Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-07 / 261. szám

A z én idősebb édesanyá- " mat mindenki bába. asszonynak hívja, engem meg bábaembemek, Én még kicsi vagyok, alig-alig érek föl fe- hér ujjasának zsebéig. Pedig ez bűvös zseb, mert hol egy kis darab cukor, hol egy ma­rék mazsola, hol apró szemű meggy, hol meg pörkölt borsó bukkant fel benne. Finomabb­nál finomabb dolog ez mind­egyik! Máskor meg rézpénz is megcsörren ebben a zseb. ben (a pénz erejét pedig már mindnyájan ismerjük!). Szóval, ez a zseb kifogyhatatlan, bű­vös zseb. Lám csak, most is: alig. hogy bedugtam ujjaim végét ebbe a zsebbe, két nagy aszalt barack gurult a markomba. Egyiket rögtön bekaptam. De nem vagyunk ám mi olyan mohóak: nem szoktuk ám a finom dolgokat bekapni és rögtön elnyelni. Most is a számban tartom, és estig fo­gom szopogatni. A másikat pedig az új, ma először fel­vett nadrágom zsebébe rej­tem. Amikor hazamegyünk, majd elosztom a húgocskáim és az öcsikém között. Lehet, bogy mától kezdve nekik bű­vös zseb lesz az enyém is. „Adakozó kézbe visszatérnek a javak” — szokta volt mon­dani idősebb édesanyám. Odaértünk Kara Jomagolék kapujához. A gazda, aki va­lamilyen kötelet font a fészer előtt, félbehagyta a munkáját, és futva nyitott ajtót. Idősebb édesanyám rögtön besietett a házba. Nekem most már ma­gamnak kell magamról gon­doskodnom. A házba nekem nincs bejárásom, ezzel már régtől tisztában vagyok. A kemény kötésű, köpcös kis Ka­ra Jomagol szemgolyói vib­rálnak a puffadt szemhéja alatti szűk résben, úgy kér­leli idősebb édesanyámat: — Legyen fiú, nagyön kér­lek. édesanyám, hiszen első- szülött! Sose fogom neked el­felejteni. Időset* édesanyám, fotó ke- w* alig érintette vállát, amint biztató szóval eltűnt az ajtó. résben. — Jól van na! Ha választani fceü, a fiút választom. De eredj a dolgodra! — De nagyon kérlek, édes­anyám! — Kara Jamagolnak valamitől reszket a keze. Visz. szamegy a fészerhez, és újra munkához lát Én meg tőle nem messze fölkuporodom a tuskára, és — amennyire le­het — kényelmesen elhelyez­kedem. Méltóságteljesen vi­selkedem, hisz tudom, hogy ki vagyok: a bábaasszony fia. *!Wusztaj Karim baskír (ré gyermekkorát idéző elbeszélé­se számunkra egzotikusnak tű­nő világba vezeti az olvasót, ahol él még a nemzetségi ha- gyományok szigorú rendje, és ebben még a népi hiedelemvi­lág. A teljes mű a Szovjet Iro­dalom 11. számában jelenik meg. Múszta} Karim: Hosszú-hosszú gyermekkor ru tisztás, ä tó partján Air2 búzát, a táltos paripa, mind eltűntek valahol az alkonyai­ban. Félek a ház felé nézni! mindjárt feltárul az ajtó, és szörnyű hír röppen ki. Ez persze lehetetlen, hisz az én idősebb édesanyám van ott. Apróságokkal nem bíbelő­döm, a felnőtteknek nem cset- ledezem a lába alatt- Ked­vemre való helyet keresek, és türelmes vagyok. Ezért aztán a szobában a kis jövevény ér­kezését várók sem vetik oda nekem, hogy „Hé, te gyerek!”, hanem nevemen szólítanak. Kara Jomagolt csak akkor méltatom szóra, amikor úgy érzem, hogy már eleget ültem. — Mit fofisz? — vetem oda neki. — Pányvát. Ha az ember fon, gyorsan múlik az idő. Se vége, se hossza, csak , fon, csak fon. Fekete Jomagolt zárkózott embernek tartják: „Ügy kell kilapátolni belőle a szót!”, de ma megoldódott a nyelve. Hallgatott egy kicsit, aztán hozzátette. — Ezen a világon, édes öcsém, mindent kötél tart össze. Ha nem lenne kötél, az egész világ széthullanék. Hogy mennyire igaz, amit mo'nd! Próbáljon csak meg nz ember kötél nélkül meglenni! Szavain meghökkenve hallga­tok, nem szól Kara Jomagol sem. Fon egy kicsit, óvatosan hallgatózik, hogy mi történik a házban, megint fon, megint hallgatózik. Én már nem bí­rom tovább a csendet: — Mikor fejezed be a pányvát? — könnyűek maga­mon a kérdéssel. — Majd befejezem, ha meg­született a fiú. Az ám! De ha a fiú sokára születik meg? — Megszületek! Háncsom tneg van egy egész szekérrel, akár_ öt napig is fonhatok. Idősebb édesanyám né­hányszor előjött. Valamilyen fiatalasszony három válljárom vizet hozott. A nap már nyu­govóra hajlik. Az az aszalt barack már régen elolvadt a számban. A mag meg egyszer csak csússz, lecsusszant a gyomromba, ahol semmi más nincs: csak ez a magocska csuszkái ide-oda. Még mi­előtt hazahajtották volna a csordát, ugyanaz az asszony, aki vízért mént, ennivalót ho. zott nekünk. Bár szárazkosz­ton vagyok, de elütvén éhemet, vidámabban érzem magam. L| egint feltelepszem arra * 1 a tuskára. Kara Joma­gol meg újra hozzálát a háncs- fpnáshoz. A pányva, ha ki. húzzák, már biztos felérne a mecsetünk félholdjáig. Sokat font! — És aztán miért kell né­ked olyan hosszú? — Itt, ebben a fészerben fo­gom tartani. És ha Hebibullá — Részlet — tizenhét éves lesz, neki adom. — És heki minek kell majd a pányva, ha tizenhét éves lesz? — Azt kérded, minek? Hát, ide figyelj! Szűk szemrései egyszerre szétfeszülnek, fény árad be­lőlük. Ez a fény először szé­les arcán árad szét, aztán a pányván suhan végig. Ügy tűnik, mintha nem a sárga, karikás háncs pányva nyújtóz­nék a földön, hanem ebnek az amúgy nem szép embernek a szeméből áradó aranysárga fény kígyózna ott Szeretném kinyújtott kézzel megérinteni, de nem merem. Félek, hogy érintésemre ellobban a misz­tikus fény. — Hát ide figyelj! — ismétli Kara Jomagol. A hangja most nem olyan sipító, mint még az előbb, hanem öblösen ömlik elő melle mélyéből, azt hinné az ember, hogy énekel. Vá­rom, hogy szem nem látta, fül nem hallotta titok táruljon föl előttem. Ö még fülel. A házból csöndön kívül más nem hallik. Hebibullá még nem adott élet­jelt magáról. — Látod találkozik á föld az éggel — bök Kara Joma­gol állával a végtelen felé. — Mögötte van egy magasba nyúló hegy. Utóinak hívjákP Annak a hegynek a legtete­jén van egy zúgó, sötét erdő. Abban az erdőben van egy kerek tisztás, azon a tisztá­son van egy kerek tó. Ezt a tavat csak hetvenen körben állva érik körül, feneke pedig nincs is. Ebben a tóban nin­csenek halak, és nincs sem­mi más élőlény, mint egy DMITRO PAVUCSKOt (ukrán költő) Pörögnek már a levelek a tarlón... Pörögnek már a levelek a tarlón, Akár a vörösmellényű pirókok, víg rajukba veted magad kavargón; Szárnyas csillagként jó itt forgolódnod. Száll a levél, le-leszáll a mezőre. Mint a madár, hogy egy kicsit pihenjen. De ha te megtérsz: örök pihenőre. Hajnalcsillag — ellobbansz szárnyszegetten. \ Nem nyomtalan. Mert van olyan igazság. Mely az enyésző szívvei sose fogyhat. Szárnyas kalászok lényed felmutatják, Lelked tűnt láthatárán túl ragyognak. Tandori Dezső fordítása arany sörényű ezüst patájú ló, Akbuzát. Ez a ló száguld, mint a szélvész, repül, mint a madár, a várt jövőt köze­lebb hozza, a múltat vissza­téríti, az emberrel emberi hangon beszél, Isten titkait is­meri. Ilyen ez a ló! Napéjfor- dulón éjjel egy órakor, ami­kor virágba borul a mogyoró, kicsurran a méz a hársvirág- ból, lével dúsulnak a füvek, fröcskölő sörényével átszakít­va a víz sima tükrét előbuk­kan Akbuzát. Ilyenkor pity- mallatig füvet tépdes, nem tart senkitől, nem fél sem­mitől. Ha nagyon ügyes az ember, és nyakába tud vetni egy hetvenöles pányvát, övé lehet a ló. Erre csak egy hős dzsigit képes, olyan, aki nap­pal látja a csillagokat, éjjel pedig fenevadakra vadászik. Mindennap egy hónapot, min­den hónapban egy évet fog nőni az én fiam. És amikor tizenhét éves lesz, vállára ve­ti a hetvenöles pányvát és elindul a táltos paripáért. Is­ten kegyelméből ez így is lesz! Ülök, és magamban irigyke­dem. Nem is rosszul indulnak ennek a Hebibullának a dol­gai! Még meg sem született, és a zúgó, sötét erdőben a ke­rek tó partján már füvet tép- desve legel Akbuzát, és őt várja, sőt a ló nyakára való pányva is meg van már fon­va. Aranyosan csillog a le­nyugvó nap fényében, hogy pontosan tizenhét év múlva rátekeredjék a táltos nyaká­ra. És a most születendő He* bi bulla egyszerre csak meg* jelenik előttem: aranyhajú, ezüslkörmű hős. Lám. őt vár­juk mi most! Befejezvén történetét. Kara Jomagolnak mintha kedvét szegték volna. Reménykedve pislantott a ház irányába, és újra a pányvához látott. Leszállt az alkonyat. Ahogy kisimul a víztükör, úgy der­medt meg a kékség. Gondola­taim újra annak a tónak a partjain cserkésztek. De /nőst nem ez a még meg sem szü­letett Hebibullá, hanem én magam ülök a tóparton, ke­zemben pányvával. Most elő­bukkan a vízből a ló szép fe­je. Lám, feljött, felbukkant, rázza sörényét, és zengő han­gon horkant. — Megszületett! — Kara Jomagol még meg is hajol egy kissé. — Megszületett! Megszületett a fiam! Már majdnem hanyatt-hom­lok a házhoz rohant, de visz- szahőkölt, és megfordult. Oda­futott a fészerhez és seré­nyen fonni kezdett. Szemmel nem is lehet követni a kezét. Ügy illik, hogy amíg a bába­asszony meg nem érkezik az örömhírrel, ő várjon türel­mesen. De látszik, hogy már alig bírja, hogy megfeledke­zik magáról! Én lábamat lógatva, nyu­godtan ülök a tüskön. Mi haszna a kapkodásnak? Ha kijönnek, majd hírül adják. De miért nem jön az idősebb édesanyám? Énbelém is be­lém mar az aggodalom. Jo­magol riadt szeme elővillan a szemhéja alól. Abbahagyja a munkát Sóhajt. A gyönyö­Az előbbinél még hango­sabb, még zengőbb kiáltás tört ki a házból. Kara Joma­gol összerezzent. Ereimen va­lami melegség futott végig. Nem, nem arra született ez a hang, hogy rögtön utána örökre elhallgasson. k^áajd eljön az az idő is; ^ 1 * amikor verőfényes haj­nalon fekszem egy tölgyfa alatt, és a mezőt valaki halál előtti búcsúkiáltása tölti be,' amely nyomán eszembe jut és szíven üt ez a kiáltás is, és sok tucat más kiáltás is.' — Örömhír. Jomagol! — szól a tornácon megjelent, és ott mozdulatlanul álló idősebb édesanyám — Mi lett? — ront a tor: nácra. és térdepel le idősebb édesanyám előtt Kara Joma­gol. — Két fiú! — Két fiú?! Egyszerre két*- tő?! És miért kettő?! És a másodikat hogy hívják ? — Ej. te oktondi! Hát ket­tő jobb, mint az egy. A né­ven nem múlik, majd te ma­gad választasz neki. — Igen. igen. jobb, jobb a kettő... Nevet majd találunk neki, Allah segítségével! — ott rögtön a bábaasszony előtt térdepelve elmondta a hála­adó fohászt. — A jó hírért,' édesanyám, neked egy bá­rányt. Nem, két bárányt. Al­lah Akbar! — Meghibbantál?! Igaza van a közmondásnak: „So­vány lónak nagy az étvá­gya.” Egy bárány bőségesed elég! Torma József fordítása Farkas András: Balett Színház — három hullámban A szovjet dráma ünnepe MINDENFÉLE KATEGÖ­1UÁJÜ színházat, amelyet hasznosnak és művészinek is­mernek el, az állam tart fenn, az igazgatóságok által előter­jesztett költségvetés alapján az állam által meghatározott helyáraknak és fizetéseknek megfelelően”. Tehát minden színház, ame­lyet hasznosnak és művészi­nek ismertek el, állami keze­lésbe került, pontosan 60 év­vel ezelőtt a Szovjetunióban. S ebből a hatvanból immár 1 >bb mint harminc esztendeje a magyar színpad is nyitva áll a szovjet dráma, a szov­jet színházművészet előtt. Ez a három évtized három hul­lámát hozta el ennek a szín­házművészetnek. Mindegyik más arcát, más jellegzetessé­gét mutatta, ha nem is ép­pen pontos kronológiában, mert időbeli átfedések is elő­fordultak. A harmadik hul­lám indulásinak talán éppen most vagyunk kortársai. Nem kell oknyomozást folytatni, hogy 1945 után a felszabadult magyar színház miért fordult olyan érdeklő­déssel a forradalmi szovjet dráma felé. A Kreml torony­órájában. vagy a Viharos al­konyaiban az éhezés, a nem­zeti széthullás veszélytucó.tá- ban élő, bizonytalankodó ér­telmiségiek útja a faragatla­nul ' is emberi igazságokat megfogalmazó matrózokhoz és m'O'késők hoz: példa és válasz volt hazai kérdésekre is. Mint, ahogy egy évtizeddel később az Optimista tragédia kemény komisszárasszonyá­nak erkölcsi és fizikai győzel­me az anarchia felett, ugyan­csak példaerejű volt 1957-ben a magyar színpadokon. A második hullám a hat­vanas években ért partot a hazai színházakban. Részben a második világháború drá­mái voltak ezek; új és új megközelítést adva azoknak az embert próbáló szörnyű időknek; részben a termelés emberi drámái kerültek elő­térbe, vagy az olyan fordított tükröződése a társadalmi gondoknak, mint, amit Pogo- gyin Arisztokratákja jelentett. Ez a harmadik, mostanában hozzánk érkező hullám foly­tatja mindazt, amit az előző évtizedekben a szovjet dráma képviselt nálunk. (Nem be­szélve természetesen Oszt- rovszkij, Csehov, Gorkij és a többi klasszikus állandó je­lenlétéről). Az idei magyar színházi évad részben a szovjet dráma jegyében zaj­lik. Az őszi első bemutató, amit az új vezetésű Népszín­ház tartott Celldömölkön —, s természetesen viszi tovább a darabot szerte az ország­ban — Arbuzov Irkutszki tör­ténetének új változata volt. (A szerző maga dolgozta át, s most Egy szerelem története címmel játsszák). A termelé­si és egyéni konfliktusok met­széspontját kereste már a negyvenes évek végén ez a dráma, s‘ erre a nagyon jel­legzetes új ellentmondásra talált rá Gelman a Prémium­ban és a Visszajelzésben. Az érdekviszonyok új felfogá­sának példája ez a két nagyhatású mű, hiszen azt bizonyítják, hogy a társada­lom és az egyén érdekeit nem feltétlenül hozza harmóniába a közbülső csoportérdek és ez rendkívül súlyos morális, eti­kai konfliktusokhoz, maga­tartászavarokhoz vezethet. Folytatódik a háborús drá­mák sora is, olyan újszerű megközelítésével a témának, mint a Szerelvény a hátor­szágban. Folytatódik a szov­jet klasszikusok színpadra ál­lításának sora; a hatvanas évek Majakovszkij-bemutatói után az elmúlt egy-két év Bulgakov reneszánszát hozta. (Ebben az ünnepi évadban a budapesti Thália Színház ké­szül leghíresebb regénye, a Mester és Margarita színpadi változatának bemutatására). Még a hatvanas évek má­sodik hulláma hozta a ma­gyar színpadokra Rozovot, aki a legmaibb mában, a szov­jet élet leghétköznapibb hely­zeteiben igyekezett tetten érni az emberi fejlődés, változás sohasem feszültségmentes pil­lanatait. Most az új da­rabokban mintha elmélyült volna a szovjet szerzők hangja. Trifonov Szolno-' kon bemutatott Cseré­jében, a Vampilov Vadkacsa- vadászatában már olyan hő­sök kerülnek a színpadon a szakítószilárdság próbája alá, akik az élet feszültségeit nem viselik el, nyílt, vagy rejtett repedések keletkeznek szemé­lyiségük egészén. A legérdekesebb újdonság —, éppen ez utóbbi két darab is reprezentálja ezt —. hogy nem egyszerűen szovjet drá­mák kerülnek a magyar szín­padokra, hanem a szovjet színházi élet, hiszen olyan rendezők bontják ki elképze­léseiket a mi színpadjainkon, mint Ljubimov, Jefremov, vagy az évad hátralevő részé­ben még Efrosz és Tabakov. Kezdetben, a forradalom győzelme utáni években, ami­kor Lenin személyesen jelen­tette be a hasznos és művé­szinek elismert színházak ál­lamosítását, a színpad, a szi- nielőadás forradalma is zaj­lott. Majakovszkij Buffó-mi- nisztériumá^ aligha lehetett volna előadni a hagyományos színház hagyományos eszkö­zeivel, de Mejerhold, vagy Vahtangov a klasszikus iro­dalmi műveket is szívesen vitte a cirkusz porondjára, s a programnyilatkozatok egyik kedvelt kifejezése volt az „excentrikus” színház. Ez a „színházszerű színház” volt ennek az irányzatnak az esz­ménye; valamennyi hatáskel­tő eszköz felhasználásával, s az írott művet, magát a drá­mát, bár fontos, de a színház nem egyedüli alapanyagának tartotta. A húszas évek végére Szta- nyis/.lavszkij és Nyemirovics Dancsenko „irodalmibb szín­háza” hagyományosabb szín­padtechnikája kerekedett fe­lül, s a személyi kultusz ide­jén ez sokszor a realizmus­nak nevezett színpadi* natura­lizmussal volt azonos. Ám végig, hol erőteljesebben, hol csak lappangva ott élt a szov­jet színházi életben a húszas évek színházi avantgarde tö­rekvéseinek hagyománya is, amit aztán az ötvenes évek vége óta olyan rendező egyé­niségek hoztak az „irodalmi színházzal” harmóniába, mint a leningrádi Tovsztonogov. Az Optimista tragédiát Tovsztonogov segítségével rendezték meg Magyarorszá­gon. Azoknak a színpadot megújító szovjet színházi tö­rekvéseknek a jelenléte azon­ban, amelyek a húszas évek* ben gyökereznek, éppen eb­ben a mostani rendezőjárás­ban lesznek kézzelfoghatób­bak nálunk is. Ljubimov, vagy Efrosz természetesen, nem egyszerűen azt folytatja, amit a húszas évek kísérlete­zése jelentett, hanem az az­óta eltelt évtizedek minden, formát bontó, formát megújí­tó törekvésének birtokában kívánnak a maguk kifejező­nyelvén, a maguk gondolatai* val a ma nézőjéhez szólni. A MAGYAR SZÍNHÁZI élet, amely sokáig csak a szovjet drámát adaptálta né­zőink . számára, most magyar színészek közreműködésével a szovjet színház egészének ak­tuális vonásait vizsgálhatja ebben az érdekesen induló, bizonyára még sok meglepe­tést tartogató ünnepi évad­ban. Bernáth László NQGRÁD — 1979. november 7., szerda i)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom