Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-06 / 260. szám

Képernyő előtt

Egy jó sorozat után

Vasárnap hatri /.es

véget ért az a választani személyes gondola- tévéfilmsorozat. tainktól. S ez talán a szug- amely a legfelsőbb amerikai gesztív hatású film legna- poütikacsinálók életébe, ku- gyobb értéke, lisszavilágába nyújtott izgal- A műsorhét közepette igén más betekintést három héten értékes zenei, zenetörténeti is- át. John Ehrlicmannak. „A meretterjesztést jelentett az cég” című könyve alapján ké- Operaváltozatok egy Goethe- szült ez a bátor, leleplező so- témára című sorozat első je- rozat. melynek alakjai, ha név lentkezése. mely a Faust-le- szerint nem is. de cselekvése- genda, témakör variánsait ikben félreismgrhetetlenü] szólaltatta meg, ezúttal Gou- azonosíthatók azokkal a sze- nődtől. Berlioztól, Bőitől, — mélyiséeekkel. akik az utóbbi Goethe drámarészletével dú- évtizecfekben az Egyesült Ál- sítva. Baranyi Ferenc műsor- lambk életét irányították vezetése élvezetes átkötést tevagy különféle szinteken be- remtett a tárnához, szívesen fölvásolhalták. várjuk a sorozat folytatását.

A sorozatnak voltak hanyatló hullámszakaszai, de Déry Tibor elbeszéléséből ké- semmi ponton nem olyan mé- szült. Tengerparti nyár című lyek. hogy érdeklődésünk el- tévéjáték,, mely egy 1936-os lanyhult volna a további fej- franciaországi sztrájk történe- let iránt. S végső soron úgy tét igyekszik megidézni. Az

tett. A főbb szerepekben egyébként Dancsházi Hajnalt, Dávid Ágit, Fónay Mártát, Görbe Nórát 'áthattuk.

Hasonlóan nem a sikeres tévévállalkozások sorába tartozik a Nyitott könyv elmúlt heti jelentkezése sem. Lengyel József egy ifjúkori, sokat hányatott, az írói hagyatékból elővetődő műve, a Neve: Berthard Reisig adta a témát. Talán nem véletlen, hogy az író haláláig kiadatlanul hagyta regényét^ többszöri átdolgozás ellenére, hiszen a történet hőseinek alapkonstrukciója el*

Szerdán“ került képzőre a T « közben azok a po— - • -- - - htikai-tarsadalmi viszonyok is

lényegesen megváltoztak, melyek a mű elkezdésekor a történés szálait meghatározták.

A közreműködő, színészek:

összegezhetünk, hogy tájéko- írásnak ugyan Déry helyet Naay Gábor, Bulla Elma. Bán- zottságban sokat gyarapod- adott gyűjteményes kötetében.* hidi László. Dózsa László. Intünk az amerikai stílusú po- különösebb érdeklődést azon- ke László és a többiek itt is, litikacsinálás eszközeiről. A ban már nemigen kelt a fel- mint a Déry-vállalkozásban, Washington zárt ajtók mö- dolgozás a mai nézőben. A mindent megtettek, hogy éle- gött-et rendkívüli mértékben sok évtizedes távolságban eny- tét leheljenek a rájuk bízott időszerűvé tette számunkra a he por lepte be a témát, s személyekbe, s nem az ő hi- közelgő elnökválasztás ténye, ezen Zsurzs Éva rendezése s bájuk, hogy ez nem sikered- amit a sorozat vetítése közben a szereplőegyüttes szorgalma, hetett.

semmiképp nem tudtunk el- igyekezete sem sokat segíthe- (b. t.)

Portrévázlat

Doktor néniből"

kiváló népművelő

//

Tulajdonképpen ez kulissza- titok —, de nem baj, ha

magyarázatul itt áll a portrévázlat elején: dr. Kecske- méthy Gyuláné a legnehelehelőségeit keressünk, vajon rembiztosítósról van szó. Tu- a közművelődésben hogyan dóm, csak akkor várhatok lehet ehhez igazodni? . . .Ha együttműködést, anyagi és valami csak 10—15 embert szellemi segítséget, ha olyan érdekel, izgat, le kell monda, programokat tudok ajánlani,

zebb riportalanyok közé tar- ni a programról? Avagy ér- amelyek valóban érdeklik a

tozik . . . Nem azért, mert nem a szavak embere, és nem azért, mert nem lenne mit mondania, hanem, mert igen nehezen nyilatkozik. És ez nem álszerénység — vannak sokan, akik szerint csak a tett mond valamit, beszélni róla már felesleges szócsép- lés.

(Persze, sántít ez a dolog kissé — nem csak azért, mivel így feleslegessé válnánk mindnyájan, akik hivatásuk kul a kommunikációt választottuk . . . —, hanem azért 'is, mert érdemes közzéadni a jó tapasztalatokat, szólni a kudarcok okáról).

Nemrégiben Kiváló népművelő kitüntetést vehetett át a parlamentben Kecskeméthy Gyuláné — ilyennel kevesen rendelkeznek a megyében —, egyike a sajnos, kis létszámú képzett népmúvelőgárdának Nógrádban. Bár tippelték páran, magasabb beosztásra vár, 1974. óta Magyarnándor- ban népművelő.

— Beszéljünk akkor a kudarcokról, a legnehezebb feladatokról —. ha az elismeréseket, sikereket nem szereted emlegetni.

— Nem ritka a negatív tapasztalat a mi pályánkon. Egy „sima eset”: van egy nívós programunk, van hozzá

demesebb szem előtt tartani körzet gazdasági egységeinek az „árukapcsolás” lehetőségét: intézményeinek dolgozóit.

ha valaki megkapja itt azt, ami a mindennapi életében előremozdíthatja, akkor máskor is benéz, más jellegű programra is eljön — „hódol” az addig idegennek érzett kulturális területeknek is

Egyre nehezebb a munkánk —. de ha a nyitottság nem csak hangzatos szólam, kísér- leteagietés, néhány témakörhöz kapcsolódó konténer beépítése az előtérbe, akkor ez talán menni • fog. Remélem...

Az idegenkedést másképp Ajánlok egy beszélgetést pár

nem lehet legyőzni — abba beletörődni, hogy az élénk eszű, érdeklődő százakat soha ne lássák a művelődési házakban, nem szabad.

— Híve vagyok a „testre szabott”, kisebb kört érintő programoknak — ezeknek köszönhetjük, hogy sok területen szinte kérés nélkül jelentkeznek már, feladatot kémek a mezőgazdasági szakemberek, pedagógusok és a körzet egyéb értelmiségi dolgozói. Egy kis példa: indítottunk egy ismeretfelújító tanfolyamot alsós tanulók szüleinek rrfetemaíikából — szívesen vállalták a vezetését, a rész. vételi díj ellenére (ami egyébként nem magas) van jelentkező. Talán folytatjuk más tárggyal, vagy felsősök szüleinek.

Töprengő arccal folytatja — mondja, ne mondja . . .

— Az öt év alatt nem csak az intézmény változott, én is sokat. Előtte városi intézméhónap múlva — nem rólam, a

kitüntetésről, hanem a „nyitott ház” kísérlet tapasztalatairól.

— Köszönöm!

G. Kiss Magdolna

— Apu, szombaton szabad leszel es ráérsz? — fordult felém kérdően a fiam.

— Azt hiszem, igen.

— Akkor jó — nyugtázta elégedetten kijelentésemet és egyre lelkesebben kezdte magyarázni. — Bejössz az iskolába? Tudod kaptunk egy területet, ahol sportpályát fo- gdnk kialakítani. Most még nagyon rosszul néz ki, gazos, tele van törmelékkel, i de a szülők segítségével rendbe hozzuk. Állítólag az egyik vállalat megígérte, hogy ők is segíteni fognak. A tanár néni kéri, hogy szombat délután minél többen vigyük magunkkal a szüleinket is. Ugye a társadalmi munkára, te is eljössz?

