Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)
1979-12-21 / 298. szám
Termelés és érdekvédelem i R ögzítsük az alaphelyzete: manapság a munkavállalók érdekeik hatásosabb, erőteljesebb védelmét várják a szakszervezetektől, és — ne kerteljünk — kritikusabban ítélik meg mindazt, amit a „szakszervezeti érdekvédelem” gyűjtőfogalommal jelölünk. Ugyanakkor: a vállalatok gazdasági vezetői is egyre nagyobb igényekkel lépitek fel a szakszervezetekkel szemben, és elvárják, hogy a vállalatgazdálkodás stratégiáját és taktikáját, végső soron a mindennapi termelési feladatok végrehajtását a szakszervezetek minden lehető módon támogassák. Kérdezhetik persze: hol itt a — fogalmazásból remélhetően kisejlő — kettősség, netán ellentmondás? Hol itt a gond, mi itt a dilemma? Végtére is: a munkaadó és a , munkavállaló (vagyis a vállalat és a 4°1" gozó) legfeljebb csak apróbb ügyekben kerülhet érdekösz- szeüt közősbe, s e konfliktusok elsimítására ott vannak a precízen kidolgozott jogszabályok, a törvények, a rendele- tek. Olt a döntőbizottság, a munkaügyi bíróság és megannyi más törvényes fórum. Hosszabb távon, és alapvetően nincs — nem lehet! — lényegi különbség az egyéni és a vállalati érdekek között. Már csak azért sem, mert ezekkel azonos — hallhatjuk, olvashatjuk épp eleget — a népgazdasági, a társadalmi érdek is. De vajon igaz-e a brosúraízű feltételezés itt és most, a változó és egyre bonyolultabbá váló gazdálkodási körülmények és feltételek között? Kerüljük meg kissé a kérdésre adandó választ és nézzünk néhány gyakorlati példát: Panaszkodik a művezető, mert az elmúlt három évben tizennégyen hagyták ott a műhelyt a vitathatatlanul súlyos fegyelemsértések miatti büntetés elől menekülve. Azt mondja: „mindegyiküknél már vártam, hogy ez történik; előre tudtam, hogy kilépnek. De miért kell megvárnom hogy az illető duzzogva, sőt a főnökeit sértegetve kilép? Ezeket az embereket egyszerűen ki kellene tennem! Semmit nem vesztenék velük, inkább csak nyeri nék. De el sem merem mondani. micsoda kálváriát jártam, amikor az elmúlt öt évben két embernél követeltem, hogy a vállalat mondjon fej nekik: Nem is kálvária volt. hanem szabályos meghurcoltatás. S, akik emiatt piszkáltak, vajon tudják-e hogy hány és hány művezető nézi inkább tehetetlenül és beletörődve a fegyelmezetlen- kedéseket, de_ nem tesz ellenük semmit. Kinek hiányzik például a döntőbizottsággá} való áldatlan vita? Kinek hiányzik, hogy kioktassák a szocialista humanizmusról, vagy bizonyos szociális szempontok figyelembevételének szükségességéről ?” Panaszkodik a szakszervezeti bizottság munkatársa, mert képtelenek elérni, hogy a kollektív szerződésben szabályozott túlórarendet a vállalat vezetői tiszteletben tartsák. ,,A nagy hajrák idején — mondja — semmi sem számít Legkevésbé a túlóra- szabályzat. Vannak műhelyek, ahol az engedélyezett túlórák kétszeresét is felhasználják havonta, és ugyan mit tehetünk? Érveinkre egyetlen rövid mondattal válaszolnak: a tervet teljesíteni kell, különben oda a nyereség , . . Hát ez is érdekvédelem!” Panaszkodik a másik szak- szervezeti bizottság munkatársa, hogy évek óta bajlódnak a nyilvánvalóan balesetveszélyes — sőt; a gyár környéki lakosságra is veszélyes — műhely felszámolásával, illetve szükség szerinti korszerűsítésével. De hiába minden : erőfeszítéseiket megtöri a „termelési érdek”-re való hivatkozás. A műhely nélkül nem gyár a gyár, a rekonstrukcióra pedig egyelőre nincs pénz . . . És panaszkodik az üzemszervező. mert azért hívták a — történetesen könnyűipari — vállalathoz, hogy kitanulja a mozdulatelemzésen alapuló munkaszervezési eljárást, majd a — vállata* által finanszírozott — tanfolyam elvégzése után a gyakorlatban is hasznosítsa újonnan szerzett ' tudását. „Történetesen kiváló minősítéssé] végeztem el a tanfolyamot, tettem is volna a dolgomat, de már a kezdet kezdetén szembekerültem a szakszervezettel: finoman, de félreérthetetlenül adták tudtomra, hogy ez a szervezési módszer nagyon nem kívánatos, mert a már nagyon is feszített munkaintenzitáson csavar még egy alig elviselhetőt. Ma egy másik vállalatnál végzem ugyanezt a munkát. Vádaskodás nélkül, de azért — óvatosságból, mert tanultam az előbbi példán —, úgynevezett harmincszázaléknyi „magyar tartalékkal”; vagyis: a lehetségesnél eleve harminc százalékkal alacsonyabb teljesítményre szabályozom be a módszert, nehogy összeütközésbe kerüljek a szakszervezettel. Erre egyébként is jó okom van, mert rájöttem, hogy a mozdulatelemzésen alapuló szervezéssel elérhető teljesítménynövekedést a vállalatok képtelenek a megfelelő bérnöveléssel követni”< További példák helyett inkább a SZOT főtitkárhelyettesét, Gál Lászlót idézem: „A szakszervezetek változatlanul legfőbb feladatuknak tekintik a munkáshatalom politikai es gazdasági erősítését. Ez a reális alapja érdekképviseleti munkájuknak, ám e kettős funkció helyes értelmezésében olykor zavar támad”. Miből is az következik, hogy gyakorta keveredik az egyéni, a csoport- és a társadalmi érdek, s hogy az „érdekek védelme” bizony káros eredményeket szül. Mert kell-e bizonygatni, hogy a fe- gyelmezetlenkedők személyes érdekeinek minden áron való védelme közvetlenül is kimutatható politikai és gazdasági károkat okoz az adott munkahelyen; hogy ilyen esetben nem lehet' arra a sokat hallott álláspontra helyezkedni, hogy a rossz, a hanyag. a megbízhatatlan munkás még mindig jobb, mint a hiányzó munkás, és különben is: a szociális biztonság nálunk szent és sérthetetlen . . . Vagy: kéll-e bizonygatni, hogy nem lehetnek olyan tertnelési célok, amelyek érdekében egyszerűen félrerúghatók a legelemibb munkavégzési szabályok, törvények, mert ez esetben soha senki nem érzi magét kényszeríttetve a munkavégzés feltételeinek gyökeres javítására. A munka szervezettsége nálunk azért is olyan, amilyen, mert mindig kéznél vannak a pótmegoldások: a mértéktelen túlórázás, a már kikerülhetetlen műszaki fejlesztés. műhely rekonstrukció ismételt elhalasztása, mert „hja kérem, nincs pénz, és különben is a napi termelés érdeke mindennél előbbrevaló! . . .” Vagy: mielőtt politikai színezetű támadások indíttatnak bizonyos munkaszervezési módszerek ellen, célszerű lenne alaposan megismerni, hogy mi is a módszer lényege, hogyan működik a gyakorlatban, milyen eredményed érhetők el a segítségével. I lyenkor ugyanis köny- nyen kiderülhet, hogy ami a termelés szempontjából előnyös, az éppen olyan előnyös az egyén szempontjából is, persze csak akkor, ha a módszer bevezetésének valamennyi feltétele adott. S ee esetben e feltételek megteremtése jelentheti az igazi érdekvédelmet. V. Cs. Csonkulásos és halálos balesetek Munkavédelmi beszámoltatás az erdőgazdaságban A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium erdészeti és faipari hivatala elrendelte az Ipolyvidéki Erdő- és Fa- feldolgozó Gazdaság munkavédelmi tevékenységének vizsgálatát. 1979-ben ugyanis — csonkulásos és halálos balesetek szempontjából — kedvezőtlenül alakult a helyzet. Rosszabb, mint az előző három esztendő hasonló időszakának átlaga. A vizsgálatban a MÉM-en kívül részt vett a SZOT, a ME- DOSZ országos és megyei, valamint az SZMT képviselője. Makóy Oszkár igazgató írásbeli előterjesztésében beszámolt arról, hogy az erdőgazdaságnak közel kétezer dolgozója van. Ebből 1650 fizikai munkát végez. A gazdaság 1979-ben felnevelt 10 millió erdei facsemetét, elvégzett 530 hektár erdősítést, 10 ezer hektáron (halmozott) „ápolta” az erdősítéseket, 1400 hektáron pedig „nevelővágást” (tisztítást) végzett. Kitermelt 195 ezer köbméter vastagfát, kö- zelített-szállított 452 ezer köbmétert (halmozottan), és feldolgozott fűrészüzemeiben 34 ezer köbméter alapanyagot. A fizikai dolgozókból mindössze 256 a szakmunkás, 774 pedig a betanított munkás. A többi segédmunkás. Ismertette az írásbeli beszámoló azokat a főbb intézkedéseket, amelyeket a balesetek megelőzésére tett az erdőgazdaság. Üj munkavédelmi szabályzatot adtak ki 1977-ben, amelynek felülvizsgálata azóta is évről évre megtörténik. Gondoskodnak a kiegészítésről, a módosításról. Negyedévenként értékelik az egységeknél bekövetkezett balesetek alakulását. Ha az kedvezőtlen, a munkairányítók, művezetők, fizikai dolgozók elméleti, gyakorlati oktatást kapnak, s minderről beszámolnak, vizsgáznak. Üzemi újságukban — az Ipolyvidéki Erdőkben — rendszeres tájékoztatást adnak a balesetekről.’ A munkavédelmi újításokra nagy súlyt fektetnek. Az pktatásban filmvetítést is alkalmaznak. Az évenkénti betanítottmunkás-képzésen a biztonságos munkavégzést fontos „tantárgyként” kezelik. Az esztendőnként megrendezésre kerülő szocialista brigádok vetélkedőjén sok kérdést tesznek fel (tulajdonképpen egész évben) a baleset-elhárítással kapcsolatosan. Fegyelmi felelősségre* vonást alkalmaznak mulasztás esetén. A havi biztonsági szemléken kívül rendkívüli szemléket is tartanak, ha a baleseti helyzet valahol romlott. Az egységeknél 14 nem függetlenített biztonsági megbízott tevékenykedik (valamennyien műszaki vezetők). Ami a balesetek szám szerinti alakulását illeti, a következő a helyzet (október 31-ig): A balesetek száma Kieső napok Egy balesetre jutó napok száma 1976-ban 81 2811 34.7 1977-ben 72 3022 31,9 1978-ban 62 2199 35,5 3 év átlaga 72 2677 37,2 1979-ben 70 2293 32,8 Az elmúlt három évben ösz- sze.-.en egy csonkulásos és egy halálos baleset történt. Az idén viszont már eddig is két csonkulásos és egy halálos baleset rontja a képet. Az írásbeli beszámolóban ezután a halálos és csonkulásos balesetek részletes ismertetése következett, majd az égysygek (baleseti szempontú) értékelésére került sor. A balesetet okozó munka- műveletek felsorolása után (a legtöbb baleset a motorfűré- szes fakitermelésnél és a szállítási-rakodási munkáknál következett be) a súlyosság szerinti számvetés következett (a legtöbb baleset 7—42 nap alatt gyógyult), és a' legbal- esetveszélyesebb hónapok megemlítése (február, március). Végül arról esett szó a beszámolóban, hogy mennyi pénzt költ az erdőgazdaság a biztonságtechnikára, a munkásszállításra, a munkavédelmi fejlesztésekre, az üzemhigiéniára (az idén 4 milliót) és, hogy melyek voltak az 1979. évi munkavédelmi célkitűzések. Prókay Gyula Nyugdíjas parasztok 1978 január elsején lépett hatályba Lengyelországban az a nyugdíjtörvény, amely először biztosított lehetőséget a falusi lakosságnak — az iparban és a népgazdaság más területein dolgozókéhoz hasonlóan — nyugdíjra. Az azóta eltelt több mint másfél év alatt 110 000 parasztgazda vonult nyugdíjba. Közülük több mint 70 ezren utódaiknak, a többiek pedig az államnak adták át gazdaságukat. A számítások szerint 1980 nyaráig újabb 250 000 idős paraszt megy nyugdíjba; gyakorlatilag valamennyi 80 éven felüli, egyénileg gazdái kodó paraszt. A nyugdíjkorhatár — itt is — férfiaknál 65, nőknél 60 év. A havi nyugdíj összege 1500 és 6500 zloty között váltakozik. A nyugdíjazás félté tele, hogy az idős paraszt utódjára írassa, vagy az államnak eladja a gazdaságát; a nyugdíjazást megelőző három évben az államnál 15 000 zloty értékű árut értékesítsen — ez megfelel körülbelül három közepes súlyú hízott sertésnek — és (ez már inkább az ezután nyugdíjba menőkre vonatkozik) csekély összegű nyugdíjjárulékát befizesse. Jár a nyugdíj olyanoknak is, akik a második és harmadik feltételnek nem tettek teljes mértékben eleget, azonban akkor kisebb a nyugdíj összege. Az eddigi adatok szerint az átlagos nyugdijösszeg 2400 zloty, de vannak ennél jóval magasabb nyugdíjak is. A szükséges pénzösszegek kétharmadát az államháztartás biztosítja, egyharmadát fedezik majd az 1977 júliusa óta fizetett nyugdíjjárulekokból. Brigádvezefök az ELZETT-ben Herczeg Jánosné vezeti az ELZETT gyár szécsényi gyáregységében azt a munkabrigádot, melynek teljesítménye mesz- sze kimagaslik a többi kollektíva eredményéből. Általában 110 százalékra teljesítik tervüket. A jó minőségű bútorzárakat exportra gyártják. Makovinyi Lászlóné és ezüstkoszorús brigádtagjai üj terméket a oilinderes biztonsági zárat szerelik eredménnyel. A kis közösség és a brigádvezető egyéni munkáját ismerték el a november 7-i ünnepségen, amikor Makovinyi Lászlónknak Kiváló dolgozó kitüntetést adtak át. Józsa Barnabásné a Rákóczi nevet viselő aranykoszorús kollektívát fogja össze. A gyár gazdasági vezetésének kérésére vállalta, hogy a munkaerőgondok enyhítésére a brigádtól távol, a szegezőgépen segíti a termelést, ám társai irányít«» sát ideiglenes munkahelyéről is ellátja. < — képek: kulcsár — NÓGRÁD — 1979. decembei 21., péntek 3 I
