Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)
1979-09-09 / 211. szám
Laemltó Pál Mennyei felújítás r> ktelen ricsaj ugrasztottja ta fel. Maga számára is olyan váratlanul ug- 'rott talpra, hogy nem maradt ideje meggondolni mit is álmodott. A csörömpölés, az üvegtörés, meg az állatok marakodása visszahozhatatlanul elűzte az álomképeket. Mert mihelyt meztelen talpa a hideg, siferszemetes padlót érte, nyomban tudta mi történt, s nem is. annyira az izgatta, hanem az álom elveszítése. Az éjszaka kellős közepén szinte elviselhetetlennek tűnt az a hiányérzet, amit az álom tu- datosíthatatlansága okozott, nem úgy mintha reggel lenne, amikor is a nekilendülő nap mindent bepótolóan és feled- tetően elsodorja az éjszaka megfoghatatlan jelenéseit. Éjfél után lehet, állapította meg a hűvösségből. Az elmúlt hetekben (hetekben? hónapokban !) megbízható gyakorlatra tett szert az óra megállapításában, riadjon fel bármely szakában az éjszakának. Reménye volt rá, hogy az elhúzódó (végeláthatatlan?) felújítás tovább csiszolja ilyetén képességeit. Effelőli meggyőződésében nagyot sóhajtott, majd elővigyázatosan kitapo- gatódzott az ajtóba, nehogy felköltse a két gyereket és a feleségét, aki egyébként görcsösen el akarta magával hitetni, hogy ő nem hallott semmit, s ő tulajdonképpen alszik. Magában sikert kívánt ehhez. Legalább ők aludjanak, merített erőt a várhatóan félórás álmatlanságához családfői nagylelkűségéből, Vajon most melyik macska és melyik kutya lehet? — tette fel magának a szinte megválaszolhatatlan kérdést. A helyes válaszadás nehézsége a környék sűrű beépítettségéből következett, ami egyben házőrzőkre és egerészekre vetítve tekintélyes számot tett ki. Sok macska és számosán a kutyák közül is, oda szokott hozzájuk mióta a felújítás tart. Illetve, hogy pontosak legyünk, nem is egészen azóta, hanem a kőművesmunkák kezdete óta. Ugyanis a szemetesvödrüket a kőművesek befogták malterhordásra, s azóta nylontasakokba kénytelenek gyűjteni a háztartás csekélyke hulladékát. Persze nem háborogtak a kisajátítás miatt, sőt ellenkezőleg. Igyekeztek kedvezően felfogni a helyzetet: ha ezzel a vödörhasználattal legalább egy nappal csökken a beköltözésig hátralevő idő, már megérte, biztatták egymást a feleségével. Gyűjtötték tehát a napi elenyésző szemetet a zacskóba. Mert mi is kerülhetett volna ilyen körülmények között bármiféle tárolóba is? Legfeljebb ha az esti parizerek héja nem, s némi kenyérmaradék, meg tejeszacskó. Ám ennyi éjszakáról éjszakára elegendő volt a környék kalandvágyé háziállatainak, hogy a lépcső mellé kitett zacskókat merészen és tolakodóan rendre átkutassák, — amiként ezen a kései órán is történt. —, ha nem vitte el lefekvés előtt az egészet az utcai kukába. Szerencsétlenebb volt a helyzet, ha a munkások napi italfogyasztásuk után az üvegeket is a szemetes mellé állították. Éjszaka megtörténhetett, hogy a guberáló állatok olyan ra- mazurit rendeztek, amely során az eldőlő, összeütődő üvegek akár el is törhettek. Hunyorogva kilépett az éjszakába. Kezdetben nem látott- semmit, csak egy macska felháborodott fujjolását hallotta, a kutyamorgást. Amint szeme megszokta a sötétet a két veszekedő között már megmerevedett a front., A macska felgörbült háttal harciasán várakozott, a kutya az okosabb tétovaságával azt latolgatta otthagyja-e méregzsák ellenfelét. A két állat patthelyzetét tenyere össze- ütésével oldotta fel: az éles csattanástól kétfelé elpucoltak. Hallotta, hogy ugyanakkor bent felesége alatt türelmetlenül megnyikordult a kényelmetlen és ideiglenes fekhely. Tehát neki sem sikerült e'aíudnia, gondolta. Hogy ne zökkentse ki még inkább a maga visszakászálódásával, kiállt az udvarra és a csillagokat né«: te. Már megbízhatóan, mondhatni kitűnően eligazodott az éjszakai égbolton. Még tavasz volt, amikor egy hasonló éjszaka hosszú és kínzó ébrenléte után beszerezte az elérhető alapfokú csillagászati könyveket. Volt ideje megbarátkozni a tavaszi csillagképekkel. , Sikerült kiegészítenie a Göncölszekér unalomig ismert képét, hogy Nagy Medve legyen belőle. De mégis a Szüzet és az Oroszlánt szerette, mert ahhoz el kellett távolodnia a háztól és az utcai világítástól. mert az égbolt alján levő csillagokat csak így láthatta. Ilyenkor fedezte fel igazán az éjszaka természetét, amelyről egyre többet és többet tudott, s időnként, ha az erőmű és az ötvözetgyár nehéz füstje nem takarta, még a Kehely és a Holló csillagalakzatokat is látni vélte. Aztán eljött a nyár, s a felfordulás még általánosabbá vált, az alvás feltételei pedig utópiákká. Csodálni kezdte a Hattyú méltóságteljes szárnyalását, érezte a Sas repülésében a ragadozó célratörését és energiáját, tudott mosolyogni a Delfin játékosságán, s az Északi korona ékszerszépsége gyönyörködtette.' A hiányzó két évszak csillagtérképeit már előre tanulmányozta. Most, miután sorra köszöntötte égi ismerőseit, csillag- szögtávolságok mérésével szoktatta magát a valóságos arányokhoz, majd a Tejút kékesfehér foltrendszerét tanulmányozta. B izonyos idő elteltével lefeküdt, s szárnyaló örömmel tapasztalta, hogy az álom kegyelmébe fogadja. Csak a kutya vissza ne jöjjön, gondolta még, miközben egyre emelkedett, szárnytalan, csapkodás nélküli repüléssel. A Canis Minor és Canis Major különben is csak télen esedékes, nyugtatta magát egy sokkal nagyobb magasságban. Ezen persze, meglepődött, mert sose szokott modoros lenni. Nem értette, hogy az Orionnak, a téli, jellegzetes csillagképének, két örök kísérőjét, a kutyáknak a nevét, a Nagy Kutyát és a Kis Kutyát miért mondja latinul. Aztán csak emelkedett tovább, egyre magasabbra, ismeretlen csillaghalmazok között, mígnem a Kígyó farka (Serpens Cauda) fölött minden megpróbáltatás nélkül bejutott a Tejút két ága közé, erre a hatalmas folyosóra, amely friss mészszagot árasztott, s számtalan ajtó nyüt belőle jobbra is, balra is. Alig tekintett szét és indult meg tétován, máris felrúgott egy vödröt, amiből a fandli messzire repült, a vödör tartalma pedig kifolyt, majd a malter nehézkességével alázuhogott, valahová a világegyetembe. Megelégedésére a vödör azonban maradt, s nem kis meglepetéssel ismerte föl, hogy ez az ő vödrük. Kézbevette, majd örömét kifejezendő, lóbálva megindult vele, végig a beláthatatlan folyosón. Ám jókedve nem tartott soká, mert kivágódott mellette egy jobb oldali ajtó és egy cájgnadrágos fiatal férfi nevetve, de mint, akit kergetnek, rohantában nekiütközött, kiverve kezéből a vödröt, ami csörömpölve végiggurult a folyosón és elenyészett a folyosó perspektívavonalainak találkozási csomópontjában. A férfi bocsánatot sem kért, hanem bevágódott a szemközti ajtón, amögül kiabálta: — Egy kis malter, egy kis mész! Józsikának nincsen ész! Józsika hamarosan meg is jelént az előbbi ajtó keretében. Másodpercnyi pillantásra méltatta csupán a vödör elvesztésén sajnálkozó idegent, arcán az üdvözöltek bárgyú mosolyával, majd dörömbölni kezdett az ajtón, amely mögül a kitartó csúfolódás hallatszott. ökle. tenyere, majd válla egyre fehérebb lett, amint a frissen festett ajtón át be akart hatolni. Szinte elviselhetetlen volt nézni, ahogy tönkreteszi a nemrég befejezett munkát. Föl is lélegzett, amikor a kőművesnek az ajtó betörése nélkül sikerült behatolnia. Ám társa a szomszédos ajtón megszökö(tt, ki a folyosóra és be a másik oldalon a szemközti ajtón. És ez így ment egyik oldalról át a másikra, ő pedig haladt a nyomukban, és a folyosó még semmit sem fogyott. Legfeljebb a megfigyelőképessége élesedett, ami által felfedezte a kicserélésre szoruló ajtótokokat, amelyeket a friss festésből ítélve már nem fognak kicserélni; felfedezte a meszelés hibáit, amelyek alól viharfelhőcafatok lógtak ki; felfedezte a tömítetlen falrepedéseket, lyukakat, amelyeken át csillagfényeket látott; lába alatt tarjagos volt a linóleum, mintha az Atlaszhegység fölött járna. Haladt előre a végtelen folyosón, miközben előtte a festő és a kőműves egymást kergette, egyik ajtón be, másik ajtón ki. Háta mögött megtelt a folyosó, festők, kőművesek, parkettások,' vízvezeték-szerelők, ácsok, bádogosok és ki tudja még hányféle építőipari szakma képviselői ültek ki a felhőhalmokra, és evés, iddogálás közben nagyokat nevettek a két kergetődzőn. Időnként, ha több üveg is kifogyott (sörösek, borosak, pálinkások), elgurították mellette az üreseket, abba az irányba, amerre a vödre is eltűnt az enyész- pontban. Így haladt végig a hosszúhosszú Tejút-folyosón, s már kezdte unni, amikor szemben veié az enyészpontból, ahol a vödre eltűnt, egyre növekedőén közeledett feléje egy sem férfi, sem nő, de tekintélyes alak. Ám sem az előtte gyermekmódra hancúrozók, sem a mögötte evő, ivó, nevetgélő társaság nem zavartatta magát. A jelenség határozottan feléje tartott. — Magáé ez a vödör? — kérdezte számortkérően. — Máskor ne veszítse el, mert zavart okoz a visszajuttatott üvegek osztályozásában. Azzal visszakapta hán óhajtott vödrét. Ezután feleletek következtek. Mintha álmodna, sóira választ kapott mindenre, amit rövid tapasztalatszerzést ideje alatt meg akart volna kérdezni — holott egyáltalán nem hagyta el a száját kérdés, fogalmazgatni is akkor kezdte magában az észrevételeit. A sem férfi, sem nő küllemű lény, aki egyébként széles karszalagot yiselt, Rendész felirattal, többek között azt mondta: — Ne méltatlankodjék alaptalanul. Alapelvünk, hogy a Mennyei Ingatlankezelő Vállalatnál játszani is engedjük fiainkat. A hangulat mindennél fontosabb. Örök az életünk, tehát minden elvégezhető — azzal eltűnt arrafelé, ahonnan jött. — Még nem válaszolt mindenre! — kiáltott utána, de hiába. Gondolt egyet, jól meglengette a vödröt és teljes erőből elhajította a folyosó enyészpontja felé, hátha erre újból előjön a rendész. — Legalább oldalba ne vágj, ha már nem tudsz nyugton maradni — ébresztette föl a felesége. orgott valamit, majd fölkelt. Kint már pir- kadt. Halványultak a csillagok. Leült a lépcsőre, elszívott egy cigarettát. Amikor messzire ellőtte a csikket, már nem világított g parazsa. Szinte megvirradt. Üjabb- ra gyújtott, mert tartott tőle, hogy a felesége még ébren van. Akkor pedig kezdődne a szokásos fejmosás, amiből már elege van. Hogy tudniillik más már elment volna az Atyaúristenhez is, csakhogy csinálják másként, ahogy munkát kell, csak az ilyen nem megy el, mert élhetetlen, az ilyentől akkor is itt lesznek még, mire megvénülünk ... És így tovább, és így tovább. Ezt pedig nem kívánta. Megvárta hát míg a hajnalsugár teljes pompájában feljön az égre. Nappal mégis minden elviselhetőbb. . Kokas Ignác: „A barátság asztala”: Háború (olaj). Gyógyító muzsika Kedvenc zenéjük segítségével gyógyíthatók a szélütés következtében megbénult betegek — mondta egy nyugatnémet zeneprofesszor, aki egyetemén „Zenés terápia” címmel tanfolyamot indított, az új terápia ismertetése céljából. Hermann Rauhe professzor, a hamburgi konzervatórium igazgatója, mint elmondta, öt évvel ezelőtt hallott először a zene gyógyító hatalmáról. Pákolitz István; Törlesztés Gyükén, kertünkben napok óta cseresznyéznek a rigók. Nem hessegetem el őkelméket, noha pocsékolják is a potya-elemózsiát. Bőven ajkad törlesztenivalóm: ötvenkilenc nyáron át térítésmentesen élveztem soha meg nem unható koncertjüket. Egy volt tiszt, akinek szélütés következtében komoly orvosi kezelés ellenére bénák maradtak a lábai, ifjúkorának egyik népszerű slágere hallatán dobolni kezdte lábával a ritmust. A fizikoterápikusok megdöbbenésére az idős tiszt ezután felállt, s átsétált a szobán, miközben tovább szólt a zene. Tanulmányozta a zenének a szív és az agy tevékenységére gyakorolt hatását, s ' az évszázadokon keresztül különböző időkben kedvelt melódiák szerkezetét. «-Meg akartam tudni, melyik zene milyen hatással van a különböző betegekre” — mondotta. Rauhe szerint a kedvelt melódiák nagy része — a klasszikusok és a könnyűzeneiek egyaránt — hat hangjegynyi ugrással kezdődnek: így van ez Liszt „Szerelmi álmok”-jában csakúgy, mint a „Tea kettesben”, vagy a Beatlesek „Girls, girls, girls” c. számában. Rauhe szerint azok a zeneszámok alkalmazhatók a legsikeresebben, amelyek a betegek ifjúkorában voltak népszerűek. „Bár a felfedezések általános rendszerbe foglalhatók, az agy- és szívembólia miatt megbénult betegek számára egyéni zenei terápiát kell alkalmazni-« — mondta Rauhe. Egy béna berlini üzletembernek Rauhe először foxtrott, majd csa-csa-csa, majd tangó ritmusban játszotta el a „Tea kettesben”-t. „Amikor rumba ritmusban játszottam, az ember ütemesen dobolni kezdett, lábaival — a bénával is —, s röviddel ezután már járni is tudott" — mondta Rauhe.
