Nógrád. 1979. június (35. évfolyam. 126-151. szám)
1979-06-26 / 147. szám
X. rárósi kulturális nap Karancslapuj tőn Vastaps fogadta a nógrádme gyeri „KOMANÓ” cigány táncegyüttes műsorát. A jubileumi, X. rárósi kul- turális nap vasárnap — június 24-én — tartott rendezvénye sok tekintetben eltért a rendezvénysorozat kialakult formájától, mindenekelőtt a seregszemle színhelyét és a bemutató jellegét illetően. A rendezvény lebonyolítására technikai okokból — immár második alkalommal —. nem az eredeti színhelyen került sor. A közigazgatási átszervezés folytán, a rárósi kulturális napokban érintett községek egy része a salgótarjáni járás területéhez csatlakozott, s így e rangos kulturális hagyomány ápolását is a salgótarjáni járási hivatal örökölte. Az új gazdák maguk sem voltak tapasztalatok híján, hisz épp Karancslapujtőn rendeztek több éve palóc napokat; Az operatív szervező bizottság — megtartva a régebbi, rárósi kulturális nap elnevezést — e két rendezvényt vonta össze, a salgótarjáni járás népi együtteseinek, hagyományőrző csoportjainak és szólistáinak fesztiváljává. Az ifjabb korosztály is képviselte magát. ri színpadon és a művelődési ház színháztermében párhuzamosan folyt a műsor, több ezer néző jelenlétében. Az osztott program következtében e sorok írójának sem volt alkalma minden produkciót megtekintenie. Választása a szabadtéri színpad műsorára esett. Azoknak sem kellett aggódniuk, akik a másik helyszínre is kíváncsiak lettek volna. A legjobb csoportok és szólisták — így a mihálygergei néptánccsoport és népdalkórus, özv. Sulyok Kopár Lászlóné népdalénekes, a „Népművészet mestere”, az ipolytarnóci „Határ” Néptánccsoport, az egy- házasgergei vegyes kórus, a nógrádmegyeri „ROMANÓ” cigány táncegyüttes,- a Kis- Zagyvavölgye Szlovák Nemzetiségi Kórus, és a karancs- Tapujlői asszonykórus — a délutáni szabadtéri gálaműsorban ismét felléptek. A szervező bizottság színvonalas kísérőprogramokkal rok között a nagyteremben filmvetítéseket is tartottak. Azon persze nincs mit csodálkozni, hogy a messzi falvakból és Salgótarjánból ösz- szesereglett közönség egy tetemes részét elsősorban a vendéglátóegységek sátrai, a közeli mutatványosbódék és körhinták vonzották, no és este a szabadtéri színpad körül az MG—75 együttes közreműködésével rendezett palóc bál. Mondom, ez voltaképp természetes, hisz a fesztivál egyik eredendő célja, egy meglevő igény, a majális, pontosabban juniális tarkaságának megteremtése volt, és e tekintetben a karancs- lapujtői rendezvény a legjobb hagyományokkal vetekedett. Ettől függetlenül meg kell jegyeznünk, hogy a közönség élénk lelkesedéssel fogadta a megnyitóbeszéd ama kitételét, miszerint jövőre, a XI. rárósi kulturális nap színhelye ismét Rárós- puszta lesz. Az idéi bemutatón a salgótarjáni járás húsz községe képviseltette magát, valamint a Heves megyei egri járás váraszói és egerbocsi „művészeti küldöttsége.” A „hivatalos zsűri” nem osztott ki díjakat, csupán szakmai tanácskozáson értékelte az egyes produkciókat. Mai fcvóajátilaiutik A nczők nagy érdeklődéssel figyeltek a bemutatott műsorokat. 18.35: NDK MAGAZIN „Ez már a második ilyen típusú összeállításunk a Horizont szerkesztőségének műsorában, amely az NDK tudományos-műszaki érdekességeivel foglalkozik — mondja a szerkesztő Kis Ignácz Ferenc. — Ezúttal tudományos, műszaki újdonságokat mutatunk be a kintről kapott filmanyagokból válogatva. A skála rendkívül széles: melegpadlóktól kezdve egészen a napelemekig megismerkedhetnek mindazokkal a technikai újdonságokkal, amelyeket már alkalmaznak az NDK-ban. Bemutatjuk az NDK új közlekedési rendszerét is, az új KRESZT, amely következetes áttérést jelent az európai közlekedési normákra, „szabályokra.” NÖGRAD - 1979. június 26., kedd Az egész napos program, délelőtt fél tízkor — verőfényes napsütésben, — a csoportok színpompás felvonulásával vette kezdetét, A sort a rárósi kulturális napok hagyományos résztvevői, Lit- ke, Ipolytarnőc, Mihálygerge és Egyházasgerge kpzségek öntevékeny művészeti csoportjai nyitották meg. A szereplők mintegy félezer fős menetét a házigazda karancs- lapujtőiek csoportja zárta. Osgyáni Pál, községi tanácselnök köszöntője és Pópity József, az MSZMP Salgótarjáni járási Bizottság titkárának megnyitóbeszédé után két helyszínen, a művelődési ház kertjében felállított szabadtéA föl vonuláson palóc hagyományok bemutatásával köszöntötték a megjelent nézőket a mátramindszenti népdalkórus tagjai. igyekezett kihasználni a művelődési ház adta lehetőségeket. Délelőtt a klubhelyiségben, a Pál Tiborné vezette ceredi kézimunkaszakkör —'bemutatóval és szaktanácsadással egybekötött — kiállítását tekinthették meg az érdeklődők, délután pedig Jobbágy Károly költővel találkozhattak az irodalombarátok, de a műsoAkárhogy is, reméljük, hogy a szervezőknek oda is sikerül átmenteniük mindazokat a „kulturális többletszolgáltatásokat”, melyei^ egyre nagyobb rangot és elismerést biztosítanak a rárósi kulturális napok rendezvényének. Bábel László (fotó) Pintér Károly (szöveg) riportja Dömölky János tévérendező irodalmi művek értő, jó ízlésű, ügyes kezű adaptátora- ként alapozta meg hírnevét, majd -folytatta filmekkel. A Vercors-műből készített A tenger csendje című tévéjáté- ka, mint Montreux-i " fesztiváldíjas, világsiker lett. Az egy-másfél éve sugárzott Miért? — vagy Amikor a tévések elmentek című dokumentumfilmeket felhasználó tévéjátékfilmje idehaza kavarta fel a port, részesült — ritkán tapasztalható — egyöntetű kritikai és közönségelismerésben. S ha emlékezetem nem csal, akkor a Magyar Televízió elnökének nívódíja mellett a veszprémi tévétalálkozó egyik fődíja is ennek a műnek jutott. Dömölkyt lényegében a nagyjátékfilmhez is az irodalom vezette el. Zelk Zoltán költeménye ösztönözte arra, hogy partnereket keresve magának a témát mozifilmmé kerekítse; ezt nemrégiben a televízió is sugározta, címe: A kard. Ezek az emlékezetből előkapart utalások remélhetőleg hi- hetően magyarázzák, hogy a rendezőnek, mint művésznek az irodalom alapvető, tápláló forrása. Hiszen mi mással lehet magyarázni azt, hogy általában, az irodalomnak, adott esetben a horvát irodalom nagyjának, Miroslav Krlezának annyi időt szentel, mint amennyit talán senki másnak. A Glembay-trilógia első két darabja, az Agónia és a Clembay Ltd. után most elkészítette a befejező dráma tévés változatát is, alapos műgonddal, a szinte minden kockáról sugárzó szeretettel. A Léda 1930-ban íródott, az Osztrák-Magyar Monarchia széthullása idején képezi le a polgári, művészi értelmiség néhány jellegzetes alakjának szellemi-etikai magatartását, reakcióit a történelem, az élet kereteinek változására. A talajvesztés drámája a Léda. Egyetlen farsangi éj történéseibe sűrítve mond ítéletet a magasságot és a legmélyebb fioklot. a háborút, a börtönt is megjárt Krleza a maga osztályos társairól, akik közül csak a legjobbak ismerték fel a történelem menetét, s lettek az új eszmék, a változások szószólói. A Léda szereplői nem ilyenek. Lovag Oliver Urban, Melitta, Aurél, Klara a képmutatás utolérhetetlen mesterei, akik legtöbbször még maguk is elhiszik saját hazugságaikat, s csak az érdekeiket mélyebben érintő akcióra eszmélnek fel az illúziók, a hazugságok világában. S ebben a tétova törleszkedő, ön- és egymást ámító, vegetáló, kielégítetlen anyagi, szellemi és testi vágyaktól fűtött, fojtott atmoszférájú, áporodott levegőjű környezetben — jól látja meg Krleza — egyetlen valamire való ember van még, minden hibája ellenére a szegény sorból magát felküzdötte, bárói rangot vásárolt gyáros, Klanfár. Az ő értékei és azonban csak ebben a morális, társadalmi környezetben felfedezhetők, egy másik viszonyrendszerben már nagyon is megkérdőjelezhető- ek. A szerzőt azonban nem a szereplőkkel szembeállítható típüsok érdeklik, hanem a középpontban állított értelmiségi réteg élhetetlensége. Dömölky János mesterien ábrázolja a szózuhatagba, a szómágiába, a cinizmusba, az erotikába menekülő impotenciát. A Léda története lassan, fenségesen hömpölygő, mint egy áttekinthetetlen szélességben áradó folyó. Lassan visznek előre a hosszú, lélektanilag elmélyülten és hitelesen kibontott jelenetsorok, hangulatukban igazodva a tartalomhoz. Ez az ábrázolás- mód kétségtelenül kevéssé közkedvelt, az „átlagos” néző számára óriási erőfeszítéssel megemészthető — de mindenképpen stílusos és hűséges. Kár, hogy — tapasztalatom szerint — az első fél, háromnegyed, egy óra után sokan nem nézték végig, nem vállalták a fáradságos utazást a farsangi éjszakában. Kivétel nélkül magas fokú színészi alakításoknak lehettünk tanúi. Az egységes játékstílusból egyedül Haumann Péter ábrázolását érezzük el- válónak, ami minden valószínűséggel eredeti színészi alkatával függ össze. Darvas Iván, Szakács Eszter, Szemes Mari visszafogottabb, drámaibb, Haumann idegesebb, vibrá- lóbb, színesebb, s egészében komikus. Mint amilyen Szilágyi Tibor gyáros bárója is.' Az előbbiek egy kissé szá- nandóbbra, esendőbbre „veszik” a figurát, mint kelle- nék, az utóbbiak nevetségesebbre. A rendezésnek a kettő egységét, egyensúlyát kellett volna megteremtenie. Dömölky azonban mintha erre alig fordított volna figyelmet, mintha túlságosan tisztelte volna — a külön-külön egyébként tényleg remek — nagyhírű színészeket, meg aztán, mintha az atmoszférateremtésre, a hangulatfestésre nagyobb figyelmet fordított volna. Ez a vállalkozása aligha fokozza népszerűségét, mégis dicséretes tett: nálunk kevésbé ismert művészi értéket igyekezett széles körben népszerűsíteni, egyáltalán nem, olcsó, megalkuvó eszközökkel. (Ok) ; A könyv őrültjei A túlzás mindenben megbosszulja’ magát, a legszebb érzést, a legnemesebb elgondolást is visszájára fordíthatja. így van ez a könyvgyűjtőkkel, bibliofilekkel is. Ha a könyvgyűjtésre fordított anyagi áldozat túlzott, a könyvekkel való foglalkozás meghalad bizonyos határt, a bibliofilből bibliomán, könyvőrült lesz. A kettő közti határt néha nem könnyű megvonni. Aldus Manutiust, az 1515-ben elhunyt híres nyomdászt például nem lehet bib- liománnak nevezni, jóllehet néha annyi könyvet vásárolt, hogy teljesen eladósodott és még háztartása elemi kiadásaira is alig jutott pénz. Viszont Urceus Antonius, a XV. század végén élt bolognai tanár már túllépte ezt a határt. Amikor könyvtára tűzvész áldozata lett, bánatában eszét vesztve, félőrüíten bolyongott hetekig az erdőkben. DÜHÖDT KÖNYVFELHALMOZÓK A bibliománokat már 1494- ben szellemesen gúnyolta ki Sebastian Brant. A Bolondok hajója című szatírájában bemutatja az esztelen könyvgyűjtőt, aki latin nyelvű könyveit sohasem olvassa, nem is tudja olvasni, mégis gondosan vigyáz rá, mindennap órák hosszat porolgatja, rendezgeti. Az élet egyes kirívó esetei azonban Brant szatírájánál sokkal torzabb képeket mutatnak. Ilyen volt a Richard Heber (1773—1833) nevű angol tőkepénzes. Ez a dühödt könyvvásárló állandóan az árverési csarnokokat, antikváriumokat látogatta és megvásárolt minden ritkaságot, amihez csak hozzáférhetett. így is keveselte beszerzéseit, s ezért ügynököket alkalmazott, akik külföldi piacokon hajtották fel számára a ritkaságokat. Londonban, Oxfordban, Amszterdamban, Brüsszelben, Párizsban házialtat bérelt, s ezeket könyvekkel töltötte meg. Gyűjteményének még csak megközelítő nagyságát sem ismerjük, volt, aki félmillió kötetre becsülte. Heber sohasem olvasott könyveiből, de még csak nem is rendezte őket, mint a Bolondok hajójának utasa, megelégedett a birtoklás puszta tényével. Heber az ártatlan bibliomá- nok közé tartozott. Saját pénzét költötte és halála után könyvei vagy nyilvános könyvtárak tulajdonába kerültek, vagy olyan gyűjtők birtokába jutottak, akik olvasták is őket. GYILKOS KÖNYVÖRÜLT A bibliománoknak van egy — szerencsére kicsi — csoportja, amely teljes erkölcsi beszámíthatatlanságban szenved. Don Vincente a tarragoniai Poblet kolostorban élt. Amikor Bourbon Krisztina uralma alatt felprédálták a kolostor könyvtárát, ebből sok kötetet megszerzett magának. Zsákmányából Barcelonában antikváriumot nyitott. A kis értékű könyveket eladogatta, s ebből tengette szegényesen életét. Ritkaságot csak olyankor bocsátott áruba, amikor az éhség kényszerítette erre. Ilyenkor azonban a vevőt utólag megölte és visszaszerezte a könyvet. Kilenc gyilkosságot követett el ilyen módon. 1836- ban árverésen, egy unikumnak .tartott, 1492-ben Valenciában megjelent nyomtatványra licitált, de egy idősebb antikvárius többet ígért érte. Don Vinconte az árverésen különösen viselkedett, szinte az önkívületig izgatott lett. Két nappal később megfojtotta az öreg könyvkereskedőt és ellopta az unikumot. Ez lett a veszte. Hiába próbált az üzlet felgyújtásával minden nyomot eltüntetni, egy véletlen révén megtalálták nála az ellopott könyvet és az igazságszolgáltatás kezébe került. 1 A tárgyaláson bevallotta gyilkosságait, de megbánást nem mutatott. Ügy érezte, joga volt az eladott ritkaságok visszaszerzésére, még bűntett árán is. Az elmeháborodott csak akkor tört meg, amikor megtudta, hogy a valenciai nyomtatvány nem unikum. Nem érdekelte a kiszabott halálbüntetés, csak azt hajtogatta eszelősen: „Az én példányom nem unikum. Az én példányom nem unikum!’* KÖNYVCSONKÍTÖKVeszedelmes a könyvőrülteknek egy különleges csoportja, a könyvcsonkitók. Akadt köztük olyan, aki kézzel festett iniciálékat gyűjtött, természetesen úgy, hogy kivagdoßta ezeket az ezreket érő kódexekből. John Bagford (1657—1716) ismert régész, könyvtörténeti szakértő a címlapokat szedte ki a hozzákerülő könyvekből. Zsákmányát azután korok, stílusok szerint csoportosította és — mint rendes ember — be is köttette. Gyűjteménye, amely később a British Múzeumba került, száz kötetből áll, kötetenként átlag kétszáz címlappal. Ez azt jelenti, hogy hozzávetőlegesen húszezer könyvet csonkított meg. A hazai könyvtörténet — szerencsére — nem ismer az említettekhez hasonló biblio- mánt. Könyvcsonkitók ugyan szép számmal akadnak, még tudományos könyvtáraink olvasói közt is, de őket nem a „könyvszeretet” vezérli, hanem .praktikus cél; szükségük van egy-egy cikkre, statisztikai táblázatra, könyvfejezetre, de lusták lemásolni, inkább kivágják az őket érdeklő részt folyóiratokból, könyvekből. Talán még nagyobb azok-' nak a könyvbarátoknak nem nevezhető „könyvbarátoknak”' a száma, akik gyűjteményei-' két kölcsönvett, de soha vissza nem adott művekkel gyarapítják. Vértesy Miklós
