Nógrád. 1979. október (35. évfolyam. 230-255. szám)

1979-10-18 / 244. szám

■ Fiatal művészek fóruma Jelzőcsengetés két középiskolában A fiatal művészek fóru­mának második napján — kedden —, két salgótarjáni középiskola látta vendégül a tblálkozó résztvevőit. Mind-, két oktatási intézményben ré­gi hagyományai vannak a művészeti rendezvényeknek, és mindkét középiskola ve­zetői érthetően büszkék er­re. Hogy a diákok mennyire büszkék iskolájuk kulturális hagyományaira, azt mi sem bizonyítja jobban: az „isko­lán kívüli” rendezvényekre nem is igen járnak el. Leg­alábbis ez tűnt ki néhány megkérdezett „vallomásá­ból”. Ez a megállapítás persze legalább annyira túlzó, mint­ha azt mondanánk, hogy a város kulturális életéből a középiskolás korosztály aktí­van kiveszi a részét, Azon­ban ez sem igaz. mint ahogy a főiskolások „jelenlétét” sem érzi igazán a megyeszékhely. Langymeleg közegbe láto­gattak tehát a „fórum” fiatal művészei. Többek között ép­pen azért, hogy „szót értse­nek”. alkotói lendületükkel „megmozgassák” ifjabb kor­társaikat.­Herpai Zoltánnak ez két­ségtelenül sikerült, hiszen már az is sokakat meglepett, hogy egy grafikusművész — aki mellesleg rajafilmeket rendez —, olajképeit állítot­ta ki a Bolyai János Gim­názium aulájában. És micso­da képeket! A megnyitóbe­széd szerint, vásznain „ezote­rikus” világ tárul elénk. Hogy ez a: titokzatos — mitológiai utalásokkal teli —. az alkotó bevallása szerint ugyanakkor sci-fi világ megbotránkoztat­ja, avagy lelkesíti a diákokat, nehéz lenne eldönteni. Egy biztos; Herpai Zoltán képei mellett nem lehet közömbö­sen elmenni! A kiállítás megnyitóján még valamennyi diák részt vett. A szünet után kezdődött ..rendhagyó irodalomórára” már csak a gimnázium ne­gyedikesei voltak hivatalosak. Reményi Tamás József és Szkárosi Endre költő-kriti­kusok nem kisebb feladatra vállalkoztak, mint a' „fiatal” magyar líra és a „fiatal” ma­gyar prózairodalom bemuta­tására. A vállalkozás negy­venöt perces tanóra kereté­ben kissé nevetségesnek tűn­het. De ha meggondoljuk, ez még mindig kisebb ellent­mondás, mint az. melynek eredményeként a gimnáziu­mi tananyagban épp arról a költő- és írónemzedékről nem esik szó, amely legkö­zelebb áll a mai tizenévesek­hez. Az irodalomtanítás je­lenlegi struktúráját tekintve úgy fest a dolog, hogy a kö­zépiskolákban napjaink iro­dalma legfeljebb „kiegészítő anyag”, s így a mai ifjúság problémáit feszegető szer­zők müveit épp azok nem ismerik, akiknek és akikről a müvek szólnak... A mai magyar líra bemu­tatását Reményi Tamás Jó­zsef. (a ráeső huszonöt perc­ben) szellemes ötlettel oldot­ta meg. Mindössze a szere­lemről beszélt. Pontosabban a szerelmi líráról, s mert a ha­gyományos értelemben vett szerelmi költészetről manap­ság nem igen beszélhetünk — az előadás valóban izgalmas­nak ígérkezett. Aztán kide­rült, hogy az új szerelmes versek elemzése kiválóan al ■ kalmas a mai magyar líra néhány mélyebb és általáno­sabb jellemzőjének bemuta­tására. Szkárosi Endre a fiatal prózairodalomról szólva, megpróbálta a lehetetlent, ám mert teljességre törekedett, nem tudott többet. nyújtani egy hézagpótló, de felszínes ismertetésnél. A költővendé­gek egyébként „túlóráztak”, és az osztályfőnöki órán né­hány érdekes részkérdés meg­vitatására is futotta az idő­ből. Fiatal iparművészek lá­togattak kedden’ a Táncsics Mihály Közgazdasági és Ke­reskedelmi Szakközépisko­lába. ahö^ a kiállítás megnyí­lóján az intézmény negyven „válogatott” tanulója vett részt. A meghatározott lét­számnak elsősorban techni­kai okai voltak, de a viszony- lég szűk előcsarnokban ben­sőséges hangulat alakulha­tott ki a művészek és a diák- közönség között. A szakközépiskola „mini- tárlatán” Hőgye Katalin ke­rámiái, Muharai Csilla textí­liái és Sor Júlia tűzzománcai élénk érdeklődést váltottak ki a diákokból akik közül Filmjegyzet arrüa­gon­és kézimunka-szakkör g( dolatát is felvetették. Mind­ezt azért tartjuk fontosnak megjegyezni, mert mutatják a továbblépés lehetőségét. X Két salgótarjáni szakkö­zépiskolába „csöngettek be” a fiatal művészek, jelezvén, hogy keresik a kapcsolatot a fiatal korosztállyal. A jelző­csengő hangja taláft a diákok figyelmét is felkeltette a kortárs művészet és kortárs művészek iránt, akiknek al­kotásaival — nemcsak az is­kola kapuin belül találkozha* nának. (pintér) A balassagyarmati fúvószenekar Pozsonyban Közel kilenc éve alakúit a balassagyarmati városi fú­vószenekar. Veres István ve­zeti az együttest megalakulá­suk óta, s az alapító tagok kö­zül még ma is tevékenykedik Olicsek László, Garamvölgyi János, Benedek János és Ber- náth Mihály. A zenekar legfiatalabb tag­ja 13 éves, legidősebb 78. Van közöttük diák, gyári munkás, kereskedő, padagógus, műve­zető, orvos, nyugdíjas. Hosz- szú szervező munka után 1971. április 15-én mutatkozott be a zenekar a nyilvánosság előtt, s azóta évenként 25—30 alkalommal vesz részt külön­böző rendezvényeken, társa­dalmi, politikai ünnepeken, te­metéseken, katonai eskütéte­len, úttörőavatáson, sport­ünnepségeken, gyáravatáso­kon, múzeumi megnyitókon, képzőművészeti alkotások avatásán. A zenekar Balas­sagyarmat és a szomszéd já­rások kulturális életének szer­ves részévé vált. Nemcsak a szereplések, a produkciók éltetik a zenekar tagjait, hanem megvan ben­nük az óhaj, hogy szakmailag fejlődjenek, a próbákon el- mélyiilten foglalkozzanak ' az újabb és újabb zenei felada­tok megoldásával. A zenekari tagok jelentős része egyénileg is képezi ma­gát. Sokan járnak zeneisko­lába. Jól tudják, hogy nem elég a lelkesedés, a hangsze­res tudást csiszolni, fejleszte­ni kell, hogy a zenekar hang­zása egyre érettebb, finomabb legyen. (Jó lenne, ha néhány képzett rézfúvós letelepedhet­ne a városban, s szaporítaná az állandó tagok számát). A rendszeres, következetes munka meghozta a gyümöl­csét, a zenekar 1974-ben a városi tanács végrehajtó bi­zottságától elismerő okleve­let kapott, 1975-ben pedig mi­nősítő hangversenyen „Ezüst­lant Diplomával” minősítést szerzett. 1974-ben Kamarás József és Mogyorósi János, idősebb ze­nekari tagok kezdeményezésé­re levelezés kezdődött a pozso­nyi postások fúvószenekara és a balassagyarmati városi fúvószenekar vezetősége kö­zött, aminek eredménye egy nágyon szép közös hangver­seny lett Balassagyarmaton, zsúfolt nézőtér előtt. Pár nap­ja a pozsonyiak visszahívták a balassagyarmatiakat. A zene­kar életének legnagyobb él- Űnénye volt az utazás. Meleg, szívélyes fogadtatás után egy térzenét adott a balassagyar­mati zenekar Pozsonyban, majd a szlovák nemzeti felke­lés 30. évfordulójának tiszte­letére rendezett fúvószeneka­ri fesztiválon szerepelt igen nagy sikerrel. Köztudomású, hogy Cseh­szlovákiában a fúvószenének nagy hagyományai vannak, sok kiváló résfúvós zefiekar működik. A legkiválóbbak között is kiváló a pozsonyi postás fúvószenekar, a ven­déglátó együttes, akik rend­szeresen szerepelnek a pozso­nyi televízióban és a rádió­ban. Ilyen zenekarok között szerepelni önmagában véve is nagy dolog. Emeli a sze­replés értékét, hogy az ot­tani zsűri a zenekar produk­cióját magasra értékelte, s Arany Diplomával jutalmaz­ta. 4 Gratulálunk a balassagyar­mati városi fúvószenekar kar­nagyának és a zenekar min­den tagjának. Kívánjuk, hogy sok sikeres szerepléssel te­gye színesebbé városunk, me­gyénk zenei életét! Réti Zoltán A kívánság fája Alberto Moravia Olasz író figyelmeztetett arra. hogy mostanában egyre több a fa a filmművészetben. Két friss példa: a szovjet—grúz alkotás, A kívánság fája, illetve A fa­cipő fája című olasz mű (utóbbit is hamarosan játszani fog­iák a hazai mozikban).. Címek és szavak alapján célszerűtlen egybevetni filmé* két. Csakhogy itt -másról van szó. Mint Moravia rámutatott Olmi A facipő fájában a XIX. és a XX. század fordulóján élt bergamói parasztközösség költői és egyben dokumentum* jellegű leírását adja. Abuladze pedig a grúz pásztorközössé­get helyezi többá-kevésbé ugyanebbe a korszakba. A tema­tika hasonlósága önmagában szintén nem perdöntő. Végül az indokolja a filmek együttes emlegetését, hogy a gondolati következtetések jórészt összerímelnek. Ki kell tömi a fizikai és szellemi szegénység abroncsaiból — kalapálja belénk a tanulságot mindkét rendező. A történelmi körülmények el* térnek egymástól az emberek viselkedése nemkülönben, a hangvétel — a líraiság és emelkedettség — mégis közel .azo­nos művészi indíttatásról tanúskodik. De hagyjuk Olmi cannesi nagydíjas drámáját (majd szólunk róla a magyar premiert követően), vizsgáljuk meg közelebbről Abuladzé munkáját. A falu, amelyben a történet játszódik, a .híres festő, Pi- roszmani szülőhelye. Itt. ebben a szépséges és taszító közeg­ben bontakozik ki a sokszólamú mese. . Már a nyitó képsor lenyűgöző (egyszersmind a legfőbb al­kotói elrendező elvet érzékelteti): egy ló vívja haláltusáját a pipacsardő borította mezőn. Az emberek szeretnének se­gíteni, de nem tudnak. Az élet és halál éles kontrasztját na­gyon sokan megfogalmazták már a filmművészetben. Abu­ladze megoldása mégis eredeti, mert az egyszerűség .meg­kapó fenségessége árad belőle. Később megismerjük ,a falu jellegzetes figuráit és ugyan­csak jellegzetes erkölcsét. (A hősök kiválasztásában is ér­vényesül a már említett szelekció: főképpen öregek és gye­rekek jelennek meg előttünk. Vagyis azok, akik közel áll­nak a koporsóhoz és akiket alig választ el távolság a böl­csőtől.) A forgószél áldozata egy fiatal pár (falusi Rómeó és Júliának is nevezhetjük a szerelmeseket). Érzelmejk nem bontakozhatnak ki, mert mások határozzák meg Sorsukat. A lányt máshoz kényszerítik s mivel ők ketten továbbra sein szakítják meg a kapcsolatot, a „tisztességes morál” nevébefc megbosszulják a vakmerőséget. Elrettentésül és büntetéskép­pen meghurcolják a szerencsétlen asszonyt. A tragédia el­kerülhetetlen. Marita szerelmét — s őt magát is — gyilkos indulatok tapossák sárba. A kívánság fája cselekményét epizódók fűzik össze. Az egyes sorsok látszólag függetlenek egymástól, valójában azon. ban nagyon is szigorú a kompozíció. A betétek ugyanazt a tételt variálják — s összefüggéseikben bontakoznak ki iga­zán. A gondolat körülbelül így hangzik: Ebben a világban csak különcségekkel bástyázhatja el magát az ember. „Túl­élni” a szörnyűségeket és felkészülni a tisztító viharra: kö. rülbelül ez az, amit a furcsa falusiak programként követ­hetnek. Sajátos lázadásokat ábrázol Abuladze: szinte valameny- nyi filmalakja hadat üze'n a konvencióknak. A csodabogár Éufala kihívó öltözéke és múltba menekülése éppúgy eltér a szabályoktól, mint a költő és énekes jó néhány „mutatványa”,' A kívánság fájában mindenre elszánt anarchista is szerepel, de az égyház embere sem tartja be a mértékletesség sza­bályait. Főképpen az a megható és ugyanakkor költői az életképek sorában, ahogy a földindulást szomjazzák a pers- pektívátlanságra ítélt emberek. A föld beszédét hallgatják: onnan jön a morajlás. Nevetséges? Egyáltalán nem az. Tiszta szimbólum a jövőről, a boldogságról, az igazságról. A film forrásvidékeit a népi hagyományok gazdag örök­ségében kereshetnénk: bizonyára „szájról szájra” adhatták! a grúzok a színes sztorifüzéreket. Abüladze látványteremtő fantáziája volt szükséges ahhoz, hogy moziélménnyé szer­vezze a tradíciókat s általános érvényű példázattá szélesít­se ki a falusi krónikát. Ezt az alkotást elsősorban azok nézzék meg, akik nem annyira a fordulatokat és az izgalmakat, hanem inkább az érzelmeket és a politikumot kedvelik. s. f. Évszázadok hangulatát idézik az ódon falak a pásztói mű­emlék templom tövében, -♦kulcsár-fotó — NÓGRÁD — 1979. október 18., csütöitök \SZALONTAY MIHÁLY: 5 Áz utolsó nap Most megint kilépett önmagából: — Csak nekem lehet ilyen titkárnőm! De rögtön utána újrahívtak, akkor már én beszéltem, mondanom se kell, csak azért nem ájultam el, mert nem akartam, hogy még egyszer megszakadjon a vonal! Tudtam, hogy itt vagy. iderohantam. Most mi legyén? Shell, autónak ment neki, de ott a sofőrnek semmi baja nem lett, a ko­csikísérő állítólag kivitte a szélvédő üvegét, de semmi ko­moly. Na, most legyél rezervált!? És szinte kéjesen nézett az öregre, majd amikor az leült a kád szélére, s újra lecsúszott róla a lepedő, oda­ment a szobaajtóhoz, bekopogott, s a „Szabad!” kiáltás­ra benyitott, mert gyávaságánál talán csak kíváncsisága volt fejlettebb. 3. Márta addigra teljesen felöltözött, ült a kisasztal mel. lett a fotelben, sj ha nem lett volna olyan szörnyen kócos, az ember azt ip hihette volna, cigarettája után turkál a retiküljében, cfe amikor meglátta fésűjét, rámosojlygott Ambrusra, s ülve maradva, nyugodtan fésülködni kezdett. Ambrus egy kicsit meglepődött, de hogy teljesen is­meretlen nőt talált az öregnél, egy kicsit fel is háboro­dott. Mégiscsak piszokság, gondolta, vagy ha nem is gon­dolta végig, valami ilyesmi fújhatott át ködösen a fejé­ben, — hiszen ő is a történetben gondolkozók, és a tör­ténetet előre megírok fajtájához tartozott, és ha maga az egész történet nem is, de a'poén mindenesetre már kész volt benne, feljövetel közben a valódi fájdalom, a valódi kétségbeesés, a tudatos tehetetlenség mögött. S ez vala­hogy így hangzott: „Tudjátok, mondanom sem kell, az öreget X. Y. fe­leségével találtam, no nem vagyok indiszkrét, dehát kényszerhelyzetben voltam...!” Nos, most ez a poén min­denesetre ugrott, ezt a nőt nem ismeri, nem tudja, ki­nek a felesége, ha egyáltalán feleség, így sajnos másik előre felépített mondatát sem tudta elmondani, melybe csak az illető hölgy keresztnévét kellett volna beépíte­ni, s azt mondhatta volna, hogy „kedves izé, sajnos meg kell kérnem, hogy sürgősen tűnjön el, mert súlyos szerencsétlenség ért mindnyájunkat, mert Miklós, akit maga is olyan jól ismert”... — különösen ezt a részt tudta volna jól hangsúlyozni, legalábbis a kollégáknak való elmesélés közben, s ironikusan kiemelni, a „maga is jól ismert”-jét, különösen akkor, ha az illető hölgy­ről tudhatta vagy (sejthette volna, hogy Miklósnak is megvolt. Most azonban zavaróban bemutatkozott. — No és — mondta a bölgy, mintegy jelezve, hogy ez a név neki semmit nem mond — nem tudja vélet­lenül, hogy a házigazda hova lett? Akkor már mellette állt az Öreg, a sárgászöld fürdő­lepedőben, amely még mindig úgy volt rajta, mint egy római tóga. Szelíden kitolta az előszobába Ambrust, s ott mondta: — Tudom, hogy a kíváncsiság foglalkozási ártalom, de légy szíves menj le a kocsihoz, és ott várj! öt perc múlva ott leszek! — Jó, de gyere azonnal! Senkinek nem szóltam, sen­ki nem tudja, a család sem.... meg te tudod, hogy ki másnak kell még szólni. Ja, én már a pártközpontot fölhívtam. — Abban Jáiztos voltam — morogta az öreg. Vissza­ment. Márta már ’kikészítve, cigarettázva állt az ab­laknál, de amikor bejött^ a cigarettát gondosan a hamu­tartóba tette, hozzáfutott és kislányoskodva a nyakába csimpaszkodott. Az öreg szinte ellökte. A nő már-már meg akart sértődni, de ő megelőzte: — Márta, ne! Most ne! Inkább segíts! Most igazán. Miklóst valami nagy baj érte, talán meghalt! — Milyen Mik... — Na ne hülyéskedj velem, nem tudod, hogy kiről van szó? — csattant fel az Öreg. — Té ne hülyéskedj — csattant vissza Márta, mert veszekedésben gyorsabban járt az agya. — ^Miklóssal reggel beszéltem. Személyesen. Elmondtam neki, hogy idejövök hozzád. SzájoncSokolt és a pofámba röhögött. Ha tudni akarod... A öreg' sóhajtott egyet. —1 Márta, most ne! Könyörgöm, most ne! Ismerem Ambrust, igazán ki van borulva, tudom milyen az, ami­kor csak műhiszti van rajta, most valami tényleg tör­tént. Valami igazi nagyon rossz! Idefigyelj, én beülök a kocsiba és megyek egyenesen —... y-be, Ambrrst el­küldöm a feleségéhez, anyjához meg az apjához, Amb­rus Tamással együtt menjen! Te pedig, ha tudod, érd el Zsut, érted? (Folytatjuk) \

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom