Nógrád. 1979. december (35. évfolyam. 281-305. szám)

1979-12-16 / 294. szám

$

Heves és magávalragadó

Xarítus Gyula portréja

Szőnyi István volt a mestere a Képzőművészeti Főiskolán, ahol most — tizenhetedik esztendeje — a módszertan professzoraként tevékeny, kedik.

Mit jelent ez a meghatáro- lás?

A Képzőművészeti .Főiskola növendékeit, választott hivatásuk — a festészet, szobrászat, grafika — mellett felkészítik a rajztanári képesítés megszerzésére is. Xantus Gyula a leendő rajzpedagógusokat képező pedagógusként adja át tudását, hogy tanítványai is továbbadhassák mindazt, amit megtanultak.

A folyamatosság: ez a leglényegesebb meghatározója

Xantus Gyula lényének. Kötődés a múlt eredményeihez, a jövő lehetőségeihez, az örökös útkeresés, a soha-meg- nemelégedettség, ez fűti művészi munkájában, a fiatal generációval való foglalkozásban, s művészetelméleti kérdésekkel foglalkozó munkáiban is. Számos kézikönyvet írt.

Első tárlatát 1957-ben ren. dezték meg a budapesti Fényes Adolf Teremben. Számos kiállítása volt, a Csók Galériában, az Ernst Múzeumban, vidéki tárlatainak se szeri, se száma.

Festészetének első időszakát exnresszivitás, misztika, szimbolika hatja át. Az ötvenes években mindinkább előtérbe került művészetpedagógiai munkásságának jelentősége is. Gyakran dolgozott-korrepetált Tokaj és Sárospatak művésztelepén; a tokaji művésztelep egyik megalapítója.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy munkássága egészét mennyire áthatja az örökös megújulni-akarás, az új tartalmak, s az azokat megjelenítő új formák keresése. Mindinkább törekszik a konstruktív képépítésre, s amint úgy érzi, hogy az addigi eszközök tartalmak nem mondanak újat a számára, sosem fél a kínlódással járó éles fordulatoktól.

Az olyan témák állnak közel hozzá, amelyek a kifejezésmód változatos, gyakran ellentétes lehetőségeit kínálják, s csak felszíni ellentmondás, hogy ez a dinamikus, örökváltozó alkat rokonságot tart a kelet művészetével, az asszír—egyiptomi domborművek, az ikonok nyugodt-titok- zatos világával. A szó jó értelmében intellektuális műXantus Gyula rajzai

vész lévén, nem terheli meg a vizuális művészetet lényegétől idegen, gondolati-fogalmi elemekkel; ismeri a látvány meggyőzőerejét, a jelképeket hordozó tárgyak-alakok szerepét. Csodálja a klasszikus művészetet, de az ezekben megismert részleteket új- jóteremti.és új egységgé öt- vözötten ^jeleníti meg. Klasz- szikus és keleti drapériákba bújt nőalakjai, az állatok, madarak, a buja növényzet — emóciók, tudatos reminiszcenciák, indulatok — gondolatok látványos hordozói.

Mostanában műanyag festékkel is dolgozik. Képeit szerkezetes tömbbe rendezi, s ezek az egyetlen, egyöntetű háttérbe helyezett rajzolatok figurákká — varázsolt tárgyak, tárgyakká absztrahált élőlények — sajátos, filozofikus, és szigorú erkölcsi üzenetek hordozói. Ez a festészet; egy jelenség tükre, tükre egy

egyéniségnek, egy forrongó, harmonikus látásmódnak.

Aki ismeri tanárként, ugyanazt a kirobbanó vitalitást, nyíltságot érzékeli az előadásmódjában, amely festészetéből sugárzik. Ecsettel, tollal, fenn- hangos: heves és magávalragadó, olykor nyers, de mindig érdekfeszítő és lényegretörő. A továbbadás igyekezete hatja át minden megnyilvánulását. Mindennek személyesen utánajár, s ha a maga optikáján át is meggyőződött valaminek értékéről, nem tartja magában élményeit, észleletéit; mert ami csak az övé, azt nem érzi igazán a magáénak.

Sokat utazik. S mert mindig és mindenütt áthatja az újrafelfedezés vágya, képes arra is, hogy a tananyaggá laposodott ismereteket átváltoztassa élménnyé, csodává. Elment a Pireneusokba, és felfedezte Altamirát. Angliában járt, és felfedezte a dolmeneket S az évszázada feltárt kőkori építészeti-képzőművészeti emlékek a friss élmény ragyogásában mássá, többé, élményszerűvé váltak növendékei számára is, amikor az ő beszámolóiból ismét megismerték ugyanazt, amit addig csak leírásokból, fotókból ismertek. Ugyanazt — új szemszögből.

Erdély, Párizs, Leningrád — Spanyolország, Olaszország, Görögország: egy-egy utazás mindig a nagy műalkotásokkal való személyes találkozást jelenti számára, festészetének új lendületet kölcsönző élményeket Valamennyi útjáról hoz valamit — s mindezt pezsgő, közvetlen stílusban teszi közkinccsé. Nincs az az érdektelen, fölényeskedő, koraérett főiskolás, aki el ne vinné életútjára mindazt, amit Xantus Gyula tanítása, személyének szuggesztivitása nyújtott számára.

Pércfi Gabriella

Bókkon Gátion Úgy megyek el

Ügy megyek el ahogy jöttem,

eléd lépve napok hullásából S marad:

fénykép a többi kőét

„anyuka ki ez a bácsi?“ félremozdított szék „régen láttuk talán beteg?"

it a szájban bezárult ajtók kitincs amely másra vár Ügy megyek el ahogy jöttem visszalépve napok hullásába És hiába gyújtasz egyre több fényt éjszakáid mindig sötétebbek lesznek

Bottyán Kiss Mihály:

József Attilához

Te érted Hogy mért lesz

Oly közel a jelen A múlt olyan távol

Annak aki a Munkáséletből kilábol?

Jákó Kovács József:

Sárkány-torkú vaskapuig

Szomorú vagy,

mert viszlek hazafelé a vállamon.

Keserű vagyok,

mert nélkülem süllyed el gyerekkorod.

Azt mondod: apa ne vigyél haza.

Azt mondod: vigyél el a te házadba.

Megyünk a

csillagkupolás téren át, megyünk a

csikósörényes mezőn át.

a sárkány-torkú vaskapuig, elnyeli sóváran megrezdülő szavaid.

Takács Imre:

A szobám ablaka

Lemegy a Hold. A Naprendszer megbízhatóan jár az űrben.

Halad az ember dolga is, tegye legalább félerővel.

Együtt áll most: a mennyezet- és az asztali-lámpa itt benn, ott künn a város fényei a kozmosz izzó ezüst gerezdjével

Ki figyel oda? Bárhová

megbízhatóan kik figyelnek? (Dédanyánk autóbusza menetrendszerint érkezett meg.)

De a vissza-nenuérkezőt

jegyzik? Bár nem kell meghatódni?

Fogyóeszköz az ember is, mint a jó szerszám, mint a bóvli.

És amiket én művelek

itt az ablakon belül... Az mi?

Semmi, vagy éppen ugyanaz, ami kint akar rend maradni.

...................................

i

HHNUHHlHmttfiHHiffitttniiimimitttiiiiifKmHiiiiiiiiiiiiiiiiciiiiiiiiiiüiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiluiitiiiiiiiiiiiiiiiffiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiii. miiimiiiiiiiiiiiiiiiiiii

Vasárnap ^

apámmal hazahoztuk az ócska kerítést. Alig volt betone léc, olyan semmire se való volt A Dobó utcán jöttünk végig, mindenki minket bámult. Az öreg nem törődött vele, de én szégyelltem magam, legszívesebben otthagytam volna a kerítéssel együtt, ha nem féltem volna tőle.

— Miért nem dobjuk el? Mindenki minket néz.

