovecz Tímea és Malovecz Tamás, valamint Horváth Éva Somoskőújfalui pályázók kapták. Ebben a kategóriában még öt egyéni és egy csoportos munkát méltattak elismeréssel. A díjazottak között fényképezőgép, optikai játékok, társasjátékok, hanglemezek, könyvek, rajz- és festékkészleték kerültek kiosztásra. A dicsérő oklevelesek posztert és más mozireklámtárgyat kaptak, a kiállításon szereplő pályázók pedig valamennyien emléklapot vettek át. Girbe-gurba könyvsorokban. A polcrendszer nagy részét kézikönyvek töltötték meg, szótárak, lexikonok, tudományos munkák, főleg francia nyelvű irodalom, néprajz, művészettörténet, iparművészet, kultúrtörténet. Köztük a legutolsó évjáratú Petit Larousse — legalább négyezer forint, gondolta az Öreg —, alul folyóiratok, a Nyugat, Kelet Népe, Magyar Csillag bekötött évfolyamai, majd ahogy szemével együtt ujja is futott, a kötetek gerincén, egyszer csak megakadt a „Wiener Mode und Thea* terzeitung” egyik kötetén, A kötet gerincén arany betű hirdette az 1822-es számot, és a könyvben fölül egy sötétkék bőr könyvjelző lógott ki. Izgalomba jött. Ahogy kivette a kötetet, és szétnyitotta, látta, hogy pontosan az, amit gondolt: a kék bőrben az atommag szimbolikus jelének, vékony aranykarikái között Picasso békegalambja röpdösött, s alatta felírás: „A minisztérium X. alapszervezetének tízéves fennállása alkalmából”, 38. Igen. Ez volt az a könyvjelző, amit együtt kaptak, mind akik ott voltak, akik ott dolgoztak akkor, Feri is, János is, Miklós is, ős is, Irén is. Hogy kerülhetett ez ide? Nézte a szétnyílt könyvet, tudta mit tart kezében. Európa első és leghíresebb pletyka-újságját. Ez több, mint százéves hetilap az európai újságírás legtekintélyesebb ősforrásai közé tartozik, kötetei kultúrhistóriai dokumentumok. Egy- egy példányát, ha valahol feltűnik, sok ezer shillingért, nyugatnémet márkáért, dollárért mérik. A szürkülő, tompaselyemfényű papír egy rajzos írással ütötte meg a szemét, nyilván, aki a könyvjelzőt betette, az is ezt a kis cikket olvashatta. „Különös párbaj” volt a címe. Fellapozta a kötetszámot, az 1822. június 7-i számban találta a rajzot és ezt az őstudósítást, mert az volt. Alcímként, magyarázatként oda volt téve, hogy ami itt követ* kezik az „Z. W. úr párizsi tudósítása”. Belemerült az olvasásba, hiszen a rajz, vékony tusvonalaival korban nem illően profán volt, két lobogó hajú alak vívott egymással és akár a kor szeladonjainak is lehetett volna nézni őket, ha az egyiknek a bal melle nem bukik ki ingéből, a másik pengéjének nyilvánvaló hasítására. Belemélyedt az olvasásba. A német nyelvű szöveg, a gót betűs „wienerisch” elég nehezen volt követhető, de gyakorlatilag a végére ért, amikor odakünn* ről hangok hallatszottak, majd három nő préselődött be a szűk és becsapósan alacsony kijárati ajtón. Kettőt már ismert belőlük, az öreg pipacs-boglya-Zsuzsikát, és a csodaszép almaarcú kékszeműt. így hát különösebb leleményintelligencia nélkül is tudnia kellett, hogy a harmadik Fazekas Julianna.^ (Folytat)**)
