Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-28 / 278. szám

Gyermekszínhaz gyermekévben Ezüstfurulya Nem tudom, van-e még Az Állami Bábszínház nép- és publicitást érdemel. (Ta­egy olyan népszerű színház, mint az Állami Bábszínház, amelyiket annyira ünnepelne a közönsége. Mert az általá­nos iskolás és óvodás csöpp­ségeknek elég, ha csak odaül­nek a paraván elé, felcsendül a zene, megszólal a gong, máris összeütögetik a tenye­rüket. Ókori és örök igazság: nincs hálásabb nézősereg a gyermekeknél (éppen ezért talán nincs is nehezebb dolga a színháznak, hnint ha gyer­mekeknek játszik.) A nemzetközi gyermekév alkalmából közművelődési in­tézményeink arra törekedtek, hogy minél több élő színházi előadásban részesítsék a leg- ifjabbakból álló közönségü­ket. Ebből a szempontból a salgótarjáni gyerekek kétség­telenül előnyösebb helyzetben voltak — vannak — vidéki társaiknál, akikhez ritkábban, vagy egyáltalán el sem jut az Állami Bábszínház együttese, vagy valamelyik szabadfoglal­kozású színészekből verbuvá­lódott budapesti társulás. A megyeszékhely apróságai még a felnőtteknek több mint egy évtizede rendszeresen játszó szolnoki színház művészeit is láthatják, igaz közel sem olyan „fenséges”, mutatós kö­rülmények között játszva, mint a felnőtteknek, ez azon­ban már színházpolitikai és országos jellegű vonatkozás. A lényeg a lehetőségek megnöve­kedésén van. szerű társulata mostanság Szi­lágyi Dezső magyar népmeséi motívumokból írt kétrészes játékát, az Ezüstfurulyát mu­tatja be a megye művelődési intézményeiben. A salgótarjá­ni József Attila megyei Mű­velődési Központban két na­pon négy előadásban ment az Ezüstfurulya, maximálisan kielégítve ezzel a mennyiség­gel a város óvodáinak, általá­nos iskoláinak igényét. Az óvodások előadását lát­va, nem hagyott nyugodni egy gondolat: miért esik annyira kevés szó a bábszínház me­gyei vendégszerepléseiről? Az, hogy méltánytalanság, kide­rül az első negyedórában. Ez a színház ugyanis komolyan veszi a munkáját, komolyan veszi a közönségét, saját ki­vívott hírnevét, tekintélyét, művészi színvonalát. Akkor viszont tényleg miért a „mel­lőzés”? A kérdésre csak az­zal a nem éppen helyes, ám széles körben meggyökerese­dett szemlélet megnevezésével tudok válaszolni, amely or­szágszerte szinte egyáltalán nem, vagy alig akar tudomást venni a bábszínházról mint színházról, amely lényegében megyénkben is érezteti hatá­sát. Nincs szándékomban nyil­vános penitenciát tartani — egyébként is haszontalan, ha nem párosul tettekkel —, csu­pán jelezni kívántam, hogy a bábszínház az eddiginél na­gyobb figyelmet, propagandát Szülőknek nevelésről Pénz helye ttszer etetet A tömegkommunikáció hír­anyagában egyre többet sze­repel, hogy 19—20 éves fiatal szabálytalanul vezette gépko­csiját és X. Y. személyt el­ütötte; a fiatal gépkocsiveze­tő a baleset következtében sú­lyosan megsérült, életét vesz­tette. Tudom, hogy a tragé­dia a hozzátartozóknak fájdal­mat okoz. Ne vegye tőlem az olvasó rossznéven, hogy az ilyen hírek az együttérzés hul­lámai mellett egyéb gondola­tokat is a felszínre hoznak. Nevezetesen, hogy ezek a ti­zenéves fiatalok vajon miből vették a kocsit? A válasz egyszerű: a szüleiktől kapták. A végkövetkezetetés, a kije­lentő mondat több kérdést is megfogalmaz. 