— Hát csak nézzen, essen ki a szemük.

— Nem szégyelli?

— Szégyelljék ők, mit báni'.'Inak.

— Legalább vágná közéjük a sapkáját.

— A rohadás, az! Be nem piszkolom én, meg aztán avval csak téged ütlek, tiszteletben kell tartani.

A Kari szomszéd is úgy nézett, hogy stüszi kalapja majdnem hanyatt esett. Ügy kapót utána, mint ahogy Mari után, az albérlőjük után szokott, mikor az éjjel a kút mellett meztelen fürdik. De az úgy bevágja a csalánba, hogy reggelente nem győzi az asszonyát szidni, hogy mi a kórságot főzött, hogy megint kiverték az apró, piros pöty- työk. Bár a szemit verte volna ki.

A nagyapám bezzeg nem vágja sehová, még köszön is neki. Illendően, megbiccentve fejét, hátrább tolva sityakját. A Kari vigyorog, sejtetve hogy tudja ő. mi a dörgés, pedig csak szeretné tudni. Egyszer még a nagy sejtésének az lesz a vége, hogy valaki leroúdítja, fejétől a boPető Sándor:

kajáig, büdösödhet ítéletnapig.

Nagyanyám sírva fakadt, mikor meglátott minket. Fölkapott szoknyájába bújtatta arcát. Ledobtam azt a vacak kerítést, hozzászaladtam. Rásimultam, hóna alá dugva fejemet.

— Nagyi, ne sírj, hagyd abba! — próbáltam vigasztalni.

— Mit bőgtök, itt a kerítés, kész. Ezen nincs mit bőgni.

Nagyanyám lassan kiengedte kezéből a fölkapott szoknyát. Visszahullt a kék karton, egészen a lábához simult.

— Hova tegyem? Nézz körül, nézd meg, hogy mi vato itt? — mutatott körbe nagyanyám. Volt is mit nézni. Ócska kacatok, senkinek sem kell lábosok, kályhák roncsai hevertek szanaszét. De az öreg • mit se törődött ezzel, csak szipogott, oieg-megszíva orrát, de még mindig a kerítést szorongatva.

— Hova tegyem? — kérdezte vissza bizonytalanul.

— Mit bánom én, oda teszed, ahová akarod.

— Miért hoztuk ide? Mi. nek ez nekünk? Akkor is mondtam. amikor fölvette, hogy minek — álltam elé.

— Miért, nem tetszik?

— Semmire se jó ez.

— Azt te nem tudhatod.

— Tudom én. Semmire. Ügy bizony — mondtam neki ön.

A ke

érzetesen. — Dobjuk ki az utcára, majd elhúzza valaki. Azt röhögjék ki, ne minket. Állandóan csak megszégyenít.

— Méghogy én? Meg hogy kidobni ezt a jó kerítést?

— Igen. Dobjuk — markoltam meg a kerítés másik végét.

— Ezt már egyszer kidobták, és el is húzták.

— Maga.

— Én hát. Azt hitted, ott. hagyom?

— Mondtam én, hogy hagyja— Még csak az kéne, hogy rád hallgassak.

— Hallgathatna néha, meg a nagyira is. Jót akar.

Nagyanyám csak nézte az öreget, aztán legyintett. Besietett a konyhába.

— Ez kell magának? Folyton megsiratni?

— Vén bolond — rántotta meg a vállát.

Otthagytam. Nagyanyám után mentem. Ült- a kályha mellett és sírt. Letérdeltem, ölébe tuszkoltam a fejem. Éreztem, hogy kötanyei rámaszatolódnak a hajamra. Szerettem volna valami biztatót mondani neki, vagy valami vicces vidámságot, hogy földerüljön. dehát én is csak porolni. meg duhogni tudtam, mint az öreg, s nem jutott eszembe semmi.

— Mit bújsz ide? — hüp- pögte göbös ujjaival hajam

rítés

közé túrva. — Mit figyelsz te mindig? Kúrálsz örökké, te kopasznyakú!

— Nagyi, én megvéd elek — öleltem át.

— Kitől? Kitől akarsz megvédeni, mondd?

— Hát tőle — böktem hátra.

— Nem bánt ő engem — emelte föl fejét.

— Dehogynem. Idehurcol minden vacakot.

— Biztosan kell neki.

— Kel] a fenét. Nem csinál vele semmit.

— Na menj csak, segíts neki — tolt kifelé.

— Nem — nyomakodtam vissza.

— De, menj csak.

— Hogy fejbe csapjon?

— Na menj már! — pirított ram.

Rossz kedvvel mentem ki. Az öreg még mindig ott állt, kezében a kerítéssel. Ügy szorongatta, mint aki sosem akarja elenged'ni. Állt és nézett. Rám bambult. Sapkáját tartotta, hogy fejbe verjen.

— Üssön, na üssön, ha akar! Megemelte kezét, összébb

húztam magam. Szemeimet behunyva, meglapulva vártam az ütést. De nem ütött. Felembe nyomta a sapkát, aztán megbokszolt.

— Na segíts.

Alig mertem kinyitni a szememet. Egészen lehúztam a

sapkát, onnán hunyorogtam rá.

— Talán a fal mellé kéne tenni — nyögtem halkan.

— Talán oda. Aztán majd kerítünk vele.

— Mit, evvel az ócskával?

— A halált Bekerítjük, hogy ki ne jöjjön.

— Kibújik az a résen, meg át is ugorja, ha keli. Nem fél

az tőlünk, meg a maga ócska kerítésétől sem.

— Azt te honnét tudod?

— Tudom. Maga azt hiszi, én semmit sem tudok. Nagy oto téved.

Rám nézett. Hosszan, mintha fürkészne bennem. Nem szólt. Ha valamit akar, sosem szól, csak néz. Engem is egészen összezavar. Mit akar, méghogy a halált bekeríteni?

Levettem a sapkát, feléje nyújtottam.

— Tartsd meg — mondta.

— Akkor mivel ver?

— Ha kell, itt a szíj is...

— Akkor sem kell — nyom. tam a kezébe. — A maga fejére való.

Megfogta, szorongatta, hogy aztán egy hirtelen mozdulattal fejbe csapjon.

— Kapd már el azt a kerítést. mert kettéhasitlak! —

kiáltotta mérgesen.

Ügy kaptam föl azt a korhadt fatákolmányt, mintha legalábbis arany lenne. A falhoz vonszoltam, nekitámasztottam a rozsdás szögekkel teli fagerendák, hajlott óncsövek, ki. hullott szőrű meszelők mellé.

Nézett egy darabig, aztán megfordult, bement. Utánalopakodtam. Leült az asztalhoz, szembe nagyanyámmal. Valamit suttogtak.

— Mikor kerítjük? — kérdezte halkan nagyanyám.

— Akár már holnap — válaszolta neki az öreg.

— Az jó lesz, mert már itt köröz, itt nyuvasztódik raj. tam.

At ö r o o áthajolt az

MZ Öreg asztalon,

megsimogatta nagyanyám fejét.

— Jól van. Holnap megcsináljuk. Igaz? — fordult felém.

— Tőlem. Van időm, akár még ma is.

— A kutyaúristenit, hát már sosem eszünk! — csapott az asztalra nagyapám akkorát, hogy ijedtemben kiszaladtam. Még a küszöbben is elbotlot- tam. Nagyanyám úgy kezdett el nevetni, mint amikor sírva fakad. Dőlt belőle a könny.

Föltápászkodtam. Szótlanul ültem le az asztalhoz. Nagyanyám még mindig a nevetéstől rázkódva, rakta elém a töltött káposztával teli tányért. Föl se néztem. úgy ettem. Csak amikor már befejeztem, emeltem föl a fejem, kinézve a kerítésre, amive! majd a halált fogjuk bekeríteni.

Muszáj, ha mái- rajta nyu. vasztódik.

NÓGRÁD - 1979. december 16., vasárnap 9