Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-08 / 158. szám

Láthatatlan

gyűjtemény

Átkelhet-e a teve a tű fokán? Át! Sőt, kényelmesen el is időzhet ott, ha az ügyes kezű örmény mester, Eduard Kazarjan teremtménye. Azé a művészé, aki immár negyed- százada foglalkozik mikro- miniatúrák készítésével, és műveit többnyire tűfokba illeszti, keret gyanánt.

A Kazarjan-figurák többsége szabad szemmel nem is látható, csak erős nagyítón át gyönyörködhetünk bennük, mint például abban az ezred köbmilliméteres szoborban, amit David Szaszunszkijról, egy örmény hősi eposz hőséről mintázott a művész. Kazarjan zenészként kezdte pályafutását és tulajdonképpen a zene révén fedezte fel magának a mikro-miniatűrák világát. Első alkotása, egy 14 milliméteres, élethűen megmunkált, húrozott hegedű ugyanis elmaradt egy csehszlovák mester 3 milliméteres alkotása mögött, s ez arra sarkallta Kazár jant. hogy „láthatatlan" hegedűt készítsen, ötvenhat darabból állította össze, és kézjegyével hitelesítette a csodahangszert, amelynek részletei jól kivehetők az erős nagyító lencséje alatt.

A mintegy 300 darabból álló gyűjteményben számos Chaptin- figurát is találunk. Nem csupán a keménykalap és a sétabot teszi hitelessé a nagy nevettető ábrázolását, hanem Chaplin legendás mosolya is, amit ugyancsak sikerült a mikroemberke ajkán megörökíteni. Chaplin lesz a főszereplője annak a két műsornak is, amit Kazarjan legújabb, még készülő műve.egy- mikro-tv ,sugároz” majd. Az egyes csatornán Chaplin egy nyújtón szivarozva szórakoztatja majd a nézőket, mig a másodikon <*' Muhammad Ali ellenfeleként bokszol. A készülék elfér egy emberi hajszál belsejében, de igazi szenzációja mégsem ez, hanem az, hogy a világon először mozdulnak meg benne egy mOero- mü alakjai.

Rendkívüli pontosságot

igénylő munkák esetén a tudomány is felhasználja Kazarjan boszorkányos kézügyességét, különösen olyankor, amikor a feladat nehezebbnek ígérkezik, mint átvezetni egy tevét a tű fokán.

Lengyel kolorizmus címmel kiállítás nyílt a Szépművészeti Múzeumban.

Aleksander Cierinmski: Powisle 1883. K.

ZELK ZOLTÁN:

Neruda látogatói

Neruda rimtelen szonettjei, ahogy ő mondja, fából faragóitok.

Fából bizony, akár a hegedű: száz Stradivári egyetlen kötetben,

S hogy mondja még?

Mikor meghal a költő:

„Hold-illata lesz minden hegedűnek". és azóta madarak helyett Is hold-arcú hegedűk, hegedű arcú holdak, szállnak Chile vérpocsolyós egén.'

És micsoda menet az utakon I Tengerből, tömegsírokból kikelve, gyolog, szekéren, kerékpáron a lábatlanok, a félkarúak — mellükön fOstszínű kokárda: a géppisztolyok golyónyomai, s bezúzhotatlan sisak fejOkön a puskotussal szétvert koponya, így menetelnek Pablo Neruda látogatói a hold-illatú, nappal is szállá hegedűk alatt.

Pablo Neruda emlékezete

Hetvenöt éve született Pablo Neruda, a latin-amerikai kontinens egyik legnagyobb hatású költője. Két héttel sem élte túl a népi egységkormányt megdöntő fasiszta puccsot, barátjának, Salvador Allende elnöknek a meggyilkolását; 1973. szeptember 24-én hatvankilenc éves korában meghalt egy santiá- gói kórházban. Halála után a junta barbár katonái otthonát feldúlták, kirabolták, könyveit elégették. Halála egyéves évfordulóján minden megemlékezést könyörtelenül betiltottak. Miért fél a fasiszta erőgépezet egy halptt költőtől? Van oka rá. Pablo Neruda neve egyet jelent a haladással, a forradalommal, nem csak szűkebb hazájában, Chilében, hanem az egész világon is.

Forradalmár költő volt — költő-forradalmár. Politikusként költő volt: a latinamerikai kultúra nagykövete nemcsak képletesen, de ténylegesen is, hazája konzuljaként távol-keleti és európai országokban- Utoljára az Al- lende-kormány nagykövete volt Párizsban. S költőként politikus volt. Bár egyik nyilatkozatában azt mondta, hogy közvetlen politikai témájú verset alig írt, költészete egészében azonban nagy politikai mozgósító erőt jelentett. A hódítókkal szemben az őslakossággal és La- tin-Amerika szegényeivel vállalt közösséget a költő, poémáiban és ódáiban az egész földrész forradalmi hagyományait, múltját, jelenét hatalmas költői látomásokba foglalta- A Nobel-díj odaítélését 1971-ben a Svéd Akadémia ezzel indokolta: „költészete elemi erővel fejezi ki egy világrész sorsát és álmait”.

Szemléletére döntő hatással a spanyol polgárháború volt. Lelkesedéssel töltötte el azaz elszántság, amellyel a kis nép — a nemzetközi baloldal támogatásával — szembeszállt a vű ághódításra készülő fasizmussal. Diplomáciai küldetéséből hazatérve 1945- ben belépett a Chilei Kommunista Pártba, és pártja jer leltjeként szenátorrá választották. Az 1948-as jobboldali fordulat után emigrációba, majd száműzetésbe kényszerült. Bejárta az egész világot, többször járt Magyarországon is. A Béke-világtanács tagjaként aktívan küzdött a félgyarmati sorban élő dél-amerikai népek gazdasági és szellemi felszabadításáértAhogy költészetében is a teljességre törekedett — eszményképe mindenfajta izmus vagy iskola félretolásával az eleven líra volt —, egyénisége is a teljes élet jelképe lehetne. Nem állt tőle távol a költői magány és az élet sűrűje sem. Szenvedélyesen szerette az életet, nem vetette meg a gasztronómiai örömöket sem. Költőbarátjával, Astuiasszal közösen könyvet írt Megkóstoltuk Magyarországot címmel, amely azt bizonyítja, hogy az ételek, az étkezési szokások megismerésén keresztül is közelebb lehet jutni egy más nép kultúrájának megértéséhez.

Élete utolsó éveit Isla Neg- rán, tengerparti otthonában töltötte. A politika azonban ismét kiszóíította békés magányából. önéletrajzában így vall erről:

„A politikai élet, mint egy mennydörgés szakított ki a munkámból- Ismét visszatértem az emberi sokaságba.

Az emberi sokaság volt számomra az élet leckéje. Lehet, hogy amikor közelítek hozzá, bennem van a költő vele született félénksége, a félénkség riadalma, de ha egyszer már belemerültem, úgy érzem, átalakultam. Része vagyok a lényegi többségnek, egy levél vagyok én is a hatalmas emberi faóriáson.

A magány és a sokaság továbbra is elemi kötelesség korunk költője számára. A magányban életem a chilei

tengerpart hullámcsatáitól gazdagodott. Kíváncsiságomat izgatták és szenvedélyemet tüzelték a harcos vizek és a megtámadott sziklabércek, az óceáni élet megsokszorozódása, a költöző madarak tökéletes alakzata, a tengeri tajték tündöklése.

Ám sokkal többet tanultam az életek nagy árapályából, az egyszerre rám tekintő szemek ezreiben látott gyöngédségből. Lehet, hogy ez az üzenet nem jut osztályrészül minden költőnek, de aki egyezer is érezte, őrizni fogja szívében és kibontakoztatja műveiben.

Emlékezetes, és szívet tépő a költőnek, hogy ha csak egyetlen percre is, sok ember számára ő testesítette meg a reményt-”

Az 1969-es chilei választásokon elvállalta a kommunista párt Jelöltjének szerepét, s szavazatszerzésével a baloldal megerősítésére törekedett. A népi egység érdekében örömmel mondott le az elnökjelöltségről Salvador Allende javára, akit teljes költői és politikusi tekintélyével^ támogatott. Élete utolsó évében betegen írt emlékiratainak (magyarul is megjelent Bevallom, éltem címmel) utolsó sorai a nagy államférfit siratják el.

Pablo Neruda könyveit elégették. de utolsó műve, önéletírását számtalan nyelven kinyomtatva szenvedélyes vádirat a fasiszta junta ellen, és életműve továbbra ia éltető reménye a demokratikus Chiléért, a . független Latin-Ameriáért harcolók- nal?- Angyal János j

PABLO NERUDA:

Visszatérek

Valamikor, vándor, légy férfi vagy nő, akkor, ha már nem élek, itt keress, itt keress csak engem, a kő, s az óceán közt, a tajték

viharzó ragyogásán.

Itt keress, itt keress csak engem, mert ide térek vissza, szót se ejtve, hang nélkül, száj nélkül, ragyogva, ide térek majd vissza, hogy a hullám szilaj szívének dobogása legyek,

itt leszek elveszendő s itt találsz rám: itt leszek tán majd kővé s néma csönddé.

Somlyó György fordítása

Pósfai János

Mondd meg, jól csináltam ?

A

blakodon benézett sokszor a halál, de nem - - mert ágyadra ülni, mert ott ültem én...” Elolvasta egyszer, kétszer. Lángolt az arca. A szavak értelme fölkúszott a fejébe, majd meg borzongás rázta meg a testét. Nekem írta, rólam írta. Mintha én lennék ő, akit... „Ablakodon benézett sokszor a halál...” Hát persze. Amikor súlyos betegen feküdt napokon át. A láztól cserepes lett az ajka, kortyonként itat- gatta vele a teát, s mikor a hideg borogatást a mellére rakta, reszketeg kezével megfogta a kezét.

— Mária — suttogta.

— Meg fog gyógyulni a mérnök úr — mondta a nővér és a hideg víztől hűvös tenyerét ráborította a beteg ember homlokára.

— Olyan jó, maga olyan jó — súgta és meg akarta csókolni a kezét.

„.. .benézett sokszor a halál, de nem mert ágyadra ülni, mert ott ültem én”. Éjjel is gyakran benyitott a betegszobába, odament hozzá, megfogta a pulzusát, elidőzött egy kicsit a beteg ágya szélén, aki talán nem is aludt, talán ébren virrasztóit és ilyesmin töprengett, amit másnap remegő kézzel papírra vetett. Két nappal később meghalt. A nővér vállát rázta a sírás: a halál erősebb volt nála. Hiába ült az ágya szélén. ..

Sokáig gondolt a mérnök úrra, aki finom modorával, arcának lágy vonásaival úgy vonult be közéjük, hogy az otthon lakói kivétel nélkül rajongtak érte.

A kőfalig futó árnyas park elreit?fte őket a világ szeme elől. A kerítésen túl sínpár szaladt a végtelenbe, időnként elcsattogott rajta egy-egy vonat, s úgy hallatszott, mintha a szemközti hegy és az intézet között elnyelte volna a föld. Napsütésben kiültek a parkba. Tavasszal az apró bogarakat, ősszel a pirosodó lombokat figyelték. S mikor már az utolsó fagyai is levetkőzött, elnéptelenedtek a padok. Sétálni azonban még ezután is lejártak a kertbe, akkor is, amikor hóbundába bújt a világ.

A gyermek- és fiatalévek apró szilánkjaiból rakosgatták össze történeteiket. Mária tudott róluk legtöbbet, neki mindent elmondtak. Mintha megérezték volna, hogy másképpen ragaszkodik hozzájuk. Súlyos kölönctől szabadultak, valahányszor kibeszélgették magukat. Fontoskodva emlékeztek:

— Bizony, Mária nővér, ilyen volt az életem. Aztán, öregségemre ide kerültem...

Panzióban élő öregurak élete sem volt különb az övékénél. Maguk is tudták, mégis mindig fojtogatta őket valami. Többségük csak visszanézni tudott. Som bácsi volt talán az egyedüli kivétel, akinek gyára volt valaha Lőrin- cen. Soha nem panaszkodott, mindig elégedetten dicsérte az otthont, mint aki világéletében arra vágyott, hogy ilyen környezelben élhesse öreg naojait. Som bácsi nevezte el Máriát anyanővérnek.

= Magácska olyan itt köztünk, mintha az édesanyánk lenne — mondta Máriának, aki sokkal inkább a lánya lehetett volna.

Derültek rajta. Szerették Máriát, pedig ritkán ült derű az arcán. Inkább valami szomorkás harag felhőzte mindig. Aki csak felületesen ismerte, azt gondolhatta róla, hogy haragszik rá. Keskeny arcából aprón "villantak a szemek, sasorra kemény, szigorú gyermekéveket sejtetett, s a homlokán egy-két gyűrődés mindig látszott a fehér fityu- la alatt. De amikor megszólalt, felrepedt a szigorúság burka, s egyszeriben oldódni kezdtek.

A főnővérrel, aki jóval fiatalabb volt' Máriánál, arról beszélgettek egyszer, melyikük jut majd hasonló sorsra.

— Te még itt leszel, amikor én majd bevonulok az otthonba — mondta Mária.

— Ne félj, nagyon fogok vigyázni rád — felelte a főnővér és nevettek rajta.

Mária senkit sem különböztetett meg a gondozottak közül. Egyformán szerette őket. De. ha némelyikük, elernyedt, órákig elüldögélt az ágyuk szélén, vagy kint a kertben, a levelüket hullató fák alatt hallgatta a történeteiket. Eszébe jutottak a saját szülei, akik ugvan már nem éltek, de akiket nem adott volna soha szociális otthonba. Pedig 6 is tudta, hogy az életük itt szinte gondtalan. Ételük, italuk

bőséges, puha párna a fejük

alja. És mégse.

A főnővér hívatta.

Kövérkés, kopaszodó férfi ült az irodában.

— Nálad volt a Gaál bácsi ugye?

— Igen, nálam.

— A fia vagyok — mondta az idegen férfi és bemutatkozott Máriának.

A nővér szó nélkül átment a saját szobájába, kis idő múlva hozta az elhunyt személyi iratait. A takarékbetétkönyvet, amelyben tizenötezer forintot őrizgetett idős Gaál Imre.

— Tessék — mondta összehúzott szemekkel és szó nélkül kiment az irodából.

Aztán jöttek a többiek.

— Valamije csak volt az anyámnak — mondta kihívóan egy festett ajkú nő.

— Elvinném, hisz nincs tőle más emlékem.

Egy másik szinte ujjongott:

— Jé, honnan volt ennyi pénze az öregnek?

Máriát égették ezek a furcsa fohászok.

A legtöbbjüket soha nem látta. Míg élt a hozzátartozójuk, nem jutott eszükbe eljönni hozzá. Karácsony táján valakitől egy doboz desszertet kapott. Mária becsempészte Nusi néni párnája alá.

— A fia küldte egy ismerősével — hazudta neki.

— Eljött volna meglátogatni. de vidékre kellett utaznia.

— Jaj, a Józsim — hálálkodott Nusi néni. — Ugye, milyen rendes az én Józsi fiam?

— A Józsi nagyon rendes — felelte Mária és csöndben betette az ajtót.

Egy napon újra hívatták. Egy fiatal lány kereste.

— Pék József lánya vagyok — mutatkozott be.

— Pék bácsié? — csodálkozott Mária.

— Igen azé.

— Ügy tudtam, senkije nincs.

— Tetszik tudni, a nevelt lánya vagyok.

— Vagy úgy? Érdekes, soha nem emlegette magát.

— Mikor férjhez mentem, megharagudott rám. De én nem — mondta a lány és lebiggyesztette ajkát. — Meg akartam látogatni többször, de valami mindig közbejött.

— Hát igen — felelte Mária. — És most?

— Tetszik tudni, meghalt.

— Tudom.

— Azért jöttem magához, hogy igazolja.

— Hogy meghalt?

— Nem. Azt, hogy a nevelőapám volt.

Mária meghökkent.

— Ezt kellene igazolnom?

— Tetszik tudni, a bíróság igazolást kér, hogy rendszeresen látogattam a nevelőapámat. A hagyaték miatt kell a pam’r...

A keskeny arc megrándult.

A szikár öregúr kopogós botjával mintha kilépett volna a kartonfüggöny mögül.

— Ezt igazoljam? — kérdezte a nővér.

— Igen. ezt kellene igazolni. Csak néhány sorban.

— De hiszen én soha nem láttam magát. Nem ismerem, öt éven keresztül egyetlen egyszer sem jött el ide/Vagy mondjam azt, hogy jött?

— Hát szóval... Valami ilyesmit kér a bíróság.

— Nem — mondta szigo. rúan a nővér. — Tőlem ilyen igazolást ne kérjen. Ha azt kellene kiállítanom valamiféle bíróságnak, hogy a gyerekek nem törődnek a szüleikkel, akkor is haboznék. Pedig ^ igazat szólnék. Tisztelet a kivételnek, de én itt csak azt igazolom, amit látok. Érti? Érti ezt?

Fenyegető elszántság volt a hangjában.

— Jöjjön el ide egyszer, nézze meg, remegve nézik a kiskaput szombatonként. Így nézte a maga állítólagos nevelőapja is mindig. Várta magát a Pék bácsi, de maga nem jött.

A lány kiszaladt a szobából becsapta az ajtót.' Mária lesújtva, meg- bántottan állt egy darabig.' Érezte, hogy befelé folynak a könnyei. A főnővér nyitott rá.'

— Mondd meg, legalább te mondd meg, jól csináltam? — kérdezte fakó hangon.

Kár volt — felelte a főnővér. — Ettől még nem változik meg a világ.

— Egy papírt adott át Máriának. az igazolás másolatát.'

— Majd csatold Pék József irataihoz...

NÓGRÁD - 1979. július 8., vasárnap