Nógrád. 1979. november (35. évfolyam. 256-280. szám)

1979-11-18 / 270. szám

Kulcsár János: TÜNDÉR, A VASDERES H | etes esővel érkezett a tél, s mire úgyahogy tisztulni kezdett, sártengerré váltak az utak. A szövetkezet kis terepjárója köhajításnyira sem ért még a falutól, ami­kor kikötött egy alattomos pocsolyában, és szuszogva ben­ne is ragadt. Az elnök bab­rált még egy darabig a sebes­ségváltóval, s oly szaporán cserélgette lábát a gázpedálon, meg a tengelykapcsolón, mint dédanyáink szokták szőlőta­posás közben. Pörögtek is a kerekek példásan, s az iparko­dó kocsi percek alatt beásta magát tengelyig. Szégyenszem­re fogatot kellett érte külde­ni. az elnök pedig, miután nagynehezen kicaplatott a vendégmarasztaló sárból, be sem ment az irodába. Egyenest hazafelé tartott, vitte élete pártjához kárvallott nadrág­ját és mélységesen sértett ön­érzetét. A fiatal mezőgazdász okult főnöke példáján, s másnap reggel ráfanyalodott, hogy ló­háton látogat ki a sertéstelep­re. Nyereg éppenséggel akadt még a hőskorszak emlékei kö­zött, de az alája való paripát az igáslovak közül kellett ki­választani. A leendő úrlovas savanyú képpel mustrálgatta a gyér kínálatot, s végül meg­állapodott egy viszonylag jó­állású vasderesnél, mely — ki tudja milyen okból — a kecses Tündér nevet viselte. Némi segítséggel nyereg, szer­szám is került a korosodó tál­tosra, s nézeteltérések csak akkor támadtak, amikor Tün­dér megérezte hátán az ember szokatlan terhét is. Forogni kezdett egy helyben, kirúgott két hátsó lábával, megiramo­dott, s váratlanul lecövekelt földnek tartott fejjel, szóval minden tőle telhetőt elköve­tett, hogy szabaduljon lovasá­tól, aki kétségbeesetten ka­paszkodott az állat sörényébe. — Ha ledobsz, te sunyi dög, eladatlak az olaszoknak — csi­korgóit az, tehetetlen dühvei. A fenyegetés használt. A jelek szerint Tündér korainak érez­te még, hogy virslivé lénye- güljön át, mert abbahagyta a mutatványt, és csendes trapp­ban megindult az utca felé. — Odanézz: — visított Kati, a kávéfőzőlány. — Ügy ül azon a gebén, mint a kutya a sövényen! Nellike, a tüzépes Katcmáék Neilije unottan pillantott fel körömreszel ője mögül: — Ki ez a mazsola? — kér­dezte mérsékelt érdeklődéssel. — Hát nem ismered? Bíró Gabi, az új agrooómus. Szászéknál látók albérletben. Majdnem münden reggel beug­rik ide egy duplára. — Egészen jó fel — állapí­totta meg tárgyilagosan Nelli­ke, miközben a Tündér hátán zötyködődő mezőgazdász, meg­látva a presszó ablakában a hölgyeket, kínos vigyorral oda­köszönt. — Nőtlen? — Hajaj, de mennyire — lelkendezett Kati. — Azt mondja, hogy nőgyűlölő. Állí­tólag sohasem fog megháza­sodni. — Azt ő csak úgy hiszi — nyilatkoztatta ki mély meg­győződéssel Nellike, aztán re- tiküljébe söpörte a manikűr- szalont. — Na szia, vádnak az őseim. Ellibegett. ☆ Három nappal később Kato- náné a vegyesboltban találko­zott Szásznéval. Együtt szidták a drágaságot, a hidegre for­dult időt, a pocsék tüzelőt, s közben Katonáné titoktudóan közelebb hajolt: — ígértek az uramnak egy vagon príma lengyel szénét. Nem verjük nagydobra, de maguknak majd izenek Nelli- kétől, mielőtt elkapkodnák... Szótartó asszonynak bizo­nyult: Nellike nemsokára va­lóban bekopogtatott Szószék­hoz. Mértéktartóan elegáns ir­habundája alatt észbontó far­mert és legalább két szám­mal kisebb pulóvert viselt. Hogy hogy nem, a háziak ép­pen nem voltak otthon: a fia­talember nyitott ajtót. — Szász néni a lányához ■Bent — tárta szét a karják sajnálkozva. — Tetszik talán valami üzefietet hagyni? — Nem is tudom — habo­zott Nellike. — Maguk roko­nok? — Csak a lakójuk vagyok, kérem — vallotta be a fia­talember némi bűntudattal. — Ha megengedi: Bíró Gábor mezőgazdász... — Nellike — nyújtotta 6 is a kesztyűs kacsóját. Látszott a tekintetén, hogy csatázik lel­kében a küldetés a lányos szeméremmel. — Azt hiszem, mégis meg kell várnom Szász nénit. Remélem, nem érti félre a helyzetet? — Dehogy, kérem, a világért sem — hebegte Bíró Gábor riadtan. — Bár szeretném ja­vasolni, hogy az én szobám­ban foglaljon helyet. Pillanat­nyilag csak ott van fűtés az egész házban. Ne tessék sem­mi rosszra gondolni... Kis habozág után Nellike el­fogadta az ajánlatot, sőt az ellen sem volt kifogása, hogy tétova kezek kihámozzák a bundájából, 3 fotelt toljanak számára a kályha mellé. Ült keresztbe vetett lábbal, rá­gyújtott egy illatos cigarettá­ra, és dorombolni kezdett: — Nem magát láttam én lo­vagolni pár napja a presszó előtt? Jaj, imádom a lovaglást, kislány korom óta. Sajnos, hi­ába nyúzom apust, hogy ve­gyen nekem egy hátaslovat, hallani sem akar róla. Azt mondja, nem akar a kedve­mért olyan szamár lenni, ame­lyik pont akkor megy a jégre táncolni, amikor jó dolga yan. Hát nem szörnyű? A boldogtalan férfiú épp elég szörnyűnek találta a hely­zetet, amelybe belecsöppent, és sietett együttérzéséről biztosí­tani a lányt Futólag meg­említette, hogy 5, a maga ré­széről, mélységes ellenszenvvel- viseltetett a lovak irá'nt egész életében, s legszívesebben Tra­banton járna, de rágondolni sem jó, hogy mikorra várhat­ja még a kiutalást. Közben telt-múlt az,idő, Szász néni csak nem akart előkerülni, Nellike pedig mind sűrűbben pillantott apró, alany kar­órájára: — Nem várhatók tovább. Már egészen besötétedett, és én rettenetesen, félek a sötét- bein. Annyi minden történhet manapság az utcán egy magá­nyos nővel. — Megborzongott, amíg a bunda ujjába dugta kezét. — Most sajnáló*! iga­zán, hogy egykének szület­tem. Ka volna egy bátyám, vele mennék ilyenkor minden­hová, ée nem szaladnék lélek­szakadva hazáig... — Elkísérem, ha megengedi — adta meg magát sorsának a mezőgazdász, ám Nellike riad táti tiltakozott: — Mit képzel ? Még meg­szólnának. Egyébként is, alig ismerjük egymást... Bár, ha a kihalt utcára gondolok™ Jó, nem bánom, jöjj ön 1 E gy darabig szótlanul lép­deltek egymás mellett. A lány meg-megcsúszott a po­csolyák apró jégtükrein, míg végül is pironkodva megszó­lalt: ­— Megengedné, hogy a kar­jába kapaszkodjam? Olyan sí­kos a járda, nem szeretném a bokámat kificamítani. Karonfogva mentek tovább. Nellike kislányos buzgalommal köszönt a szembejövőknek, még át, a túlsó sorra is. Ami­kor a házuk sarkához értek, megállt és szembefordult Bí­róval : — Ne kísérjen tovább, mert kikapok anyustól, ha meglát­ja. Ami pedig a kocsiját illeti, van egy ötletem. Jöjjön el hozzánk valamelyik délután egy kávéra, - és beszélje meg a dolgot apussal. Én is szólok neki. Tudja, rengeteg ismerő­se van mindénfelé... ☆ Katona Kálmán takarékosan bánt a szóval, és semmitől sem viszolygott jobban, mint hogy nyelves feleségével per­be szálljon. Alapos ok, nagy ok kellett az ilyen perpatvar­hoz. Ezen az estén a jelek szerint az sem hiányzott, mert Katona eltolta maga élői áz aranypiros, illatozó malacpör­költet, }tét súlyos öklét az asz- talra fektette, s vérben forgó szemmel meredt az asszöny ar­cába: — Ha még egyszer előjössz nekem ezzel a Bíró Gáborral, isten az atyám, nem állok jót magamért! Először kitalpaltat* tad velem a koszos Trabant­ját Pesten, aztán addig rág­tad a fülemet, míg meg nem beszéltem az elnökkel, hogy emeljék fel a fizetését Most meg kitaláltad azt az őkörséget, hogy vetessek neki szolgálati lakást. Mit gondolsz, ki fogja ezt az én két szép szememért megszavazni ? Azt hiszed, hogy én vagyok az atyaúristen? Egyébként is, ki- csodám-micsodám nekem ez a senkiházi, hogy én szerezzek házat neki? —: Nem neki, hanem a lá- nyodéknak, te szerencsétlen — válaszolt lemondóan az asszony, és felragadta, kapta, vitte az asztalró] a malacpör- költes tálat. — Megkérte tőled Nelli ke­zét? Az én tudtom nélkül? — Még nem, de megkéri rö­videsen, bár ezt még ő maga sem tudja. Katona Kálmán nem értette egészen ezt a magas politi­kát, de kezdett már lassan le. higgadni. Valóban itt az ideje, hogy férjhez menjen az a lány, s a faluban bizony nem nagy a választék. Amúgy meg épp eléggé elhíre^ítette ma­gát ezzel az agronómussal: sülve-főve együtt vannak, ki­vált mióta vezetni tanul tőle a Trabantján. — Még valami szép kitün­tetés kellene addig Gáborká­nak — mélázott az asszony. — Ezt majd Nellikém megbeszé­li Berci bácsiékkal Májusban aztán meg is tarthatjuk az es­küvőt. Jucték addig szereznek nekik beutalót a nászútra. El ne felejtsd mellesleg, hogy Juciéknak cementet ígértél a nyaralójuk építéséhez... Nem kisebb ember, mint Söveges Ignác, az ismert köz­életi személyiség nyújtotta át a kitüntetést Bíró Gábornak a megyeszékhelyen. — Sokat várunk a fiatal agrár értelmiségtől — emelte aztán koccintásra poharát — és maga valóban igen törek­vő, jó képességű fiatalember. Persze, meg is van a látszat­ja a munkájának. Ilyen rövid idő alatt kocsi, kiemelt fize­tés, szép szolgálati lakás, most meg ez a kitüntetés... Persze, megmondom őszintén, hogy Be^ci barátunk javaslatának elbírálásánál a kis menyasz- szonyára is tekintette] voltam. — Kérem, nekem nincs menyasszonyom — tiltakozott kissé hervadtan a kiváló fia­talember. — Nem a formaságokon múlik — vonta össze dús szemöldökét Söveges Ignác. — Bár ajánlom, hogy essenek túl azokon is mihamarabb. Alag- ziban magam is táncolni aka­rok. Elvégre Nellike az egyet­len kis unokahúgom... Bí író Gábor azt sem tud­ta, hogyan került az ut­cára. Csípős tavaszi szél fújt, s a járókelők meg-megfordul- tak a kitárt felöltőjü, egyéb­ként csinosan öltözött fiatal­ember után, aki szinte futva igyekezett a vasútállomás fe­lé, s valami Tündér nevű lo­vat emlegetett igen illetlen szavak kíséretében. Benke László : Levél Forog, pSrög a világ velem, elhágy emlékezetem, csak tudnám hogy mit akartam. Ha legalább valami emlékjele volna, hogy fényre törekedtem! De már az orgyilkos ütés helye se fáj, csak suhog, suhog az idő botja, ki tudja mióta repülök. Forog, pörög a világ velem, hulltomban hulló falevéllel, s jaj végtelen is a mélység tudatlan sír iránt. Szepesi Attila: Őszi lakótelep köd és nyirkos homály az ablakokban cellafény csupasz fákat és utakat sodor dombok nehéz árnyékait hogy görgeti az éjszaka minden megáll mielőtt elmerül a város távoli zúgását földmélyböl hallani hány szólamú e sivatag november mégsem tudja kimondani a negyedik évszakot Egyházi gyűjtemények kincsei Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban Az Iparművészeti Múzeum kiállításáról Falusi plébániák, székes­egyházak, templomi kincstá­rak, egyházi múzeumok, gyűj­teményének kincsei. A közép, kortól a XIX. századig. Festett faszobrok a XV. századból, dú­san cizellált ötvösremekek, gazdagon hímzett miseruhák, arannyal kivarrt úrasztalterí­tők. Olyan kincsek ezek, ame­lyek méltó darabjai nemzeti kultúránknak, olyan műreme­kek, melyet a legjobb meste­rek, művészek készítettek egy­házi célokra, s amelyeket a templomok zárt világa meg­őrzött háborúk, országdúlások közepette. • A középkort, a XV. századot a festett faszobrok — a hal­vány arcú Madonnák, tövis­koszorús Krisztusok, feszüle­tek idézik, — s elvezetnek a barokk kor végéig, a dúsan redőzött drapériás szentekig. Az arany-, ezüstszáilal varrt miseruhák, vagy a református hímzések, oltárterítők a szebb­bek? Olyan ritkaságokat lát­hatunk, amelyeket az 1600-as években varrtak, úrihímzés­sel, jámbor erdélyi asszonyok, vagy amelyeket egyházi és fő­úri udvarok rendeltek meg a legjobb műhelyekben, — egy­házi célokra. Ott az az úrasztalkendő, amelyet Dien- nes Katalin varrt, 1683-ban, az űr dicsőségére. S az a mi­seruha, amelyet Mária Terézia királynő saját ruhájából var­ratott, s adományozott ma­gyarországi egyházaknak. A kiállítás leggazdagabb anyaga ötvösművészeti reme­kekből áll. A különböző val­lások szert art ásedényei, vit­rinekben sorakoznak. Krono­lógiai sorrendben. Jól meg­férnek egymás mellett a tolikus, a református, az evan-, gélikus, a magyar és szerb or­todox és a zsidó vallás rituá­lis tárgyai. — Mint köztudott,' a hazai ötvösművészet a kö­zépkorban világhírű. Virágzó iparág, amelynek alapanyagai­ban — aranyban, ezüstben, nemesfémben Magyarország Európa leggazdagabb országa volt. Magyar mesterek reme­keit őrzik a templomi kely- hek, széntségtartók, úrasztali edények, gyöngyös-zománcos ereklyetartók. Egyik remek­mívű templomot utánoz, a másik gyöngyökkel, haran­gocskákkal ékes, a harmadik dús cizelláltságával, szobrocs­káival tűnik ki. Gótikus csúcsívek, nemes reneszánsz formák, s túldíszített barokk­edények. Az aranyozás, az ezüst, drá­gakövek, gyöngyök halmozá­sa, a finom megmunkálás, vé­sés, domborítás, zománcozás, a miniatúraszerű díszítmé­nyek alkalmazása mind sze­met gyönyörködtető. Püspökségek, apátságok vagy kis vidéki imaházák ad­ták kölcsön e kiállításra fnú- zeális értékű szertartási tár­gyaikat ■— Győrből,! Szeged­ről, Veszprémből, Kalocsáról, Pannonhalmáról, Kecskemét­ről, Gyöngyösről, Deszkről. A Zsidó Múzeum, amely, az izra­elita vallás kegytárgyait őr­zi, néhány szép tóradíszt, tó- ramutatÖt, gyertyatartót, sző­nyeget kölcsönzött. Félezer remekmű, ötszáz különleges és máskor- nein lát­ható templomi műtárgy.- Az Iparművészeti Múzeum kiál­lítása január végéig tart nyitva. K. M. NÓGRÁD — 1979. november 18., vasárnap \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom