Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

Laemltó Pál Mennyei felújítás r> ktelen ricsaj ugrasztot­tja ta fel. Maga számára is olyan váratlanul ug- 'rott talpra, hogy nem maradt ideje meggondolni mit is ál­modott. A csörömpölés, az üvegtörés, meg az állatok ma­rakodása visszahozhatatlanul elűzte az álomképeket. Mert mihelyt meztelen talpa a hi­deg, siferszemetes padlót ér­te, nyomban tudta mi történt, s nem is. annyira az izgatta, hanem az álom elveszítése. Az éjszaka kellős közepén szin­te elviselhetetlennek tűnt az a hiányérzet, amit az álom tu- datosíthatatlansága okozott, nem úgy mintha reggel lenne, amikor is a nekilendülő nap mindent bepótolóan és feled- tetően elsodorja az éjszaka megfoghatatlan jelenéseit. Éjfél után lehet, állapította meg a hűvösségből. Az el­múlt hetekben (hetekben? hó­napokban !) megbízható gya­korlatra tett szert az óra megállapításában, riadjon fel bármely szakában az éjszaká­nak. Reménye volt rá, hogy az elhúzódó (végeláthatatlan?) felújítás tovább csiszolja ilye­tén képességeit. Effelőli meg­győződésében nagyot sóhajtott, majd elővigyázatosan kitapo- gatódzott az ajtóba, nehogy felköltse a két gyereket és a feleségét, aki egyébként gör­csösen el akarta magával hi­tetni, hogy ő nem hallott semmit, s ő tulajdonképpen alszik. Magában sikert kívánt ehhez. Legalább ők aludjanak, merített erőt a várhatóan fél­órás álmatlanságához család­fői nagylelkűségéből, Vajon most melyik macska és melyik kutya lehet? — tet­te fel magának a szinte meg­válaszolhatatlan kérdést. A helyes válaszadás nehézsége a környék sűrű beépítettségéből következett, ami egyben ház­őrzőkre és egerészekre vetít­ve tekintélyes számot tett ki. Sok macska és számosán a kutyák közül is, oda szokott hozzájuk mióta a felújítás tart. Illetve, hogy pontosak legyünk, nem is egészen azó­ta, hanem a kőművesmunkák kezdete óta. Ugyanis a szeme­tesvödrüket a kőművesek be­fogták malterhordásra, s azó­ta nylontasakokba kénytelenek gyűjteni a háztartás csekély­ke hulladékát. Persze nem háborogtak a kisajátítás mi­att, sőt ellenkezőleg. Igyekez­tek kedvezően felfogni a hely­zetet: ha ezzel a vödörhasz­nálattal legalább egy nappal csökken a beköltözésig hátra­levő idő, már megérte, biztat­ták egymást a feleségével. Gyűjtötték tehát a napi el­enyésző szemetet a zacskóba. Mert mi is kerülhetett volna ilyen körülmények között bár­miféle tárolóba is? Legfeljebb ha az esti parizerek héja nem, s némi kenyérmaradék, meg tejeszacskó. Ám ennyi éj­szakáról éjszakára elegendő volt a környék kalandvágyé háziállatainak, hogy a lépcső mellé kitett zacskókat meré­szen és tolakodóan rendre át­kutassák, — amiként ezen a kései órán is történt. —, ha nem vitte el lefekvés előtt az egészet az utcai kukába. Sze­rencsétlenebb volt a helyzet, ha a munkások napi italfo­gyasztásuk után az üvegeket is a szemetes mellé állították. Éjszaka megtörténhetett, hogy a guberáló állatok olyan ra- mazurit rendeztek, amely so­rán az eldőlő, összeütődő üve­gek akár el is törhettek. Hunyorogva kilépett az éj­szakába. Kezdetben nem lá­tott- semmit, csak egy macska felháborodott fujjolását hal­lotta, a kutyamorgást. Amint szeme megszokta a sötétet a két veszekedő között már megmerevedett a front., A macska felgörbült háttal har­ciasán várakozott, a kutya az okosabb tétovaságával azt la­tolgatta otthagyja-e méreg­zsák ellenfelét. A két állat patthelyzetét tenyere össze- ütésével oldotta fel: az éles csattanástól kétfelé elpucol­tak. Hallotta, hogy ugyanak­kor bent felesége alatt türel­metlenül megnyikordult a ké­nyelmetlen és ideiglenes fek­hely. Tehát neki sem sikerült e'aíudnia, gondolta. Hogy ne zökkentse ki még inkább a maga visszakászálódásával, kiállt az udvarra és a csilla­gokat né«: te. Már megbízhatóan, mond­hatni kitűnően eligazodott az éjszakai égbolton. Még tavasz volt, amikor egy hasonló éj­szaka hosszú és kínzó ébren­léte után beszerezte az elér­hető alapfokú csillagászati könyveket. Volt ideje megba­rátkozni a tavaszi csillagké­pekkel. , Sikerült kiegészítenie a Göncölszekér unalomig is­mert képét, hogy Nagy Med­ve legyen belőle. De mégis a Szüzet és az Oroszlánt sze­rette, mert ahhoz el kellett távolodnia a háztól és az utcai világítástól. mert az égbolt alján levő csillago­kat csak így láthatta. Ilyen­kor fedezte fel igazán az éj­szaka természetét, amelyről egyre többet és többet tudott, s időnként, ha az erőmű és az ötvözetgyár nehéz füstje nem takarta, még a Kehely és a Holló csillagalakzatokat is látni vélte. Aztán eljött a nyár, s a felfordulás még ál­talánosabbá vált, az alvás feltételei pedig utópiákká. Csodálni kezdte a Hattyú méltóságteljes szárnyalását, érezte a Sas repülésében a ragadozó célratörését és ener­giáját, tudott mosolyogni a Delfin játékosságán, s az Északi korona ékszerszépsége gyönyörködtette.' A hiányzó két évszak csillagtérképeit már előre tanulmányozta. Most, miután sorra köszön­tötte égi ismerőseit, csillag- szögtávolságok mérésével szoktatta magát a valóságos arányokhoz, majd a Tejút ké­kesfehér foltrendszerét tanul­mányozta. B izonyos idő elteltével lefeküdt, s szárnyaló örömmel tapasztalta, hogy az álom kegyelmébe fo­gadja. Csak a kutya vissza ne jöjjön, gondolta még, mi­közben egyre emelkedett, szárnytalan, csapkodás nélkü­li repüléssel. A Canis Minor és Canis Ma­jor különben is csak télen ese­dékes, nyugtatta magát egy sokkal nagyobb magasság­ban. Ezen persze, meglepő­dött, mert sose szokott modo­ros lenni. Nem értette, hogy az Orionnak, a téli, jellegze­tes csillagképének, két örök kísérőjét, a kutyáknak a nevét, a Nagy Kutyát és a Kis Kutyát miért mondja la­tinul. Aztán csak emelkedett tovább, egyre magasabbra, ismeretlen csillaghalmazok között, mígnem a Kígyó far­ka (Serpens Cauda) fölött minden megpróbáltatás nél­kül bejutott a Tejút két ága közé, erre a hatalmas folyo­sóra, amely friss mészszagot árasztott, s számtalan ajtó nyüt belőle jobbra is, balra is. Alig tekintett szét és in­dult meg tétován, máris fel­rúgott egy vödröt, amiből a fandli messzire repült, a vö­dör tartalma pedig kifolyt, majd a malter nehézkessé­gével alázuhogott, valahová a világegyetembe. Megelégedé­sére a vödör azonban maradt, s nem kis meglepetéssel is­merte föl, hogy ez az ő vöd­rük. Kézbevette, majd örömét kifejezendő, lóbálva megin­dult vele, végig a beláthatat­lan folyosón. Ám jókedve nem tartott soká, mert kivá­gódott mellette egy jobb ol­dali ajtó és egy cájgnadrágos fiatal férfi nevetve, de mint, akit kergetnek, rohantában nekiütközött, kiverve kezéből a vödröt, ami csörömpölve végiggurult a folyosón és el­enyészett a folyosó perspek­tívavonalainak találkozási csomópontjában. A férfi bo­csánatot sem kért, hanem be­vágódott a szemközti ajtón, amögül kiabálta: — Egy kis malter, egy kis mész! Józsikának nincsen ész! Józsika hamarosan meg is jelént az előbbi ajtó kereté­ben. Másodpercnyi pillantás­ra méltatta csupán a vödör elvesztésén sajnálkozó ide­gent, arcán az üdvözöltek bárgyú mosolyával, majd dö­römbölni kezdett az ajtón, amely mögül a kitartó csúfo­lódás hallatszott. ökle. te­nyere, majd válla egyre fehé­rebb lett, amint a frissen festett ajtón át be akart ha­tolni. Szinte elviselhetetlen volt nézni, ahogy tönkreteszi a nemrég befejezett munkát. Föl is lélegzett, amikor a kő­művesnek az ajtó betörése nélkül sikerült behatolnia. Ám társa a szomszédos ajtón megszökö(tt, ki a folyosóra és be a másik oldalon a szem­közti ajtón. És ez így ment egyik oldalról át a másikra, ő pedig haladt a nyomukban, és a folyosó még semmit sem fogyott. Legfeljebb a megfigyelőképessége élese­dett, ami által felfedezte a kicserélésre szoruló ajtótoko­kat, amelyeket a friss festés­ből ítélve már nem fognak kicserélni; felfedezte a mesze­lés hibáit, amelyek alól vi­harfelhőcafatok lógtak ki; felfedezte a tömítetlen falre­pedéseket, lyukakat, amelye­ken át csillagfényeket látott; lába alatt tarjagos volt a li­nóleum, mintha az Atlasz­hegység fölött járna. Haladt előre a végtelen folyosón, mi­közben előtte a festő és a kő­műves egymást kergette, egyik ajtón be, másik ajtón ki. Háta mögött megtelt a folyosó, fes­tők, kőművesek, parkettások,' vízvezeték-szerelők, ácsok, bá­dogosok és ki tudja még hányféle építőipari szakma képviselői ültek ki a felhőhal­mokra, és evés, iddogálás köz­ben nagyokat nevettek a két kergetődzőn. Időnként, ha több üveg is kifogyott (sörö­sek, borosak, pálinkások), el­gurították mellette az ürese­ket, abba az irányba, amerre a vödre is eltűnt az enyész- pontban. Így haladt végig a hosszú­hosszú Tejút-folyosón, s már kezdte unni, amikor szemben veié az enyészpontból, ahol a vödre eltűnt, egyre növeke­dőén közeledett feléje egy sem férfi, sem nő, de tekin­télyes alak. Ám sem az előt­te gyermekmódra hancúrozók, sem a mögötte evő, ivó, ne­vetgélő társaság nem zavar­tatta magát. A jelenség hatá­rozottan feléje tartott. — Magáé ez a vödör? — kérdezte számortkérően. — Máskor ne veszítse el, mert zavart okoz a visszajuttatott üvegek osztályozásában. Azzal visszakapta hán óhaj­tott vödrét. Ezután feleletek következ­tek. Mintha álmodna, sóira választ kapott mindenre, amit rövid tapasztalatszerzést ideje alatt meg akart volna kérdezni — holott egyáltalán nem hagyta el a száját kér­dés, fogalmazgatni is akkor kezdte magában az észrevé­teleit. A sem férfi, sem nő küllemű lény, aki egyébként széles karszalagot yiselt, Ren­dész felirattal, többek között azt mondta: — Ne méltatlankodjék alaptalanul. Alapelvünk, hogy a Mennyei Ingatlankezelő Vállalatnál játszani is enged­jük fiainkat. A hangulat mindennél fontosabb. Örök az életünk, tehát minden el­végezhető — azzal eltűnt ar­rafelé, ahonnan jött. — Még nem válaszolt min­denre! — kiáltott utána, de hiába. Gondolt egyet, jól meg­lengette a vödröt és teljes erőből elhajította a folyosó enyészpontja felé, hátha erre újból előjön a rendész. — Legalább oldalba ne vágj, ha már nem tudsz nyugton maradni — ébresz­tette föl a felesége. orgott valamit, majd fölkelt. Kint már pir- kadt. Halványultak a csillagok. Leült a lépcsőre, elszívott egy cigarettát. Ami­kor messzire ellőtte a csikket, már nem világított g para­zsa. Szinte megvirradt. Üjabb- ra gyújtott, mert tartott tőle, hogy a felesége még ébren van. Akkor pedig kezdődne a szokásos fejmosás, amiből már elege van. Hogy tudniil­lik más már elment volna az Atyaúristenhez is, csakhogy csinálják másként, ahogy munkát kell, csak az ilyen nem megy el, mert élhetetlen, az ilyentől akkor is itt lesz­nek még, mire megvénü­lünk ... És így tovább, és így tovább. Ezt pedig nem kívánta. Megvárta hát míg a hajnalsugár teljes pompájá­ban feljön az égre. Nappal mégis minden elviselhetőbb. . Kokas Ignác: „A barátság asztala”: Háború (olaj). Gyógyító muzsika Kedvenc zenéjük segítségé­vel gyógyíthatók a szélütés kö­vetkeztében megbénult bete­gek — mondta egy nyugat­német zeneprofesszor, aki egyetemén „Zenés terápia” címmel tanfolyamot indított, az új terápia ismertetése cél­jából. Hermann Rauhe pro­fesszor, a hamburgi konzerva­tórium igazgatója, mint el­mondta, öt évvel ezelőtt hal­lott először a zene gyógyító hatalmáról. Pákolitz István; Törlesztés Gyükén, kertünkben napok óta cseresznyéznek a rigók. Nem hessegetem el őkelméket, noha pocsékolják is a potya-elemózsiát. Bőven ajkad törlesztenivalóm: ötvenkilenc nyáron át térítésmentesen élveztem soha meg nem unható koncertjüket. Egy volt tiszt, akinek szél­ütés következtében komoly orvosi kezelés ellenére bénák maradtak a lábai, ifjúkorának egyik népszerű slágere halla­tán dobolni kezdte lábával a ritmust. A fizikoterápikusok megdöbbenésére az idős tiszt ezután felállt, s átsétált a szo­bán, miközben tovább szólt a zene. Tanulmányozta a zenének a szív és az agy tevékenységé­re gyakorolt hatását, s ' az évszázadokon keresztül külön­böző időkben kedvelt melódi­ák szerkezetét. «-Meg akartam tudni, melyik zene milyen ha­tással van a különböző bete­gekre” — mondotta. Rauhe szerint a kedvelt melódiák nagy része — a klasszikusok és a könnyűzeneiek egyaránt — hat hangjegynyi ugrással kezdődnek: így van ez Liszt „Szerelmi álmok”-jában csak­úgy, mint a „Tea kettesben”, vagy a Beatlesek „Girls, girls, girls” c. számában. Rauhe sze­rint azok a zeneszámok alkal­mazhatók a legsikeresebben, amelyek a betegek ifjúkorában voltak népszerűek. „Bár a felfedezések általános rend­szerbe foglalhatók, az agy- és szívembólia miatt megbénult betegek számára egyéni zenei terápiát kell alkalmazni-« — mondta Rauhe. Egy béna berlini üzletem­bernek Rauhe először foxtrott, majd csa-csa-csa, majd tan­gó ritmusban játszotta el a „Tea kettesben”-t. „Amikor rumba ritmusban játszottam, az ember ütemesen dobolni kezdett, lábaival — a bénával is —, s röviddel ezután már járni is tudott" — mondta Rauhe.

Next

/
Oldalképek
Tartalom