Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-12 / 188. szám

Mai magyar társadalom Hová tartozom? Az MSZMP KB Társada­lomtudományi Intézete egy nagyobb kutatás keretében a falu társadalmának szerkeze­tében végbemenő átalakulási folyamatokat vizsgálta.' Egy nagyvárosközeli nagyközség­ben olyan rétegek fő jellemző­it kívánta megállapítani, ame­lyek jól reprezentálják a falu társadalmának jelenlegi, s fel­tehetően jövőbeni állapotát is. A vizsgálat végül is négy ré­teget emelt ki: a helyi terme­lőszövetkezetben jórészt ha­gyományos agrártevékenysé­get, vagy a melléküzemágak­ban segédtevékenységet foly­tató összefoglalóan szakkép­zetlen dolgozókat, a termelő- szövetkezet — többnyire fiatal — szakmunkásainak csoport­ját, a város ipari üzemeibe el­járó, azaz: bejáró munkáso­kat, valamint a szolgáltatás­ban, kereskedelemben, külön­böző adminisztratív munka­körökben jórészt középfokon kvalifikáltak rétegét. Ez utóbbi elegyes csoportot a helyi vezetőket, értelmiséget is figyelembe véve, mint a falu­si társadalom „középrétegé” - nek neveztük él — jobb híján. A már említett vizsgálat fő rélkitűzéseinek egyike volt, hogy a „helyi’ társadalom szerkezetében az azonos hely­zetűek milyen átfogó társadal­mi kategóriába tartozónak vallják magukat, hogy pl. a paraszti tudat általánosan ta­pasztalható leépülése milyen mértékű, hogy a munkás­adat mennyire van jelen a falvakban, nagyközségekben is növekvő arányban megjelenő munkásrétegeknél stb. — te­lát az osztály-réteghelyzethez milyen osztály-réteg tudat il­leszkedik. A kérdezettek előre megadott és különféle módon csoportosított társadalomszer­vezeti kategóriákba (munkás, szellemi dolgozó, paraszt, al­kalmazott, fizikai dolgozó, kö­zépréteg, értelmiség, kisáru- ermelő. hátrányos helyzetű) — szakkifejezéssel — „önbe­sorol ás os” módon helyezték el magukat. A kutatókat azon­ban elsősorban az érdekelte, hogy a fizikai dolgozók hová sorolják magukat az előre megadott osztály-, illetve ré­té gmodellekbe. A válaszok feldolgozásánál kiderült, hogy a leginkább előnyben részesített kategória a „munkás”, a munkásosztály volt. A statisztikai és szocio­lógiád ismérvek alapján mun­kás kategóriába tartozókon fe­lül kb. 20 százalékkal többen sorolták magukat a munkások, közé. Az sem érdektelen, hogy az objektíve munkásnak minősülöknek viszont 15 szá­zaléka nem vállalta saját osz­tályát. Ez a „defetizmus” azonban korántsem tűnik nagymértékűnek, ha azt lát­juk, hogy a mezőgazdasági fi­zikai dolgozóknak alig egyötö­de fogadta el a „paraszti” be­sorolást, és nagyrészük a munkásokhoz „dezertált”, míg kisebb hányaduk az alkalma­zotti kategóriát választotta. A középrétegnek nevezett igen elegyes foglalkozási ösz- szetételű csoportnak kb. a fe­le vállalta e köztes társadalmi pozíciót. Egyébként ebbe a kategóriába rekrutálódtak a munkások, tsz-szakmunkások es alsófokú vezetők is ki­sebb arányokban. A foglalko- zásuk-szakképzettségük sze­rint idesoroltak közül viszont számosán a munkás, keveseb­ben az értelmiségi, s elvétve a paraszti kategóriát választot­ták. A nem nagy számú alsó­fokú vezető — az előzetes fel- tételezésekkel szemben — nem igyekezett az értelmiség­hez „tartozni”, hanem nagyjá­ból egyenletesen megoszolva választották a közhasználatú társadalmi nagycsoportokat (munkás-paraszt-értelmi- ségi). Talán sikerült érzékeltetni azt —, s egyben következteté­seink irányát kiemelni —, hogy a legmarkánsabb jelen­ség — a munkástudat erőtel­jes növekedése — bizonyos „parttalanodás” mellett megy végbe. A munkástudat nép- szerűsödése természetesen ösz- szefügg a falvakban — külö­nösen a városok vonzáskörze­teiben elhelyezkedőkben — állandósuló bejáró munkás­ság jelenlétével. Ezekhez kapcsolódnak a — gyakran éppen a közeli városból repat­riálódó (hazatérő) — tsz. mel­léküzemágaiban dolgozó ipari munkások Az alkalmazotti tudat erős bizonytalansággal jellemezhe­tő, s úgy tűnik, hogy az „ér­telmiségi tudat”-nak is van vonzereje, mert pl, a külön­böző foglalkozásokból, s főleg a szellemi dolgozókból, alsófo­kú vezetőkből egy határozott kisebb csoport állt össze, ame­lyik egyértelműen értelmiségi­nek vallja magát. A paraszti tudat bomlásá­nak, illetve csökevényesedésé- nek — már sokszor emlege­tett — megállapítása mellett inkább a folyamat magyaráza­tait egészítenénk ki néhány utalással. Miután a történel­mi-társadalmi változások for­gószélszerű hatása eltüntette- felbomlasztotta a hagyomá­nyos falusi-paraszti életfor­mát, a paraszti élet- és mun­kakörülmények gyökeres vál­tozásai természetszerűleg eró­ziós folyamatokat eredményez­nek a paraszti tudat egyéb­ként sem egynemű alakzatai­ban is. Izgalmas kérdés ma­rad ugyanakkor az, hogy mi­lyen gyorsasággal, illetve mi­lyen gyorsulással megy végbe mindez. A problémákat itt csak fel­villantva azonban a fentiek alapján is állíthatjuk, hogy a hasonló nagyságú, jellegű és szerepkörrel rendelkező tele­püléseken élő lakosság osz­tály-, illetve rétegtudatának szerkezetét egyfelől a növekvő munkástudat, másfelől kisebb mértékben az értelmiségi tu­dat növekedésével jellemez­hetjük. Mintegy közvetítő elemként pedig az alkalma­zotti tudatot — ez utóbbit meglehetősen ellentmondásos állapotban — találjuk. A két szélen a rohamosan leépülő, tétova paraszti tudat marad­ványai, illetve a bizonytalan, inkább aktuális ideológiai-po­litikai értékelésektől függő, ar­ra figyelő vezetői tudat he­lyezkedik el. Mindez azt jelen­ti, hogy a hagyományos falu­si világ rendjét a növekvő munkamegosztás, a korsze­rűbb termelési igényekhez va­ló illeszkedés kényszerűsége már eddig is nagymértékben átrendezte. Ez az átrendeződés a jelenben, s a belátható'jö­vőben az osztály-, illetve ré­tegszerkezetben, illetve an­nak tudati alakzataiban nem tekinhető lezártnak. Pál László A z öregemberhez soha­sem érkeztek látoga­tók. Ügy tűnt, nem is vár senkit. Vasárnaponként már fél tíz tájban a folyosó ablakainál fürtösödtek a jár­ni tudó betegek, s izgalomtól párás, nevető szemmel pász­tázta ki-kl a kapu előtt tar- kálló portást ostromló so­kaságot az asszony, testvér, vagy jó koma után. Trilláz­va szálldosott az öröm a kert folyvást vetkőző platánjai közt, amikor nagy keszkenő- lobogtatással felismerték egy­mást. Akit ágyhoz nyomott a kór, vagy a törött lábat egyen­gető csiga, az is frissen borot­íett voína az áranylafió3al­munk, Én ugya'n nem kíván­tam. Mondtam is a fiamnak, mikor tavaly szóba hozta: minek költségeskedni ? Nem volt nekünk lakodalmunk ak­kor sem, amikor összekerül­tünk. Még a gyűrűt is úgy kértük kölcsön, amelyikkel a pap összeadott bennünket. Vén bolond fejjel csapjunk lagzit? Most meg már, hogy így adta az isten... megül­jük majd a másvilágon. Ké­szülődöm már erősen én is. — A fia miért nem jön soha? — Honnan tudná, hogy itt­vagyok? Meg sem írtam ne­- De a kereti százas soha­sem tellet kd. ügye? — Kitellett bizony, bár ne tellett volna! Mentem érte. meg is kaptam. Abból szár­mazott a baj, hogy éppen de­let harangoztak, és az összes Kolompár ott falatozott a sze­derfa alatt. Pörköltet ettek, ürgepörköütet- Micsoda illata volt, uramisten! Én meg nem faltam aznap egy kis karaj száraz kenyérnél egyebet. Hajnalban nyomta kezembe az anyám, amikor napszámba indult. Hát engem megkínál­tak abból a pörköltből. Ügy kínáltak, megadták a módját, mintha felnőtt ember lettem hogy az az idegen világ. Nem tudom én ezt szóval kimon­dani. Eltöprengett, hogy miként is értesse meg velem, s meg­lelte a példát: , — Űj házasok voltak még a fiamék, amikor eljöttek hozzánk egy hétre nyáron- Ülünk vacsora után a tornác alatt a holdvilágon. Hallga­tunk. Sohasem voltam én va­lami nagyon bőbeszédű. A fiatalok meg csak nézték egy­mást. Ekkor megszólalt vala­mi a kert végéből. Pri-pri, mondja, és cifrázza egyre ka- cifántosabban, a menyem pe­dig megjegyzi nagy áhítato­Kulcsár János : Delfinek, évek, emberek válva, vizes fésűvel tarkóra simított sörénnyel, legszebb hálókészségében tüsténkedett a fehér párnák közt. Mohó szempárok tapadtak makacs szorongással az ajtóra, s a já­romcsontokra feszülő,- pápis­ta színű arcbőrön előrózsállott a várakozás pírja. Csak az öregember feküdt a kórterem sarkában mozdulatlanul, kis rnadárarcán a pogány, ókori bölcsek aszuérett nyugalmá­val. Mikor aztán az első láto­gató beóvakodott valame­lyik ágyhoz, s kezdte duru­zsolva előpakolni kosarából, az otthoni konyha kincseit, az öregember feltette régimó­di, drótkeretes ókuláréját, s tempósan széthajtotta papla­nén a ki tudja hány hetes, színes foltoktól tarkálló újsá­got. Órákon át csak a rossz papír zizegése tudatta a vi­lággal, hogy él. ö maga úgy kuporgott a fűszeres illatok, szalvétasuhogás, fel-felgyön- gyöző jóízű kacagások tenge­rében, mint egy elfelejtett, vagy tán soha fel sem fe­dezett kis korallzátony. — Senkije sincs? — koc­káztattam meg a kérdést, amikor már az utolsó vendég lépteinek a nesze is kiosont a lépcsőházon át. — Januárban hagyott itt az asszony. Azt mondták a doktorok, rákja volt, nem­tudtak már segíteni rajta. — Hallgatott egy szusszanás- nyi ideig, aztán tűnődve hoz­zátette még: — Ma egy hete Orosz János: Nap, Hold cs az állatok (festmény). ki, hogy megért a baj. Igen jó gyerek az én fiam, finom gyerek. A menyem is jórava- ló fehérnép, a két unokám meg úgy szereti az öregapját, hogy azt ki sem lehet mon­dani. Csakhát messze lak­nak. Pesten. Főmérnök az én fiam egy akkora gyárban, hogy ez az egész város megkeres­hetné benne a kenyerét. Maga járatos Pesten? — Hát, ahogy vesszük. El­igazodom benne. — Akkor biztosan ismeri a fiamat. Ismeri azt min­denki. Nagy ember. Megkér­dezik annak a véleményét még a minisztériumban is... Lopva el-elnéztem, ami­kor evett. Nagyon ügyeltem, észre ne vegye; az én falum­ban is főbenjáró véteknek számított, ha belebámult va­laki más ember fazekába, ebédhordó szilkéjébe. S mi­kor feledtük is már az ín­ség fejhorgasztó szemérme- tességét, a törvény csak tör­vény maradt. Közénk ter­peszkedett még most is, ami­kor mindenkinek ugyanab­ból , ugyanannyit adagoltak a tányérjára. Legtöbben csak turkáltuk fanyalgova a táp­forma, seízű diétáskoeztot, s gondolataink máris a hűtő­szekrény körül ólálkodtak, melynek polcain ott hűsöltek a dundi sajtok, rózsaszín gép­sonkák, fokhagymás abált szalonnák, kinek-kinefc szo­kása, ízlése szerint. Az öregember- szétlapogatta felhúzott térdén a piroskockás kenyérruhát, ölébe fogta a leveses tányért, és sietség nélkül, látható élvezettel ka­nalazni kezdett. Kiszürcsölte az utolsó cseppet is. leszopo­gatott bajuszáról egy ráta­padt tésztaszálat, s vidoran nyúlt az éjjeliszekrényén bő­rösödé parajfőzelékért- Gon­dosan kerülgette kanalával a heptikás-forma fasirtot; a vé­gére tartogatta, az lesz az ét­kezés fénypontja, koronája. Nagyokat harap maid hozzá a másnapos zsemléből. — Igen jót főztek, nővérke — bizonykodott a tányérokat összeszedő takarítónőnek. — A tartalmas, jó főzeléket mindennél többre becsülöm- Igaz, hogy szeretek én min­den ételt. Megeszek én akár­mit.. • Talán csak az egy pör­költet nem — tette még hoz­zá kisvártatva. A tánvéros kocsi elcsörömpölt közben, így nekem adta meg a ma­gyarázatot, amikor összetalál­kozott a tekintetünk: — Aprócska gyerek (voltam tudja, amekkora még semmi­re sem jó. folyvást csak láb alatt -van- Eljártam nyáron ürgét önteni. Anyám nem bánta, megkönnyebbült in­kább. ho°v nem csimpaszko­dom a kötényén örökétig. Harmadik szomszédunkban lakott a Kolompár cigány a sok porontyával. Nagyban űz­ték azok az ürgeöntést- A hú­sát megették az állatnak, a bőréért meg pénzt adott a tollas zsidó. Hát azokkal a ourdékkgl jártam én. Az öreg Kolompár azt ígérte, hogy ne­kem adja a cifra szíiostorát, ha száz ürgét fogok neki. Hát én Iparkodtam is, mert igen nagyon áhítottam azt a szíjostort­volna- Megpúpozták a tányé­romat háromszor egymás után. Hát én olyan finomat életemben sem ettem. T űnődött egy keveset, s aztán is csak úgy foly­tatta, pusztán a törté­net kedvéért, mint aki leg­szívesebben visszanyelné a szavakat: — Mondtam este az anyám­nak, hogy nem vagyok éhes, amikor elém adta a korpaci­berét. Kár volt szólanom, mert elszámoltatott rögvest az ebédről, utána meg addig ütlegelt az új szíjostorrom- mal, míg el nem nyúltam a konyha földjén- Azt sikoltoz­ta közben, hogy nem tetves cigányt szült erre a rohadt világra, meg hogy az ő be­csületes szegénységiét nem fo­gom ón ürgezabálással falu csúfjává tenni, inkább a be­lemet tapossa ki... Jó asz- szomy volt pedig, isten nyu­gosztalja- Hát azóta nem eszem én meg a pörköltet, tudja. Meg azt is aikkortáit fogadtam meg, hogy nem nyűvöm én eű magamat a fa- luszéli nyomorúságban. Hát ezért lettem én vasutas, hogy még a tájáról is elkerülhessek. A fiamból meg már urat ne­veltem, Az tán meg sem is­merné a kapát. No nem azért mondom; dolgos ember volt világ életében. •. — Tizenhét esztendeje, hogy nyudíjba mentem — gombolyította tovább a tör­ténet fonalát, másnap estefe­lé kéretlenül. — Akkor már Pesten dolgozott a fiam, írta is, hogy szép, nagy lakásuk van egy új lakótelepen. Hí­vott, költöznénk hozzájuk, le­gyen .gondtalan életünk vén- ségü'nkre. Meghánytuk-ve- tettük a dolgot az öregasz- szonnyal, aztán csak az lett a vége, hogy eladtuk a házat. Jó ház volt az még, hetven­ezret kaptunk érte. Aztán ne­kivágtunk a vakvilágnak, mentünk a gyerek, meg az unokák után. — A fia pedig egy < hét múlva elkérte a pénzt, hogy kocsit vegyen belőle... — Dehogy kérte, dehogy kérte- Nem olyan gyerek az, meg Hát amúgy is sofőr hoz- za-viszi. A nyugdíjat mindig odaadtuk nekik a tartás fe­jében, azt sem igen akarták elfogadni, a ház árához meg a világ minden kincséért sem nyúltak volna. Most is itt van nálam — fogta halkabbra a szavát — a ruháim között tartom a polcos szekrényben. Ügy bántak velünk a fiamék, mint a hímes tojással. Elvit­tek az angolparkba, vagy nem is tudom, mostanában hogy hívják, megmutatták az állatkertet, szóval éldegél­tünk urasan. Csak hát, tudja, mégsem bírtunk gyökeret ereszteni. Csupa fal ott min­den, szürkeség, meg szöglet, meg sarok. Nem ismerik egy­mást az emberek, pedig min­den szó áthallik a szomszéd­ból azokon a semmi falakon. Fullasztott engem a lépcső­mászás is. Aztán meg, ho­gyan is magyarázzam, össze­gubancolódott bennem válá­sán: istenem, milyen csodála­tosan ciripelnek a tücskök! Nem tücsök az lányom, mondtam én neki, hanem ló- tetű. Ügy nézett rám akkor, mintha az anyját öltem vol­na meg, pedig igazam volt. Talán azóta is neheztel, bár sohasem éreztette velem. Azért mondom csak el magá­nak, mert a végén én már visszakivántam Pesten azt az ocsmány lótetűt is! Csak egy­szer hallhattam volna a hang­ját! Vagy az esőkérő békáét legalább... Biztattam is a fiamat, adják el a lakást, mink hozzátesszük a magunk hetvenezer forintját, vegyünk egy házat valahol, közel a városhoz, de vidéken. Kine­vetett, legyintett: ni'ncs mi- nálunk jő helyük maguknak, édesapám? Mit mondhattam volna erre? De mikor aztán elhalt az öregasszony, nem volt többé nyugovásom. Meg­köszöntem illendően a tartást a fiamék'nak, és hazamentem szépen a falumba. Gondol­tam, visszavásárolom a házat. Ha kell, odaadom érte mind a hetvenezret, pedig most már nem ér annyit, hiszen egyre több az elhagyott porta is faluszerte. — Nem adták? Az öregember fátyolos te­kintettel ingatta fejét: — Nyomát sem leltem. Földig rombolták, annak a helyére épült a takarékszö­vetkezet. Pedig ' jó kis ház volt az még. Nekem kitartott volna. Máséba pedig nem me­gyek. Felfogadott a téesz me­zőőrnek. A csőszkunyhóban elleszek télig- Addigra haza­hozatom az asszonyt is. Meg­csináltatom a közös sírkövet abból a hetvenezerből. Mi másra kellene még nekem a pénz? Hetvenhét esztendős vagyok. Elélek már én egy szelet kenyéren, tányér leve­sen addig a kis ideig, ami még hátra van. Csak i'nnen segítsen már egyszer haza a jóisten... Nem ismerem a történet folytatását. Néha mégis fel­bukkan valamelyik emlék­zugból az öregember törött kis madárarca. Olyankor eszembe jut egy régi olvas­mányom. Azt írta benne a tudós szerző, hogy fajunk éppúgy a tenger habjaiból kiszállva indult meg a föld meghódítására, mint a delfi­nek- Játékos kedvű, gyö'nyörű vetélytársaink — miért, miért sem, ki tudja? — visszaköl­töztek az óceánba. Mi, embe­rek szárazföldi lénnyé vál­tunk, de örökké hajt bennün­ket is a vágyódás a tenger felé. Legalább egyszer az életben mindnyájan szeret­nénk alámerülni az anyaöl- lágyságú, végtelen vízben. Ezt nevezik delfinnosztalgiának. A z öregember kisded vi­lágában sohasem csil­lantak meg a tenger titokzatos fényei. Szemhatára nem tárult tovább a mesgye- széli jegenyesornál, de gyöt­rő erővel húzta vissza min­dén porcikáját az a szorongá­sos, sovány, savanyú föld. Most visszatért hát, hogy egy- gyé váljék vele. Por a porral, mert abból vétetett. NŐGRÁD — 1979. augusztus 12., vasárnap U

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom