Nógrád. 1979. július (35. évfolyam. 152-177. szám)

1979-07-15 / 164. szám

Vár a Hegyalján CASTRUM Máté György: KINCSES ATTILA Madártávlatból Boldogkőváralja és környéke a várral. A Várhegy hosszúkás szMatömbjén Boldogkő — egykor Boldva — vára. VI. A sírkeresők Késői hun aranyedények és egyéb tár­gyak, köztök egy álcsat Mala ja peres- csepinai lelet (poltavai korín.) erősen le­kicsinyítve. Az ország legváltozatosabb s ezért talán legszebb tája a Hegyalja. A kirándulók szá­mára — tréfásan szólva — az az előnye, ami hátránya Az ország északkeleti csücs­kében van, tehát hazánkfiai zömének már csak a megkö­zelítése is — ami különben úton, vasúton egyaránt elég jó — időt kíván. (Az ottlét meg különösen, de azt már senki se bánja...) Ám ez a messzeség valamelyest ter­mészetvédő is. s nem oly’ zsú­folt a túrázóktól a táj, mint mondjuk a Balaton-felvidék vagy a Salgó. S ez a Pilisnél enyhébb, délszakibb, válto­zatosabb, a Balaton-felvidék- nél meg „igazibb”, nem oly’ szinte .,bemutatópark”-nak al­kotta a természet, hegyed s völgyei hangsúlyosabbak — bár rokonok. VULKÁNI VIDÉK A Hegyalja hegyeit, kőzeteit vulkáni működések teremtet­ték, s nem is egy földtörténe­ti korszakban. A vulkánosság persze nemcsak — s itteni má­ra maradt tanújeleiben nem elsősorban — lávaömlésből áll. A vulkáni utóműködés gejzírkúpjai vagy inkább azok megmaradt kőzetei, a vulkáni kőzetekből kioldott, s másutt, másodlagosan lerakodott kő­zetanyagok teszik változatossá a formáit. A fő maradványa azonban az andezitkőzetek kü­lönböző változata — néhol, mint a boldogkőváraljai vár­hegynél, andezitlávaként is —, valamint a vulkáni tufa. A kiránduló inkább csak a formákban gyönyörködik, mintsem a kőaettulajdonságok iránt érdeklődne. Nos, a he­gyek formáin túl egy feltű­nőbb érdekességet említenénk csak: Boldogkőváraljától dél­keletre, a közeli Boldogkőúj­falu fokozatosan emelkedő hegyoldali legelőjén a „kő­tengert”: kisebb-nagyobb, job­bára ember, sőt több ember nagyságú sziklák vannak el­szórva a füves lejtőn érdekes formákat alkotva. JAAK FIA TYBA VÁRA A kirándulók számára a leg­érdekesebb azonban bizony­nyal a Boldogkőváraljától nyugatra már messziről fel­tűnő várrom lesz. A vár­hegy csúcsát araija a gondo­san megóvott, renovált rom. Hatalmas andezitszikla­tömbön emelkedik. Észak­déli irányban hosszúkásán nyúlik el a szikla alakját kö­vető hatalmas falmaradvá­nyok fölött, illetve azoktól körülvéve. Déli végén egykor vaskos bástya zárta le — még a XV. században épülhetett a hozzá csatlakozó, karéjozó falakkal együtt. Mögötte be­lül az egykori tömlöc vaskos négyzete. S mindezen belül a vár: a hatalmas, több méter vastag falu öregtorony, a leg­ősibb várépület itt, bizonyá­ra a XIII. század első fjé­ből, valamint a ciszterna túl­oldalán hozzá csatlakozó haj­dani palota a XIV. század első feléből. A legrégibb erősség: az öregtorony 1280-ban már biz­tosan állt Talán a tatárjárás után épült talán a Tomaj nemzetség építtette, Jaak fia Tyba ispán székelhetett ben­ne. Az első oklevelek egyike így említi 1295-ben Castrum Boldua. „FABUL RÓTT KIS BASTYACSKA” Hosszú lenne felsorolni vár­urait: az Amadékat, a Dru­getheket Czudar Péter bánt —, akinek Zsigmond király adta zálogba —, Brankovics György szerb fejedelmet, a Szapolyaiakat, Tomory Györ­gyöt, Báthory Istvánt, Marti- nuzzi Györgyöt, a Be békékét, Berényit, Sárközyt, Serényit, Palochayt, Szikszayt, Szelep- csényit, Becskerekyt, Thököiyt, a Péchyeket Ziohyeket— Tör­ténelmi nevek, s a nevek mö­gött rejlő történelem: kóski- rálykodó urak és központosító királyok, kurucok és laban­cok... Az utolsók azonban már csak a rom gazdái voltak, mert 1702-ben a Habsburgok lakhatatlanná tették. Ez