'Minek egy 19 éves fiatalnak kocsi, különösen akkor, ha ez munkaköréhez nem szükséges? Mivel érde­melte ki az ifjú kocsitulajdo­nos a százezer forintos aján­dékot? Ezek a fiatalok meny­nyire tudják felfogni annak az értékét, amit kaptak? Meny­nyire képesek azt megbecsül­ni? S vajon milyen emberi kapcsolat van az ilyen gyer­mek és szülei között? A kérdésekre a választ az élet­ből összegyűjtött tapasztalatok adják. A szülők egy része egymást túllicitálva, elhalmozzák gyer­meküket különböző drágább­nál drágább ajándékokkal. Hogy a szükséges forintokat előteremtsék túlóráznak, pluszmunkát vállalnak. Nincs idejük arra, hogy emberközel­ségbe kerüljenek gyermekük­höz, ami többet ér a kocsi­nál, víkendháznál. Amikor egy húsz év körüli srác összetör­te kocsiját, a barátainak fölé­nyesen mesélte: nincs különö­sebb vész, az öregeim két- három bikával többet fognak felnevelni. Nem az apám, nem az anyám és nem a szü­leim, az öregek. Mit lát az ilyen gyermek szüleiben? Azt a két öreget, akinek köteles­sége bikákat nevelni, éjt nap­pallá téve dolgozni, hogy ne­ki autót, sőt autókat vegye­nek, hogy aztán legyen mit összetörni. Az emberben ösz- tönszerűen is felvetődik a kérdés. Az ilyen és hasonló esetekben vajon ki a hibás? Ha az események eredőjét keres­sük, akkor a felelősség a szü­lőket terheli. Gondoljunk csak arra. elég, hogy a gyermekünk kiejtse a száján, neki magnó, gitár kell és másnap megkap­ja. A félreértések elkerülése végett, nem az ajándékozások ellen emelek szót. Azok ellen a jogtalan, magas értékű jut­tatások ellen hadakozom, amelyet a családban minden munkaproduktum nélkül meg­kap a gyermek. Ilyen túlzott ajándékozások vezetnek oda, hogy a gyermek a szüleiben csak a bankárt látja, s csak addig van szüksége az öregek­re, míg azok anyagilag támo­gatni tudják. Ezek a fiatalok aztán a társadalommal szem­ben is követelőzőek; olyanok, akik képtelenek egyéni célki­tűzéseiket saját erejükből, sa­ját munkájukon keresztül megvalósítani, ök azok, akik nem tisztelik szüleiket, em­bertársukat, környezetüket. Egy középiskolai tanár me­sélte: felmérést végzett az osztályban, s kiderült, hogy a gyengébb tanulók sokkal több anyagi támogatást (zseb­pénzt, divatos holmit stb.) kapnak szüleiktől, mint a jó előmeneteld gyermek. A kö­vetkeztetést nein r.ehéz levon­ni. Az, aki megkap mindent, nem tud, s nem tanul meg jó értelemben véve küzdeni, hajtani; céljait saját erejéből elérni. Diákok nemegyszer arról beszélnek, hogy ha leérettsé­giznek, a szüleiktől autót kap­nak. Ez is egyfajta tanulási ösztönző. De mennyivel más motiváció: tanulj fiam, mert az emberek értékmérője a tu dás. Jogosan teszi fel a kérdést az olvasó: hogyan neveljük gyermekünket, hogy ilyen és hasonló buktatókat elkerül jünk. A legfontosabb, hogy a fiatal megtanulja, kialakul­jon benne: minden érték for­rása a munka. Becsületes munkáján keresztül tudja cél­jait, vágyait megvalósítani. Ne úgy akarjunk a gyermekünk höz közel kerülni, hogy min­den anyagi kihatású óhaját és vágyát azonnal teljesítjük. Vonjuk őket be a családi munkába, a család költségve tésének tervezésébe. A közös otthoni munkavégzés a tanu­lás, a munkája utáni érdeklő­déssel közelebb kerülünk gyermekünkhöz. Kevesebb anyagit, több szeretetet és megértést nyújtsunk gyerme­keinknek. Egy szülő sem lesz kisebb a gyermeke sze­mében, ha 19 éves korára nem ajándékoz neki autót. Sz. F. Ián egyszer felnőttelőadások „lehívását” is ildomos lenne megkockáztatni). Az Ezüstfurulyát Szőnyi Ka­tó, megszámlálhatatlan bábos- siker kovácsolója rendezte. Több évtizedes gyakorlata, megbízható ízlése, szakmai ér­zéke, rátermettsége pontos iránytűje az előadásnak. Nem tesz lehetővé semmiféle el­tévelyedést a „művészet szent ösvényéről”, ellensége min­denféle külsőségéé, de koráb­ban kiváltképp divatos és el­fogadott, amatőröknél pedig még ma is meglevő előadás­módnak, amely a tartalom ro­vására túljátszatja a formát, nemcsak megengedi, hanem egyenesen megkívánja a hatás­vadászó. harsányságot. Szőnyi Kató, a bábtervező Bródy Ve­ra, a díszlettervező Ország Lili, a zeneszerző András Béla, az író Szilágyi Dezső és a színészek — vagyis az egész színházi kollektíva — felelős­séggel végzi feladatát, kö­zönségét nem tekinti sem ki­csinyített felnőttnek (mint néhány, egykori amatőrökből vált félprofi-profi együttes), sem állandó szellemi mankók­ra szoruló értelmi fogyatéko­soknak. Egyszerűen közönség­nek tekintik a gyerekeket, akiknek meghatározott életko­ri sajátosságaik vannak. S lényegében ezért élvezhetőek az előadások — a felnőttek­nek is. Az Ezüstfurulyának megnyerő humora van, bája, ■'z’ésessége. Látható ebben a játékban is csúf öregasszony, sárkány, mégsem rémisztő, mint a miskolciak jó fél év­tizede látott mesejátéka. Ez az előadás megtaníthatja' a gyerekeket tisztelni a jót, a szépet, az igazat, az őszintét, és megtaníthatja elvetni ezek ellentettjét. Csak esetenként a színészek, a bábok hangjai és mozgatói lehettek volna pergőbb beszédűek, frissebbek a látott negyedik előadáson. Élményünk bizonyára mélyebb lett volna. A nemzetközi gyermekév lassan végéhez közeledik, ez azonban nem jelentheti azt, hogy megváltozik magatartá­sunk a gyermekekhez. * Akik megérdemlik „ünnepléstől” függetlenül is a törődést — a színházaktól, közművelődé­si intézményektől. Sulyok László A televízióból jelentjük Jutalomjáték Egy nagy színész jutalom­játéka készül a tv stúdiójában. Körmendi Jánost már rég­óta a bölcs humorral megál­dott színészek soraiban tart­ják számon. Azok közé a szí­nészi kiválóságok közé sorol­ják, aki legkisebb megmozdu­lásaival, mimikával, ötletgaz­dasággal mindig önfeledt és harsány hahotára késztetik a nézőt. Derűt lopunk a színész lei­kéből, gazdagságából, színészi tarsolyából. Most éppen Wasserkopf Ja­kab őkelme, aki újfent elin­dul Sóhivatalában, hogy ne­tán a nevét magyarosítsa, vagy szökött feleségét köröz­tesse a Rádióban, avagy netán haladékot kérjen háziurától a lakbér kifizetésére... A figü- rát, Vízfej Jakabot ismerjük jól Karinthy Frigyes novellá­jából. Ám mindaz, amit hoz­zátesz a színész a maga esz­köztárából, az élettel, humor­ral, hússal, vérrel tölti meg a kisembert. Jutalom játéka ez Körmen­di Jánosnak, aki ebben az ösz- szeállításban, válogatásban sokféle színt, alkatot, szerepet játszhat el nekünk. A színész szerepeiből mar­kol egy bőséges estére valót Bogáti Péter szerkesztő és Dobai Vilmos rendező. IV. Henrik, Falstaff, vagy Gábor Béla és Karinthy Frigyes hő­se ő. Megannyi szerep. Egyetlen sincs közöttük, amely elfogadhatatlan figura lenne számára. Nem ismerek lehetetlen sze­repet, minden esetben úgy fo­gok a megoldásához, hogy ké­pességeimet kell kiaknáznom, — vallja a színész. Körmendi János. — Szükséges, hogy a színház, a film vagy a tv al­kotóinak, rendezőinek elkép­zelései egybeessenek az enyémmel is. Természetes oly­kor vannak eltérések. Szá­momra azonban utált szerep nincs! Lehetne, de mire el­játszom kutya kötelességem megszeretni. Nem játszhatok el úgy egy figurát, hogy ne azonosuljak vele. A színész minden drámai vagy humo­ros alakításban egyúttal a vé­leményét is elmondja szerepé­ről. — És mindig egyforma erő­vel, intenzitással? — Ezt nem tudom. A sze­repek, akár a dolgok változé­konyak. Egyik nap jól ját­szom, a másik napon rosszul. A titok amivel minden eset­ben szembe kerülök talán megfejthetetlen. A színészi pálya évtizedek vonulatában kerekedik egésszé. Az ember képtelen saját magát megítél­ni. Ügy gondolom az egész­nek az az alapja, hogy .kellő harmóniában legyünk a világ­gal és akkor szerepeink is jobban sikerednek. — Mennyire sikerül ez Kör­mendi Jánosnak? — Bennem akkor is megvolt a belső harmónia, amikor még nem voltak jó szerepeim. Bíz* tam magamban. Meg kellett őriznem önmagam azokra az időkre, amikor igazi feladato­kat kapok. Ha eszembe jut az első tíz évem, amikor még statisztaszerepeket játszot­tam ! Kivártam, s amikor itt volt az idő, el tudtam játsza­ni a jobb szerepeket is. A színész játékában különben is benne van mindaz, amit meg­élt, ami történik vele. Az én játékomban is ott van min- den jól sikerült nyaram, vagy éppen az életemet veszélyezte^ tő műtétem... Minden plusz­ként rakódik ránk. Én min­den egyes szerepet úgy igyek­szem eljátszani, hogy ez most csúcsszerep! Kellő invenció nélkül persze nem megy. Be* le kell vinnem a magamét; azt azonban már nem tudom, milyen bonyolult utakon juJ tok el mindehhez. A Jutalomjáték keretjátéka egy játékboltban játszódik (Gyerekév). Minden eset­ben egy-egy játék teremti meg Körmendi János következő je­lenetéhez a kellő hangulatot.1 S e villanásokból áll elénk majd a színész sokarcú portJ réja! sz. b. 1 Kép a Gyalog-galopp című angol filmparódiából. (XI. 28. — 21.20 h. II. műsor) NÓGRÁD - 1979. november 28., szerda ISialontai Mihály: Az utolsó nap A fonott sövénykerítés es falu, sárral tapasztott kis- kunyhó egész a víz szélén van, de a part itt iszapos, jó húsz méterre két palló vezet be a vízbe a kis stég­ig, ahol már a Duna szabad hullámai tocsognak, pe- mennek a házba, Géza gyertyát gyújt, sörösüvegben le­égett fehér gyertya, kevés fény, millió bogár, mindnyá­jan izzadnak. Ahogy idehallatszik a víz csobogása, Mi­kit ellenállhatatlan vágy fogja el, s már mondaná, jó lenne fürödni, de hallgat. Robi nagy batyut hoz a ko­csiból, Géza egy demizsont vesz elő, s koszos poharakat a lelakatolt ládaszuszékból. „Gyanaz” — mondja. Béla ráteszi a kezét a pohárra: „Mi már nem, csak a kis­lány meg te, Miki se”. Géza, Juszti iszik. — No, öltözzetek — mondja Béla, kevés az idő. — Mit, hogyan... — akarja kérdezni, de már előtte van egy kopott kék úszónadrág, fecske-fehér csíkkal, egy vastag fekete harisnya, s egy kopott, öreg koromfekete melegítő. — Ez a tied. Maga csak a kabátját hagyja itt — mondja Robi Jusztinák, s neki is egy öreg fekete me­legítőt nyújt át, azt kell felvennie. — Retikülöm — rebbent a lány. — A legjobb az lenne, ha egy zsebkendőben össze­kötné, amire szüksége van, s a többit itthagyná. Juszti így tesz. „A zsebkendőt a melltartójába” — mondja Géza, majd mire Juszti „Nem hordok melltar­tót ...........akkor a bugyijába” — hangzik az ingerült vá­la sz, de Miki most nem haragszik, tudja, ez nem ad hominem ingerültség, ez a feszültség istené. Neki kijár. Míg ők belebújnak a melegítőhacukába, Géza le­veti zubbonyát, ingét, trikóját, már fürdőnadrágban van, előszedett egy csomó pecabotot, fogja a demizsont. — Kiülök a stégre. Itt megvárlak titeket. Nem néz Mikire, mélyen lehajtja a fejét, úgy csa­pódik össze tenyerük, majd fölcsúszik a két csuklóra, két tenyér szorítja a két csuklót, de Géza csak nem hajtja fel a fejét, Miki is hallgat, csak szorítja a másik római csuklóját. — Hát akkor... — mondja végre az — kéz- és láb- törést Lehet, hogy Bélának volt igaza, nem kellett volna... Ejh! — lesz dühös magára — most már mind­egy. Megiszom ezt a demizsont, fogok egy tízkilós csu­kát. .. Kiment, zavar és csend maradt utána. — Na gyertek — intett Robi. Együtt mentek a dodzshoz, Robi valamit rendezke­dett, a platóra rákerült egy bádogtető, a bádogtetőre mindenféle ládák, zsákok, és ők Jusztival bebújtak a plató és a bádogtető közé. Mielőtt Robi felhajtotta vol­na a kocsi hátsó oldalfalát, Béla odakönyökölt hozzá­juk, s odasuttogta nekik: „Idefigyeljetek, ez itt ahdl vagyunk egy hergásztanya, amit Gézáék használnak. Ez a legalitásunk, ide jöttünk ki, itt vagyunk egész éjsza­ka. Innen hét kilométerre van a határ, ahol van egy dunai víziőrs, közvetlen a műszaki zár mellett. Mi építet­tük a műszaki zárat, mi raktuk le az aknákat, tehát tudom hol vannak. Ki lehet őket kerülni. Innen egy kis földút vezet az őrsig. Robi sokszor megjárta, vakon odatalál. Nem fognak csodálkozni, hogy odamegyünk, telefonon bejelentettem. Ti nem jöttök elő, csak ha Robi kiszed benneteket. Akkor rögtön levisz titeket a partra, ott van egy nagy stég, motorcsónakokkal. Ti a vízben, érted, a vízben, felgyalogoltok a drótkerítésig. Robi pontosan meg fogja mutatni, mennyit mentek be, végig lehet gyalogolni, s amikor elértétek a hármas drótkerítést, négyméterenként vannak egymás mellett, megmutatja azt a kis helyet, három-négy méteres rés, ahol a víz­ben a kerítés fölött át lehet úszni. Ha hozzáértek a ke­rítéshez, akkorsem történik semmi, ez sima kerítés, se áram, se jelzés, mert fatönk, vízszennyeződés szinte percenként rácsapódik. Közvetlenül a parton, a vízre tiszta rálátással reflektoros őrtorony van, két őrrel. A szabály szerint váltáskor előbb az egyik jön le, a má­sik addig fönn van, amíg az új váltás föl nem ér. De most amint az első lejön, én név szerint fogom hívni a másikat, s akkor startoltok rá a drótkerítésre. Körül­belül három-négy perced lesz arra, hogy átjussatok a három drót fölött. Ha a harmadik fölött is átjutottál, hosszú, százötven-kétszáz méteres senki földje van, még magyar terület, elvileg lőhetünk rátok, nem szok­tunk, még nem volt példa, hogy ott ember feltűnjön. De azért csendben, nagyon csendben menjetek. Ha a bokros részt elérted, ott mehetsz ki a partra, de menj sokáig még a víz mellett, valahol ott van valami falu. én sem tudom pontosan, hogy hol. s hogyan. (Folytatjuk]

Next

/
Oldalképek
Tartalom