Nógrád. 1979. augusztus (35. évfolyam. 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

* Ludwig Fels:* V árakozás A mellettem levő gépnél dolgozott. Ugyanazt a munkát végeztük, s bár nem együtt, ahhoz mégis elég közel, hogy egymás gondját-baját észreve- hessük. Egyikünk sem volt elé­gedett. Egyszer aztán meg is mondtam, hogy mit gondo­lunk. Hamarosan levelet kap­tam a személyzeti osztálytól. Elbocsátottak. Megmutattam Savvas-nak. Hallgatott. Keve­set tudott németül. Szívesen gondolok vissza a gyárban töltött utolsó napom­ra. Már csak azért is, mert a közelemben volt. Be sem fe­jezte az evést, már bekapcsol­ta a gépet, húzott még egy kortyot az üvegből, és máris nekigyűrkőzött. Mert muszáj volt. • Ludwig Fels fiatal nyugat­német író. prózai müveket, el­sősorban elbeszéléseket ír. Mind az NSZK mind, az NDK kor­társ szerzők műveiből váloga­tott antológiában helyet kaptak elbeszélései, amelyekben társa­dalmának hétköznapjait jelení­ti meg. Pálinkát iszom éhgyomorra. Pedig fáj a gyomrom. Szúrja a cigarettafüst. Ma én vagyok az első részeg, mondom ma­gamban. Többször lehajolok a sörautomata pénzbedobó nyí­lásához. Az üres üvegeket meg úgv állítom sorba, hogy a mester is láthassa, amikor körbejár. Savvas mellettem izzadt, de mosolygott. Mindig higgadtnak tűnt. Egyszer meg a hőség miatt fürdőnadrágra vetkőzött. És meg kellett magyaráznom neki, hogy az tilos. Forrt a gépolaj. Izzadságban úszó testtel gyorsan visszabújt átnedvesedett ruhájába. Azt hiszem, egyszer a kan­tinban — a végtelen asztalso­rok egyikénél, ahol mindenki mindent lenyel, — ott hozta tudomásomra, hogy néha bi­zony ő is üvölteni szeretne. Inkább egyél, mondtam neki. Vagy igyál, van nálam. Ez az üveg. Ha ez üres, mi televa­gyunk, magyaráztam neki né­metül. Meghívtam. Gyere velem, mondtam, megünnepeljük a búcsút. Találkozunk a kocsmá­ban. Bólintott, mikor végre megértette, hogy miről van -szó. Kezet nyújtott, és máris visszafordult a géphez. A gép nem hagyott időt kedveskedés­re. Azért párszor még intett nekem. Korábban elmentem. Nem érdekel az egész buli. Nekem már úgyis mindegy. Majd csak találok valami új helyet, és az egész kezdődhet élőiről. Az ember kénytelen magát eladni. Anélkül, hogy tulajdonosai örömét elronthat ná. Mit érek vele, ha tudom, hogy másképp is lehetne? Az emberfeje tele v.an szebbnél szebb gondolatokkal, keze vi­szont még mindig a mocsok­ban turkál... Jár a szemem a kocsmában a pohártól az óráig, gyakrab­ban, mint máskor. Nem isme­rek magamra. A nő a hátsó épületből — aki minden pali­tól meghagy egy gyereket — szintén itt van. Ugyanabban a gyárban dolgozik. És túl szegény ahhoz, hogy valaha is nemet mondhasson. Most az újság vastagbetűs címein ne­vet. Itt minden további nélkül lehet olvasgatni. A nő miatt már merészkednek befele az első külföldiek. Hozzák ma­gukkal a egészséges kultúrát... A nő anyja meg biztos otthon van, vigyáz az unokákra. Csak jönne már végre Sav­vas! Kölcsönösen vállon ve­regetnénk, vagy barátságosan gyomorszájon bokszolhatnánk egymást. Nevethetnénk levegő nélkül. A levegő úgyis bűzlik. Várok jóleső hallgatására. Ülni csendben az asztalnál, és hangulatot teremteni moz­dulatokkal. Kezdetben ez a lehető legjobb mód arra, hogy megértsük egymást A hallga­tás közelebb hoz bennünket. Már egyszerűen képtelen va­gyok mindig ugyanazokat a szavakat hallani. Semmiféle változást nem hirdetnek. Agyonszajkózzák őket. Társra van szükségem. NledzieMcy Katalin fordítása T adensz Nowak: V Ősz. én titkos idom Koronáján magamat edzem százszorszépnek, rózsának, liliomnak. Testnek, észnek, májnak elektromos rendje, mint a trotil, lángol bennem, A koronán magamat edzem. Régimódi arkangyal sekrestyéből kirepülve rázza panaszló fejét, ■ tisztálkodik porszívóval. Százszorszépen magamat edzem. Hull a szirom sziromra. Havazik. Tél van. Szalad bennem hermelin. Semmi fel nem tartóztatja. A koronán magamat edzem. Liliom nyit önbensőt. Szikrázik a kén, a réz, meg a só. Tavaszi villámlásban térdelek térdeid előtt. A koronán magamat edzem. Szétszóródik a rózsa. A levegő, a kenyér meg a víz testedtől illatozik. Lángol a vihar mögötted, mögöttem. A koronán magamat edzem. Szokolay Károly fordítása GONDOLATOK Legyél olyan, mint a lány — mond azt, hogy „nem” és vegyél el magadnak mindent. (Shakespeare) Öh élet, mit csinálsz az em­berekkel ! Óh emberek, emberek mit csináltok az élettel! (Maupassant) A légvárak építőinek min­dig van építőanyaguk. (Emil Krotkij) A férfi akkor féltékeny, ha szeret; a nő — akkor is,ami­kor nem -szeret. (Kant) Attól kezdve, hogy feltalál­ták az embert, csak protézi­sokkal tökéletesítik. (Stanislaw Lee) A szerelemben a fiatalok azért fizetnek, amit csinálnak. Az öreglek pedig azért, amit nem csinálnak!. (Beaumarchais) Feledy Gyula: Egy könyvborító vázlata Polner Zoltán: Ünnep döfi Felszakadt örömü táj. Asszonyaid kezén fénytörést játszik a szappan pikkelyes habja: zölden gőzölögnek a száritkozó fák a napban s a faluk széles teknőiben tisztára mossák az apró házakat s kiteregetnek az országút rézszín drótjára a csillagok alatt. ' — És akkor Laeó anyja úgy sírt, hogy az istennek sem volt már maradása tőle. Még enni, meg aludni sem bírt az isten... Sanyi elhallgat, s felnéz rám. Két szeme két arany­fekete napraforgótányér, de most a vád magvai peregnek belőlük. — Nem is figyelsz rám — rebegi becsapottam « — De bizony figyelek. —r Akkor mondd meg, miért sírt Lacó anyja? — Mert odaadták a fiát a sárkánynak három évre, hogy mesterséget tanuljon. És a sárkány azt mondta, hogy ha három év múlva ráismer még a fiára, visszakapja. Ha nem, akkor a sárkányé marad... Hálával gondolok az egykori néprajzstúdiumokra, Sanyi­ban pedig talpára fordul a tótágast álló erkölcsi világ­rend. A mese valahogy mégis kiröppenhetett gyapjas kis buksijából, mert tárgyilagosan megkérdi: — Holnap mikor jössz ke­zelésre ? — Ebéd után, ahogyan szoktam. — Akkor nem i$ tudunk el. búcsúzni — fénytelenedik el a fahéjbama arcocska. — Mert engem már reggel hazavisz­nek, azt mondták. -— A mama jön értem autóval — teszi még hozzá, lapos pillantással. — Nagy, sárga autónk van. Tegnap telefonáltunk a mamá­nak. Otthon a konyhában van a telefonunk az asztalon. Piros. A szobában is van egy. Azon meg a kistestvéreim te­lefonálnak. Várja a hatást. Nézzük egy­mást. Hallgatunk mindketten. „Notórius hazudozó” csó­válgatná a fejét Sanvi másik patrónusa, a szép szőke Ilka nővér. ám szerencsére csak egymás között vagyunk, igy Sanyi töri meg ismét a csen­det: — Aztán lehet, hogy mégis mentővel megyek haza. Elvi­hetem a könyveidet? Kulcsár János: Sanyi meg a sár k any — Hát persze, hogy elvihe­ted, hiszen neked hoztam őket... Furcsán kong a han­gom, mintha a szomszéd szo­bából hallanám. Betyárfészek inkább az öt­venes, mintsem a nagykönyv szerint kórterem. Heten lak­nánk, akár a gonoszok, de sohasem válhat tartóssá a teljes létszám; a közénk csöp­pent „átmenők” egy-két napon belül a műtőbe kocsiznak, on­nan meg szolidabb tájékra gurítják őket tapintatos ke­zek. Fogadásokat kötünk, hogy mennyi időt tölt majd az ürge a műtőasztalon, a cuccáért me­lyik nővér iparkodik be hoz­zánk a másik folyosóról, s hogyan kezdi paskolni saját őrangyalunk az új huzatot a gazdátlan ágyneműn. Hajla- dozását élénk helyeslés kísé­ri, közöljük vele megfigyelé­seinket, s ha szóvá tenné a kedves betegek modortaiansá- gát, kórusban tiltakozunk: — Hol lát itt beteget, nő­vérke? Nálunk kizárólag sé­rültek vannak. Óriási különb­ség! Ez itt a Csöntbrigád, a bal­eseti sérültek Korlátolt Fe­lelősségű Társasága. Hajna­lonként előkotorjuk a szív­erősítőt, amelyet a legmódsze­resebb ellenőrzés sem bírt még rejtekhelyéről kifüstölni, bárhogy facsarja is bűze az éppen ügyeletes orrokat. Meg­húzzuk az üveget fickósan, de gondosan ügyelve arra, hogy cseppel se károsodjék a kö­vetkező részvényes. Aztán ki* öklendez bennünket a szoba a tágas folyosóra, ahol már ki­ki csak a saját leleményessé­gére biztatja magát aznapi el­ső cigarettájának a védelmé­ben. Kifelé mutat a szekerem rúdja, megtehetem, hogy már az ajtóban felkattintsam az öngyújtó lángocskáját. Szél­fogó ujjaim résén át pillan­tom meg Sanyit, aki alig kar­nyújtásnyira szerencsétlenke- dik, az új betegek esengő bi­zonytalanságával, melyen ott púposodik eddigi életének tíz kurta kis esztendeje. — Hát téged hogy hívnak? — Orsós Sándornak — fe­leli elszántan. — Keresel valakit? — Mentővel hoztak — mondja, s szavában már több a dicsekvés, mint a panasz. — Leestem a szalmakazalról, és eltörött a kezem. De már egy cseppet sem fáj. Otthon nem is tudják. Itt meg azt mondták, hogy ebbe a szobába kerülök. Csak még pizsamát meg papucsot hoz nekem a nővér... Ügy fogadjuk be Sanyit, mintha rajtunk múlnék a sor­sa; épp csak népszavazást nem rendezünk. Tollászkodik begipszelt kis karjával, mint egy törött szárnyú feketerigó» aztán olyan módszeresen ve­szi birtokába a velem szom­szédos ágyat, mintha soha­sem akarna kiszállni belőle. ☆ Látogatási nap volt a mai, ám a Csontbrigád törzsszál­lásán valahogy most ez is balul sikerült. Senkihez sem az jött, akit igazán várt, s mikor a legutolsó jövő-menő után is bevágja a huzat a lép­világában, s már árad is rám a kiérdemelt bizalom: Én cigányul szoktam ál­modni. Otthon mindig ci­gányul beszélünk. Magyarul csak akkor tanultam meg, amikor iskolába kerültem. . — Miért ismételtél osztályt? — mutatom a jólértesültet. csőházba vezető ajtót, elkezd- agysérüléséé az őrzőszobából ^^j^fondja^8^^^ S '3izonj ta jük gyűlölni egymást. megszökött, amint egy percre J Fortyog bennünk a lefojtott, felügyelet nélkül maradt A H^ea ”em, ™ent ® néma düh az egészséges kül- rém a gyerek ágyához köze- **SJ*M* se. De ol világ iránt, s mind sűrűbben ledik, Sanyiból kiszakad a vasm- azt szeletek, megcikkan egy-egy utálatos, kétségbeesett sikoltás. Keze- Létrejön az egyezses: ella- ross7ul célzott szellemesség a met nyújtom feléje; olyan gör- tóm Sanyit olvasnivalóval, ő levegőbe MlöSStok7«ni- esős erővel ragadja meg, hogy meg viszonzásul számol ve­kor a lázmérőket osztja az ujjai a bőrömbe vágnak. Pil- lem, s megpróbálunk együtt ügyeletes nővér, dehát ez sem lanatokig tart az egész, ro- leszokni arról a csúnya selv- tart sokáig. Később undorral hannak a nővérek, elvezetik pítésről, ameiy igazán nem il- félretoljuk a hideg vacsorát, az agysérülésest, de a gyerek lile a férfínéphez. Alijuk is aztán nézegetjük végeérhe- tovább reszket, hallom, ahogy a szavunkat vitézül, s bizony tetlen önéletrajzi filmjeinket vacognak a fogai. Nincs jobb beleizzadunk a becsületbe, a mennyezet sárgás mozivász- ötletem, mesélni kezdek neki. viszont egy hét múlva Sanyi nán egészen lámpaoltásig. Az Sanyi manó történeteit mon- úgy megropogtatja „paprikás- öregé nagyon egyhangú le- dóm a Sárga Sündisznóról, a krumpli” hangjait, hogy gyö- het, s túlontúl sokszor láthat- Létrás Törpéről, Huhu Va- nyörűség figyelni rá. ta már, mert most megtöri a rázslóról. Mire annak a me- Először én költözöm haza csendet, és Sanyit kezdi vizs- sének is vége lesz amelyben a kórházból, s már csak a gáztatni az egyszeregyből. A Sanyi ^ manó elcsente az Üst- folyosón taláikozhatom kis ba- kölyök beszédhibás, mind foltozó Cigány hat szem szil- rátommal naponta, aztán ki- riadtabban kuporog az ágy vaiat> a mi Sanyink össze- telik Sanyi ideje is. A nővé- fejénél, alattomos támadást gömbölyödve, édesded alszik, rektől hallom még másnap, szimatol, s már arra sincs sza- de álmában, sem ereszti el a hogy a gyerek szipogva bú va, amit álmában is tud. Több kezemet. ' sem kell a legénységnek; fer­■ir tályórán belül az egész Csont­brigád a kis cigány rovására élcelődik. Utálkozom, de va­lahogy nincs erőm,: hogy a védelmére keljek. Sanyi egy­csúzott, húzta az időt, s nem akart beszállni a fényes-fehér mentőkocsiba, pedig különben rajong az autózásért... ☆ barátságos sárkányra Reggel, útban a dohányzás­hoz biztonságot ígérő ab- __ __ ___^ ^ lakmélyedés felé, Sanyi hoz­r e kisebb lesz, már csak két szegődik, szeme izzik sötéten az ágyne- — Sanyi manó cigány volt? gondolok, aki megérintette le műkupac mélyéről. Szeren- — érdeklődik vizsgáló tekin- heletével a törött szárnyú fi­csére belép a nővér, jóéjsza- tettel. ókát, miután az kizuhant a kát kíván, és lekattíntja a __ Nem, nem volt cigány rozoga fészkéből. Sanyi élőbb­v illanyt. Csak az ajtó feletti — lepődöm meg. Egészen utóbb elindul a keresésére, halvány, zöld lampácska ma- közönséges, réti manó volt, dogy leszolgálja nála az ide­rad égve. amilyenből tizenkettő éppen Kemény próba vár rá. Megnyikordul az ajtónk, s egy tucat. De hiszek Sanyiban, s tu­a bevágódó fénypászma bor- — És ő lopott a cigánytól dóm, hogy akkor is ráisme­zalmas jelenésre esik. Mezí- szilvát...? rünk majd egymásra, amikor télén váz-férfi imbolyog a — Ö bizony. De jóvá is tét- ismét útjára bopsátja a sár­küszöbön, arcát szörnyű he- te a hibáját. kány. gek torzítják íelismerhetetlen- A manó meg én imigyen Mi ketten együtt tanultuk né, szeme felfelé fordul, csak polgárjogot nyertünk Sanyi a varázsigét. villogó fehérjét látni. Vonít, mint a farkasok, kezében vi- . "-----" z elettel teli edényt lóbál... Az 1 NöGRÁD — 1979. augusztus 26., vasárnap V

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom