Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)
1979-11-11 / 264. szám
Egész évben képzőművészeti világhét S ;i I zárult a képzőművészeti világhét eseIKerrei ménysorozata. Lehetne idézni az ezt bizonyító számokat: Mennyien keresték fel ezalatt a múzeumokat, az állandó és az alkalmi kiállításokat, hányán vásároltak és milyen reprodukciókat és mostanában divatos posztereket és így tovább. Amit viszont nem lehet számokkal mérni; hányán gazdagodtak szellemiekben, hány ember fejében vert gyökeret a gondolat, hogy ezután többet kíván látni a képzőművészet alkotásaiból, gyakrabban megy el oda, ahol ilyenekkel módja van megismerkedni. Elsősorban a gyermekeké volt az idei képzőművészeti világhét. Így van ez rendjén, hiszen 1979 a gyermekek éve, s noha még csak háromnegyedénél vagyunk az esztendőnek, annyi teljes biztonsággal megállapítható: aligha volt az egyesült nemzeteknek olyan ajánlása, amely ehhez hasonló, egyöntetű helyesléssel találkozott volna világszerte. Világszerte és itthon egymást érték és érik a gyermekeket köszöntő, ünneplő, az ő jövőjükkel foglalkozó, azt megszépíteni akaró rendezvények. Ide tartozott az is, hogy a képzőművészeti világhét idei fő célja a gyermekek érdeklődésének felkeltése volt. Korántsem ünneprontás, ha mégis azt mondjuk: az ez évi eredmények csupán a kezdetet jelenthetik. Nemes kezdeményezés a felnövő nemzedék összebarátkoztatá- sa a képzőművészettel, de minden sikerével együtt is alig több, mint a kultúra új módszerű terjesztésének próbája. Ez viszont mindjárt azt is jelenti, hogy — ha a próba sikerült —, minden ok megvan a továbblépésre. Hazánk gazdag képzőművészeti értékekben. Művészettörténészek és útikönyvszerkesztők egyetértenek abban, hogy a budapesti Szépművészeti Múzeum egyike Európa tíz legnagyobb közép- és újkori festménygyűjteményének. Párját ritkítja a Magyar Nemzeti Galéria anyaga, amelyet tavasztól őszig több idegen, mint magyar látogat Köztéri szobraink közül jó néhánynál ugyancsak megállnak a külföldiek — hazájukban kiadott ismertetőkkel —, amelyek felhívják figyelmüket ezekre a művészi alkotásokra. Lehetne sorolni hosszan, az esztergomi Keresztény Múzeumtól a nemrégiben megnyílt sárvári várgyűjteményig az értékeket Nem készült, s nem is készül statisztika róla, mégis biztonsággal állíthatjuk, hogy a magyar képzőművészeti értékekkel nincs arányban a hazai képzőművészeti műveltség. Továbbmenve: még mindig kevesen vannak a tíz és fél millió magyar állampolgár közül azok, akik egyáltalán tudják, hogy mekkora művészeti értékek bir- , tokosai. A korábbi uralkodó osztályok műveltségi monopóliuma immár egy emberöltővel ezelőtt megszűnt, a kultúra értékei ma már mindenki számára hozzáférhetőek. Ami — mint a tények bizonyítják — még nem jelent egyet azzal, hogy a lehetőségeket ki is használjuk. Remélhető, de korántsem biztos, hogy a gyermekiek évének jegyében lezajlott és sikert aratott idei képzőművészeti világhét tovább fog gyűrűzni. Azaz: bizonyos mértékig feltétlenül, hiszen vannak és lesznek, akik ez alkalommal ismerkedtek meg a képzőművészet néhány kimagasló alkotásával, s most tovább kutatják a lehetőségeket a többi elérhető, megnézhető szépség megismerésére. Ez azonban ma még inkább csak egyéni — bár szervezetten felkeltett — érdeklődés. Sokat lehet és kell tenni, hogy tömegméretűvé váljék. Állami intézkedésekben nincs hiány. Évtizedek óta szinte névleges beléptidíjért tekinthetők meg a múzeumok, képzőművészeti és egyéb gyűjtemények a hét egyik napján és a múzeumi hónap idején még annál is kedvezményesebben. A művészi alkotások méltó elhelyezésére nagy összegeket fordít a költségvetés — elegendő talán az említett Nemzeti Galériára és a sárvári várra, vagy számos más múzeum rekonstrukciójára utalni. De szólni kell arról is, hogy szinte naponta adnak hírt az újságok egy-egy köztéri szobor felállításáról, nagy költséggel — és az esetek túlnyomó többségében megannyi művészeti hozzáértéssel — megrendezett kiállításokról. Mindez együtt — mégis csupán a lehetőségek széles skáláját jelenti. Évről évre több ugyan a látogató a kiállításokon, a múzeumokban, a számok azonban még any- nyit Sem emelkednek, ahányan ugyanennyi idő alatt kikerülnek a művészettörténeti alapismereteket nyújtó középiskolákból. Vannak a művészeti eseményeknek állandó, rendszeres résztvevői, akik nem mulasztanának el egyetlen kiállítást sem, akik részt vesznek minden szoborleleplezésen. Jó, hogy ők ott vannak — de a cél az, hogy minél többen legyenek ott. Hogy a képzőművészeti világhét eseménysorozatának visszhangja minél messzebbre terjedjen — ahhoz elsősorban újabb és újabb képzőművészeti események sorozatára van szükség. S legalább ugyanennyire ezeket beharangozó propagandára. Nemcsak általánosságban, hanem egészen közel hozva mindezt a legszélesebb tömegekhez. Mindennapi, közérthető nyelvre lefordítva a képzőművészet jelentőségét a gyakorlati életben, a szépség felismerését. Mondhatnók: a tömegek az eddiginél fokozottabb és hatékonyabb esztétikai nevelésére van sürgős szükség. Arra, hogy — egész évben legyen képzőművészeti „világhét”. Hiszen ma még ott tartunk, hogy nem egy frissen felállított köztéri szobrot garázda elemek elcsúfítanak. No meg ott, hogy a szép iránt ösztönösen vonzódó, de azt felismerni még nem tudó embereket lelkiismeretesen giccsárusok a maguk silány portékájával éppen eltaszítanak az igazi művészettől. S még érméi is fontosabb, hogy a szépség felismerése és ismerete lelkiekben gazdagabbá teszi az embert. Aki a szépet szereti — előbb-utóbb maga is igyekszik munkáját úgy végezni, hogy abban esztétikai gyönyörűséget is leljen. És fordítva: önmagát szegényíti az, aki nem törekszik a szépségek megismerésére. *|q helyen kezdte a képzőművészeti ismeretek ter- jesztését az idei képzőművészeti világhét: a gyermekeknél, akik legfogékonyabbak a szépre Öszi-téli hónapokban bőven van lehetőség arra, hogy — talán külön elnevezések nélkül is — hasonló rendezvények sorozatán ismertessük meg a többi korosztállyal, nemzedékkel is képzőművészeti értékeinket. Múzeumokban, kiállításokon, szobrok bemutatásával, poszterokkal, reprodukciókkal — felsorolni is sok, hányféle módja és lehetősége van ennek. Csupán élni kell az adottságokkal. Várkonjrl Endre Réti Zoltán: Emberpár (akvareli) Herceg Árpád: Kinek ember vaSa szép neve Ügy jöttem ide, mint aki csodákat akar játszani égig nőni a prés alatt kócolni lecsonkolt lombokat Mert szeretni — azt is kellene kinek ember vala szép neve hozzákoeódni tömegben ahhoz ki örök-szeretetlen S ahogy vándor halad levervén százados falat virágok uralmát hagyva hátra belékötnék sumák halálba Ezért is jöttem mint aki csodákat is tud játszani cipelve magammal Földem — reménynek napszámosa — foga-törten Keresztury Dezső: Remény Kicsordul a pohár, ha túl sok van berme, kicsordul a szív is fájdalommal telve. Gond fellege sűrűi, a szél is csípős már, elmentek a fecskék, kertek alatt ősz jár. Nagy égbolt, kis madár milyen egyek vagytok: volt, nincs, minden lejár, omlanak a partok. Határtalan tájon emlékek közt járok, valahol vadludak láthatatlan szállnak. Most délre röpülnek, de majd visszatérnek, mint a kihamvadó s felderülő évek. Megújulok én is, ha tavaszidő jön, s új kenyér érik majd a nyári mezőkön. I* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* **♦ *1* *1* *1* *** *+* *1* *** *1* *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ *1* ♦♦♦ *1* ♦!* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ ♦♦♦ *1* *1* *1* *** ♦♦♦ *1* *1* *1* *1* *1* *1* ♦> ♦> *1* *1* « Konczek József: Lyukpiac tér 2. Vázlat egy udvarról M eztelen fenekű kisgyerekek udvara. Almát rágcsáló kislányok udvara. Kötényükben egrest hozó kislányok udvara. Gumilabdával fejelgető fiúk udvara. Piaci kosarat cipelő fiúk udvara. Háztetőkön, forró pléhlemezeken mászkáló fiúk udvara. Pinceajtó mögött pisilő kislányok udvara. Udvar. Boglyas őszirózsák, muskátli, kínjukban sárgult kései paradicsomok az udvarra néző ablakokban. A pince előtt a földbe verve karó. Elég magas. Teljesen érthetetlen — rajta egy pohár víz van. Azt süti a nap. Ár. nyékosodik. Egyszer görögdinnyét hoztak az udvarba. Nyugodt, lassú mozdulatokkal gúlába rakták. Üldögélt az éjjeliőr. Pipázott, felállt, körüljárt. Másnap reggelre a dinnyék 'szétgurultak. Valahány volt, szerteszét az udvaron. Ezek a dinnyék — éltek. Párosával, hármasával-négyesével, ösz- szedugott fejjel, összeesküvő daccal tanyáztak Itt is, ott is, még az udvar távoli sarkában is. Nevették az asszonyok az éjjeliőrt. Köpenyén feküdt, ébredezett. Kezében a kihűlt pipa. A tisztára mosott arcú, kontyba fogott hajú-asszonyok a Piacról jöttek, a nevetősek. Tyúkpiac tér 2. Mi gyerekek, így tudtuk meg. hogy régen ez volt a neve: egy hegyi ember bejött az udvarra. Megkérdezte: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2 Csodálkozó pillantások fogadják. Az öreg, lehet, hogy talán már tíz éve sem járt a városban. Most hát keresi, de ezen a nevén. Talán akkor éreztük meg először, hogy egy történetben élünk, aminek nem tudjuk a múltját. Tyúkpiac tér 2. Amikor az öregember elment, csikókedvű, viíláncoló játék kezdődött az udvaron. El lehetett játszani az embert. Egészen az utcáig kimenni, lassan, öregesen döcögni be az udvarra, hogy a fal mellett kuporgó kislányok szeme egészen nagyra nyíljék, amikor aztán meg lehet állni előttük és megkérdezni: „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.7" Aztán még az értetlen pislogások változatai. Hang nélkül. Ennyi volt a játék. „Gyerekek, ez a Tyúkpiac tér 2.7” És a néma csend után, mindig újra és újra a visító, bo. lond fékezhetetlen jókedv, és „Most én, most én, hadd legyek az ember.” Halottat is Játszottunk. Lisztesládát árult valaki a kapu alatt. Olyan magas volt, mint egy söröspult. Felhajtható fedele tárta föl, hogy belül három rekesz van. Ezzel a kicsik jól jártak, mert majdnem el tudtak feküdni egy-egy rekeszben, és nagyon jól megfeleltek halottnak. Amikor a llsztesládét megvették és elvitték szekéren, a kicsik nagyon sajnálták. Aki a bányába dolgozott, annak nemcsak a ruhája, hanem a kerékpárja Is piros lett. A véndéglő talponállójában nem itta a sört pohárból, csak üvegből. összekapaszkodtak. Egymás vállát fogták, másik kezükben tartva a sörösüveget, azzal figuráztak, énekeltek, táncra is mozdultak. Kétszer nem ütöttek meg senkit A földön fekvőnek senki nem rúgott az arcába, nem taposott a hátára, nem hajolt le érte, hogy újra megüsse. Aki a földre került, annak el kellett onnan mennie. Egyszer egy fiú egymás után hármat Is a földre tett. Nem egyszerre támadtak rá, kivárta mindegyik a sorát. Szemből. De amikor nagy kört fizetett, a bányászok elmentek. Nem vették el a sört, mert nem úgy verekedett, ahogyan ők. Nem mellel fogta föl a támadást, erővel, hanem foga. sai voltak. A nő az utcáról bekönyökölt az ablakon. Kezét szeme magasságába emelte, hogy belásson a földes szobába. A ház, egyike a mellékutcában álló, félig már a járda szintje alá süllyedt házacskáknak, elég megviselt. Az öregasz. szony, kinn az udvaron a tyúkok után járkált Ilyenkor, ben’n a szobában pedig egyedül feküdt az öreglegény, a fia. Hamarosan dörmögő hangok hallatszottak ki a szobából, aztán az ideges vihogás az utcáról, az ablakon át. Beljebb hajolt, pongyoláján ugráltak a virágok. A nő vihogott, papucsos egyik lábát térdben behajlítva felemelte. Pusmogtak, aztán kijött az öreglegény. Jól megölelte a szekéren a lucernát, amit még hajnalban vágott, amikor a szántásiből hazajött. Megindult vele a kapu felé. Az öregasszony a botját rázva kiáltozott utánuk. Ment az öreglegény, könyökével kilökte a kiskaput, vitte a lucernát. A másik meg vihogott. A ház, mintha nagy, nyitott fülekkel hallgatózna. És a kiáltozó éjfél - előkerül vallatásra másnap, fényben Is. Ilyeneket hall az udvar: „Nem rólam tépték le, ugye, éjszaka a fehér inget a halápi erdőn?” Ilyeneket: „Ott feküdt maga, jól tudja, arccal a nagy tehénsz.. .ban, amikor a pinceszerre hívták!” Ilyeneket hall: „Hej, de siratni fogod te még azt a fényes, holdvilágos estét!” Néha még az asszony lánykori nevét is beletoldva „Hej, de siratni fogod te, lala, lala (két-két szótag) ...” és tovább. Az indulat hatására egész megformált mondatok szaladtak elő. Mintha már máskor Is próbálták volna, vagy talán ezek az indulatos mondatok hosszú időn át formálódtak ki? 1'.. előbb csak a zörej hallatszik a kapualjból. Nagy, gumikerekű kocsik, van három is. Erős lovak húzzák. Hidegvérű igások. Fordulnak, tolatnak. A lovakat igazítják, míg a kocsi hátsó része egy vonalba kerül a pincébe vezető desz- kacsúszta tóval. Közben a lányok egyszerre ugrálnak le a földre. Ott ül. tek a krumplival megrakott kocsikon. Visítoznak. Van, amelyik nyers krumplit rágcsál. Férfikarok nyúlnak értük. Csipkedik, ölelik a lányokat. Ott állnak a falapátos öregasszonyok. Az a dolguk, hogy a krumplifolyamot tereljék. Romok, faldarabok kupacai, elkorhadt gerendák egymásra dobálva, meszesgödör, szikrázó, nedves, sárga homokdomb fogad az udvaron. Süt a nap. a lakások ablakai az udvarra tárva villognak az őszies fényben. Hogy az öreg lépcsőházat ei- robbántották. anyám leveléből tudtam meg. Amint a mellékutcáról nyitott új bejáraton az udvarra lépek, önkéntelenül is végigfut a szemem az udvar korábbi határvonalán. Az ecetfa itt volt jobbra, most csak az oldali kis ágak látszanak, talán köztük, a levelek és vékony ágak mögé elJ bűjva a tönk, a kapualjat befalazták, abból üzlethelyiség lesz az utca felé. A pincelejáratok megmaradtak. Egyelő-' re a rozsdás nagy ajtók is, amelyek mögött a hosszú lépcsősor elvezet egészen az alsó szintig, a város alatt húzódó zegzugos borpincékbe. Mintha én lennék idegen itthon, annyit változott az udvar. Itt most is megtalálnék minden helyet csukott szemmel, éjszaka is. ahol gyerekek voltunk és játszattunk, a történetek megelevenednek. Kifelé is lehet azért figyelni. Az ' árnyékban eligazítást tart a brigádvezető. Csendesen beszél a falat támasztó, deszkákon, ládákon üldögélő emberekhez, megbeszélik a mun. kát. Mellettük a jószagú fenyődeszkákról legöndörödött forgácsban játszik három gyerek. Kettő a friss sárga homokban ugrál. Az udvar hosz- szában kifeszített dróton piros hajszalagot lenget a szél, egy kislány kisteknőben mossa a babája ruháit. A nyitott ablakokon át, főzés közben, mintha fél füllel mindenki ide hallgatózna, mit beszél a brigádvezető. Hogyan haladnak tovább a munkával. Közelebb jönnek a gyerekek is. Magukról elfeledkezve nézik a brigádvezstőt. aki nyugodtan, alaposan elmagyarázza a munkamenetet. A gyerekek figyelik, gondolom magamban, hogy mit játszanak a felnőttek. Mi lenne, ha megkérdezném a gyerekeket: „Mondjátok, ez a Tyúkpiac tér 2.7” NÓGRÁD — 1979. november 11., vasárnap 9
