Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

Móra Ferenc s

FÖLDHÖZRAGADT JÁNOS TÖRTÉNETE

r

r gén is, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi, vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhözragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon, mint földigénylőt.

Ez a János nyilván soha- ae hallott Dózsa Györgyről, se r hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk és ha volna, akkor kapanyelet csinálnak belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz közül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad. elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb, meg keserűlapu és búzavirág és mikor a Jánosok kis maszatos köly- kei azt játsszák, hogy „sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek.

És mégis úgy kell lenni, hogy a sehol föl nem jegyzett emlékezetű Jánosok, akiket ezer esztendő alatt megevett a magyar föld, ezekkei m istenkéz vetette vadvirágokkal üzengetnek föl a mindenkori Jánoeoknafc, valamit, ami beleeszd magát a csontjukba, a vérsejtjeikbe és amit a tudósok és a költők úgy hívnak, hogy: földéhség: A pillekergető gyereknek üzennek a papsajtvirággal, a suhancnak sza- gosbükköny piros csokrával, a ki cserzett tenyerű, lehajtott fejű Jánosoknak a búzakalásszal.

Ö, azért nem keü kiszántani és bíróság elé állítani a redves csontokat, hiszen nincsen az 6 üzenetükben semmi bújtogatás! Csak valami törvény van benne, valami nagyon ősi törvény, ami egyidős a teremtéssel s amit végrehajt a pók, mikor magának szövi a hálót, a madár, mikor magának rakja a fészkét, s a mókus, mikor magának takarítja be a bükk- magot. De tudnivaló, hogy ezek oktalan állatok s nincsenek olyan okos berendezéseik, mint az emberi társadalomnak, amely tudott magának más törvényeket csinálni, mint az erdei és mezei vadaké.

Attól se kell félni, hogy a Jánosoknak valami rossz szándékuk volna és destruál- ni akarnák az emberi törvényeket az ősi törvényért, ó dehogy! A Jánosok nem tudnak latinul és az ősi törvény alszik a lelkűkben, mint a tejútban, a fény. Ha néha csillámot vetne is, a Jánosok .rászorítják a nehéz tenyerüket, mert tudják, hogy mindennek úgy kell lenni, ahogy van és, hogy minden a jó Isten rendelése.

A mi Jánosunk sem csinált soha semmiféle ribilliót. Azok közül a békességes Jánosok közül való, aki mikor elvitték embert ölni és a lengyel fenvéren hasra fekve várta a halált, a srapnellek csipogása közben belemarkolt a föltúrt földbe, szétmorzsolta, a szagát beszívta, a nyelve hegyére vette és hátra- szólt a tisztjének:

— Hadnagy úr, ez ám a föld!

Nem tette hozzá, hogy „hej, ha nekem ilyen volna!” Pedig egy kis pálinka is tüzelt benne, mert kellett a sturmhoz a szíverősítő, de még attól se gondolt olyan bolondságot, hogy őneki tulajdon földje legyen valaha.

Hanem aztán, mikor öt esztendő múlva az ő falujukban is kidobolták, hogy földosztás lesz, akkor ő is fölment a

községházára az urakhoz, hogy ríeki is írjanak földet.

— Hát aztán mennyi földet igényel kend? — kérdezték tőle.

Mikor János azt mondta, hogy két holdat, a jegyző úr is rábólintott, meg a városból való nagyságos bíró úr is. De a környékbeli uraságok is ott toporogtak s azok elkezdtek morgolódni. A többinek egy hold is elég volt, minek kellene neki kettő?

János sokkal jobban megijedt, mint mikor a gépfegyverek kotyogtak. Alig tudta elmotyogni, hogy hány szájat kell annak a két holdnak jóllakatni, ő meg az asz- szony kettő; meg a négy gyerek,' az hat; a tehetlen apját, anyját is ő tartja, az nyolc; de kilencediknek még az öregszüle is ott van, a felesége nagyanyja.

— Vén ebre már kár a korpa — mondta egy különösen mérges uraság, ami olyan 6zép közmondás, hogy mindenkinek el kellett rá magát nevetni.

János is mosolygott, mint a dézsmabárány és szeretett volna azzal a közmondással válaszolni, hogy „aki pedig nem akar megvénülni, akasz- sza föl magát”. De a jegyző úr közbeszólt, hogy János, mindig derék ember volt, a komenistákhoz se állt be, s erre a bíró úr, az Isten áldja meg érte, megítélte Jánosnak a két hold földet.

■j gy lett Földnélküli I Jánosból Földbirtokos János, az idei tavaszra.

Igaz, hogy a földecskének egyik sarka tocsogós csin- csés volt, ahol csak pióca termett, aztán egy kis vakszik is holttetemkedett rajta, amibe nem lehet mást vetni, csak bukfencet — de azért János soha olyan vidáman nem nézdegélt a világba, mint az idei tavaszon. Hét nemzedék elfénytelenedett szemének a ragyogása tért vissza a tekintetébe, mikor kjjrülhordozta a maga földjén. Ha János alanyi költő lett volna, ódával szentelte volna meg ezt a pillanatot, így azonban csak a Ml tvisz kutyát rúgta 1 ágyékon, mikor az előre akart szaladni, hazatérőben a birtok föltekintéséből.

■— Hohó, azt hiszed, majd ezután is te mégy előre? Majd. csak utánam. Mitvisz, utánam! Ezután már így lesz.

Persze, már akkor megkésett János a szántással, mikor így átvette az impériu- mot a két holdon és különben sem volt se igája, se vetőmagja, se semmije az égvilágon. De most már volt becsülete és arra kapott interes pénzt. Ebből ledugatott a földecskébe egy kis krumplit, babot, paprikát, paradicsomot, mit. Csupa nem nagy munkájú palántát,

amivel az asszony meg a gyerekek is el tudnak plsanog- ni. Ö maga, János, ezután, napszámba adja a maga erejét, mint eddig s olyankor megint előtte leffeghet a Mitvisz. Csak egy-két esztendeig, míg a gyerekek embermunkára valóvá serdülnek. Akkor majd a gyerekek túrják a más földjét, de ő már csak a magáét szántogat- ja.

Péter-Pálkor fogta is a kapát és elindult részt keresni, más célszerű szegény ember módjára. Tíz-tizenkét nagy uradalom a környéken, ötezer holdasok, tízezer holdasok s Jánost mindenütt kedvelték az ispán urak, mert tudták róla, hogy jó dolgos, és az erkölcseiben sincs kivetnivaló.

— Kell-e munkás, uram?

— köszönt be János, az első majorba.

Az volt a válasz, hogy munkás igen, de aki maga is gazda, az csak menjen a maga földjére. Ez az uraság parancsa, így adta ki még az ősszel a földosztáskor.

És ahová beköszönt János, mindenütt azzal fogadták:

— Hja, kend az a híres? Kendnek kellett a két hold föld? No hát, menjen kend dolgára, és ne vegye el a keresetet a szegény embertől.

És így maradt János az idei nyáron rész nélkül, és így nem kellett az idei őszön sehol se kukoricatörőnek, se cirokvágónak, se répaszedőnek. Nem használt se imádkozás, se káromkodás, hiába kínálkozott fűnek-fának hiába kérdezte, hogy mit eszik ő kilencedmagával a télen, mindenütt azzal fizették ki:

— Egye meg kend a földjét!

Mire a földjén elhervadt a

varjúimák is, akkorra János belátta, hogy nagyot vétett. Nem tudni ugyan, hogy mi ellen, mert törvény adta neki a földet, a nevét is tudja, birtokreformtorvény a neve,

— de hát minek már azt keresni? Jó keresztény létére szánja-toánja bűnét, jóvá is akarja tenni.

A mült héten fölment a községházára és bejelentette, a jegyző úrnak, hogy vissza • akarja adni a két hold földet

— Sok baj van kendtekkél, János — tolta föl a jegyző a homlokára a pápaszemet

J

ános megfogadta, hogy soha többet az életben nem lesz vele baj, csak még most az egyszer

szabadítsák meg az urak a földtől. De minden okvetlen, mert ő másképp kénytelen lesz agyonverni az egész családját, és kilencedmagával beletemetkezni a földbe, hogy egy kis hasznot lásson belőle.

A mesemondó múzeumigazgató

100 őre születeti Móra Ferenc

Ahogy mindenki

tudja, Kiskunfélegyházán született, a Daru utcában, amely most már régen Móra Ferenc utca. S éppen 100 éve, 1879. július 17-én. ,

Ahogy mindenki tudja, hiszen sokszáz szerény- könnyes mesében elmondta, szegény, nagyon szegény szűcsmester fia volt, a szegényparaszti, paras zti-mes teremben lét teljességében telt gyermekkora. Ez volt a legalapvetőbb irói élménye, ezt hozta, ezt hordozták írásai egy életen át. Hű volt hát azokhoz, akikből származott.

Pedig sokra vitte.

Okos ember volt!

Talán éppen ezért

Költőnek indult, versíróként lett a Petőfi Társaság tagja, a Félegyházi Hírlap közölte első írásait Tanárnak készült, de már 1902-ben újságíró, a Szegedi Napló műn-' katársa. És jó barátja a nála tizenhárom esztendővel idősebb Tömörkény Istvánnak, akinek eztán utódja is lesz: 1917-től 6 a szegedi Somogyi Könyvtár és Múzeum igazgatója. De már 1904-ben könyvtáros és közben szerkesztő, országos hírű lapok munkatársa; a Világ, majd a Magyar Hírlap ad helyet a század húszas éveiben írásainak.

Ahogy mindenki tudja, csodálatos mesélő volt Igaz meséket szedett versbe — első jelentősebb ilyen írása 1903 karácsonyára jelent meg: Az aranyszőrű bárány, de a húszas érek derekára már B- teljesecfik alkotói pályája, és a meseköltő, az újságíró, az ifjúsági irodalom varázslója — a felnőttek közé lép.

Regényei — ha nem is hagytak oly* nyomot, mint a Nyugat óriásainak munkái — érdekes színfoltjai a magyar irodalomnak. Első nagyobb lélegzetű munkája, A festő halála eredetileg egy Tápé határában megölt festőbarátjának akart emléket állítani, de az írás közben formálódó cselekménynek végül- is ő maga lett a főhőse. S témája, hogyan viaskodik az

író a nyersanyaggal, hogy az ismert és ismeretlen elemekből történetet varázsoljon, lélektani regényt, amely a városi művész asszimilálódásából a rusztikusabb valósághoz fel tudja mutatni a tragédiát. Később — második kiadásban — e művének a Négy apának egy lánya címet adta, ezzel a címmel vált híressé.

Móra rengeteget dolgozott, 1905-től 22-ig Pósa Lajos Én Újságom című gyermeklapjában több mint ezer írása jelent meg, és közben rengeteg más cikke a korabeli lapokban. Neves publicista, ő szerkesztette a Szegedi Naplót, az ország szinte egyetlen pacifista lapját — a háború első éveiben! Felségsértési pórt indítanak ellene. Lelkesen üdvözli hát a forradalmat, s ha később, az Ének a búzamezőkről című regényéből (ami 1927- ben jelent meg) az derül is ki, hogy Móra nem tudja elképzelni a paraszti világ forradalmi átalakulását, mert ő a hagyományok patriarchális őrzőjét látja a parasztban — 1918—19-ben vezéralakja Szegeden az új eszméknek. Hiszek az emberben című írásában hitet tesz a szocializmus mellett, Memento című cikkében pedig üdvözli a proletárdiktatúrát. A megdöntés után az író visszatért polgári, radikális eszméihez, de üldözött ember, és ez sokáig elkíséri, még 1922-ben is vád alá helyezik nemzetgyalázásért. Ekkor írja Hannibál föltámasztása című kisregényét, a kor gyilkos-keserű szatíráját, amely azonban csak 1949-ben a földszabadulás után jelent meg. Az Ének a búzamezőkről mellett a legismertebb regénye egy történelmi munka, a Diocletianus császár korában játszódó Aranykoporsó, egy helyzettragédia, ahol a konfliktus a sorozatos félreismeréseken keresztül jut el a tragédiáig. A kor jellemábrázolása szándékoltan anakronisztikus. Mai emberek szerelmi története egy távoli világba helyezve. Ennek a távoli világnak tárgyi rajzát a lehető legpontosabbban adta vissza a műveltségélménnyél teli tudós múzeumigazgató. Ahogy Illés Endre írta a regény megjelenésekor, egy „Végtelen szeretettel és gonddal regényessé formált római régiségtan”.

