Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-05 / 182. szám

I Az életmód az ember És a kerékpár? Vallomással kezdem, tárgyilagos önbemu­tatással, nem azért, hogy tetszelegjek. Sze­retnem megnyerni az olvasó jóindulatát: a témának nemcsak írója, alanya is vagyok. Mindazt, amiről szó lesz, magam kipróbál­tam. Alighanem az ország egyetlen kerékpá­ros újságírója szól itt arról, jó-e biciklizni, lehet-e, érdemes-e a mai megváltozott, mo­torizált világban két kerékre kapni? Amikor szerkesztői beosztásba kerültem az egyik megyei lapnál, húszesztendős szünet után leakasztottam a szögről a bringát. A mozgáshiány és bizonyos, az infarktusra uta­ló jelek ösztönöztek erre a mozdulatra. A folytatás már nehezebben ment. Sokan meg­mosolyogtak. Egy méter hetven centiméter magas va­gyok, a „versenysúlyom” jó húsz évvel eze­lőtt 68 kiló volt. Hároméves rendszeres ke­rékpározás nyomán megszűnt égy sor pana­szom — emésztési rendellenesség, görcsös fejfájás, szorító érzés a szívtájékon és Így tovább. A szerkesztői asztalnál felszedett pluszkilók rövid idő alatt eltűntek rólam — három éve még 74—76 kiló voltam. Jelenleg a testmagasságomnak megfelelő súllyal já- rok-kelek. Az életvitelemben csupán annyi változás történt, hogy kevesebb alkoholt Iszom. Egyébként ugyanannyit dohányzom — napi egy doboz —, mint három évvel eze­lőtt. Hetente, ősszel és tavasszal is, két al­kalommal járok edzésre — egyedül. A távot, 30. 40, illetve 55—60 kilométer — az útvo­naltól függően — többnyire 35—37 kilomé­teres átlagsebességgel teszem meg. Ez foko­zatosan javult, szeretném elérni a negyvenes átlagot és akkor, esetleg (ha valakinek eszé­be jutna ilyesmit hazánkban is megrendezni), elindulnék valamilyen veteránversenyen. Am, nem ez a cél. A cél a rendszeres testmozgás. Minden különösebb aránytalanság, ízléstelen­ség — nem hívok ki versenyre senkit — és megerőltetés nélkül teljesebb emberi életet éjni. — o — o — Nemes György azt írta egy kilencéves kis­lányról: kérve kérte szüleit, hadd ülhessen fel a villamosral S, ha már a mi gyerekeink nem ismerik a „gyalogolni jó” Jelszót, leg­alább azt tanítanánk meg velük, hogy bicik­lizni jó é* így a kerékpár nyergében ismer­nek meg az országot... De ugyan ki tanítaná meg velük ezt « kétségtelen igazságot? Az autós papák? Alig­ha. „Nem lehet elvárni tőlük” — mondta va­laki, aki saját állítása szerint ismeri az éle­tet. Igaza van, nem lehet. Az autó nélküli apák mai, felnőtt fiai autóba ültek, s eszük ágában sincs megválni a kényelmes üléstől, a hatvan lóerőtől, akárcsak egy kerékpáros túra idejére is. Érthető? Nehezen. Mindenütt így van? A környező országok tömegsportja egyre nagyobb eredményeket ér el, s ennek nyomán a minőségi sportban is jelentősek a sikereik. A hétmilliós Moszk­vában minden negyedik' ember rendszeresen sportol, Csehszlovákiában hatalmas tömege­ket mozgat meg, a szó szoros értelmében is, a hagyományos spaitakiád. Bulgária, Jugo­szlávia, az NDK és a távolabbi országok, pél­dául Japán tömegsportja egyszerűen „csodá­latos”. A két keréken gurulás sok szempontból le­het hasznos. A hovatovább végérvényesen be­duguló városi autós közlekedésre, a tömeg- közlekedés reménytelen kísérleteire a meg­oldást illetően, a külön e célra készülő és sok pénzbe kerülő sportlétesítmények jelen­legi hiányára, vagy kis számának valóságá­ra gondolva ez elfogadható megállapítás. Van más is. — o — o — A kerékpárral is közlekedő ember sokat nyer azzal, hogy a sebességből sokat veszít. — o — o — A közvetlen részvétel a forgalomban, az emberi gondolat, érzés ritmusához jobban igazodó előrehaladás növeli az ismeretszer­zési lehetőségeket: a tájhoz, az ott élő em­berekhez való közeledést, a közvetlenebb kapcsolatot természettel-emberrel egyaránt. Az autós élet kritikája helyett hangsúlyozni szükséges az autóséletet jól kiegészítő másfaj­ta „száguldozást”. A csendesebb, lassabban megszerezhető, éppen ezért talán sokkalta to­vább munkáló, embert, gyereket, öreget gaz­dagító örömökre gondolok elsősorban. A „vállalkozásra”, amelynek sikere a realitások­ban és a belső igény meglétében rejlik. De legyen ilyen igény"! Ki figyeljen „oda”? Elsősorban mi, felnőt­tek. apák, anyák, nagyapák, nagyanyák, nagybácsik, nagynénik. Persze nem egyszerű elképzelni a „srácot” — akit totyogós kora óta autóval furikázunk mindenhová — két keréken száguldozva az ország valamelyik útján. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Ta­lán az sem lenne nagy szégyen, ha mi kerék­re kapnánk, de ha ennek a súlyfelesleg, vagy a „presztízs” komoly akadálya, legalább ne tartsuk vissza a gyereket az egészséges tö­rekvésekben. A hétvégi baleseti statisztika átlagosan tíz-tizenöt halottjára gondolva, saj­nos, mindez alig elképzelhető. Mármint, hogy a szülők, ha maguk nem is indulnak, gyere­keiket elengedik kisebb-nagyobb túrákra, vagy netán éppen a szülők szorgalmazzák, segítik ezt a kétségtelenül meglevő ifjúsági igényt kerékpárok vásárlásával. A megnyug­tató megoldás messze van. Van egyáltalán? — o — o — Egyetlen keréknárcsengetésre. amelyet a fe'elösséget is vállaló felnőtt ad le verbuvá­ló Jelzésként, gverekek százai pattannak nye­regbe! Hatalmas lelkesedéssel, ónként vál­lalt s megtartott fegyelemmel vesznek részt egy-egy túrán, kerékpáros kiránduláson. Ugyancsak saját tanasztalat: pedagógus fele­ségem, az egyik győri általános iskola orosz tanárnődéként, egyetlen telefonhívással elér­te két óra alatt, hogy egy kerékpáros harci túrára való seregnyi hetedikes gyerek várjon bennünket a gyermeknapon az iskola előtt Azt hiszem, több a kifogás — nincs kerék­pár, nincs út, sok az autó —, mint amennyi ildomos lenne. Az elnőiesedett pedagógusi pályáról nem várható tömeges jelentkezés csupán a felismerés nyomán: tényleg jó ke­rékpározni! A nagyrész családanyákból álló tanári karokból nem, de más területekről vajon miért ne lehetne felnőtt vállalkozókra számítani ? Vajon hányán tudnak a mai felnőttek kö­zül emlékezni a tegnapi, tegnapelőtti közös emlékekre, fiatalokkal, gyerekekkel eltöltött élménydús, szép órákra?! Vajon a rátermet­tek, a legjobban képzettek, a legerősebbek, egyszóval azok, akik ma és itt tehetnének sokat — hol vannak?! — o — o — Létrejött a mozgalom a mozgásra. Nem teltek el hatástalanul a népszerűsítő vetélke­dők, televíziós műsorok. Valami történt a valóságos labdával is. Egyre többen dobál­ják, egyre többen nem restellkednek pocako­sán is lábra kapni, mozogni, futni, úszni, ját­szani, egészséges mozgást keresve. Mozgalom az edzett ifjúságért — jövő a jelenben. ígé­retes, szép gondolat, vállalkozás országos mé­retekben. A társadalom végre felismerte, ten­nie kell valamit az egészséges életmódért, a test neveléséért is. Győrött, az ország „kerékpáros városában” —• ötvenezerre teszik a kerékpárok számát, a lakosság száma 110 ezer — a helyi lap négyhasábos riportban foglalkozott ezzel a városi „ranggal” és ami vele jár, a gondok­kal is például. A terjengős írásból az ötven­ezre® számot és még egy riasztó tényt érde­mes megjegyezni: a kerékpárosok városában egyetlen kerékpárműszerész kisiparos sincs! Az összefüggés — ötvenezer és nulla — kiáltó ellentétben áll egymással. A Csepel jelentős formában „ráállt” a kerékpárok gyártására; kapni lehet ma már félverseny- és kempinggépet Is, megint más kérdés: jól szolgálja-e az ügyet az, hogy részletre nem kapható egyik sem?! Miért pont ez az áru­cikk nem szerepel a részlet!istán? Kevesebb guruló roncs járná az országot, állandó bal­esetveszélyben hordozva gazdáját, ha a ked­vezmény legalább erre a közlekedési eszköz­re kiterjedne. Kinézek a város egyik tízemeletes házá­nak ablakán és kapásból tíz-tizenöt kerék­pározó gyereket számolok össze. Bármikor megtehetem ezt szabadidősórában. A gye­rekek a járdán, a téren kerékpároznak. Ezt megengedte nekik a mamájuk. Nincs szük­ség a fiatalokra a sportegyesületekben? Sal­gótarjánban tizenegy éve szüntették