— Nem — jelentettem ki határozottan és röviden.

— Miért? — fordult felém kérdő tekintettel a srác —,< hiszen azt mondtad, hogy ráérsz.

— Igen, azt mondtam, de nem arra. hogy sportpályát építsek.

— De apu, a tanár néni mondta, hogy vigyük magunkkal az apukánkat is. Ugye. eljössz? — fogta könyörgőre a dolgot a gyerek.

— Mondtam, hogy nem megyek sehová!

— Akkor mit mondjak az iskolában, miért nem jöttél? — tört fel belőle a keserű kérdés.

— Mondj amit akarsz. Például azt. hogy dolgoztam és nem értem rá.

— De hiszen az előbb mo’ndtad, hogy ráérsz és te szoktad mondani, hogy min.

dig...

— Ide figyelj — vágtam közbe —, hagyj békén a társadalmi munkáddaj, a sportpályáddal. az iskolával, mert nem érdekel az egész.

— De mit mondjak? — kérdezte könyörgő hangon.

— Mondd azt, hogy nem érdekel, vagy bánom is én, mondj, amit akarsz. Többet hallani'sem akarok az egész, ről.

Szegény gyerek, mit tudott tenni, tudomásul vette apja ex katedra kijelentését, ahol fellebbezésnek helye nincs. Lógó orral, keserű szájízzel, csalódottan kullogott ki a szobából.

Szombaton este elfelejtet, tem megkérdezni, hogy mit .csináltak. ö pedig nem jött hozzám, nem mesélt, mint máskor az iskolai élményeiről. Már-már elfelejtettem az egész esetet, amikor összefutottam az utcán a fiam tanár, nőjével. A szokásos üdvözlés és általános szöveg után a tanárnő megjegyezte.

— Kedves apuka. Hiányol, tűk a szombati társadalmi munkánál, ahol egyébként egész sokan összejöttek.

— Tetszik tudhi... — kezdNevel a fiam

tem a mosakodást, a mentegetőzést; hirtelen azt sem tudtam. hogy hogyan exkuzáljam magam.

— Tudom, a kisfiú elmondta, hogy az ő apukáját az ilyen dolgok nem érdeklik... — még mondott valamit, de a szavak értelme már nem jutott el a tudatomig. Veszettül kínos helyzetben éreztem magam.

— Ezt mondtam? Hogy engem? — dadogtam valami ilyesfélét — azt hiszem, hogy a fiam félreértette az egészét. Arra gondolt, hogy... — képtelen voltam a mondatot befejezni.

— De legközelebb biztos, hogy ott leszek.

A fejem szét akart robbanni. Az embernek azért van fia. hogy útón-útfélen leégesse? Képes volt a tanárnője elé állni, kijelenteni, hogy az ő apját, engem, nem érdekel az iskola. Na várj, csak érjek haza! Majd megtanítalak én téged a szüleid tiszteletére! A méreg egyre magasabb hőfokon izzott a sejtjeimben.

— Apa, miért vagy olyan dühös?

— Még kérded? Mit mondtál a Tanárnődnek arról á szombati munkáról, hogy miért nem mentem el?

E'dy pillanatig még a könyvei között motozott, aztán csendesen megszólalt. — Azt, amit te mondtál — jelentette ki nyugodtan.

— Azt. amit én? Hogy engem nem érdekel az iskola? Hát idefigyelj — nyeltem egy nagyot, s láttam, hogy a kőkemény szavak nem hatnak a srácra. Felém fordult, rám nézett, s nyugodtan megismételte azt a mondatot, amit akkor belefojtottam.

— Hiszen te szoktad mondani. hogv mindig őszinték legyünk. Ez az, ami az emberek legnagyobb értéke, ami az igazi barátokat összeköti. Azt is szoktad hangoztatni, hogy ahol ‘tudunk, ott segítsünk másokon. Én csak ezért kértelek téged, hogy gyere be az iskolába.

Szavainak értelmét, súlyát felfogta az agyam. Csak néz. tem a tiszta, nyílt, őszinte tekintetébe. A düh kiszállt a testemből — Csak azért kérdeztem —, mondtam halkan —. mert igazad volt. Tényleg elmehettem volna. Legközelebb biztos ott leszek.

Összemosolyogtunk. Hogy ő mit érzett, azt nem tudom. De én tudomásul vettem, hogy most a fiam nevelt engem.

— Szcnográdi Ferenc —

közönségünk (a körzet együtt nyékben dolgoztam — ott

sem túl nagyszámú lakossá gát figyelembe véve 150 fő már „jó ház” —, ha a telt házhoz még hiányzik is még ennyi látogató . . .) — szóval, együtt lenne minden, mégsem sikeres a program. Nem szól mindenkihez egyformán, sokszor nem sikerül a terület „professzorát” meghívni, aki legjobban megtalálná a hangot. Például egy jól átgondolt, szerkesztett akadémiai előadássorozat elején még sokan vannak, aztán később csökkenhet a szám —, de ha marad is a látogatottság, akkor sem biztos a hatás. Arra kell törekedni, hogy azokat elérjük, akiket biztosan érdekel az. a bizonyos rendezvény. Persze, nem mindig érnek rá . . .

Izgalmas téma ez — ma, amikor az élet minden területén a hatékonyságról, ész- szevűségről szólunk, annak

kissé belémivódott az úgynevezett „intézményi szemlélet”. Ennek van pozitív hatása is: a háznak tekintélyt akar szerezni az ember, ezért megkeresi a segítőtársakat, kiépít formákat, satöbbi, satöbbi... De egy ponton túl elrontható ez: az amatőr mozgalomból

kiölheti a túlzott „intézményesítés”, a lelkesedést, kedvet, örömet. Legnagyobb feladata talán a népművelőnek — és legnehezebb is . . . —, hogy ezt elkerülje. Az első időben csak „doktor néninek” szólított mindenki — a pávakor tagjai, a fiatalok, a körzet vezetői közül is sokan. Az öt év alatt ez egyre ritkábbá vált. Népművelőnek ismernek —, ha valami közös dolgunk, feladatunk van, a vezetők személyesen keresnek telefonon, vagy ebben a csöpp szobában — mindegy, hogy tanfolyamról, vagy csak egy teNÓGRÁD — 1979. november 6., kedd

i Szalontai Mihály :

Az utolsó nap

16.

„Szuszogott, de már a vénségtől. akkor is amikor ki- kászálódott végié az emlékekből, s bekerült a fürdőszobába, hogy elindítsa a napot, pontosabban hogy felkészítse a biológiai motort a nap tűrésére, elviselésére.

Nem értette magát, miért szállnak be’nne negyvenéves események, nem is emlékek, hanem későbbi elbeszélésmozaikok egybefelhőzott foszlányai.

Borotválkozás közben szólt a telefon, nem hallotta, mert a villanyborotva zaja, a fürdőszoba zártsága elnyomta a halk berregést, de ráérzett. A baj csak ott volt, hogy ugyanezen tényezők miatt — kényszeresen — máskor, sokszor tízszer is elzárta a Braun-sixtant, hogy hallgatózzon, nem az ajtócsengő vagy a telefon percegése jelez-e a dobhártyáján. A semmi végén János volt, nagydarab, szürke rozmár, barátja és kollégája előző lapjánál. Először csak a főszerkesztővel való csatározás hajtotta őket össze, de aztán komolyan megszerették egymást. János író és fotóriporter volt — a szakmában elég jónevű — sokan szerették, de sokan csak azért, mert az „öregről” legendás linksége miatt lehetett sajnálkozóan beszélni. Hogy így-úgy, milyen tehetséges és mégis. Nagy, szent, magyar legenda volt az egész. A könnyed lezserség szilárd alapokra -épült. A tudás nyugalmára. Komoly, kemény munka feszült mögötte. Persze voltak körülötte kínzóan kínos, okosoktól nyáladozott letörölhetetlen pletykák Is. Ö, aki látta — mert véletlenül odafigyelt — milyen teljes ember ez a nagydarab puhány, ha sűrűbbé válik az élet, őszintén becsülte.

— Atya, hallasz! — természetesen most is üvöltött

a membránból.

— Hátha néhány decibellel tudnál csökkenteni, akkor igen.

— Ne süketelj, ide figyelj, az éjjel, valahol Dunántúlon berobbant egy fúrótorony, ilyen olaj- vagy gázizé, ég, ötven kilométerre látszik, akkora lángfáklya, érted, hallasz...

— Hallak, majd eloltják.

— Naná, most készülnek, éjszaka fogják, ez valami nagy ügy, robbantanak, mert ezt úgy szokják,, érted, és lemegyek, az olajosok visznek, esti képeket csinálok és persze róluk is, mondtam, hogy viszem egy süket fej kollégámat is, mondták, hogy nem, mert csak zavarna, szóval kiharcoltam, szeretettel várnak, háromkor érted megyek, klassz belevaló srácok ezek, otthon légy, ha új életet kezdek olajbányász leszek, na szevasz.

János már ott sem volt, még fogta egy darabig a kagylót, hallgatta a bugást, aztán letette, ,s szinte átmenet nekiül szitkozódni kezdett, de szavak nélkül, a néma. belső feszültség dühétől. Borzasztóan gyűlölte önmaga bénultságát. „Engem minden tehetetlenné tesz”, — vicsorított önmagárá, - a jó és a rossz is. Nekem minden ürügy jó, hogy cselekvésképtelen legyek. S az ezen való füstölgés közben megint azon kapta magát, hogy percek óta tehetetlenül ül, és már megint a könyvek színcsíkjait bűvöli. Az eszmélésben hirtelen nagyon szédülősnek érezte magát, ismerte ezt az érzést is, sokszor feldolgozta már, a meddő önanalizisek végtelen sorában. Cukorbeteg-idegesség ez, a tudottak és a nemtudottaknak rossz keveréke, a bizonytalanág ingatagsága.

Béla meghalt, s haláláért felelősnek érezte ő is magát. Feleségével rosszul* élt. (Charlotte Bronte írta: „Azokban a könyvekben, amelyeket férfiak írnak, a férjek szerelme legföljebb egy fél esztendeig tart”.) Valakit elhagyott — Marinak hívták — szerette, szerette, de túl sokat követelt tőle: ezért menekült a lányhoz. Szóval magyarázata volt elegendő, na az ilyesmihez egyáltalán magyarázat szükségeltetik.

De ez már a második találkozássorozatuk alkalmával történt. Először csak kétszer-háromszor találkoztak. Akkor a lány valami homályba tartott történettel — aminek érzete azért igazsághitelű erejét szakított. A történet veleje az volt, hogy van valaki, egy zenész, akit szeret és aki miatt rá sem tud nézni másra.

— Aha! — mondta akkor ő, mert mit lehetett erre mondani. A lány kiszállt a kocsiból, s ő összehúzott szemmel, de tulajdonképpen üres fejjel nézett utána. Majd egy év elteltével, amikor új hallgatónknak, új tanfolyam indult, a "lány megjelent az első szemináriumon. Egész este egy szót sem szólt, de a végén roppant célirányosan vette lépteit feléje. Fáradt voh aznap , este, nagyon fáradt. Megállt, teljes mellel fordult a lány felé, s vágyakozó-vigyázó Szemmel nézte a szép arcot. Azok a szemek ártatlan-mosolygó zöld sugárzással néztek vissza.

(Folytatjuk)