„Mögette a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra” — mondta volt Tömörkény István Móra Ferencnek, amikor először küldte ki a föld alatti utazásra," az alföldi buckás tájra az ifjú múzeumőrt, s az szabadkozott, hogy nem ért hozzá. Beletanult. Tudósa lett, a magyar föld őrzötte öreg múltnak. Használta is ezt a tudását, élt is vele, sok-sok írásában.

Móra regényeit állítottuk emlékezésünk középpontjába, mert az közismertebb, hogy a kisterjedelmű prózai írásokban, mesékben, tárcákban, cikkekben, elbeszélésekben érte el igazi csúcsát. Élete teljes lenyomata, a szegényparaszti alapélménytől, a régész, az ásató múzeumigazgató, a tudós, és a harcos újságíró élményéig mind ott van ezekben a kis írásokban. Kis rövid terjedelmű tárca- mesében Mikszáth mellett a legnagyobb volt. De míg Mikszáthot az ember, a társadalmi lény ihlette meg mindig, — Mórát nagyon sokszor a műveltségélmény, a szénirodalomban kicsapódó kultúra. Nagy políhosztor volt.' „Minden megismerés makacs keresője” — írta róla Karinthy Frigyes. Ha csak ifjúsági műveket írt volna, azok is halhatatlanná tették volna, de ő annál sokkal többet tett. Írásainak összessége, életműve a század első harmadának hiteles lenyomata.

Szalontay Mihály

Kortársak Móra Ferencről

MÓRICZ ZSIGMOND:

.. .Sose láttam humor nélkül.

Ez volt az ő nagy tartalma szóban, és írásban a humor. Éspedig az a magyar humor, ami az alföldi magyar ember legsajátosabb tulajdona. Hurnárának titka az volt, hogy a legfájóbb, a legké- nvelmetlenebb érzéseket vidám szavakba csomagolva találta ki: az életben való ei- búvás és az élettől való meg- szelídültség, ez volt az ő humora. Sose mondott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén. Hi szen neki is jutott még török iga. Mint mindenkinek, akiben lélek van és ambíció és bátorság. Angyali dolgokat tudott mondani hivatalából s politikai, társadalmi és emberi bántalmainak mélységéből. Gyöngyöket szólott, és csiszolt drágaköveket hullatott.

Volt egy adománya, ami kevés embernek jutott osztályrészül: ha a száját megnyitotta, már mindenki nevetett, aki a közelébe került. ..

JUHÁSZ GYULA:

Móra Ferenc új könyve A festő halála azok közül az írások közül való, amelyeket nem akar letépni kezéből az ember, amíg végig nem olvassa. Olyan ez a könyv, mint valami napsütéses és kanyargó gyalogösvény, amely kivisz bennünket a város zajából és bajából, virágos réteken, kis ke- reK erdőkön vezet keresztül és betart a faluba, ahol az ősi templom ajtajában bárányok legelnek és öreg táltosok keresik, kutatják az anyaföld áldott ölében az Attila király ki-msét. No, azért nem kell félni emberek, modernek, hogy falun vagyunk, bicebóca virágok és egyszerű lelkek között, mert urbánus és humanista szellem kalauzol bennünket mindvégig, a könyv minden lapján, akiről ugyan azt Írták hogy Mikszáthba és Gárdonyiba oltott Jókai, de éppen annyi okkal és joggal mondhatnád, hogy Anatole Francéba oltott Tömörkény, mert hiszen az olyan nem fontos, mikor valakiről van szó, akinek saját hangja és tulajdon arca van. jellemző és megkülönböztető irodalmi fiziognómiája, mint Móra Ferencnek, akit minden soráról meg lehet ismerni, és akit nem lehet többé elfelejteni.

És ami nekem ebben a kedves és okos könyvben a

legnagyobb és legteljesebb gyönyörűséget okozta, az éppen Móra Ferenc magyar nyelve, ez a próza, amelynél tisztább és teljesebb magyarságét ma nem beszél egyetlen élő hazai szerző sem. Szinte páratlanul áll ez a szeplőtelenül szűz magyar nyelvi kincs, amely a Móra Ferencé, különösen napjainkban, amikor sokféle szellemi leromlásunk révén meglehetősen bitangságba került, és siralmas árvaságra jutott nyelvünk, amelyben él a nemzet a régi példaszó szerint.

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ:

Leginkább annak a műfajnak a mestere, melynek eredete távoli századokba nyúlik vissza irodalmunkban. Ezt a maga képére és hasonlatosságára alakította. Őseit a báró Apor Péterek, Eötvös Károlyok, Tóth Bélák között kell keresni, akik értették a módján annak, hogy minden apróság arany- nyá váljék, amihez hozzáérnek. Semmi alkalom se kicsiny ahhoz, hogy bölcsek, vonzók, talpraesettek legyünk. Az egyéni szeretet re- méltóság csodát művel. Egy adomába belefér az egész világ. A harmadik osztályos utazás, a sáska, vagy a kettőspont, minden-minden méltó arra, tiogy emberi voltunkban megnyilatkozzunk. Kedély által értjük meg az Életet. Ezt a szemléleti formát a barkácsoló, vajákos magyar fajta teremtette meg. A francia cseveg, szikrázik, pontosan kiszámított csattanókat helyez el, a német taglal, fejteget, elemez, boncol, latol, mindig tudományosan, az angol az essay megalkotója, valami szigorú, de közvetlen tárgyilagossággal világítja meg tárgykörét Mi mesélünk, s közben szemlé- v lődünk, vállunkat vonogat- juk, el-elkalandozunk, végül mosolygunk. Móra Ferenc az önmagáért való „beszéd” e pompázatos, keleti módját műveli, ki, mely oly általánosan és megindítóan hat mindnyájunkra, annyi távoli emléket ébreszt bennünk, mint a cigányzene. Szeret meg-megállni, vargabetűt tenni, zárójeleket nyitni. Épppen eszébe jutott valami. Mégis mindig célhoz ér. Mondatai természetesen gön- gyölődnek le egymásról. Tiszteli a betűt, mértékes művésze az írásnak, önmagában renkívül megvetheti a teli- szájúságot. Markolj keveset, és fogj sokat! Csak az való, papírra, ami ma. már formailag is megérett. Joubert írja tanácsul minden toli- forgatónak: „Nem a mondatomat csiszolgatom, hanem a gondolatomat. Várok mindaddig, míg az a fény- csöpp, melyre szükségem van, ki nem alakul, s le nem pottyan toliam hegyéről.” RUB1NY1 MÓZES:

Igazi nagy országos s’ke- reit az Ének a búzamezőkről (1929), és az Aranykoporsó című regényeivel (1933) aratta. E regényekben senki se keresse a jól kiagyalt zárt kompozíciót, az alakok meglepő jellemét, az események elmélyülő, lelki különösségeket hajhászó pszichológiáját. Hömpölygő stílusban elmondott rajzok sorozatai ezek, a magyar búzamezők éposza. Egy kis magyar tanya élete elevendeik meg, s a gyermeküket sirató szülők, a megözvegyült asszonyok e borúsan derült könyvében a földnek, az édes földnek nagy anyagi és lelki hatalma szólal meg, az a hatalom, amely a lehajtott fejeket a jövő ege felé emeli... A halálos beteg költő egyik utolsó öröme volt, mikor kézhez kapta regényének nagyon szépen kiállított hollandus fordítását...

Összeállította: Angyal János