előtt- ről, 1682-ből ismerjük az utolsó leírást a varród: „Va­gyon azon várnak Külső Ka­puja Rostélj os Fákból épSber tett» Az Kapu mellett vagyon egy Kapus Házacska, azon Ka­putól fogva az Kő Szikláig vagyon Tölgy fa Karokkal épí­tett rossz Palánk, melynek az alja annyira el rodhat, hogy necesszere (=szükséges, la­tinul. — A szerk.) épiteni kell”, továbbá: „Kő Szikla te­tején vagyon Fabul rótt kis Bastyacska...” Ilyen volt, amikor még ép volt a vár. Németh Ferenc Ha ennyi nem­zetnevelő hazafi, ennyi jeles író egybehangzóan ál­lítja, ha ilyen pon­tosan, ellentmon­dás nélkül írják le az apró részle­teket is és ha ek­kora gazdagságot kínál a Tisza med­re — ki kételked­hetne benne, ki gátolhatja meg, hogy valaki meg­keresse? A XIX. század derekától mindmá­ig a sírkutatók láncolata sose sza­kadt meg. Olyan neves, aránylag művelt családok, mint a Blasko- vich-ok tápiómen- ti birtokaik jöve­delmének jelen­tős részét Attila hármas koporsó­jának felkutatá­sára fordították. Istállójuk híres angol telivére (nemzeti „nagylé­tünk” másik bizonyítéka), a világverő Kincsem nevét is valószínűleg a tulajdonosok kincskereső szenvedélyének köszönheti. Az egyéni és cso­portos feltárok, búvárok buzgalma minden biztató jel­re felélénkült. A levéltárak és közintézmények tapasztal­hatták, hogy Jókai Mór „Bál­ványos vár”-ának (1882-től a „Nemzet” című folyóiratban) és Gárdonyi „A láthatatlan ember”-ének (1902) megjele­nése idején évekig megszapo­rodott a „biztos” sírhelyet fel­fedők száma. Vannak, akik az állami segítség fejében meg­elégszenek az 50 %-os része­sedéssel; mások egyszerű ha­zafias felbuzdulásból jelen­tik be, hogy kutatásuk cél­hoz ért; egy kis pancsolás a víz mélyén és előkerül a bi­zonyíték: íme, mi magyarok vagyunk a nagy hódító, Atti­la jogos örökösei ezen a föl­dön. A legszerényebbek azű- kebb hazájuknak akarnak csak dicsőséget és idegenfor­galmi nevezetességet biztosí­tani. Az alább közöltek az 1970- es években fordultak elgondo­lásaikkal a szegedi Móra Fe­renc Múzeumhoz. Ez az az intézmény, amely legközelebb fekszik a valószínű hun fő­hadiszálláshoz, ezért ide for­dulnak legtöbben. Szép gyűj­teménye van azonban a Mű­velődési Minisztériumnak, a Tudományos Akadémiának, a Magyar Nemzeti Múzeumnak, más közgyűjteményeknek, tanácsoknak, egyetemeknek is. Vannak, akik évtizedeken át tanulmányoznak régi kó­dexeket, szó szerint ismerik a két „koronatanú”, Priszkosz és Jordanesz leírásait, Né­metországba utaztak, hogy ere­detiben lássák Barbarossza I. Frigyes XII. században élt krónikásának, Viterbói Gott- fridnek „Pantheon”-ját, amely­ben „ez is kalandozó lovasse­reg, az is kalandozó lovasse­reg” — alapon közös őstől származtatja a hunokat és magyarokat és akitől Anony­mus és Kézai Simon ilyen irá­nyú megállapításai származ­nak. Ilyen tudományos igé­nyű kutató például a békés­csabai dr. Radnai Béla, aki eddig közel 400 oldalas tanul­mányban bizonyítja: a nagy hun királyt Dombegyházán, a Cigányka-ér helyén folyt szé­les folyó medrében helyezték örök nyugalomra. Hasonló következtetésre jutott Lázi la jós hódmezővásárhelyi la­kos is. Leírása szerint végig­kutatta Kunágota, Battonya, Magyardombegyház, Kisdomb- egyház „történelmi részét”, végül Dombegyházán célhoz ért. „Nyugodtan állíthatom — írja, hogy Attila sírja Dombegyházán van. Azt is kö­zölhetem, hogy ott a kunha­lom alá van eltemetve”. Jóval többen vannak, akik egy félfüllel hallott híreszte­lés, vagy egy jelentéktelen le­let alapján „vezetik nyomra” a régészeket. A debreceni Schüger András szerint a sírt Tápé területén, a Tisza és Maros torkolatában kell ke­resni. Akár Gárdonyi, ő is le­írja, hogy a vizet a temetők holtágba terelték — eltérítet­ték. a róedret átvágták, majd a vizet újra ráengedték a ko­porsókra. „Megvan Attila ki­rály koporsója — így szól egy másik levél — úgymint arany-, ezüst- és vaskoporsó. Itt van eltemetve Szeged, Bo­kor u. 17. számú ház nagv- kapu alatt, a gyalogjárás alatt. Azonnal jöjjenek, mi­hánt a levelet megkapták”. Ebbe a kategóriába lehet sorolni egyes „idegenbesza­kadt hazánkfiát” is, akik nem­zeti felbuzdulásukat azonban leggyakrabban egybekötik némi zsebpénzigényük köz­lésével. Hirman Károly ter­jedelmes beadványában fes­tőművészek, Móra Ferenc és Kosztolányi Dezső barátjának, valamint Attila temetkezési helye pontos ismerőjének mondja magát. „Mielőtt rész­letesen ismertetném a helyet és lehetőségeket — írja később —• biztosítsanak a felfedezés egyedüli jogáról, erkölcsi és anyagi részesedésemről és a teljes titoktartásról”. Nehe­zebb leckét ad fel a múzeum­nak az az igényes bejelentő, aki szerint Attila helyett egy bábut süllyesztettek a Tiszá­ba, ő maga Dél-Amerikába vándorolt ki, hol 72 évet és 5 hónapot élt Sok a bolond, az álomlátó — róluk Móra „Utazás a földalatti Magyarországon” című kedves cikkgyűjtemé­nyében 1926 és 1929 között (a Dél-Magyarországban és a Magyar Hírlapban megjelent írások) beszámolt Az ő je­lentkezésük azóta sem szüne­tel. „Eljutottam Attila sírjá-' ra. de nincs erőm ásót fogni”.’ „Hozzanak ide egy halottat.' Lehet női halott is, vagy fér­fihalott Jobban női halott' Feltámad a halott, élni fog, mert itt van Attila sírja”. A szegedi régészek nemegyszer találkoznak olyan személyek­kel, akik szerint a hunok meg­bolygatott lelkei őszi szürküle­teken a tanya melletti krumo- liföld felett lebegnek és fe­nyegetik nyugalmuk zavaróit»' Tudnak is ezek az emberek arról, hogy a tudomány már jó 60—70 éve leszámolt Atti­la sírjának 100-r-120 éve köl­tött legendájával: tudomá­nyos kutatók és álomlátók az életüket teszik az Inolyi—Jó­kai—Gárdonyi szellemi ter­mékeként létrejött hármas koporsóra és új Galileikként vágják a történészek szemé­be: ..És mégis, Attila koporsó­it rejti az a víz”. (Következik: Kié volt az arany?) Mai iévéajánlafunk 20.05: Úszó jégtáblák Galgóczi Erzsébet bemuta­tásra kerülő tv-filmje egy fia­tal lányról szól, aki Moszkvá­ban tanuló ösztöndíjas egye­temi hallgató, s hazautazik a karácsonyi szünetre. Eleve az­zal a szándékkal érkezik fa­lujába, hogy többé nem tér vissza a fővárosba, mert ál­landó honvágy gyötörte és hi­ányzott a családja is. Odahaza tragikus hir fogadja: meghalt a nagyanyja. Néhány nap után kénytelen megállapíta­ni, hogy kedves otthonának légköre alaposan megváltozott. A család tagjai valamennyien egyéni érdekeikért szövet­keznek. A lányt megdöbbentik a fejlemények, s nem tudja eldönteni vajon régebben is ilyenek voltak-e a szülei, és csak ő nem vette-e észre? Ere­deti hazatérési szándékát így aztán mérlegelni kénytelen. A filmet Nemere László rendez­te, főszerepeket Takács Kati, Horváth Sándor és Békés Rita játszák. 4 NOGRAD — 1979. július 15. vasárnap Játék az idővel? Röpke utazás a múltba? Élő falu­múzeum? Az asszony! kezek dicsérete? Néprajzi bemutató vásárral és beszélgetéssel, vi­tával egybekötve?... Ez is, az is inkább illik ar­ra a közelmúltban lezajlott coredi eseményre (és joggal mondhatjuk eseménynek!) ami hivatalosan kétnapos ké- zimuínka-kiállítás i és kender- feldolgozási bemutató volt. A megyében táborozó díszítő­művész szakkörvezető-képző tanfolyam hallgatói látogattak el a ceredi Ady Endre Mű­velődési Házba, a délutánt és az estét ebben a völgybe • zártsága miatt sok régi érté­ket őrző faluban töltve. — Nem kis összefogás ered­ménye volt ez — ül le pár percre beszélgetni a „házi­asszony”, a mozgalmas, nagy­sikerű kenderfeldolgozási be­mutató „konferansziéja”, Pá­linkás Sándorné, a művelő­dési ház igazgatója, aki ma­ga is szinte még mindegyik műveletet meg tudja csinál­ni. — Elsősorban a kézimun­ka-szakkörünk érdeme (veze­tőjük Pál Tibomé, aki 1971 óta rendszeres látogatója a művelődési háznak, pávakö­ri tag és „C” kategóriás dí­szítőművész szakkörvezető) — ők mozgatták meg az egész falut a rendezvény sikere ér­dekében. Ősztől egyébként lesz a körzetben egy második kézimunka-szakkörünk Ko­vács Anna vezetésével Zaba­Sifonok ron — 6 szinten ilyen vég­zettséget szerzett Hogy mi­hez is kellett az összefogás? A szakkörös asszonyok mun­káiból a színpadon készítet­tünk egy kiállítást — főleg piros-kék színezésű palóc­párnák, térítők, alkalmazott ■ hímzések. De még nagyobb tetszést arattak azok a dara­bok — a színházterem fala­in körben, ahol fért, asztalo­kon, fent az öltözőben állítot­tuk ki —, amelyek még régeb­bi eredetűek, a sifonok kin­csei. Körbe-körbejár az ember szeme a szép fehérhímzéses régi ingvállakon, férfiinge­ken, ágy- és asztalruhákon. A vagdalásosnak nevezett (csip­kebetétnek ható díszítéssel ké­szített) térítők különösen nagy sikert aratnak. A há­rom megyéből — Fejér, Szol­nok, Nógrád — érkezett taní­tónők, tanárnők, óvónők, le­endő szakkörvezetők egyre- másra keresik a gazdáit a szép kézimunkáknak. De itt is, ott is felhangzik: Ezt nem adhatom el! Sajnos, ez ’nein eladó! De a mintát szívesen megküldjük... Ez még az én stafírungom volt — ■ tizedét sem használtuk, ma már a modern törülköző, ágyruha megy, könnyebb mosni —, de kedves darabok ezek.. kincsei Vali persze* vásárolnivaló is! A színpadon felállított asztal körül főleg a fiatalok — a jászberényi tanítóképző főiskola hallgatói közül is itt voltak néhányan — kutakod­nak, nézegetnek. Buggyos ujjú, ma „kismamavonalú tu­nikának” nevezhető kender- alapanyagú ingvállak között válogatnak. Sokféle a minta, színezés — a méretek sem csak a karcsú if jakra gon­doltak — így az idősebbek is bekapcsolódnak. Van még tör­lőruha, törülköző — csak nem a bonyolultabb, ódonabb szö­vésű. Sokan füzetet vettek elő, az ügyes ujjak alatt alakul­nak a skiccek, kirajzolódnak a minták. Fehér Mária nyugalmazott jászberényi főiskolai rajz­tanárnő, a díszítőművész tá­borvezető elégedett az itt szerzett tapasztalatokkal. — Negyvenötén vagyunk vendégségben. Nem csak a hímzés, a palóc néprajz egé­sze érdekelt bennünket — az eltelt napok alatt sok helyen láttuk a régi palóc építészet emlékeit, találkoztunk a bán- ki folklórhagyományokkal, Itt különösen az jelentett so­kat, hogy a természetes anya­gokkal, a megmunkálás ezer nehézségével ismerkedtek a hallgatók. Láthatták a gere- benezést, a gon gyolakészí test, a fonás műveleteit, a szövést. Köszönjük az asszonyoknak azt a sok munkát, amit a fel­készülés jelelntett, a kedves vendéglátást, a finom palóc ; molnárkalácsot! Egy szép szövött szőnyeget ő is kinézett magának —azért nem is zavarom tovább a „megbeszélésben”. Inkább fel­keresem az öltözőben mű­ködő szövőgép kezelőjét, Táj ti Anzelmnét Készsége­sen mutatja be a szátva for­télyait. — Régen az egész háztar­tási textilfélét ezen csinál­tuk. Még sokaknak van ott­hon teljes felszerelésük, de legtöbben csak rongyszőnye­get készítenek rajta. Amikor visszafelé visz a busz a kanyargós, lejtős úton, két vélemény jár egvre a fe­jemben. Pethőné Szabó Pi­roska nemti szakkörvezető mondta: De elkelne Salgó­tarjánban is egy igazi folklór­alapozású, az ízlésre vigyá­zó kézimunka-szakkör! Az asszonyok a nagy zsivalyban pedig arról beszélgettek a színházteremben: ebben a fa­luban érdemes lenne egy fa­lumúzeumot összehozni. Iga­zuk vall! G. Kiss Magdolna

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom