Nógrád. 1979. szeptember (35. évfolyam. 204-229. szám)
1979-09-08 / 210. szám
Ahogy hell Fontoskodó!* Az akcióprogram összeállításakor a vezetőség javaslatára, sőt szelíd kényszerére fogadta el egy pontnak az alapszervezet a Nagy Munkát. A KISZ-títkár a területi bizottság kérésére is hivatkozott, de főképp arra, milyen hasznos lenne a köz számára, ha vállalnák. Nem is olyan nagy dolog az egész; mondta, nincsenek komplikált teendők, fő a jó szervezés. No, abban nem is lehetett hiba. Operatív bizottságot alakítottak, mely összehangolta a várható időjárást, a szerszámbeszerzési lehetőségeket, a gyülekezés helyét, a kóla-, szendvicsellátást ég még számtalan tényezőt, melyek szavatolni hivatottak a sikert. Mindennek felelőst jelöltek ki, s így egyre többen lettek. Miután mindezt számtalan piszkozat után végre írásba foglalták, a bizottság terepszemlére indult, a leendő létesítményhez. Még éppen jókor érkeztek — az utolsó simítósokhoz, Az alapszervezet néhány, a bizottságból kimaradt tagja apródonként, lassan, lépésben haladva elvégezte azt, amit a bizottság egyvégtében akart „lerendezni” — talán időtakarékosságból, .. Sajnos egyáltalán nem ifjúsági jelenségről van szó. Bizonyíthatja ezt például az illegális parkok esete. Az új lakótelepre költözőknek megtiltották, hogy a társasházaik körül levő, építkezési törmelékkel, hulladékkal borított kies terep közös munkával való rendezése után virágokat ültessenek, kis homokozót létesítsenek, mondván: a területekre rendezési terv vah, s ha eljő az ideje, annak szellemében alakítandó ki a környék. Legtöbben figyelmen kívül hagyták a tilalmat, s ennek következtében most családjukkal együtt kapujuktól két lépésre már a zöldben pihenhetnek. Akik nem merték, vagy nem akarták megelőzni a — közben többször változó — rendezési tervet, azok évekig nézhették a kopár földet az ablakuk alatt..,. Tévedés ne essék! E sorok nem a hűbelebalázs-mun- kát szándékoznak dicsérni.'Nem azok mellett törnek lándzsát, akik magukat okosabbnak vélvén, notórikusan mást tesznek, mint amit az irányítás kér tőlük. Itt arról van inkább szó, hogy ha valahol pezseg a munkakedv, s ez a legtöbb kollektívában felfedezhető valamilyen formában, akkor ezt a kapacitást ki kell használni. Ha nincs „kéznél” megfelelő lehetőség, akkor keresni kell! Ami a szervezést illeti, kétség kívül alapvetően szükséges, de ha túlságosan fetisizáljuk, öncéllá válik. Hogy saját létjogosultságát igazolja, hatványozottan bonyolulttá lesz, végül már a kollektíva nagyobb részének feladatot ad, elvonva ezzel az energiákat magától a munkától. A szervezésnek tehát meg kell maradnia a gyakorlatias keretek között! Igyekeznie kell minden akadályt figyelembe venni, és lehetőség szerint elhárítani, de nem szabad figyelmen kívül hagynia — különösen fiatalok esetében ~ a vállalkozókedvűek alkotó türelmetlenségét, s lendületét, mely sok elháríthatatlannak tűnő akadályon átsegíthet. Természetesen csak akkor, ha ez a kedv, a hajtóerő megmarad, s nem múlik ki a szervezést olykor csak fedőtevékenységként viselő időhúzástól. —r.—e. bök mindent ki lehet bírni JNem szeretem, ha sajnálnak ••• — Bacsa Lászlót keresem. — Én vagyok — mondja a huszonöt év körüli fiatalember, s a lakásba invitál. — Menjen csak, először egyenesen, aztán balra. Ne zavartassa magát, nekem egy kicsit nehezen megy. 1977. április 21. Este volt. A 2. sz. Volán gépkocsivezetője Debrecenből jött hazafelé. Miután leadta a kocsit, vonatra ült. Hatvanban leszállt. Annyira emlékszik, hogy hogy jutott el a peronig, utána már csak a kórházban tért magához. Láb nélkül. — A szüleim nem tudtak semmiről. Csak később jöttek be hozzám. Az anyám rosszul lett, amikor megtudta, hogy amputálni kellett a lábam. Én azt mondtam, hogy el van törve, a főorvostól tudta meg az_ igazat. — Hogyan tette túl magát az első megrázkódtatáson? — Nem akartam elhinni, hogy ez az egész velem történt meg. Rossz álomnak tűnt. Engem úgy ismert mindig a környezetem, mint egy eleven, élénk srácot... Talán azért nem keseredtem el, mert viszonylag nagy akaraterőm van. Kezdetben nem is volt alkalmam keseregni, mert vagy nagyon fájt, és akkor ezzel foglalkoztam, vagy nem fájt, akkor meg örültem a „pihenőnek”. Először az is- jó volt,- hogy ablak mellé kerültem, de később nagyon rossz lett. Láttam, hogy a többi ember ugyanúgy szaladgál az utcán, ahogy én azelőtt. — Végül mégis megtanult járni... — Ez Is csak akarat kérdése. Vannak, akik ha fáj, abbahagyják. Én nem hagytam abba. Egy idő után már megszokja az ember a fájdalmakat, közömbössé válik irántuk. » — Már nős volt? — Amikor a baleset történt, vőlegény voltam. Nagyon sokat segített a feleségem, illetve akkor még a menyasz- szonyom. A baleset után én már nem akartam a házasságot. ö akarta... Most már van egy 17 hónapos kislányunk. — Hogy fogadta a tágabb környezete, a falu, a barátai? — Mindenki sajnált. Nagyon rossz volt, mert én soha nem szerettem, ha sajnálnak. A barátaim? Megvannak a régi barátok, de valahogy más a kapcsolatunk, Kevesebbet találkozunk, eltávolodtunk egymástól. — Nyugdíjas. Sok a „szabad ideje”. Ki tudja használni?, — Soha nem unatkozom. Féltem a nyugdíjasévektől — persze nem ilyen nyugdíjra gondoltam —, hogy nem tudok mit kezdeni magammal. Most építkezünk. Építőanyag után járok. Olvasgatok, vagy Szilviával, akislányunkkal játszom. A baleset folytán van egy kocsim, azon is akad mindig bütykölni való. Ez az én állapotomban sokkal nehezebb, mint úgy egyébként. Nagyon jó, hogy a kocsi megvan, nélküle sokkal kevesebbet mozoghatnék. Ritkán iszom, mindig számítok rá, hogy még kocsiba kell ülnöm. Mert tudok ugyan járni, de ha sokat megyek, a vége felé már minden lépésért külön megszenvedek. Persze Igyekszem, hogy lehetőleg más ne vegye észre. Tudja, sok mindent ki lehet bírni... Sok mindent, ha van az emberben akarat, s ha ez az akarat visszhangra talál a környezetében. (veszprémi) üündisznóállás? Unatkozó ifjak Senki nem születik semmittevésre. Nem konzultáltam ugyan Czeizel professzorral, mégsem hinném, hogy az unalomnak, mint egyetlen időtöltési alternatívának génjei lennének. Ahogy az sem vitatható, hogy jó néhány felnőtt sem tud mihez kezdeni a szabad idejével. Az viszont valószínű, hogy az unatkozó fölnőttek ifjúkorukban tettek szert emé nem könnyen orvosolható micsodájukra. Az unalom afféle „pótcselekvés” mindenféle hasznos tevékenység ellen. Mint az utcán ácsorgés, vagy a nógrádi fiatalok körében is min.d népszerűbb italozás. Lecöve- kelnek valamelyik téren, s valami belső parancsszóra egyszer csak cikizni, később inzultálni kezdik a foglalatosságukban, kikapcsolódásukban örömüket találókat. A példa nyilván szélsőséges, hiszen szép számmal unatkoznak megyénkben szelíd, a légynek sem ártó fiatalok is. Köztük sokan olyanok, akik sokáig vártak arra, hogy bevonják őket valamibe, s mert ez nem történt meg —, ezért a sündisznóállás. Az ilyen srácok a legingergazdagabb környezetben is ásítanak, s blazirt képpel vallják: őket bizony az égvilágon semmi nem érdekli. Vagy ha mégis, azt gondosan eltitkolják, lévén így követeli a galeriszellem. Az unatkozó ember csak azt csinálja meg, ami a legszükségesebb. Legföljebb, ha arra ügyel, hogy ne jegyezzék a sereghajtók között. És itt van a kutya eltemetve: olyan munkát végez, amivel kezdettől nem vállal semmilyen közösséget! Elszegődött és kész. A vándormadár — legalább is kezdetben — azért cserél gazdát, hogy valahol úgy istenigazából maradásra bírják. Később már viszi a tehetetlensége. A föladatától állandó lázban, tettvágyban élő ember szabad idejében is matat valamivel, bütyköl, s még legalább két egyenértékű szenvedélye van. Vonaton olvas, s olyan embereket von maga köré, akik hasonló intenzitással élnek, mint ő. Tulajdonképpen ilyen nyitottan, a mestermunka elvégzésének igézetében kellene belépnie minden fiatalnak abba a bizonyos nagy életbe. Nemrégiben a nyári munkát vállaló tarján! diákokkal beszélgettem — négyből három munkavállaló nyolcadik osztályt végzett tanuló csak a pénzért vállal néhány hétre munkát. Persze akadtak szép számmal olyanok Is, akik nyíltan papírra vetették, hogy szeretnének tájékozódni, megismerkedni a munkáséletformával, s' lehetőség szerint több szakmával, hogy érettségi után ez megkönnyítse majd a pálya- választásukat. Tetten érni azt a pillanatot, amikor egy fiatal ember elveszti az érdeklődését, jóformán lehetetlen. Az azonban igenis észlelhető, ha valaki kezd elszakadni a közösségtől, világa beszűkül, társ- talan, kapcsolattalan. A játszótéren, ahová a gyerekeim óvoda után nagy csatakiáltés- sal rohannak, terzstag egy rabiátus anyuka, aki egyfolytában azt harsogja pöttömnyi lányának: játsszál már kicsikém ! Mintha néhány éves korban nem ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. — kertész — Japán diákság Az elmúlt húsz esztendőben Az egyetemek nyomasztóan Japánban — más fejlett or- szűkössé váltak, az előadóter- szágokhoz hasonlóan — év- mek túlzsúfoltak, az oktatás ről évre gyorsan nőtt a felső- színvonala fokozatosan romoktatásban résztvevő fiata- lik, mindez arra mutat, hogy lók száma. A kormányzat a japán felsőoktatás egyre azonban ezalatt csak igen kevésbé képes kielégíteni a szűkmarkúan emelte az ok-, jnegngyekedett igényeket, tatásra fordított összegeket. 7Ezeket a bajokat természetesen a diákok sínylik meg. A tandíjak például ma már az állami egyetemeken is meghaladják az évi 150 ezer jent (750 dollárt), míg a magán- egyetemeken ez az összeg többnyire félmillió Jennél is magasabb. Márpedig az ország egyetemi diákságának 80 százaléka ide jár. Hogy ez milyen megterhelést jelenthet egy japán családnak, arra elegendő csak egy adat: egy munkás évi jövedelmének egyötödét teszi ki ezeknek az egyetemeknek a tandíja. Természetesen az árak általános, % gyors emelkedése a tanulás más kiadásaiban is jelentke- Nemzedékek zik, hiszen a könyvek és az egyetemi jegyzetek rengeteg diák számára nehezen megfizethetőek. (avar) Pékek Bercelen Kis üzem a Nógrád megyei Sütőipari Vállalat berce- li péksége, ami mégis nevezetessé teszi, az a kenyér, amit itt készítenek. A sütöde náci kapacitása 25 mázsa, jó minőségű kétkilós kenyér. Mindössze 1250 darab. Nem is látszik soknak. Ez a mennvise? azonban tötíb, mint húsz bolt napi szükséglete és ezernél is több család mindennapi kenyere. Ha látnánk mennyi és milyen nehéz munka fekszik ezekben a ropogós, pirosra sült kétkilósokban, talán nem pazarolnánk el annyit belőle. Amikor arról faggatom a forró kemence mellett serénykedő, ám bőbeszédűnek nem éppen nevezhető pékeket, hogy mi a titka a jó bércéi! kenyérnek, azt a választ kapom: — Semmi különleges. Ügy csináljuk, ahogy kell! Ugye. milyen egyszerű! Semmi titokzatosság. rendkívüli újítás, szakmai trükk. Egyszerűen úgy dagasztják a tésztát, sütik a kenyeret, ahogyan kell. Mindenki legnagyobb megelégedésére. Néha — ünnepek előtt, szombatonként —, amikor 50 —Ö0 mázsa kenyérre is szükség van, 12 óráznak. Ezt hívják „meiégváltás”-nak. Melegen adják át egymásnak a sütőlapátot. Mert a kenyér nem hiányozhat senkinek az asztaláról. Mielőtt bárki azt . hinné: könnyű nekik, öreg mesterek, akik évtizedek óta végzik ezt a munkát, kisujjukban a szakma minden csínjával- bínjával, eláruljuk a nevüket és korukat: Katona István 32, György'István 22, Makrai István 25 és Glózik László 2J éves. ök négyen azok, akik úgy végzik munkájukat ahogy kell! Érdemes odafigyelni rájuk. S talán a példájukat sem. ártana követni, — zilahy — Anekdo'a Goethéről Goethe egyszer nem nagyon hízelgőén nyilatkozott egy fiatal költő verseiről. — Mester, hiszen én ezekbe a versekbe beleadtam egész szivem és lelkem! — mondta az összetört szerző. —• Kedves barátom — válaszolta Goethe —, mindehhez, még egy kis tehetséget Is kellett volna adnia! Néhány perc múlva, a közeli postáról kijövet, látom, hogy a rendőrkocsi, miután a gyalogátkelő előtt szabad utat várt magának, nekilódul s elhajt a Kálvin tér felé. Hátul ketten ülnek, ez innensőnek valami narancsszín csomag van a kezében. Az intermezzo után mintegy varázsütésre újra nyüzsögni kezd a lemezbolt előtti járdaszakasz. Csak most látom igazán, mennyien vannak. A Járókelők — ebben az órában ugyancsak van belőlük tengernyi — alig férnek . a fekete- árusoktól-kuncsaftoktól: mérgesen, türelmetlenül lökdösik őket el útjukból. Kirakathoz lépnék egy árat megnézni, ingerült hölgy nyo- makszik elébem: véletlenül felfedezte vagy nyolcadikos korú fiát, aki két lemezzel a hóna alatt, a haverjával együtt cigarettázva a fal mellett álldogál. Ijedt mentegetőzés, magyarázkodás, hogy mondtam, hogy ezt a két vackot el fogom adni. és egy kazettát is kihoztam. Az anya egyik kezéből a másikba veszi a táskáját és lesújtva elmegy. A gyerek félszegen a haverra mosolyog: — Tudják otthon, hogy ezt Piac a járdán (2.) csinálom... Azt is, hogy cigizek. Nem téma.., Nagy kövér asszony forgolódna nehézkesen, súlyos csomagjaival az emberbolyban: — Faszappan, garbó, törülköző nem kell senkinek? Rá se néznek. Egy sebesarcú pofa, aki egy Luisa Fernandez nagy-kislemezzel őgyeleg mindhiába, arrogánsán rászól: — Tessék innen elmenni! Nem vagyunk a Keletinél. Kérem, ez hanglemezpiac! Tessék innen elmenni! Valaki ismerősen köszön, listát lógat elém, végignézem, de semmi nem kell. Ballagok, kerengett, engedem magam lökdösni, sodortatni a piacón, s miközben megany- nyi adási és vételi ajánlatot elutasítok, elgondolkodom. Itt mindenki ismer mindenkit. .. (Vagy csak úgy tesz?) Magam eddig kétszer gaba- lyodtam bele az itteni társaságba, s lám valaki már azt is tudta, hogy egyszer Dominó .igazítja a „JEANS” táska köteleit a vállán: — Jó, hogy látlak hapsikám! Nincs rokilemez neked... Van új Cerrone.. — Kösz, nem kérek. — Moroder, Voyage? Rázom a fejem, de azért megkérdezem: — Ricky King, Shadows? A lány védekezőleg emeli fel a kezét, szippant egy erőset a cigarettájából s már el is tűnik. — O — Egy újságban azt írta a riporter, hogy ezen a hanglemezpiacon minden, de minden kapható a világon. Noha. egy idősebb úr a járda szélén ötvenes évekbeli gramafonle- mezeket kínál — Kazal: „Tíz perc az nagy idő. Elemér!” stb —, s bár egy intelligens megjelenésű fiatal férfi a „Szelíd motorosok” teljes zenei anyagát támasztja , mellkasához, vagy amott a pádon egy diplomatatáskából dupla Bill Haley (biztos, hogy újrafelvétell), helyszíni Jerry Lee Lewis, régi Monkees —- és más — kerül elő, ha kéri az ember, valahogy meggyőződésem, hogy a kínálat, legalábbis itt kinn a flaszteron. nem túl széles és színes. Rengeteg a részint kimondhatatlan, részint megjegyezhetetlen nevű discozenekar és az egészen kis kaliberű vagy jelentéktelen egyéniségek lemeze. Magas áron — természetesen —. hisz most a disco a fő istenség. Leginkább tehát német lemezek uralják a terepet, de mind több és több a piacon a jugoszláv licene. Ezeket a lemezeket most már (!) mindenki lenézi, mégis nagy Pénzeken cserélnek gazdát a 74—80 dínáros korongok. Az ember nem szól. alig alkuszik. Örül. hogy megkapja a keresett albumot, mert másutt nem szerezheti be. Hacsak el nem utazik érte mész - szi földre.. Vass Imre (Folyt, köv.) után érdeklődtem. ________________________________________________________. jú ból ciga rettát^vesz'kh'meg- 1 N0GRÄD - 1979. szeptember 8., szombat f