meg a kerékpáros-szakosztályt. Hazánkban nem lé­tezik kerékpársport a régi értelemben vett tömegsportként. Még emlékszem arra az idő­re, amikor a háború után is zsúfolásig meg­telt a pesti kerékpárstadion a nemzetközi versenyeken. Hol vannak a régi kerekesek? Egyik-másik, a sportág hagyományaihoz iga­zodva, műszerészműhelyt nyitott réges-régen. Közéjük tartozik a hires Velvárt nem ke­vésbé híres veje, a versenyzőből aranykezű mesterré, vázépítő múszerészművésszé lett Szalay úr. Pest egyik terén van a műhelye — nem írom le, hol, így is elegen zaklatják „feleslegesen” —, és, ha csak teheti, fradís- táknak épít gépet. Méretre, hozott anyagból. Amikor utoljára beszélgettünk a műhelyben, azt mondta: — Nézze, kérem! Ezt a munkát ma már csak szerelemből lehet csinálni. Egy­szerűen nem kérek annyit, amennyibe egy jó gép elkészítése kerülne. A vázat többnyi­re én csinálom, de ezzel, úgy tudom, egye­dül vagyok az egész országban. Szalay úr, a kerékpánsport sokak által ra­jongásig szeretett patrónusa nemrég még azon meditált, hogy beadja az ipart, elmegy kedvenc csapatához egyesületi szerelőnek. Közben valamit javult a helyzete, nyugdíj- gondja is elsimult. Az Arany Mokka nem­zetközi versenyen, ahol a fradista Jegénvek is elindultak, s alattuk „Velvárt” márkás gép gurult, vidámnak látszott. Olyan volt mint egy elégedett Télapó — ajándékosztás után. A kétnapos verseny után ezzel köszönt el a hangosbemondón keresztül az eredmény­közlő: — Viszontlátásra a legközelebbi , pá­lyaversenyen ! — Mikor lesz az? — kiáltottam. Válasz nem érkezett. Levélben felkerestem a kerék­pár-szövetséget vidékről. Műsornaptárt kér- tem. ^ A válasz, vagyis a részletes verseny- naptár postafordultával megérkezett. Aztán néhány nan múlva a levél is, amelyet a ta­nulság kedvéért érdemes idézni, remélve, hogy miután közügyről van szó, nyilvános­ságra hozatalával nem követek el indiszkré­ciót. „Megkaptuk kérését és rögtön el is küldtük önnek a versenynaptárt. Mivel le­veléből arra lehetett következtetni, hogy nemcsak szereti a keréknársportot, hanem néha a kedvéért feljön Pestre is, arra kér- iük. ha erre jár, keresse fel a Szövetséget! Régóta tönrensünk azon, hogyan lehetne Sal­gótarjánban. illetve Nógrád megyében szak­osztályt létesíteni. A levelet Ihász Sándor, nemrégiben m^g maga is elsősosztályű versenyző, a Magyár Kerékpár Szövetség főtitkára irta alá. — o — o — „Mindörökre meghalt ez a sport, kérem, nekem elhiheti” — vélekedett néhány évvel ezelőtt Szalay úr. Fölötte, a pesti műhely mennyezetéről, néma tanúként lógott láncra akasztva a legendás Velvárt bogárfe­kete gépe. Más volt a véleményem. Valaki egyszer majd megkérdezi a gyors előrelépés reményében, a lehetőségek számbavételekor itt is, ott is: — És a kerékpár?! T. Pataki László A szentendrei művésztelep 50 éve A szentendrei művcsztclep kertje A klasszikus érték általáno­sítása csak közös munkával lehetséges, ez az óhajtott cél sürgette a barbizoni, mün­cheni művésztelepek létrejöt­tét még a XIX. században. Ezzel párhuzamosan, sorra egymás után, művészeszmé­nyek polarizációjaként ala­kult hazánkban a szolnoki, vásárhelyi, gödöllői és a nagybányai művésztelep. A realizmus és a szecesszió mű­helyei lettek ezen életképes­nek bizonyult társulások, a mérték és az irány szerepét töltötték be. Osztódtak — Nagybánya fontos oldalága lett Técső, és a szentendrei művésztelep is nagybányai indítékok alapján erősödött, lendült. Az összekötő híd eb­ben Ferenczy Károly, akit egyszerre inspiráltak szent­endrei és nagybányai motívu­mok. Másrészt Nagybánya és Szentendre is a külföldi ered­ményeket ötvözte a magyar karakterrel — finomította, módosította az ajánlatokat. Ennek jegyében Nagybánya sajátos posztirhpresszioniz- must, Szentendre egyedi konstruktivizmust épített. Az idők szavát magyarul értel­mezte e két művésztelep-mű- hely — Nagybánya és Szent­endre. Egy folyamat két állo­mása úgy Is összetartozik egy­mással. hogy Szentendre Nagybánya következő perió­dusa. Stílusban, időben. Folytatása az eszményeket és a gyakorlatot Illetőén is, hiszen az 1929-ben alakult Szentendrei Festők Társasága Réti István tanítványaiból Barcsay dolgozik ján. Az alapító Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Paízs-Goebel Jenő, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódy Béla, Pándy Lajos, Rozgonyi László Nagybányát tartotta az egyik mértéknek, de vol­tak, lettek, közülük római is­kolások is. Talán éppen az igazolja a szentendrei mű­vésztelep életképességét, hogy nyitánya nem konzerválódott, hanem rendszeresen megújult. Iránytűje Nagybánya’és Ró- ína után egyre inkább Pá­rtos lett- Elsősorban azáltal, hogy Czóbel Béla és Barcsay Jenő révén ezt a forrást mé­lyítette el magyar, szentend­rei elemekkel. Számban, kor­szerűségben egyaránt bővült e művésztelep, műhellyé lett, patrióta ée egyetemes értéke­ket tolmácsolt. Őrzött és in­dított, gyűjtőmedence lett és starthely. Mérlegeléssel vette szám­ba a hagyományokat, mér­tékkel újított az európai ajánlatoknak és a hazai sors­kérdéseknek megfelelően. Számtalan értékes és mara­dandó változattal bejárta a festészet lehetőségeinek teljes terepét. így, ezen tág szemlé­leti szabadság és az értékte­remtő szigor jegyében szüle­tett egyéni nyomvonalon Czó­bel Béla, Kmetty János, Ilos- vai Varga István, Pirk János, Barcsay Jenő, Miháltz Pál életműve. Mindez ma már nemcsak Szentendre, hanem Európa. Nem szakadt meg a folyamat, élő sarjadássá lom­bosodon a sok forrás is, me­lyet Ámos Imre, Vajda La­jos, Komiss Dezső, Vaszkó Erzsébet épített, s melyet a mai fiatalok — Csik István, Klimó Károly, Bartl József, Balogh László generációja fej­leszt tovább. Arról sem feled­kezhetünk meg, hogy életének utolsó képi összefoglalásait Kondor Béla is ebben az ér­zékeny rajzi, szellemi közeg­ben végezte baráti szemek fi­gyelmétől övezve. „ jelzés, pontos diagnózis a te­endőket illetően, piyan mű­hely, mely nem engedélyezte a lemaradást és a minőség inflációját, olyan szabad és tág festőotthon, melyben ki­ki tehetségének és vágyainak ■ megfelelően megtalálta a ma­ga kibontakozását. Szentendre fő törvénye sokrétűsége. Egyik pólusa a formai nyelvújítás jegyében Európára figyel, má­sik sarkpontja a hazai karak­tert tárja fel a népi, nemzeti festészet jegyében- Mindez nem ellentét. mert helyesen orientál a népi, nemzeti és internacionális távlatok össze­tartozó magaslataihoz. Szentendrében festészetünk minden alapvető problémája találkozik. Mint írtuk, Fe­renczy Károly révén Nagybá­nya is itt folytatódik, de Tor­nyai János a harmincas évek­ben Vásárhely realista mon­danivalójával is színezi ezt az iskolát Sokan úgy vélik, hogy Szentendre elsősorban az eu­rópai formák jelentőségét hangoztatta. Mindez csak részbén igaz, mivel Barcsay Jenő és Ilosval Varga István festészete Derkovits szövet­ségese is volt a képek szoci­ális indítékaival. Az Is tény, hogy a szentendrei festészet korrigált és módosított a köz­megegyezéses és absztrakt formák tömkelegében — ezzel ellenőrizte és tette használ­hatóvá az avantgarde irány­zatok kezdeményezéseit. Az utóbbi évtizedben Szent­endre fejlődése felgyprsult a festői értékek szaporulata és a művelődéspolitika érzé­keny figyelme jóvoltából. A Pest megyei Tanács és a Mű­vészeti Alap összefogása révén új művésztelep is alakult a szobrászok részére, s ezzel Szentendre plasztikai ellen­pontozása is teljessé egészíti ki a festészet állomásait. Szentendre barokk korban épült sikátoraival a festők városa lett. Ma már egyre in­kább a múzeumoké is, hi­szen muzeális értékké nőtt sok száz festmény, s közgyűj­teménnyé alapozódott sok mű­terem kincse. Losonci Miklós Czóbel Béla is Szentendrén töltötte élete nagy részét NÓGRÁD — 1979. augusztus 5., vasárnap y Szentendre századunk ma­verbuválódott a nagybányai- gyár képzőművészetének posztimpresszionizmus alap- egyik mérlege lett. Műszer és * t

Next

/
Oldalképek
Tartalom