Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-31 / 305. szám
Varga Imre szobrai Prométheusz Ä szobrászra tárgyválasztása is jellemző. Varga Imre szobrai hősök, forradal* márok. forradalmi széllé- mű alkotók. Prométheusz, az első láza- ’dó, aki elhozta, az embereknek a tüzet.--Radnóti Miklós, az „erőltetett menet” költője, a Professzor a magyar Faustként emlegedett Hatvani professzor emlékére, Madách Imre, Derkovits vagy Kulich Gyula emlékműve, a partizán, amely már egész történelmi korszakot szimbolizál. Károlyi szobra hajlott öregember. — Az ember és az áítala képviselt eszme képes vonzalmat vagy ellenszenvet kiváltani — mondja Varga Imre —, függetlenül attól, hogy az ember szép-e, fiatal-e. Aki Károlyi Mihály eszméivel szimpatizál, az nem a politikus idealizált megjelenését keresi a szoborban sem. — Leninje sem ünnepélyes, hanem egyszerű, emberi jelenség. — A nagyszerű embereik bem nagyságukkal, testi méretükkel különböztek közepes kortársaiktól. Ügy gondolom, ha az utcán sétálva, egy-egy parkban sakkozva találkozna valaki Leninnel — például svájci emigrációja idején —, küllemében semmiképpen nem a forradalmi vezért látná. Viszont azoknak az elhatározó tetteknek a sora, amelyek Lenint azzá tették aki, szinte ijesztő távolságot tesznek közé és a mai ember közé. Azt gondoltam, megpróbálom visszahozni érinthető testi hétköznapiságát, hogy ezen keresztül próbáljak hidat verni a történelmi nagysághoz. Erre az bátorított, hogy előttem eredményes kísérletet tett hasonló értelemben Gyurkó László Lenin októbere című könyvével. E művet olvasva éreztem lehetségesnek, járhatónak ezt az utat A szobrászra formanyelve, formaválasztása is jellemző — a mód, ahogyan gondolatait, érzéseit kifejezi. Varga Imre szobrai érthetők, gondolatgazdagok. Varga . Imre azt mondja: — Stílusa nem az egyes embernek, a kornak van. A művész akkor fejezi ki világosan önmagát^ ha a korstílus egybeesik önmaga megvalósításával, Ha a művész kommunikálni akar, ha azt akarja, hogy megértsék, akkor a kor és nemzete stílusában. jelrendszerében kell megszólalnia. A nemzeti kultúra nyelvét kell keresnie, megtalálnia. Bartók is ezt tette. — Ahogy a nyelv is társadalmi produktum, a vizuális nyelvrendszer is spontán alakul, de mindig a társadalom építi ki. Részletek- bemenően különbözően jelenik meg. Ezeket a kis különbözőségeket, kell értelmezni. erre építheti a művész saját jelrendszerét. — A közlés vágya minden esztétikai igénynél erősebb. Ha mondani akarok valamit, sírok, ordítok, hogy észrevegyenek, meghallják. A szobor halk. nem agresz- szív. A zene megszólal, hallható, A szoborra csak akkor figyelnek, ha ránéznek. Ezért minden eszközt megragadok, hogy szólni tudjak, hogy halljanak, hogy értsenek. Szobrai ajtóban, ablakban állnak, széken ülnek, lépcsőn járnak. — Igen, így van. Azért, hogy a figura viszonyait rögzítsem a környező világgal, ezzel bonyolítsam vagy egyszerűsítsem. Az önmagában hordott. sűrített kifejezni- való — bizonyos mennyiségben lehet csak a figurában, ha több ennél, akkor megbomlik az arány. Mint, ahogy a beszédben is ha egy mondatnak a mellékmondatait is akarom mondani — ki kell tágítani a közlés eszköztárát. Azt tapasztalom, ez az eszköz hasznos, érthető. Ha a szobor a valóságos környezet elemeit is magába olvasztja, akkor fokozza a hatást. Szobrait nem mindig úgy állították fel, nem olyan környezetbe helyezték, ahogy elképzelte. A kritika is megállapította, például az újpesti Partizán ' emlékműről, hogy szerencsésebb lett volna feállitani a kisplasztikái változat szerint. Derkovitsa ideiglenes helyen áll Szombathelyen, Leninje körül majd lebontják a teret Mohácson. — Milyen a viszonya a szobraival? — Azt hiszem, az a legfontosabb, hogy a mű igazat mondjon, ne legyen hazug, se érzelmileg, se tartalmában, se formájában. Varga Imre vállalja szobrait. Kádár Márta Derkovits A gyerek fogja az asszony ^ kezét, rángatja. Vagyis, nem gyerek, ezt nem, szabad mondani. „Előbb elviszem a gyereket óvodába”. Felháborodott tiltakozás. „Ne mondd, hogy gyerek”. Később, iskolás korában is. „Nem vagyok gyerek”. Mennek, egészen elvesznek a budai palota márványlépcsőin. Legyünk pontosak, a lépcsők nem márványból vannak. Anhyi márványra nem telt a magyar királyoknak. Királyoknak? Király nem látta ezeket sose. Ferenc Jóska se. A Kormányzó Űr Cméltósága sem. Micsoda története van ennek a budai várnak is! Fölégette a villám, a török, az osztrák. Használták istállónak, raktárnak. Szétlőtték, szétbombázták, újra szétlőtték. Legalább ötször... A gyerek szőke, hatéves, kislány. Erősen fogja az anyja kezét Már délben azt kiabálta a függőfolyosón, jó hangosan, hogy mindenki hallja „mikor megyünk kiállításra, anyu, mikor megyünk kiállításra ?” Ez a játékkiállítás szerény kis rendezvény a Várban. Legalábbis a mérete. Egyetlen terem, térelválasztókkal sok részre osztva. Látni annál nagyobb öröm. Színes textíliák, ügyességet próbáló fűzőjátékok. logikai játékok, szemet gyönyörködtető színek. Az ember itt újra megtanul látni. Tiszta, egyszerű formák, amelyek nyilván bennünk vannak, csak elfedi őket a sok silányság. Hátul, a különteremben tánctanítás, játékkészítés, Vathy Zsuzsa: K rajzverseny. De a különterem most zárva. Fél óra múlva bezár a múzeum is. Az utolsó látogatók kapkodva nézelődnek. Plexiüvegből szélmalom. Az anya megpörgeti, a gyerek szeme fölcsillan. „Meg szabad fogni?” Ezután mindent megfog. De nem engedi el az anyja kezét sem, így a kiállított tárgyak előtt húzzák-vonják egymást. — Záróra! Le a lépcsőin. Hatalmas méretek, ünnepélyes, nyomasztó csönd. Rengeteg fehér fény. Itt-ott a palotában szobrok guggolnak. Szervátiusz Dózsa-szobra. A hatalmas alak a hatalmas térben félelmetes hatású. Aki látja, malomkövek alatt érzi magát. Kegyetlen présben. A kislány hátrahőköl. — Ki ez? — Dózsa György. — Rózsa György? — Nem. Dózsa. — Ki volt Dózsa György? Mire az anyja észreveszi, már benn járnak a véresszörnyű történetben. A történelemben. A gyerek arcán kíváncsiság és iszonyat. A kíváncsiság erősebb. • Vathy Zsuzsa novellája a központi sajtószolgálat 1979. évi no- vcllapályázatán II. díjat nyert. Kai* Judit: Tandori Dezső: Karácsony és újév között Már egy ideje az óév utolsó napjára mindig valami „programot” találtunk ki, így volt-e csakugyan egyszerűbb? vagy az ilyet csupán úgy hisszük? tény, hogy a madarak egy madaras könyv képében ekkor is meglátogattak minket, és mi magunk is csináltunk valódi programot: végig a Duna-part bizonyos szakaszán, a parkokban, kiszórtuk az „utolsó" eleséget, hogy a kissé szürkének ígérkező „első" napon nyugton mgradva átnézhessük itthoni két verebünk társaságát; és oda ic intffwpuffwu» — tavaly, emlékszem, igen enyhe vott az idő december harmincegyedikén —, szemerkélő esőben, ahonnét a madaras • könyvvel valaki hozzánk látogatott, bedobta a levélnyíláson, mi meg a postaládájába dobtunk be madaras képeket, fotókat a mi két verebünkről, akik egy naptári évvel megint idősebbek lettek. A költészet, s egyáltalán, a figyelem, az ünneplésen ült ünnepek felé fordul, nem törődik annyit a közti napokkal, mint az ajándékok utáni fényhiánnyal és a ' teli gyomorral telő, karácsony utáni napok például, atmtyenek ezek; amilyenek ezek, kifejeződött at a mi szilveszteri programunkban; most már, az idén mintha szomorú lenne, hogy egy helyen megint nem kell kegyesen kitalálni valamit; lesz-e merszünk mindenütt bátran megmondani, hogy végig itthon leszünk, és köznapibb lényünk törleszteni próbál 9 — mit? miért? i á 11 í t á s * — Megsütötték? Hogyan? Jaj! Ki kellett yolna előle térni, miért is kezdett bele? Megsütötték és a húsából megetették a társait. El lehet ezt mondani? Ki lehet ezt mondani egy hatéves elett? Csak ne ezen a kijáraton jöttek volna. Csak ne kezdte volna 'el. És ha nem kezdi? Majd megtanulja az iskolában. A történelemből nem lehet kihagyni. „Izzó vastrónon őt elégetétek”. — Mivel égették meg? A lépcsők végtelen hosszú sora. Még egy forduló. Még egy. Válaszolni kell. Az iskolából úgy sem veheti ki. A gyerek keze igen erősén kapaszkodik. — Félt? , — Nem félt. Csak annyit kellett volna mondania, hogy megbánt mindent. De nem mondta! Pedig megmenekült volna. De akkor se mondta! Végre a ruhatárhoz érnek. Mellette mosdó, akkora, mint egy uszoda. Szép zöld, csillogó. Eljátszogat’nak a csapokkal, a kézszárító ventillátorral. Kinn már sötét van, ragyog a város. A Halászbástya, a hidak, Pest lámpaerdeje. Morajlik, ragyog a város. Az asszony megnyugszik, végre szépet, jót is tud mutatni. A gyerek hallgat, csendesen bámészkodik. Látod a Dunát? Ott választották királlyá Mátyást. Hunyadi Mátyást, aki híressé tette ezt a várost. A királyi palotát. * A gyerek gyanakszik. — A Dunán választották királlyá? — Igen. Húszezer ember... vagy tíz... nem is tudom... Mégis inkább húsz... Ott állt a jégéin, és várta, hogy fenn a várban megválasszák Mátyásit. — De miért a jégen? — Tél volt. Be volt fagyva a Duna. A főurak nem akarták Mátyást, saját emberüket akarták. De lenn az a húszezer ember... vagy tíz... mo- rajlott, mint most a város. És a várban nem merték a másikat választani. — Kik nem akarták Mátyást? — Az ellenségei. Akik lefejeztették Hunyadi Lászlót. A bátyját. A gyerek az anyjára néz. — Lefejezték a bátyját? Jaj! Szilágyi Erzsébet arca. A kereszt alatt János, és Madonna ! — Hogy fejeznek le valakit? Mondd el! Hogy fejezik le? — Pallossal... A pallos egy nagy kard, akinek a nyakára ütnek vele, leesik a feje. De Hunyadi Lászlónak háromszor kellett a nyakára ütni. Pedig ilyenkor már kegyelmet szoktak adni. De neki nem adtak.' A nádor intett... Csönd. Az asszony fogadko- zik, hogy több borzalmat nem mesél. Inkább hazudik, vagy hallgat. Csak ne kérdezne, csak ne kérdezne többet! A kislány kezére teszi a fe^ jét, baljában a játékkiállítás katalógusát szorítja. Szótlanul, szomorúan nézi a Dunát. Az asszony torka összeszorul. Nem, a lánya már nem gyerek. Már fölfogja, már érzi a szenvedés végtelen áradatát; azt a mélységes mély vérfolyamot, az emberiség történelmét, amibe beleszületünk. Pedig szeretnénk, nagyon szeretnénk kiverekedni magunkat belőle. De csak el-vissza, el-vissza. És a gyerek szeme alatt a friss árkok a szomorúság korán megszerzett tapasztalásai. Czéretné megfogni, maga J felé fordítani. Vagyis inkább visszafordítani. Vissza a gyereklétbe. Kivenni az iskolából, kivenni a történelemből. — Menjünk. — Megfogja a gyerek kezét, gyalog baktatnak le a hegyről. Hamar elérnek az Erasébet-hídhoz. — Ki az ott? — kérdezi a kislány a reflektorok fényébe mutatva. — Gellért püspök szobra. — Gellért — bólint a gyerek —, akit hordóba tettek és lelöktek. De miért? — Visszanéz a szoborra. — Ki lökte le, és miért? NÓGRAD — 1979. december 31., hétfő 9
