Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-24 / 301. szám
ÜNNEPEI Jegyzet Szikszói Károly Háromkirályok című rajzához és Zalán Tibor verséhez Egy fiatal tehetséges költő és egy fiatal tehetséges gra. fjkus („mellesleg” tehetséges költő is) a karácsonyi kiadványunk készítésének kellős közepén beállított a szerkesztőségbe egy kis baráti beszélgetésre, egy pohár borra Invitálni a szerkesztőt. — Sajnos, nem érek rá, éppen egy cikket diktálok, sürgős — mondtam. — Van egy ötletem, karácsonyi téma: háromkirályok — mondta a grafikus. — Kell-e nektek, és mikorra? — Most rögtön. — De ezek nem a bibliai, nem a mesebeli háromkirályok, szóval nem olyan ünnepiek. Kell ei nektek, lerajzoljam-e? Ismerem Szikszai Karcsi nem „ünnepi” stílusát, de minőségét is tudom, s hogy a rajzot mégis megmentsem, rögtön rávágtam: .. — Hát persze, Tibor, te meg írhatnál hozzá egy verset. Elvállalták, másfél óra múlva mehetek a rajzért és a versért a közeli Hangulat nevű borozóba, ilyenkor csendes hely, lehet ott dolgozni. És másfél óra múlva kész volt a rajz, kész volt a vers; egy könyvtári könyv üres hátsó lapján. Az alkotók — merem remélni — elnyerik a könyvtáros és a könyvszerető olvasók bocsánatát. Együtt formálódott a kép és a vers. A három „homlokba húzott piros csörgősipkás” figura hívta ki a költői fantáziát, a költő motívumai pedig tovább építették a kép kompozícióját. A kép és a vers valóban nem szokványosán ünnepi. De üzenetük mégis az ünnephez tartozik. Nemcsak a remény, a várakozás, a hétköznapi létből kilépés ígérete az ünnep. De á gyomorégés is, mikor torkunkat fojtogatja a zsírszag, azálkohol másnapos csömöre, az értelmetlenül eltöltött idő üressége. Mert nem tudunk szépen, tartalmasán ünnepelni. Mert nem tudunk szépen, tartalmasán élni. Mi vagyunk ezek a groteszk Háromkirályok. Pedig kellenek az ünnepi pillanatok, az igazi beteljesülések, a hétköznapokra is ezek sugároznak vissza. Emlékszem. nem is olyan rég volt, mentem hazafelé Budán, a Vízivárosban, a Jégverem lépcsőn, miután intéztem az ilyenkor szokásos fér- fiteendőket: gyerekágy, pelenka és más szükséges dolgok beszerzését. És a teen-. dők, gondok közepette váratlanul. elemi erővel hasított belém, hogy szinte fájt: megszületett a fiam. Kivételesen ritka pillanat, mikor kihull belőlünk minden, kitölt az egyetlen érzés, az egyetlen felismerés. Megszületett a Fiú. Ez a legnagyobb ünnep. És az emberiség évezredeken át újra és"újra éli. , ' Nagyszerű érzés a hétköznapok nyomasztó gondjai közt ráérezni a lét nem köznapi a m*“""f ’•“áéS >■ ia£4fm. * .. i J > ' T ■<V Molnár Zoltán: A csillag megszerzése Boldogok a békességre igyekezők... (Máté 5.9.) M Vi 1 Szikszai Károly Háromkirályok című rajza összefüggéseire: ez az igazi ünnep. Most, decemberben megyek az utcánkon, és az ünnepvárás hangulata* a csípős, tiszta reggel, az újrakezdés ígérete feloldja bennem a görcsöt, s megszáll egy éi-zés, amely a parányi, véges emberlétemet a nagy egészhez köti, rátalálva arra az egyetemes ritmusra, amely nemzedékek végeláthatatlan sorát sodorja —, hogy honnan és hová, a kezdet és a vég lehet, hogy beláthatatlan —, de a ritmus sodorja az embert, kiszállni nem lehet, kiszállni nem szabad. Megérzem e nagy folyamat ritmusát, ez tükröződik az ünnepeinkben. Mert az ünnepek az egyetemes emberi létezés jelképei, a folyamatosság dokumentumai: legtöbbjük gyökere évtizedekre . nyúlik visz- sza és évezredekre nyúlhat előre: egymást váltó vallások, kultúrák, civilizációk hagyták örökségül egymásra az ünnepeket, ha tartalmuk változott is az idők során. Az egyéni lét, az élés, az éiheíés apró, vagy meghatározó tér nyezői is az ünnepekhez kötődnek: „tudod, az akkor, karácsonykor volt”, „az meg akkor, augusztus 20-án”. De az ünnepi pillanat elillan; a lét elemi feltételei előteremtésének ezernyi gondja szakad rám újra —, mert lakni kell, mert élni kell: festés-mázolás, gyereksírás, pénzhiány — szóval a gyakran élt, a hétköznapi idő csap újra rám. Kellenek az embernek az ünnepek, de az ünnep csak a — lehet, hogy nyomasztó — hétköznapokkal együtt igaz. Ezért igaz Szikszai Károly Háromkirályok című rajza és Zalán Tibor verse. A bibliás- mesés-legendás háromkirályokban a hétköznapi, a mai embert formálták meg illú- ziótlanul, ezért több mint a kötelező ünnepi és ezért több, mint a szokványos hétköznapi; igazi műalkotás mindegyik. Angyal János ióta ember él, s kenyeret, húst és eszméket termel, mióta legendákba, párbeszédekbe öltözteti reményeit, vágyait, attól fogva mindig és szakadatlan a legfőbb vágya, kívánsága és reménysége a béke volt. A béke vallásokon, felekezeteken, pártokon és hiteken túl. A béke akkor is, ha „háborúságot cselekedett”, mert mindig megvolt benne az akarat a jóra, a vágy az embernek való életre, gyűlöltség közepette is a szeretetre. A máig is őrzött, a tudományos forradalom idején is megóvott és ünnepelt, a civilizáció eddigi legfelső fokán is naptárakban és kollektív szerződésekben őrzött Krisztus-legenda, karácsonyfa, angyalkák, csillag — ennek a béke- és szeretet vágynak a bizonysága, jelképe, misztériuma. Az ideológiák változnak, a vágyak megmaradnak. Minél beteljesülhetetlenebbül, annál szívósabban. Azt reméltük, hogy ha majd érettebb tudattal megszabadulunk a Messiás-várástól, ha majd az ember maga veszi kezébe sorsának irányítását, egyszerre közelebbivé, elérhetőbbekké válnak vágyaink és kívánságaink, megvalósíthatóbbá törekvéseink. Talán nem értettük meg igazán és mélyen, amire Lenin figyelmeztetett: könnyebb dolog elzavarni a kizsákmányolókat és elnyomókat — ha már tudjuk, hogy nem szabadulhatunk meg tőlük másképpen —, hiszen mi sokan vagyunk, ők meg kevesen. De amikor már elzavartuk őket, megszabadultunk tőlük, akkor jön a dolog neheze: önmagunkat kell megváltoztatnunk, a magunk társadalmát kell berendeznünk. Talán felfogtuk ezt a lenini tanítást, de nem értettük meg elég mélyen, eléggé cselekvésre válthatóan. Hogy is érthettük volna meg elég gyorsan és sorsot fordítóan? Hiszen évezredekig nevelkedtünk felsőbb hatalmaktól függően, legendákban és álmokban. Hogyan is érthetnénk meg néhány évtized alatt, hogy a Krisztusokat csak imádni lehet, de semmiféle Krisztus nem fog helyettünk gazdaságosabban termelni, célsze-_ rű intézményekkel berendezkedni, a dolgozó' népet „hozzáértő okos gyülekezetekébe ösz- szekovácsolni, egymáshoz való viszonyainkat emberibbé nemesíteni. Hogy minden olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Mert megőriztük és megerősítettük akaratunkat a jóra. De hogy, hogyan csináljuk ezt a jót, azt még most sem tudjuk annyival jobban, amennyivel többet tudunk a világról és a társadalomról, mint a betlehemi csillag idejében. Valahogy azt kellene már igazán megértenünk, hogy könnyebb, ó nagyon sokkal könnyebb nemcsak a földesurakat és a bankárokat elzavarni, hanem még rakétákat szertelődözni is a csillagokba, vagy atombombákkal akár e szerencsétlen bolygót elpusztítani, mint megteremteni az oly igen régen, még a néhányezeréves vallásoknál is sokkal régebben óhajtott békességet megteremteni. Békességet a népek között, békességet a társadalomban, harmóniát, jó, okos együttműködést, az alkatrészek közötti olyan olajozott együttműködést, mint amiképpen a mi jól megszerkesztett gépeink működnek, békességet a családokban; hiszen ahogyan az egyik oldalon nőnek a tudomány sikerei, az ipar termelési eredményei, úgy szaporodnak a másik oldalon a válások, a tragédiák, öngyilkosságok. Bizony a neheze ezután jön. Nem elég a szavakat megtanulni, jelesre levizsgázni a társadalomtudomány tantárgyaiból, még az sem elég. Megtanulni cselekedetekre váltani, megtanulni mindennapos tennivalóvá alakítani, a mindennapok hatékony energiájává formálni mindazt, amit már felfogtunk a történelemben. Nemcsak a messiásokkal kell végleg leszámolnunk, nemcsak a csodaszép legendáktól kell elszakadnunk, hanem a saját korai, szinte gyermeki messianizmusunktól is, amikor még úgy hittünk ebben a mi forradalmi hitünkben, mint az őskeresztények a maguk Krisztusában; csak hinni kell, és minden a mi hitünk szerint lészen. Talán megértjük már lassan, talán megértik a felnövekvő nemzedékek, hogy mekkora is a mi nagy leckénk. Eljutni a legendáktól a meséktől, a várakozó ájtatos hitektől, uz óhajoktól, az egyszerű, a természetessé vált, a célszerű mindennapi cselekvésig. Ó, biztosan hosszú még a szocialista demokrácia iskolája, a közösakaratú cselekvést, egymás akaratának, gondolatának véleményének megértését és méltánylását, egymás érdekének a tudomásulvételét, az álorcások leleplezését nem könnyű megtanulni. Önmagunkat kell ahhoz alakítani. Ez a neheze, igen. De ha már egyszer képesek voltunk szakítani évezredes legendákkal, leszámolni sok > évszázados urakkal, majdcsak szembe tudunk nézni, megtanulunk szembenézni saját gyermekbetegségeinkkel is. Saját iskoláinkban tanulunk. A békesség csillaga, az ember felnőttebb életének csillaga mögül el kell végre vennünk a betlehemi égbolt mesehátterét, hogy hétköznapjaink, mindennapjaink, közös életünk vezérlő csillaga legyen. Kálói János: Gyorsfelvétel — Z. SZABÓ LÁSZLÓNAK — Minden édesapa az apám. Minden édesanya az anyám. Rigó énekel a szívemben egy elvérző, tünékeny rózsafán. Hordozom mindazt az igazat-szépet, amit megéltem-hallottam-láttam. A leilei napokat, a Tátrát, egy találkozót, elmúlhatatlan holdvilágban. Azt a harangot, ami gyermekkoromban sárpadlós szobánkba minden alkonyon beénekelt. Azt á lugast, ahol az első verset írtam, s velem együtt fölszállt a kert. Zalán Tibor: Szikszói Károly: Háromkirályok Már a csillag sem csak a homlokba húzott piros csörgűsipka csak a rettenetig feszített égten a fölénk úszó Angyal Kihez a halál ezüst-szivarja: Zeppelin lebeg (A jéggé dermedt földön szomorú szeszek őrtüzei lobogják át a sötétet) Virágjaink szirmát szél csapja szemedre álmodban üvegszilánkokon lépsz megint Sóhajodért kövér csecsemő karja nyúl föl félretolja arcod elöl a karácsonyfás képeslapot nézel minket s kéken megered a könnyed felénk Könyörgünk Asszonyunk bocsáss meg azért : már nem emlékszünk kiért jöttünk ide : amit hoztunk gőzölgő kocsmákban rég szertefoszlott Kibontott melled tekintetünkben mégegyszer fölragyog majd ismét és már mind-örökké sötét. It) NÓGRÁD - 1979. december 24., hétfő Országos grafikai biennálé Méltó környezetben, az újjávarázsolt Miskolci Galéria termeiben került megrendezésre az 1979-es országos grafikai biennálé. Ünnepi alkalom ez, hiszen tizedszer került megrendezésre Miskolcon a grafikai bien- nálék sora. E kiállítások révén húsz éve kísérhetjük figyelemmmel a magyar grafikát, az e műfaj nyelvén szekre is. A megtett útról számol be — keresztmetszetigénnyel ugyan —, a korábbi nagydíjasok kiállítása a Herman Ottó Múzeum Képtárában. A nagydíjasok munkái hű képet adnak a grafikában végbement fejlődésről, előrevetítik a jelenlegi sok- arcúságot. Az 1963-as nagydíjas Kondor Béla, ma már sajnos művészettörténeti távmegszólaló alkotóutak sokfé- latból szemlélhető pályája a ieségét. Jelentős ez a húsz év a magyar grafika fejlődésében, hiszen ez idő alatt vált a képgrafika általánosan elismert képzőművészeti műfajjá, sőt a magyar művészet reprezentáns, kiemelkedő kifejezésmódjává. Műfaji adottságaiból eredően a grafika képes leghívebben kifejezni korunk váratlan, képzettársításokban bővelkedő gondolatvilágát. A biennálé már indulásánál is fórum kívánt lenni. Seregszemlét biztosított a grafika műfaját művelőknek, módot adott a magyar grafika teljes áttekintésére. Valamennyi alkotóút, stíluskísérlet bemutatkozhatott a biennálékon, szembesülhetett más alkotómódsaerek eredményeivel. • Pontos kép alakulhatott így ki az érdeklődőkben a grafika műfaján belüli tartalmi és formanyelvi változásokról, kífilozofikus mélységű tartalmi mondandó és tökéletes technikai tudás páratlanul szerencsés találkozása. Fe- ledy Gyula, Csohány Kálmán és Hincz Gyula grafikai munkássága a nagydíj óta is töretlenül ível felfelé. Pásztor Gábor először képviselte a biennálé nagydíjasai között a ma különösen hódító mon- tázsos megfogalmazásmódot. Rékassy Csaba már-már anakronisztikus finomsággal megmunkált rézmetszetei a hagyományok tiszteletéről, a mesterség bűvöletéről vallanak. Az 1977-es nagydíjas Somogyi Győző szitanyomatainak fő erénye, a kifejezés átütő ereje, ennek jegyében rendezte meg kamarakiállítását is. A jelenlegi biennáléra jellemzőek a korábbi erényei, de ismételten felvetődik néhány hiányosság. A grafika sérletekről. ösztönzőleg hat- minden más képzőművészeti hatott a közös bemutatkozás, műfajt meghaladó, gyors fej- az alkotóutak összevetésé- lodése következtében nem bő! eredő tanulság a művé- elég a kétévenkénti közös bemutatkozás. Szaporodnak az egyéb, hasonló országos fórumok (például Mai magyar grafika című kiállítások a Nemzeti Galériában, Stúdió-kiállítások). melyeknek elszívó hatása érezhető. Nem láthatjuk Miskolcon nyomatait néhány olyan grafikusnak, aki műveivel jelentős befolyást gyakorol a kortárs grafikára, például Maurer Dóráét, Kovács Tamásét, Wahorn Andrásét. A biennálé ennek ellenére viszonylag teljes képet ad a magyar grafikáról, bemutatja a hagyományos alkotóutak mellett a most körvonalazódó kísérleteket is. Egyéni alkotómódszerek kialakulása és megtalált for- manyelwé válása jellemezte az elmúlt 3—4 biennálét. így figyelt fel a szakmai közvélemény korábban Sze- methy Imrére, Szabados Árpádra, Sáros András Miklósra, akik most is színvonalas, szép lapokkal szerepelnek. E csoportba sorolható az idei biennálé nagydíjasa, Banga Ferenc is, aki a gyermpkraj- zok mesevilágát szálkás vonalrendszerének zaklatottságával feszíti szét. Űj alkotóút beteljesedését ígérik Almássy Aladár és Püspöky István lapjai. Almássynál maximális vonalérzékenység találkozik játékosan groteszk tárggyal, külön költői teljesítmény a címadás (Szélmalom-gyötrelmeket (1 elintéző mozgalom). Püspökynél a frappáns gondolat burka túlegyszerűsített még, de újabb szintézis lehetőségét rejti magában (Hinta-palinta, Háborús lap). A hagyományos megközelítési módok kiemelkedő eredményeivel is találkozhatunk a biennálén. Rékassy Csaba Emlék című lapja kísérletnek számít a művész pályáján belül; a felködlő emlék- kép fokozatos múltba tűnését rögzíti a hat kis méretű képmező. Feledy Gyula „Halotti beszéd”-én a dinamikus vonalrendszer párosul visszafogott hangulatteremtő színvilággal. Bálványos Huba grafikáin a merész, társadalometikai kérdéseket feszegető gondolaté a meghatározó szerep (például Megváltók). Az új formanyelvi kísérletek (például fotógrafika, koncept stb.) a korábbiaknál kisebb arányban képviseltetik magukat a biennálé anyagában, pedig a valóságban erős hatást gyakorolnak a grafikára. A nonfiguratív formanyelv például Zala Tibor, Erdős János munkái révén van jelen. A kiállított művek jó részére jellemző a magas szintű mesterségbeli tudás, amely azonban sok esetben a mondandó sajnálatos hiányával párosul; üres, bár szemet gyönyörködtető felületi játékot eredményezve. Több kiállító művésznél előfordult, hogy bemutatott művét kiállítások egész során láttuk már, így részvétele lényegében formális. A nógrádi művészek közül Czinke Ferenc, Hibó Tamás és Szatmári Béla szerepel a biennálén. K. &
