Nógrád. 1979. május (35. évfolyam. 101-125. szám)

1979-05-27 / 122. szám

Hollókő — gondban A Nógrádiban élők szívesen — és részben jogosan — büsz­kélkednek Hollókővel, ahol lehet. Az 1976. évi XXXVII. Velencei Biennálén például a népi építészetet elevenen őr­ző példaként mutatták be a világnak az ófalut Ugyancsak abban az évben Madách Imre- emlékéremmel tüntették ki Salgótarjánban Mendele Fe­rencet, az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) igazgató- helyettesét és dr. Román And­rás osztályvezetőt a Hollókő fejlesztésével foglalkozó bi­zottságban, a falurekonstruk­cióban végzett meghatározó jelentőségű munkájukért. Kül- és belföldi vendégek sokasá­gát invitáljuk a községbe von­zó és színes leporellókkal és így tovább. A Cserhát ölében, a Fekete­hegy és a Kis-Zsunyi-hegy völgyében megbúvó falucska o palóc táj gyöngyszeme, or- szágnak-világnak szóló nép­művészeti és népi építészeti emlékekkel. Ez utóbbiakat őr­ző házak 1909—11 között épül­tek s az egész településszer­kezet egyedülálló észak-ma­gyarországi jelleget hordoz. A korábban jó ütemben megin­dult falurekonstrukció célja éppen az volt, hogy ez az épí­tészeti együttes, amely 53 pa­rasztportából, a település kö­zepén álló, már helyreállított templomból s a falu fölött magasba nyúló várból áll, ne váljon holt múzeumi, műem­léki együttessé, hanem eleven élet járja át. A hollókői ófalu jelentőségére a Nógrád megye műemléki topográfiája (1954) alapján figyeltek fel a szak­emberek. Az OMF megyei kezdeményezésre 1961-ben ké­szítette el a falu egységes mű­emléki védelmére az első ta­nulmánytervet. A védett falu­központ rekonstrukciója az 1968-as nagy tanulmányterv alapján vett új lendületet. A Hollókő fejlesztésével foglal­kozó bizottság 1973-ban ala­kult meg. Kezdetben jó ered­ményeket ért el, módosították a rekonstrukciós tervet, 1975- ben elkészült egy infrastruk­turális tanulmányterv, meg­gyorsult a rekonstrukciós munka és a házak vásárlása. Ügy látszik azonban, hogy a büszkeségre a kezdeti ered­mények után Nógrád megyé­nek napjainkban vajmi kevés oka lehet. S félő, hogy a gyöngyszem tovább fakul. Ma­napság Hollókő elsősorban az OMF szívügye és nem a me­gyéé. Bár a tömeges idegen- forgalom megindult, Nógrád- ban nem ismerték fel széle­sebb körben Hollókő jelentő­ségét. Szakmailag jó kezek­ben van a község. Az OMF a teljes szakmai felügyeletet ad­ja a hatósági védelemtől a ki­vitelezésig. A megye eddig jó­formán csak egyes épületek megvásárlásáig jutott el. Azo­kat átadja az OMF-nek fel­újításra, majd a házak az ide­genforgalmi hivatal kezelésé­ben maradnak s nincs meg­felelő szerv a működtetésre, a funkciók összehangolására, ki­alakítására stb. Az OMF erő­feszítéseit a megye nem ellen­súlyozza s erre jelenleg nem is nagyon törekszik. Egy 1975-ben készült emlé­keztető szerint, amelynek hangvétele még optimista, a megyei tanács vezetői ígéretet tettek arra, hogy az ötödik ötéves terv során vállalják Hollókő belső területén a köz­művesítés költségeit. Az elké­szült terv és az anyagi fede­zet megteremtése után reális lehetőségnek látszott a re­konstrukció csaknem teljes befejezése 1980-ig. Ez ma már nincs így! Éppen a Madách-emlék- éremmel is elismert dr. Ro­mán András írta le 1979 feb­ruárjában a Hollókővel kap­csolatos súlyos gondokat. Saj­nos, joggal állapíthatta meg, hogy a falurekonstrukció az utóbbi két-három évben igen komoly gondokkal küzd s mint írja: „Ma már lényegé­ben csak az OMF teljesíti az eredetileg vállalt kötelezettsé­geit, a megyei szervek részé­ről egyre lanyhul a kötelezett­ségvállalás." Sajnos, az is igaz, hogy Hollókő ügyében a megye ma már egyre kevés­bé partner s ezen mielőbb változtatni kellene. Ha nem akarjuk, hogy egy országos je­lentőségű kezdeményezésünk éppen a mi hibánkból mond­jon csődöt. Melyek a legna­gyobb gondok? Dr. Román András szerint: az ófalu ko­rábban vállalt közmű-rekonst­rukciójának hiánya (ennek ebben a tervidőszakban kel­lett volna elkészülnie). Pél­dául a szennyvíz elvezetésé­nek hiánya ma már nem te­szi lehetővé újabb házak helyreállítását, a belső útbur­kolat cseréjét stb. Arról sincs döntés, hogy mi legyen a ré­gészetiig már megkutatott vár funkciója és ki legyen az üzemeltetője? Mielőbb újjá kellene szervezni a Hollókő fejlesztésével foglalkozó bi­zottságot s ebbe hatáskörrel rendelkező embereket kellene delegálni, akik — bizonyára vannak ilyenek — felelősség­gel dolgoznának. S mindenek­előtt a megyei tanács illetéke­seinek kellene több gondot fordítani Hollókő ügyére. El­hagyva a hallgatás és haloga­tás „taktikáját” bizonyos hol­lókői ügyekben. A korábbi vállalások közül elsősorban a közmű-rekonstrukció elvég­zését lehetne mielőbb meg­valósítani, hiszen a további gondok jó része pnnek hiányá­ból következik. Természetesen, tisztában va­gyunk azzal, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben mindez nem kis gondot jelent. Meg­győződésünk azonban, hogy a szemléleti gondok jelentik a legnagyobb akadályt. Ezek­ből következik ugyanis az a mostani s reméljük mielőbb változó helyzet, amelynek kö­vetkeztében gazdátlanná vált Hollókő Nógrádban. Vala­mennyi szervnek — köztük a megyei tanács műemléki al­bizottságának is — többet kel­lene tennie azért, hogy az ügy kimozduljon a holtpontról. Nem lenne szerencsés azon­ban, ha csupán egy albizott­ságra hárítanánk továbbra is Hollókő ügyét, amely távolról sem csupán és egyszerűen mű­emléki kérdés. (tóth c.) A könyvhét története 1729-bol Az első orosz önarckép A moszkvai Állami Orosz Múzeum állandó tárlatán lát­ható az érdekes kettős portré, a kép hátlapján a következő felirat olvasható: „Andrej Matvejev, az első orosz fes­tő és felesége. Készítette ma­ga a festő.” A tudósok véleménye sze­rint ez az 1729-ből származó festmény az első orosz önarc­kép. A méreteit tekintve nem nagy festmény egy boldog és átszellemült férfit ábrázol. Sokáig megmarad az emléke­zetben ennek az arcnak a jó­sága, belső tüze. A festő megindító szeretettel és gyön­gédséggel ábrázolja a felesé­ge alakját Minden kétséget kizáróan ez a festmény a XVIII. századi orosz festé­szet egyik leglíraibb alkotá­sa. A legenda szerint I. Péter cár novgorodi látogatása so­rán felfigyelt egy rajzoló kis­fiúra és a bátortalan vázlat­ban felfedezte a nem hétköz­napi tehetséget. A cár a gye­reket Hollandiába küldte tanulni, s tizenegy év múlva, Oroszországba egy elsőrangú művész tért vissza. Andrej Matvejev a „Festészeti Társa­ság” élére állt. Többek közt csataképeket festett a Nyári Palota részére, freskókkal dí­szítette a petropavlovszki székesegyházat, nevéhez fű­ződik számos ikon és arckép. Sajnos, nagyon kevés alkotása maradt fenn. A ma ismert művei között van Nagy Pé­ter, a Golicin hercegek port­réi, valamint néhány más kép. Az erején felüli munka és az állandó anyagi gondok na­gyon korán aláásták a mű­vész egészségét — Matvejev 1739-ben, alig 40 éves korá­ban meghalt. Munkássága mégis meghatározó szerepet játszott az orosz portréfesté­szet fejlődésében. SUPKA GÉZA (1863—1956) polgári radikális újságíró, mű­vészettörténész a Magyar Könyvkiadók és Könyvkeres­kedők Országos Egyesületé- nek 1927. évi miskolci köz­gyűlésén indítványt terjesztett elő a magyar könyv, a magyar irodalom népszerűsítésére, s nem utolsósorban a magyar írók ügyében. Megvalósítására két évvel később került sor, 1929. május 12-én az Akadé­mia dísztermében Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatás- ügyi miniszter megnyitotta az első magyar könyvhetet. A Nemzeti Színház előtt felállí­tották az első utcai könyv­sátrat Magyarországon. A programot Supka — a Káro­lyi-kormány egykori prágai nagykövete, majd a német megszállás idején az ellenál­lási mozgalom résztvevője — így fogalmazta meg az álta­la alapított és szerkesztett Litera túra hasábjain: „ . . .az évnek egy napján, lehetőleg a tavasz vége felé, az iskolai év befejezése előtt néhány héttel az ország minden városában és falujában könyvnap ren- deztessék, amely az írót és a közönséget közvetlen kontak­tusba hozza egymással, hogy ezen a napon egyszer egy év­ben a könyvírás és a könyv­kiadás művészete is kimenjen az uccára, és pedig ingujjban, közvetlen, bohém formában. Legyen ez a nap a könyv ün­nepe . . .” Az indítványra nem csak az írók rossz anyagi helyzete késztette, hanem a könyvki­adás lagymatag állóvize, kez­deményezésképtelensége. A 20-as, 30-as években átlag 3 ezer könyv jelent meg, ebből mintegy pár száz volt szép- irodalmi, s annak is fele ponyva. A kiadók politikai beállítottságuk függvényeként, javarészük elsősorban üzleti okokból és óvatosságból nem vállalkozott új magyar írók bemutatására. Az eladott pél­dányok száma elképesztően kevés volt. Tudjuk, hogy Jó­zsef Attila Nagyon fáj című kötetéből a megjelenéskor még 10 példány sem kelt el. A közönség nem érdeklődött a könyvek iránt, illetőleg az a réteg, mely olvasni, műve­lődni szeretett volna, nem könyvre, hanem lakbérre, szappanra — sokszor betevő falatra spórolt. A könyvek ára magas volt: amikor 3 pengő volt a disznóhús, ak­kor például Dante Isteni szín­játéka 20 pengőbe került. 1935-től a kiadókból és ke­reskedőkből alakult könyvna­pi bizottság rendezte a könyv- napokaj;, s dolgozta ki a „Könyvpapi szabályzatot”. Hi­vatalos könyvnapi jegyzéket adott ki az egyesüleí, melyen csak magyar író müve szere­pelhetett. Rendszeressé vált a könyvnapi árengedmény, s a sátraknál az írói dedikálás. A könyvnapokra többnyire sok jelentős mű látott napvilágot: Babits, Móricz, Móra, Tamá­si, Kosztolányi, Heltai új re­gényei, elbeszélései. Haladó szellemű kiadóink, mint oél- dául a Cserépfalvi, a Nép­szava értékálló műveket tet­tek a könyvnapok sátrainak pultjára — még betiltott könyv is akadt. A 30-as évek vége felé kezdett elszürkülni ez a jó, s szándékában nemes kezdemé­nyezés, a szellemi élet fel- frissítésének szándékát elho­mályosította az üzleti szel­lem. Versenyeztek a kiadók a listára való kerülésért, a ke­reskedők a több és több sá­torhelyért. A könyvhét könyv­nappá zsugorodott, az érdek­lődés a hét utolsó napjaira csökkent. A szürkülés okát a korabeli sajtó a közönség ér­dektelenségében látta. Az okok azonban sokkal mélyeb­ben voltak. így ír Veres Pé­ter az 1938-as könyvnapról a Kelet Népében: „A magyar irodalomnak hát nem is lesz közönsége, még ha a plaká­tok, röplapok, rádiók, hang­erősítők és fényreklámok tíz- és százezrei hétszámra is üvöltik az írók neveit és a könyvek címeit, amíg a ma­gyar társadalom szerkezeté­ben és osztály összetételében meg nem változik. Űj szavak­hoz más fülek kellenek. Majd, ha a 8—10 millió dolgozó ma­gyar közül kiszelektálódik az a pár százezer ember, akiben a szellemi érdeklődést nem fojtja le a szegénység, a jog­talanság és a reménytelenség, akkor lesz a legmagasabb iro­dalomnak is közönsége. Addig pedig elégedjünk meg a har­cos és szerető kevesekkel. Elégedjünk meg, de ne nyu­godjunk bele, hogy ez örökké így maradjon . . .” A FAS1ZÁLODÁS éveiben a könyvnapokra kevésbé jel­lemző az a háborús uszító, s fajgyűlölő hang és szellem, mint a kulturális élet más te­rületeire. A liberális nagytő­ke kezében összpontosuló nagyvállalatok többnyire nem vállalták azt a szerepet, me­lyet Bárdossy és a többiek országvesztő politikája nekik szánt. A háborús években fel­tűnően sok a klasszikus a könyvnapi listán, amikor a jelenkor értékei nem láthat­tak napvilágot, fordultak tu­datosan a kikezdhetetlenek felé. Még teljes egészében fel sem szabadult az ország, ami­kor 1944-ben Szegeden meg­alakult a Szikra Kiadó, a KMP kiadója, hogy az első szabad könyvnapon máris a legnagyobb érdeklődést kivál­tó kötetekkel hívja fel a fi­gyelmet a felszabadult Ma­gyarország új értékeim és megváltozott szellemiségére. Az első szabad könyvnapot Kállai Gyula miniszterelnök­ségi államtitkár nyitotta meg, majd néhány évig rendszerint a köztársasági elnök. Megje^ lentek az «emigráns, vagy el­hallgatott írók művei: Illés Béla, Gergely Sándor, Nagy Lajos, Déry. A könyvnapok 1952-től ünnepi könyvhétté alakultak, s a szervezők egy­re több gondot fordítottak az addig egyáltalán nem, vagy alig olvasó rétegek megnyeré­sére. A személyi kultusz évei sok brossúrájukkái, a sema­tikus irodalommal az ünnepi könyvheteknek sem kedveztek. De utána — a 60-as évek ele­jétől jelentős fellendülés kö­vetkezett. Ezt a fellendülést elszürkü- lés követte, nem volt vonz­ereje a könyvheti listáknak, kevés volt az újdonság, s a vá­laszték sem volt éppen ünnepi. A könyvterjesztés struktúrájá­ban 1972-ben végrehajtott vál­tozás az ünnepi könyvhetek tartalmában is kedvező vál­tozást hozott, új színekkel gyarapodtak a programok, a helyi hagyományok ápolásá­val, erre az alkalomra megje­lentetett kiadványokkal. Szín­játszó csoportok, szavalók, népművészek jelentek meg- a könyvek mellett —, s minde­nekelőtt a vidéki programok látványossága, szervezettsége és színvonala emelkedett. Em­lékezetesek maradnak a vidé­ki megnyitók: Debrecenben és Egerben, Szolnokon és Veszp­rémben. Budapest is ki­mozdult a szokványos Liszt Ferenc téri szürkeségből — munkáskerületek adtak ott­hont a rendezvényeknek, s ad­tak új színt, arculatot nem­csak a könyvhétnek, hanem a kerület közművelődésének is. A Váci utca valódi könyvutca lett, ahol megjelentek a szom­szédos szocialista országok ma­gyar nyelvű kiadóinak sátrai is. EZ ÉVBEN AZ 50 éves ju­bileum ad különös ízt és mű­velődéstörténeti jelentőséget a június I. és 8. között megren­dezendő könyvhétnek. Az ün­nepi megnyitók a hagyomá­nyos helyszíneken lesznek: Miskolcon, ahol e gondolat el­hangzott, s a Blaha Lujza té­ren, ahol Móricz, Karinthy, s a többiek dedikáltak. Az ün­nepi alkalomra — a szokásos újdonságok mellett — a könyvhetek történetét gazdag dokumentációs anyaggal fel­dolgozó kiadvány is jelenik meg „Könyvnap, könyvhét, ünnepi könyvhét — 50 esz­tendő” címmel a tavaly száz­éves Kiadói és Terjesztői Egyesülés kiadásában. A MA­FILM és a nagy múltú könyv­szakmái szervezet közös do­kumentumfilmet készített ez alkalomból „A könyv ünnepe” címmel, melynek vásznán olyan tanúk szólalnak meg, mint Illyés Gyula, Cserépfal­vi Imre és József Attila egy­kori „könyvárusa”, Major Ta­más. Z. F. m"jem ■MMHl t Jánossy Ferenc: Cserszegtomaj ti NÓGRÁD- 1979. május 27., vasárnap Szabolcsi Bence A zene tör­ténete című műve elején írja: „Musica humana — o zene valóban az emberi világ ré­sze s minden alkotóelemével, az emberi életbe kapcsolódik. Mégis van benne valami, ami kiemeli ebből az összefüggés­ből és szinte az embertől függetlenné, a természeti vi­lág, a vegetáció tagjává avatja. így lesz belőle mu­sica mondana: a mindenség hangja. Ott születik, ahol az emberi kultúra: folyóvöl­gyekben, pusztákon, dombvi­déken, tengerparton." Így született a magyar zene is, amelynek története szintén elválaszthatatlan az egyetemes emberi kultúrától és zenetör­ténettől. Az évezredekbe visszanyúló néphagyomány a dallamvilágban is őrzi a ma­gyar ősiséget, a kölcsönhatá­sok sokrétűségét. A ma is felcsendülő régi magyar dal­lamok beláthatatlan gazdagsá­gú hagyományvilág hordozói, műveltségi rétegek őrizői. A magyar zenetörténet ké­zikönyve című hatalmas mű­vében Szabolcsi Bence a ma­gyar múlt mélyére ásva, szá- ■ zadokba, évezredekbe vissza­nyúlva, vagy utalva hozza felszínre zenei dokumentuma­inkat, azokat a kincseinket, amelyek birtokában minden népet és nemzetet megillető öntudattal foglalhatunk he­Könyvekről A magyar zenetörténet kézikönyve lyet az emberiség nagy csa­ládjában.' Zenetörténeti ku­tatásai korszakos jelentőségű­ek. E művében, amelynek harmadik, revídeált-átdolgo- zott kiadását tartjuk most kezünkben, úgyszólván min­den fellelhető jelentős írásbe­li dokumentum tudományos elemzését elvégezte, a zenei nyomtatványoktól, kéziratok­tól a korabeli leírásokig, vita­iratokig, Az írásbeliség előtti korok zenei hagyománya sem maradt rejtve előtte, ahol a dokumentum hiányzott, ott segítette őt a népi emlékezet, a dallamot őrző ember mély ismereté és szeretete. Mél­tán hasonlítják Szabolcsi Ben­ce zenetörténeti munkásságát a nagy irodalmi példakép Thomas Mann életművéhez, alapállásuk azonossága alap­ján. Ismeretük az emberi nem történetéről, humanizmusuk meggyőző ereje szintén ha­sonló. [Mindketten vallják, amit Tliomas Mann fogalma­zott rheg örökérvényűen: „Mélységesen mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább fe­neketlennek?" Ennek felis­merése egyikük számára sem hatott bénítóan. Ellenkezőleg, óriási ösztönző erőt adott a szívós, embert megtartó mun­kához, imponálóan nagy élet­művük megalkotásához. Szabolcsi Bence a magyar zenetörténet-írás legnagyobb alakjává vált e felismerés ösztönzése által. Művében, amelynek tudományos érté­ke az első 1947-es kiadás óta mára teljesen nyilvánvaló — s ezt az avatott szakkriti­ka is rég megállapította — nemcsak a zenetudományok művelőihez szól, hanem a zenei anyanyelv iránt érdek­lődő, azt ismerő szélesebb kö­zönséghez. Könyvét azok is élvezettel olvashatják, akik még nem jutottak túlságosan messzire a zenei műveltség megszerzésében. Bevezetésé­ben a magyar zenei fejlődés sajátos feltételeit foglalja ösz- sze. Ezután a középkor, a XVI., a XVII. és a XVIII. század zenéjéről szól a histő- riás énekről és egyházi nép­énekről, majd a Virgináliro- dalomról, az egyházi műzené­ről, illetve a dal- és kórus- irodalomról. Külön fejezetek­ben foglalkozik a verbunkos­sal, a népies dalszerzőkkel. Erkellel és a romantikus ope­rával, továbbá a romantika hangszeres zenéjével, Liszt és Mosonyi • munkásságával, a romantikus programmal, a kései romantikával, az átme­neti korszakkal, a századfor­duló nyugatos visszahatásá­val. Izgalmas összefoglalót ad a magyar zene megújhodásá­ról a XX. században, külön méltatva Bartók Béla és Ko­dály Zoltán munkásságának korszakos jelentőségét. A könyv terjedelmesebb s hallatlanul gazdag részét al­kotja az a Példatár, amely a dallamok-zeneművek repertó­riumával tette csodálatosan naggyá a kézikönyvet- ma­gyar , zenetörténetünkről. Di­csérjük a kiadói vállalkozást, amely Szabolcsi Bence mű­veinek megjelentetését céloz­za, s amelynek ez a második kötete Bónis Ferenc szerkesz­tésében. Nemcsak a nagy tu­dós és ember emlékét őrzi ez­zel, hanem a zenei műveltség­nek tesz kiváló szolgálatot. (Zeneműkiadó, 1979.) Budapest, Tóth Elemér iy

Next

/
Oldalképek
Tartalom