Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-04 / 259. szám

M ikor az öreg Falusi En fi­re benyitott az asztalos­műhelybe, még köszönni is elfelejtett. A bentiek tréfás-komolyán kioktatták. — Anyád nem tanított meg köszönni ? — Dicsértessék... a pálin­ka! Meg a bor! — Alázatos tiszteletem! De ő csak a hatalmas desz­kacsomót nézte. „Príma anyag, háromméteres!” Ezt pillanatok alatt megállapítot­ta. Mindig is szeretett fával dolgozni, értett is hozzá vala­micskét. Dehát más a dögne- ház akác-, vagy tölgyfa geren­dából ácsolatot készíteni a bányában, s más lehet példá­ul gyalult deszkából himi-hu- mit fabrikálni. Mindegy, mit, csak kézbe vehesse az em­ber, gyalulhassa, fűrészelhes­se, fúrhassa kedvire. Egészen közel ment a pakk­hoz, némelyiket megtapogatta, s a gyanta illatát mélyen a tüdejére szívta. — Megkukultál? — Tetszik? Kéne? — Hát... elfogadnám! Biz’ Isten hazahordanám. A műhely vezetője, a bri- gadéros könnyű lelkű, vidám természetű fickó volt. Tréfát, szegény embert, kapari ter­mészetet, s még la szükséget js megértő ember volt. — Ha háromszorra elviszed, ki az udvarból... hát nem bánom! Falusi legyintett. — Ilyen öreg emberből bo­londot akarsz csinálni? — s közben újra és újra megtapo­gatott egy-egy szál deszkát. A meleg tapintás, meg ahogyan a fa sorja fantasztikus alako­kat formált, egyre jobban megszédítette. Még arra is gondolt egy villanásnyi idő­ben, hogy ha kamaszkorában betéved egy ilyen műhelybe, akkor bizonyára asztalosnak Bzegődik, s ki is tanulja a mesterséget, még ha fát vág­nak a hátán közbén. S mint­egy megalázva megjegyezne. — Ilyen príma anyagot nem a csálingereknek csinálják... Nem bizony! A brigádén» nevetett; még Jószerével csak most vették, észre: Falusi Endrét megbű­völte egy deszkarakás. — Te csálinger vagy? A' nagyi önök a cimborád volt. Kérsz tőle egy papírt, az­tán elviteted... De mondom neked ha háromszorra kivi- •aed az udvarból'... a tiéd! — Bolondos vagy! — Nem hiszed el? Becsü­letszavamra! Majd én leren- * dezem a nagyfőnökkel. — Á! öreg vagyok én már. Ha tíz évvel ezelőtt mon­dod. .. — A vén kappan! Hallani, amit hallani! (Valóban beszélnek róla, hogy a megözvegyült Falusi a fiatalabb tele pasi asszonyo­kat be-becsalogatja a laká­sába, azzal, hogy maradt pár 6zép ruha az asszony után... Ki tudja?) Falusi Endre leszámolta a deszkákat. Harminc darab! Pontosan harminc. Háromszor tíz. Kimondani is sok. lené­zésre is félelmetes. A szép 6árgás színe, a lapon futó szálak könnyedsége, mind­mind azt a látszatot kelti: még egy gyerek is megbirkóz­na vele. De Falusi negyven évig cipelte azokat a gerendá­kat, melyekből- ilyen látszat­ra pihekönnyű deszkákat vág­nak a műhelyesek. Ö aztán tudja, hogy belégebed az em­ber, ha alá áll. „Estél te össze egy fa alatt is?” kérdezte ekkor tőle egy belső hang. — Soha! A szűz- máriáját a dögének! — mon­dogatta. S vitte. Régen volt az öt éve? Tíz? Nem szívesen emlékszik rá. Meg nincs is mire visszaem­lékeznie. * Egyszer bement Gál Vincéhez akivel tizenöt évig együtt, egy párban dolgozott. Bement hozzá, s azt mondta: — Most már elegem volt. .. aggyál könnyebb munkát. Gál Vince ránézett, s mintha a tekintetéve! megveregette vol­na a vállát. — Vártam öreg. hogy egyszer szólsz. Más is így teszi... — s holmi segéd­munkára osztottak, de persze a .váiárpénze maradt. Miért ment be hozzá? Nem esett ö össze előtte ácsolni alatt, nem luruuit ki kezéből a lapát Baráth Lajos: Maréknyi vér szén. Csak reggel azt súgta neki az a hang. amelyik az előbb is megszólalt benne: „Most már elég, Falusi End­re! Szakadjon bele harminc évig más is. Te megtetted, amit megtehették Ott a régi cimborád, nagy ember lett, kérj tőle nyugodtan...” Hát így volt valahogy. De most kedve lenne kipróbálni: létezik-e olyan, hogy az em­ber ne bírjon valamit? Hogy az ember csak úgy közönsé­gesen, nagy szégyenre valami alatt összeessen?” Ha ez a bolondos Bozsó igazat mon­dana, a szűzmáriáját a dög­nek" — mondaná s megpró­bálkozna. Rásandított, csak úgy olda­lasán. — Szóval... tényleg állnád a szavad? Ha háromszorra ki­vinném. — Megmondtam! Nem? Vagy kérj. De ő többet nem megy Gál Vincéhez kérni. Akkor is: milyen sajnálkozva nézte, s lehetséges, magában azt gon­dolta: „Kérni jött ez a Falu­si, mert/valamikor együtt ku-* tyaúristeneztük a csilléket... No persze; hát kapjon, mó­domban áll!” Rajta ne essen meg senki szíve. Tizenöt év alatt kimondatlanul is tör­vény volt kpztük: egy ember egy fa, egy csille, egy lapát. Nem számlálták ugyan se a fát, se a lápátra vett szenet — de ez már a becsület dol­ga. Tízet szépen egymásra ra­kott, s alá feszítette a vállát. Még csak támaszkodott a deszka, nem mutatta a ke­gyetlenségét. A • műhelyesek körbefogták. — Ne tojj be, Falusi. — Hajinsd el, te bolond! — Hajrá bányász! — Megszakadsz, ember! F elnézett, érezte, föHötte szinte — minit egy ősi ellenség — liheg, ké­szülődik az anyag. Gyürkőd- zött. S érezte, erre a harminc szál deszkára szüksége van, s ha beledöglik, akkor is kivi­szi az akna udvarából. Bozsó tartsa a hátát. Eszébe se ju­tott, hogy mire is neki ez az irdatlan sok fa. A zajgás is tolta, lökte: pró­bálkozzon. Ha felveszi a há­tára, akkor már csak az első lépésekre kell ügyelni... „Csak kettővel lenne keve­sebb.” Kis szédülést érzett. Azt a régi szédülést... Fohászko­dott, káromkodott! — s vit­te. .. Soha nem lépett ki a fa alól, soha le nem tette út­közben csak az ortnál. Gál Vincével de sokat is. S ott állt előtte Gál Vince. — Bolondos vagy cimbora? Beleszakadsz! Nem is hallotta a hangját. Csak a kerek, füstös képét látta, meg a kíváncsi, min­denkin, mindenre rásajnálko­zó tekintetű szempárját. — Ha háromszorra kivi­szi. .. Hát az úgy se lehet... — Kiviszi, fogadok rá! Az dso pakkot kiviszi, öt liter borban fogadok! — Hat litert adok... Hatot, ha ki vinné! — Beleszakad. Gál Vince megtámasztotta a pakkot, míg Falusi kikászáló­dott alóla, s rendbe hozta ma­gát. — Ha kell neked, hát mért nem szólsz? „Csak ne sajnálna, hogy én maradtam, belül meg... Mi­kor nekem is mondták. Menj, Falusi elvtárs, iskolára. A cimboráddal együtt men­nél. .. igazgató leszel, polgár- mester, ami akarsz...” De tán őt akkor is fogta, lehúz­ta a fa, a dógnehéz anyag: azokkal szeretett birkózni, fö­löttük kívánta a győzelmet. Vagy félt menni? Félt a be­tűkkel vívódni? Azok köny- nvebbek. eltáncoltak elette, ha csak újságot vett is a ke­zébe. — ... mért nem szólsz, Endre? — Csali § nadrágosoknatc adnak ilyent! A magamfajta hiába is menne. — Bolond vagy? — és so­rolta, kiknek adott, amit ad­hatott. , — Neked meg a leg­hamarabb. A legjobbat. Még a szemem is behunyom, ha Bozsó új deszkát ad... mert hát azt mégse lehetne... De beszélhetett Gál Vince. Falusi újra aláállt. — No? Ha háromszorra ki­viszem... Az enyém? — örült vagy! — Bozsó, hát mit mondtál? — Főnök, hagyja rá! Úgy­se bírja. Az ajtón nem bírja kivinni. — Megtiltom! Értitek? Be­lerokkan ! — Sárga lesz az ülepe... esetleg. — Bozsó, velem jön! — vál­tott magázó komolyra Gál Vince. — Te meg, Endre, gye­re be papírért. Csinálnak ne­ked negyven száll . deszkát. Gyalulva, falcolva. A kis teherkocsi vigye ki ahova akarja... Mikor a nagyfőnök és a brigadéros hátramentek az anyagraktárhoz, a műhelye­sek rátámadtak Falusira. — Szerencséd volt, cimbo­ra! Moshattad volna a ga­tyád. — Kaptál negyven szál deszkát. Ha hozol egy liter bort, még húszat rádobunk. — Olyan kalibát csinálhatsz belőle, hogy oda még a tizen­nyolc éves gyereklányokat is becsalhatod. — Mit dumáltok? Elvitte volna. No, mutasd meg. Már csak a hecc kedvéért. Tied az most már. A nagyfőnök előttünk mondta. No...! Ö meg úgy érezte, a régi cimborája megalázta őt. Min­denki előtt. Ezek előtt. „Ke­gyelemdeszka.” Minek az ne­ki? Minek is, igaz! De ha ki­viszi háromszorra.., Akkor arról beszélnének. Akkor Bo­zsó fizethette volna a deszka árát. Vagy kunyerált volna ő, hogy megkapja. S akkor ő rápiszkít, s azt mondja ne­ki: vidd, ha kikönyörögted Gál Vincétől! Nekem úgyse kell. S egyáltalán, miért hall­gatott arra az átkozott kísér- tethangra, akinek a szavára egyik reggel bement az iro­dába, s kért... „aggyál köny- nyebb munkát!” Neki nem kell a könnyebb! ö mindig nehezen kereste meg a kenye­rét. Most is, régen is. De min­dig megkereste. S, ha az asz- szonya nem meddő? Hat.vagy nyolc gyereket is felnevel, szépen járatja. Egy hang meg azt mondta neki — de ez már a harmadik hang volt benne —, azt súgta neki: „Irigyled Gál Vincét! ö a táncoló be­tűkkel is bírókra kelt.” A másik énje meg csak azt mondta, kiabálta neki: „Erős vagy! Mutasd meg ezeknek, hogy te a régi vagy!”' — No, kapaszkodj már! Csak a műhely sarkáig vidd... Beijed, meglátod! — Meg már a tiéd az! — Az! A nagyfőnök előt­tünk jelentette ki. Újra rakta ’a deszkákat szálanként. Szép sárga színe, meg a futó erezete... Jó volt tapintani! Majd valaminek jó lesz... — gondolta. „Ha két­szer szerzem meg. akkor kü­lönösen!” A szédülést se érezte. Nem is volt annyira nehéz. Vigyázva, minden lépésre ügyelve haladt. A ínűhelj-esek az ajtó két szárnyát megnyi­tották előtte. A saroknál aztán lecsú­szott a szénporos földre. Nem érzett fáradtságot. Kö­högött egy kereset; a szája elé tette a tenyerét. Tele volt a tenyere vérrel. Élénkpiros vér virított a tenyerén. — Nem! Ezt nem lett volna szabad, Endre. De ő csgk mosolygott. Bár­gyún és elégedetten. — Ugye .. hát kivittem... majdnem kivittem. Ugye Bo­zsó! B ozsóhoz beszélt, mert nem akarta, hogy saj­nálkozzanak rajta. A vérét nézte, a pirosságát a marokba görcsölt tenyerén. — Endre, ezt nem kellett volna! — A szűzmáriáját, majd­nem, majdnem sikerült! S köhögött, köhögölt. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár 75 éve I A könyvtár épülete Ha nyitott szemmel járunk a fővárosban, nem róhatjuk hosz- szabb ideig anél­kül az utcákat, hogy szembe ne találjuk magun­kat a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (FSZEK) vala­mely fiókkönyv­tárával. Az -1968 óta hivatalosan is országos szocioló­giai szakkönyv­tárként működő központig könyv­tárhoz razel 100 kerületi közmű­velődési könyv­tár, valamint ön­álló gyermek­könyvtári hálózat csatlakozik. Az intézmény az 1914 óta külön­álló részlegként működő Buda­pest-gyűjte- ménnyel együtt napjainkban csaknem félmil­lió könyvet és bekötött folyó­iratot, több százezer apró­nyomtatványt kínál olvasásra az érdeklődőknek, évi költ­ségvetése meghaladja a hat­millió forintot. SZABÓ ERVIN MERÉSZ vállalkozása Két intézmény, a statiszti­kai hivatal és a Budapest fő- és székváros könyvtárának egyesítése során jött létre a Fővárosi Könyvtár, amelynek kapuit, mindenféle ceremónia nélkül, 1904. október 15-én nyitották meg. Az ötfőnyi könyvtámegár- dát a szocialista tudós, Szabó Ervin fogta össze, akinek sze­mélyisége a könyvtár egész működésére rányomta bélye­gét. Elérte, hogy a rábízott gyűjtemény ne csupán szürke hivatali könyvtár legyen. Az állomány teljessé tételére hi­vatkozva társadalomtudomá­nyi anyaggal bővítette a gyűjtőkört. Merész vállalko­zás volt ez, hiszen a század­forduló táján még a társada­lomtudományok hivatalos el­ismeréséért is elkeseredett harcot kellett folytatni. Ezzel a lépéssel Szabó Ervin meg­alapozta a könyvtár még ma is érvényes profilját Napja­inkban is az ő jóvoltából la­pozgathatjuk az utópista szo­cialisták közül Babeuf, Saint Simon, Owen, Fournier stb. és a munkásmozgalom őstör­ténetéből ismert Proudhon és Lasalle műveit Saját kora eseményeit is figyelemmel kí­sérte, megszerezte a szocialis­ta irodalom legfrissebb ter­méseit: Bebel. Rosa Luxem­burg, Klara Zetkin műveit. Bár olyan vádak is érték Szabó Ervint, hogy szocialis­ta pártkönyvtárt csinált a gyűjteményből, 5 1910-ben mégis továbblépett. Felvetet­te a községi nyilvános könyv­tár gondolatát, amelynek se­gítségével Budapest összes dolgozó rétege, mindenekelőtt a proletariátus k&nyvéhségét csillapítani lehetne. Ezt a tervét az Angliában és Ame­rikában bevált public library (népkönyvtár) mintájára kí­vánta megszervezni. A PESTI SZENT MÁRK TÉR TERVE Amikor Szabó Ervin harca nyomán az illetékes hatósá­gok elfogadták a könyvtár nyilvánossá fejlesztését, az in­tézmény költségvetését is megiöbbszörözték. így vásá­rolhatták meg 1910-ben Szü- ry Dénes író, kritikus, eszté­ta mintegy 3000 köteles könyvtárát, valamint Ballagj Géza sárospataki jogakadé­miai professzor 9700 darabot számláló röpiratgyűjleményét. Az Ázsia-kutató Zichy Jenő könyvtárának megvásárlása a későbbiek során nagy fel­fedezéshez juttatta a könyv­történészeket. A szintén 3000 kötet legértékesebbjei a régi térképek, útleírások, a föld­rajzi írók (pl. Plinius, Strabo) régi kiadásai, a gyűjtő ázsiai utazásaival kapcsolatos nép­rajzi, etnográfiai munkák, no. meg két kézirat. Az egyik egy XV. századi, építészeti munkákkal tele olasz kódex, a másik Mária Lujza állítóla­gos feljegyzéseit tartalmazza. Az előbbi Zichy-kódex néven vált ismertté. Eredeti szöve­gét, seregnyi késő reneszánsz költeményt, az építészeti raj­zok takarták. A nagymérvű gyarapodás szaporította a helyiséggondo­kat. A főváros elöljárói könyvtárpalota építését hatá­rozták el. Az épület a mai Köztársaság téren állana. A Lajta Béla által készített ter­vekről így ír a Pesti Hírlap riportere: „A tér a velencei Szent Márk térhez fog ha­sonlítani. A tetőn \irágdíszek közt kerti olvasó működik magasan a város felett”. Ez a ragyogó elképzelés az építé­szek közötti féltékenység martaléka lett A kor egyik ismert építésze, Qittner Zsig- mond indította el a lavinát azzal, hogy e szép park elcsú­fítása feletti sajnálkozásának nyilvánosan is hangot adott. A könyvtár végül 1914-ben került új otthonba. „Ideigle­nesen” — 17 évig — a mai Ferenczy István utcában fo­gadhatta olvasóit, s jogos büszkeséggel írhatta a hom­lokzatra: Városi Nyilvános Könyvtár. Joggal, hiszen ek­kor már négy fiókkönyvtára működött a város területén, az ötödikéit, az állatkerti mozgókönyvtárat pedig még ebben az évben használatba vehették a látogatók. Az olvasóterem „A FORRADALOM MELEGÁGYA” Az első világháború kitöré­se után a könyvtár nyílt há­borúellenességről tett tanúbi­zonyságot. Könyvgyűjtö osz­tályt állítottak 'fel, amely ol­vasnivalóval látta el a sebe­sülteket, s 1918. áprilisáig, 1,5 millió könyvet osztott szét a katonák között. Beszerezték a reformista szocialista Jean Jaurés írásait is, akit a had­üzenet elleni tiltakozásért or­vul agyonlőttek. A két.f^ontos békeharcot folytató értelmi­ség művei is gyűltek a rak­tárakban. Közülük nemzetkö­zi szempontból is ritkaságnak számít a Rosa Luxemburg ál­tal indított, már bebörtönzé­se után megjelent Die Inter­nationale című folyóirat egyetlen megjelent száma. Joggal írta 1919-ben Dienes László, hogy a Fővárosi Könyvtár „az eljövendő for­radalom fő melegágya”. Mad- zsar József aligazgató egy szakasz „bevagonírozásra vá­ró” katona szökését segítette elő. 1918. november 27-én pe­dig kultúrhistóriai nevezetes­ségű találkozó színhelye volt a könyvtár. A rövid életű, a haladó írókat tömörítő Vörös­marty Akadémia itt tartotta előzetes alakuló ülését. A 133 NAP EREDMÉNYE ÉS, AMI UTÁNA KÖVETKEZETT . . . Az 1919-es forradalom győ­zelme után a Fővárosi Könyvtárt az 1918-ban el­hunyt Szabó Ervinről nevez­ték el. Központját hatalmas társadalomtudományi könyv­tárrá kívánták fejleszteni, a fiókok számát pedig negyven­re akarták növelni. De saj­nos, csak két fiókkönyvtár megnyitására futotta az idő­ből. 1919. augusztusától a régi munkatársak rendőrkézre jut­tatásával jobboldali elemek ragadták ke/ükbé a könyvtár vezetését. l&25-ben elfogad­ták az új szervezeti szabály­zatot, amelynek alapján a könyvtárat a fasiszta nevelés eszközévé igyekeztek alakíta­ni. Mégis sok, 1919. előtti szo­cialista tárgyú könyvet kereső baloldali értelmiségi olvasó fordult meg a könyvtárban. Mivel azonban az általuk kere­sett műveket zárt anyagként kezelték, a kívánságkönyvbe jegyezték be kéréseiket. Ezt a könyvet a könyvtár akkori munkatársai tüzetesen átvizs­gálták, s ha valamely tiltott mű címe került bele, a politi­kai rendőrséghez fordultak. A főváros vezetősége 1926— 27-ben törvénytelen, korrupt módszerekkel megvásárolta a Wenckheim grófi család Ba­ross utcai palotáját, a könyv­tár központjának ma is ott­honul szolgáló épületet. Min­denki tudta, hogy könyvtári célokra ez a palota nem'meg­felelő. De akkor csak az üzlet volt a fontos, az, hogy az épü­let a város tulajdonába ke­rüljön. Az óriási összeget fel­emésztő átalakítás körül már nem tanúsítottak nagy buz­galmat a város vezetői. Az építkezés négy évig húzódott. ÚJ KORSZAK, A LEGÚJABB REMÉNYEK Szabó Ervinnek a könyvtár fejlődésével kapcsolatos álma csak 1945 után valósulhatott meg. Röviddel a háború befe­jezése után három villamos- mozgókönyvtár szállította a város perifériáira a könyve­ket. Megkezdték a helyreállí­tást és az új fiókok kialakí­tását. Létrehozták az ország első szovjet könyvtárát, amely 1957-ig hézagpótló szerepet töltött be a könyvtári élet­ben. A speciális zenei részleg 1964-ben kezdte meg munká­ját. Az 1946 óta ismét Szabó Ervin nevét viselő intézmény kerületi könyvtárai Budapest egész területén fogadják ol­vasóikat, akik a kezükbe könyvet adó intézmény múlt­ja iránt is érdeklődnének. De a polcokon csak dr. Remete László rendkívül precíz, de igen terjedelmes munkáját ta­lálhatják meg —, ha ugyan nem előzték meg őket . . . Talán nem lett volna felesle­ges „ajándék” egy rövid könyvtártörténetet kiadni a 75. születésnap alkalmából. De reméljük, ezt a kis hiá­nyosságot az új könyvtárépü­let tervének megvalósulása hamarosan elfeledteti. Már csak a Kálvin téri és az Örs vezér téri elképzelés között kell választani! Mátraházi Zsuzsa V 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom