Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)
1979-07-08 / 158. szám
Kellemes pihenés a széesényi Forgách kastélypark évszázad os iái tövében. A pompás parkban nyáron hangversenyeket is rendeznek — fotó: ki.— Csodává! határos Buenos Aires lakosai szerint csodával határos módon nem égett le a minap a város híres színháza, az Avenida. A tűzoltók hatalmas erőfeszítéseinek köszönhető, hogy sikerült lokalizálni a terjedő tüzet, amely a környék néhány házát elpusztította. Az Ave- nidának csak az előcsarnoka szenvedett kárt, mivel a színház a város főútvonala felé néz. A színházat, amelynek megnyitásakor annak idején jelen volt Frederico García Lorca, a latin világ „legspanyolabb” színházának nevezik. Világot jelentő deszkáin felléptek a spanyol művészet legjelesebb képviselői, és itt vitték színre a spanyol drámairodalom legkiválóbb alkotásait. Mai tévéajáa tatunk 9.30: Légy jó mindhalálig Móricz Zsigmond csodálatosan szép és megrázó történetét, s regényének feldolgozóid neve: járványos gyermekbénulás. Gyermekparalízis. Orvosi közleményekben: poliolyelitis. A leggyakrabban használt megjelölés: Heine—Medin-kór... Oka: vírusfertőzés. Lényege legtömörebben az 1974-ben megjelent Egészségügyi ÁBC-ból: A vírus behatolási helye a gyomor-bélrendszer; tómadáspontja a gerincvelő elülső szarva és az agy szürkeállománya. A megtámadott idegsejtek egy része pótolhatatlanul elpusztul; ezeken a területeken alakulnak ki a végleges bénulások. Ahol csak vizenyő következik be, ott a bénulások múló jellegűek”. (Részlet László Anna Vaspálya című könyvéből.) Ha az utcán látjuk mankót szorongató vagy tolókocsis alakjukat, az egészségesek önző bűntudatával fordítjuk el a fejünket. Szégyellünk beszélni, tudomást venni róluk. S ha őket sem ismerjük, mit is tudhatnánk azokról, akikkel még az utcán sem találkozhatunk? A rózsadombi „vidám ház” lakóiról, a légzés- bénultakól? Akik csak néhány órát tölthetnek naponta a szabad levegőn, életük nagy részében vastüdőben, vaspályában fekszenek. László Anna könyvet írt róluk. Alszemérem nélkül mert szólni sorsukról, hétköznapjaikról. Merész már mago a vállalkozás, minden rosszul használt vagy félreértett szó érzelmeket, indulatokat lobbant fel. — Darázsfészekbe nyúlt... — Az 1957-es-59-es járvány utolsó áldozatairól írok. Életük, sorsuk szerencsére már megismételhetetlen. Mikrovilágukban, zárt egyedi környezetükben ugyanolyan folyamatok játszódnak le, mint a kinti hétköznapokban. De ezen a védett szigeten, „ebben a bensőséges pokol bugyrában" több a szeretet, az ember- fölötti élni akarás, mint a mi életünkben. Középkori temető A Mostar melletti Szmrcsenjaci településen új házak építésénél a munkások sok régi sírra bukkantak. A műemlékvédelmi intézet szakemberei megállapították, hogy a sírok alakja középkori temetőre utal, annál is inkábh, mert ezen a vidéken korábbi építkezések során faragott síroszlopmaradványokat találtak nagyobb mennyiségben. A most felfedezett középkori temető közvetlen közelében korábban a korai kereszténység idejéből származó híres római bazilika maradványait is megtalálták. Ez pedig az emberi települések folytatólagosságát bizonyítja a mostari katlanban. sát láthatják a televízió jóvoltából, a már korábban elkészült magyar film ismételt bemutatásával. A? ifjúsági történet hőse a kis Nyilas Misi, a debreceni kollégium ingyenes, szorgalmas és nagyon szegény sorsú diákja. A kis diák, akit az Író a saját sorsából és életéből példázva írt meg, a felnőttek hazug és ellentmondásokkal terhes világát korán megismeri. Véletlenül és ártatlanul belekeveredik egy lopási ügybe, amiért a felnőtt-társadalom őt vonja felelősségre. Misa belebetegszik a történtekbe, az igazságtalanságokba a hazug rágalmakba és többé nem akar debreceni diák lenni. A magyar film főszerepeit Tóth Laci, Bessenyei Ferenc, Törő- csik Mari, Horváth Teri, Mak- láry Zoltán és Bihari József játsszák. A „kastély” öregjei Perliczi-dijas A kórházi patikus A tudós orvosdoktorról, a hajdani Nógrád főorvosáról, a mindig újat kutató és kereső, a köznép egészségvédelmét megszervező, emberséges emberről, dr. Perliczi Jánosról nevezték el azt a megyei tanács által adományozott díjat, amelyet évről évre azok kapnak meg, akik valóban sokat tesznek a megye egészségügyéért. Az idén hárman, közöttük Szakács Imre, a megyei Mad- zsar József Kórház intézeti vezető főgyógyszerésze nyerte el ezt a magas kitüntetést. A kórházban a gyógyszerek ezreinek „társaságában” beszélgetünk, amelyet stílusosan fest alá az üvegek csörgése, a pakolás zaja, a napi élet ezernyi tennivalója. Szakács Imre bólogat. — Valódi „nagyüzem” ez a mi gyógyszertárunk. Patika tulajdonkénen, mégis egészen más, mint amelyekben a betegek vásárolják az aszpirint, a kamillát, meg az injekciókat. Valóban. Annyiban megegyezik a hagyományos gyógyszertári munkával, hogy itt is sok a gyári készítmény, a mindenféle por, doboz, folyadék, pirula. Van azonban más is. A gyógyszertár látja el a kórház több mint hétszáz betegét Salgótarjánban, amellett a rendelőintézetet, az üzemi rendelőket, a pásztói kórházat —, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ami valóban sok munkát ad a kórházi patikának, azok a speciális gyógyszerek. Infúzióból naponta négy-ötszáz palackkal készítenek, de azonnal megcsinálnak bármilyen orvosságot, amelyet a kórház doktorai szükségesnek vélnek. — Pontosan ez a naprakészség adja a mi munkánk i szépségét. Nem érünk rá sokat gondolkodni, tétovázni, gyorsan, rugalmasan kell alkalmazkodnunk a napi gyógyító munkához. A kórháznak szerves része ez a sok helyiséget magába foglaló alagsori patika. Igaz, nincsenek olyan szoros kapcsolatban a beteggel, mint más gyógyszertárban. De az orvos-gyógyszerészi kapcsolat annál erősebb. Szakács Imre gyakran mindent tud egy-egy beteg gyógyításáról, anélkül, hogy valaha is látta volna az arcát. A kapcsolat arra is kiterjed, hogy a gyógyszerész ismertesse a megjelent gyógyszereket, a hiánycikkek helyett esetleg ajánljon más hasonló szert. Mindent egybevetve az orvos nélkülözhetetlen munkatársa a gyógyításban. Szakács Imre nyugodt, csöndes ember, azt hiszem nehéz lenne kihozni a sodrából Ez a mesterségével jár, itt nem lehet kapkodni, hibázni, felületesnek lenni. Heves megyéből került Budapestre az egyetemre. Ott ismerkedett meg a feleségével, aki ugyancsak gyógyszerész. Mind a ketten Salgótarjánt választották munkahelyül. Amióta pedig a megyei kórházat átadták és megalakult a patika. Szakács Imre itt dolgozik. — Miért lett patikus? — Orvos nem szerettem volna lenni, így viszont a gyógyítás közelében maradhattam. Mindig tetszett ez a nyugodt és szép munkahely. Aztán arról beszél hogy nagyon sok izgalom adódik a csöndes, gyógyszerészi munkában. Állandó készenlétben állni, naprakészen ismerni a gyógyszereket, külföldön megjelenő szaklapokat bújni, nap mint nap véghezvinni azt a „csodát”, amelyet az elkészítendő és elkészített gyógyító- szerek jelentenek. Ez a készenlét az otthonára is kiterjed. Ha szükséges, telefonálnak érte az éjszaka bármelyik órájában, ö pedig kocsiba ül és irány a kórház. Állítja, hogy vannak sokkal ' jövedelmezőbb, nagyobb rangot adó hivatások, de 6 soha semmiért nem válna meg a patikától. Két gyermek édesapja, szabad idejében kertészkedik, vagy sátorral, kempingfelszereléssel kirándulni viszi a családját. Mert ez is hozzátartozik a mindennapokhoz. Csata! Erzsébet riportja Bábel László felvétele- Lázongásaik, sorsuk ellenére is?- Szent nem volt sohasem az ember, ök sem azok. De mégsem sértő, bármit is tesznek, mondónak. Náluk még nem vadultak el a külső formák, átérzik, mi zajlik a másik tettei mögött. Minden intrika, féltékenység ellenére erkölcsi emelkedettség érződik a házban. Talán az ott dolgozók önzetlensége, érzelgősségtől mentes jósága teszi, hogy nem nyomasztó a légkör.- A könyv - valószínűleg - felbolygatta az életüket.- A látogatásom, a könyv megjelenése, a róluk, velük készített dokumentumjáték változatosságot, eseményt jelentett számukra. Szeretetet, törődést. Nehéz volt úgy elosztani a szavakat, a mondatokat, hogy mindenkinek jusson belőle.) Egyikük se érezze kevesebbnek magát. Remélem, ezután változnak majd a körülményeik. Ha gyógyítani nem is tudják őket, de életükön lehet segíteni. Látszólag apróságoknak tűnő dolgokon bukhat el pillanatnyi boldogságuk. Ha valaki naponta csak egy órát üldögélhet a kertben, akkor tragédia számára, ha megfosztják ettől a hatvanpercnyi boldogságtól. Mert nincs beteghordó, nincs lift. Ha az jelenti valaki számára a mindennapi életbe való bekapcsolódást, hogy beszélhet telefonon a barátaival, nem lehet megmagyarázni neki, ma nem telefonálhat, mert más is akar beszélni, mert csak egy vonal van és a kórházat is hívhatják...- S mit javit majd az életükön, ha pillanatnyi országos fellel- kesülésből megrohamozzák az intézetet, hogy másnapra elfelejtsék őket? Mint könyvének szereplőjéről, Meszlényi Miklósról, a „festőről” is elfeledkeztek korábban egyetemista látogatói?- ö szerencsés egyéniség. Csendes, szelíd, harmonikus ember. Sorsába belenyugvó, nem követelődző. Az intézetben nem is őt tartják a „festőnek". Pedig szájjal, olcsó rajzpapírra rótt festményei hatalmas képzelőerőről tanúskodnak. Az ő életében az a felelőtlen lángolás, ígérgetés nem okozott törést. Most a rádió KISZ-szervezete rendez majd kiállítást a képeiből. De sokat jelent az intézetnek minden jószándékról tanúskodó, apró segítség. Féldául egy kézipumpa lehetővé teszi valakinek a nagyobb szabadságot ... Magyarországon húsz éve megszűnt ez a „rémbetegség” az 1959 utolsó hónapjaiban kötelezővé tett Sabin-cseppek jóvoltából. De nem feledkezhetünk meg azokról, akiknek a jövője csak néhány hónapon múlott, és most élnek a rózsadombi házban, kényszerűen zárt, feszültségektől sem mentes, elkülönült életükben. László Anna könyve egyedülálló vállalkozás; meggyőző írói erővel mutatja be világukat, s a közvélemény figyelmének felkeltésével - a könyv napok alatt elfogyott. Soós Éva 4i NÓGRÁD — 1979. július 8., vasárnap Sikeres kezdeményezés Nagybátonyban — Tudom, aszongyák most, hogy nincsen, de álggya meg az isten annak a lángeszét, aki ezt kitalálta! — Az áldás egy hetven év körüli idős asz- szony szájából hangzik el Nagybátonyban, az öregek napközijében. Aminek pedig a kitalálását jutalmazza, az az új integrált forma, melyet január elsejével vezettek be itt — Területünkön nagyon sok igénylő kérte elhelyezését szociális otthonba. — mondja Kiss Imre, a nagyközségi tanács igazgatási csoportvezetője. — Ennyi férőhelyet nem tudtunk volna biztosítani. Az öregek napközijében az odajárogatók gyakran mondották, jó lenne itt maradni éjszakára is. Így gondoltunk arra —, felső szerveink is sugalmazták —, hogy ágyakat állítsunk be a napközibe. Kaptunk némi támogatást, szerveztünk, ügyeskedtünk, átcsoportosítottuk meglevő készleteinket, s így lehetőség nyílt 16 éjszakai férőhely kialakítására. Mindegyik foglalt, ha ürülés van, rögtön szép számmal jelentkeznek igénylők, akik között méltányossági alapon döntünk. Figyelembe vesszük egészségi állapotukat, ki, milyen messze lakik és hasonló szempontokat. — Az üzemeltetésben hozott-e változást az új rendszer? — Ha arra gondol, állítottunk-e be új munkaerőket, nem. Ugyanaz a négy dolgozó végzi az öregek ellátását, aki korábban. A változás any- nyl, hogy megbontottuk a munkarendjüket, ketten reggel héttől délután háromig, ketten 11-től este 7-ig dolgoznak, s egy fő éjszakai ügyeletet lát el. A bontásra azért volt szükség, mert a bentlakók reggelije és vacsorája itt készül. — Mibe kerül a „kvártély”? — Az öregek napközijébe járók nyugdíjukhoz mérten járulnak a költségekhez. Van, aki nem fizet semmit, a díjtételek ötventől négyszáz forintig változnak. Aki itt alszik az sem fizet többet, mint a bejárók. Az «regek napközije a ta- nácsháe fölött, a hegyoldalban áll. Valamikor a bányaigazgató lakott benne, az ő ízlését tükrözi a tornyos, zárt erkélyes, várkastélyszerű épület. A negyven férőhelyre ötven idős embert vettek fel. Hogy elférnek, annak az a titka, mindig van néhány kimaradó. — Annak idején — mondja a nyolcvanas éveiben járó Horváth Józsi bácsi — a magunkfajta szegényember, de mit mondok magának, még a madár is csak két-három külön engedéllyel tehette be ide a lábát. Kutya egy ember volt ám a Bortnyák igazgató. — Otthon nem ilyen jó nekünk — teszi hozzá Győri Já- nosné. — Én például a bányavárosból járok be. Azelőtt volt kertünk, de ott nincs. Itt meg van a nagy placc, megengedtek egy kis veteményest Répa, hagyma, saláta. .. Csak nagyon rossz most rá az idő. — Nagyon jól bánnak itt Velünk, vigyáznak ránk — mondja özvegy Nagy Károly- né. Tőle idéztem a kezdő sorokat is. — Csak, tudja, egy a baj. Az, hogy vasárnap haza köll menni. Látja, én két bottal járok, nyáron is nehezen, hát még télen, a meredeken. .. Hogyan tudnék bejönni? Vagyunk így többen is... Ha meg otthon vagyok, fűteni kell. Egy nyaláb fát tíz forintért hoznak be. Rámenne az a kis nyugdíjam! Hát ezért inkább megvennénk akár az ebédet is, felügyelet se kell ránk, ha valami baj van, lenne köztünk, aki segítségért szalad, de hadd maradjunk vasárnapra is... Nem csoda, hogy jobban érzik magukat itt, mint otthon. A társalgókban televízió, az egyik terem fala filmvetítéshez fehérre festve, havonta kétszer „jön a mozi”. A dohányosoknak külön kis helyiség, kártyaasztallal. Az asszonyok legnagyobb részt kézimunkáznak. Kinn, a kertben, fák árnyékában lehet üldögélni, jó levegőn, nagyon szép környezetben szemlélve a tájat. — Egy-két téglája az apámnak, meg nekem is benne van ebben a kastélyban —, mondja Kapás Pál. — Bányász volt az öreg. Én is dolgoztam bányánál. Álmodni sem mertem volna, hogy egyszer majd itt fogok élni. A szép környezet, a biztonságérzet, s a tulajdonképpen szabad helyváltoztatás, hiszen nem kötik kimenőhöz a kilépést — jó hatással van az öregemberek életkedvére. Vidámak, érdeklődők. Keresik a lehetőséget, hogy segítsenek a gondozóknak. Aki jól bírja magát, tüzelőt hord, felügyel az olajkályhákra. Még egy kis világlátásra is nyílik lehetőség, jó a kapcsolat a kisterenyed öregek napközijével, de voltak már szociális otthonban is —, látogatóban. Érzik a községben lakók gondoskodását is. A kertet például a harisnyagyár, a Pentamer szövetkezet, a FÜTÖBER, a gépüzem és a zeneiskola dolgozói kerítették be és hozták rendbe. Az ipari szövetkezet egy fodrász szocialista brigádja rendszeresen házhoz jön és díjmentesen rendben tartja a frizurákat. Ki-ki találhat kedvérevaló elfoglaltságot, a gondozók mindent megtesznek, hogy jól érezzék magukat az öregek. — Ügy érezzük, a kísérlet beváltotta a hozzáfűzött reményeket, népszerűsége mindenképpen ezt bizonyítja. Büszkék vagyuk, hogy szűkös lehetőségeink ellenére meg tudtuk valósítani célunkat. — értékeli az első fél évet Kiss Imre, a nagyközségi tanács igazgatási csoportjának vea^ tője. i
