Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-11 / 59. szám

Csohány Kálmán: Cigánydalok. Aforizmák Azok a dolgok, amelyekről a leggyakrabban megfeled­kezünk: a kötelezettségek és az esernyő. (Pierre Verőn) # A féltékeny férjek mindig többet találnak, mint ameny- nyit keresnek. (Mmede de Scuderi) Egy régi hiba jobb, mint két új. (Űj-zélandi pszichológusok kutatási eredménye) * Előfordul, hogy még a vissz­hangot is ellenvetésnek tekin­tik. (Busman közmondás) Az emberek minden tulaj­donsága szép legyen — főként a jellemrajza. (Peter Dun, angol humorista) Az elcsépelt igazságok főként azért maradtak életben, mert erős ellenállóképesség alakult ki bennük a sors viszontagsá­gaival szemben. (Elcsépelt igazság) t Amikor a nő az egyik fér­fival beszélget, a másikra pe­dig figyel — a harmadikra gondol. (Bhartrihari) Tűnődés a művészetek támogatásáról Hol tart zenei életünk? T-i rdeklődéssel kísértem figyelemmel az elmúlt hetekben a NÖGRÁD hasábjain folyó vitát, mely a különböző művészeti ágak tá­mogatásáról és ezen keresztül is lemérhető eredményeiről szól. Ebben a vitában érintet­te Tóth Elemér a zenei élet megyénkbeli rangját, néhány égető kérdését. Ez adta a gon­dolatot. hogy vázoljam me­gyénk zenei életének múltját, jelenét, hátha tehetünk ennek ismeretében valamit a jövőért. Gyakran elhangzik a ma­gyar zenei élet értékelésénél az a hízelgő kijelentés, hogy „zenei nagyhatalom” vagyunk. Ez abból adódik, hogy kevés olyan pontja van a világnak, ahol ne működne néhány ma­gyar „hazánkfia”, mégpedig kitűnő hírnévvel, világhírnév­vel. Kevés olyan élvonalbeli zenekar működik a világon, melyekben magyar szóra nem kapná fel a fejét egy-két ze­nekari tag. Mindez azt bizo­nyítja, hogy a magyar zene­oktatás színvonala kiváló volt és e téren a világot ellátó „exportőrök” lettünk. (Itt nem térek ki a zenepedagógiánk mai helyzetével foglalkozó or­szágos vitára, mely zenei fo­lyóiratainkban zajlik.) Felvetődhet a kérdés: miért nem itthon keresik — és ta­lálják meg ezek a muzsiku­sok a lehetőségeket érvénye­sülésükhöz? Erre néhány számadatot szeretnék vázolni. A Német Demokratikus Köz­társaságban mintegy 70, Cseh­szlovákiában csaknem 60 hi­vatásos zenekar működik. Ma­gyarországon ezzel szemben — ha jól számoltam — II ilyen együttes dolgozik, melyek kö­zül a Néphadsereg Művész- együttes és a Belügyminiszté­rium szimfonikus zenekara speciális területen folytatja tevékenységét és a nagyközön­ség számára ritkábban veszik igénybe a hangversenyrendező szervek, négy zenekar pedig működésének nagyobb hánya­dát színházi, operai területen folytatja, ami maga után von­ja ezeknek a zenekaroknak túlterheltségét, esetleg az eb­ből fakadó színvonalat is. Ma­rad tehát hat kifejezetten hangversenyezéssel foglalko­zó hivatásos zenekar, melyek­ből három a fővárosban, há­rom vidéken működik. Ez legyen a kiindulópon­tunk Nógrád megye zenei éle­tének vázolásához. Az arány­talanság országosan is mutat­kozik, a megyei kép sem tük­rözött kedvezőbb viszonyokat hosszú ideig. A zenei élet spe­ciális terület, így el kell vá­lasztanunk egymástól a ze­nekari munkát az előadó- művészek helyzetétől, a ka­f maraegyüttesek működési le- ' hetőségétől, de a vizsgálat során nem elhanyagolható az amatőr együttesek, kórusok tevékenysége sem. a Tény, hogy megyénknek zenei múltja, hagyománya nincs. Működtek üzemi szin­ten korábban jó zenekarok, énekkarok, de szervezett ze­nei életről mintegy 15—20 éve tudunk csak. Ez az idő­szak rendkívül kevés ahhoz, hogy pezsgő zenei életről be­szélhessünk. Épp a hagyomá­nyok hiánya miatt megyénk­ben sok olyan vitában kel­lett részt vennünk — leg­többször alulmaradva —, ami más megyékben már megol­dott probléma volt. Amatőr munkával kívánták megoldani a zenei életet úgy, hogy min­den erkölcsi támogatást bizto­sítanak, de anyagiakban csak a minimális támogatást he­lyezték kilátásba. A viták az olyan macskára emlékeztettek, amelyik körbe forog, hogy el­kaphassa a farkát. Ígértek ugyanis anyagi támogatást, amennyiben — úgymond — produkálunk. Addig viszont nem tudunk produkálni, amíg nem támogatnak. Hosszú út vezetett odáig, míg megtalál­ta a megye kultúrát irányító apparátusa a zenekari munka támogatásának módját, pedig csak a szomszédos megyék példáját kellett volna megis­merni. Párhuzamot vonva például a képzőművészettel azt min­denki természetesnek vette, hogy egy képzőművészeti al­kotásnak — a művészi érté­kén kívül — pénzben kifejez­hető értéke is van, hisz a fel­használt festék, vászon stb. forintban is kifejezhető. Ugyanakkor nem tartották természetesnek, hogy a hang­szeres muzsikus a saját drága hangszerét használja, amit rendszeresen karban kell tar­tania ahhoz, hogy színvonalas produkciót nyújthasson akár szólistaként, akár zenekari tagként. Mindez anyagi kiha­tással jár. A sok éves tanu­lás során befektetett munkát sem értékelték. Mintegy nyolc éve sikerült megteremteni a mai városi szimfonikus zenekart Salgó­tarjánban a megyei és váro­si tanácsok anyagi támogatá­sával. Az, hogy a megalaku­láskor a városban még volt egy mag, amelyre az együttes indulásakor számíthattunk, annak köszönhető, hogy a ko­rábbi években némi „kegyes csalással” nyert anyagi támo­gatással zeneiskolai tanárok­ból, növendékekből és né­hány amatőr muzsikusból álló zenekar már műkö­dött, több önálló filharmó­SALGÓTARJÁN, PALÖCZ IMRE TÉR. Szemben a Novem­ber 7. Filmszínház. Azt hi­szem, ez a város legforgal­masabb pontja. Átellenben a városi, meg a vidéki buszok végállomása. Az aluljáró alól kiözönlenek az emberek. Ha statisztikát kellene készíteni, eléggé világos lenne az ered­mény: minden második-har­madik ember megáll a négyes pavilon előtt... Hány embert ismerhet Schuszter Péterné? Sokat. Bi­zonyára vannak állandó ve­vői, akiknek félreteszi a kért újságokat, sajtótermékeket... — Néha el is beszélgetek a vásárlókkal... Nemegyszer előfordult, hogy valamelyik itt hagyott valamit: kalap­ját, táskáját, esernyőjét. Visz- szajött érte, mentegetőzött. Vannak állandó vevőim, ök gyakorta fél órakat is itt tölte­nek. Beszélgetnek velem, er­ről, arról. Érdekes ám innen, a pavilon kis ablaka mögül megfigyelni az embereket... Azt hiszem, mi, újságárusok, pavilonosok mindnyájan egy kicsit pszichológusok is va­gyunk. .. Valószínűleg kissé megle­pődtem a kifejezésén. Talán szégyenkezem is, mikor gyor­san előbbi szavaihoz fűzi: — Furcsállja, ugye, hogy ilyen tudományos szót hasz­nálok? Kis szünetet tart, míg ki­szolgál néhány vevőt. Aztán újból felém fordulva, foly­tatja : — Igaz, csak hét osztályt jártam ki, de sokat olvasok, igen sokat. — Még rá is bó­lint szavaira. Emberek, utak A négyes pavilon Itt a pillanat, gondolom, amikor az életéről, sorsáról, munkájáról kérdezhetem. (Emlék: gyermekként, aztán gyerekkoromban mindig nagy izgalommal vártam, mint hoz a postás? Megjelenése öröm volt, váratlanság. Hozott újsá­got, levelet. És az újságolva­sás, elsős, másodikos elemis­taként, nagy örömöt okozott: az írástudó gyerek talán töb­bet is elolvas az újságokból, mint a felnőtt. . .) Közben félbeszakad közöt­tünk a szó, nem is egyszer. Mosolyogva mondja: — A legrosszabbkor jött... Ilyenkor, késő délelőtt a leg­nagyobb a forgalom... — Mióta dolgozik az „újsá­gos” szakmában? — Kilenc éve. Előtte Kis­pesten voltam, a ruhaiparban. — És melyik a jobb? Hol érzi jobban magát? — Ez most a munkára vo­natkozik, vagy a városra, ahol élek? — kérdez vissza. — Is-is — mondom. Szünetet tart. összeszedi gondolatait. — Volt már távol szülő­földjétől? — kérdi. Bólintok. — Akkor tudja azt is, hogy mit jelent a honvágy. 1970- ben kerültem Salgótarjánba. Az első házasságom nem si­került. Ide mentem másod­szor férjhez. Férjem idevaló, a Volánnál dolgozik. Az első két év nehéz volt. Űj helyen, társak, barátok, ismerősök nélkül. Csak a munka maradt. — Rögtön az újságosok kö­zé került? — Igen. A főpostán érdek­lődtem, ott mondták, van ez a lehetőség, örültem neki. Mindig is ilyesmire vágytam. Tudja, volt bennem afféle jó értelemben vett kereskedő­szellem. Két évig hírlapkéz­besítő voltam, állandó he­lyettes. Megismertem a szak­ma fortélyait, minden csínját- bínját. Ma már nem tudnék más csinálni... — Hogy került pavilonba? — Betegség. Baj volt a tü­dőmmel. Hát így... Először hiányzottak az utak, a ke- kerékpározások, a körzetem. Aztán megszoktam a pavi­lont. A város minden pavi­lonjában voltam már. Üjra szünetet tart a beszéd­ben, majd csöndes örömmel a hangjában így folytatja: — Azt mondták a főpostán, Schuszterné, elégedettek va­gyunk a munkájával... Nagy öröm volt ez nekem... Negy­venkilenc éves vagyok, van még hat év a nyugdíjig. Ügy szeretnék dolgozni, mint' ed­dig. .. — Szabad idő, tervek? — Kötés, hímzés, horgolás. Igaz, most kevés a szabad időm. Reggel ötkor már a postán vagyok, hatkor nyitom a pavilont. Hétfőn, szombaton fél kettőig vagyok nyitva, más napokon meg este 8 óra 20-ig. Ilyenkor egy óra után jön a váltótársam. A többi? Bevásárlás, főzés, mosás, ta­karítás, asszonyok dolga. Es­ténként, miközben nézzük a televíziót az urammal, kötök, hímzek, horgolok... — És az olvasás? Mit ol­vas, mit árul egy újságárus? — Ami nálam van, min­dent elolvasok. Az összes na­pilapot, folyóiratot, képesla­pot. Még az olcsó könyveket is böngészem, melyeket a posta forgalmaz. Gyakran kérdezgetik a vevők, mi van ebben a lapban, abban a fo­lyóiratban? Választ kell ad­nom, ajánlanom kell a „por­tékámat”. .. Megint jön egy vásárló. Németül kérdez, Schuszter Péterné németül válaszol. — Nehogy azt higgye, be­szélek idegen nyelvet. De elő­fordul, hogy vannak német, cseh, szlovák, orosz, lengyel vásárlóim. Ma már szót tu­dok érteni velük... — TERVEK, SEMMI KÜ­LÖNÖS. .. Békében élni... Nyugodt öregség. És még egy: hogy végre Nógrád megyeinek érezzem magam. Mert hogy a férjem sokszor mondja: bizony asszony, te visszavágyol Pest­re. .. Én már ide számítom magam. Itt, Tarjánban élnek munkatársaim, ismerőseim, barátaim. Nem is akarok el­menni innen. Molnár Lóránt niai koncertet adtak, melyre nem a helyi szervek, hanem az Országos Filharmónia fi­gyelt fel és inspirálta a me­gyei és városi vezetőket, hogy megfelelő támogatást nyújtson a vergődő zenekarnak. Ez a kívülről jövő segítség adott lökést a város zenei életének. Azóta a városi zenekar, a me­gye egyik legreprezentatí­vabb együttesévé nőtte ki ma­gát, és nemcsak Salgótarján, hanem Nógrád megye zene­kari hangversenyeinek leg­gyakrabban foglalkoztatott együttese. Támogatása évi, körülbelül 320 ezer forint, ami nem túl­méretezett összeg, ha összeha­sonlítjuk a szomszédos me­gyék, az egri, szolnoki hason­ló jellegű zenekarok költség- vetésével. Ezért történhet meg, hogy bizony az év végén né­ha „lazítani” kell a zenekari munkát, mert esetleg decem­berre már nincs megfelelő fe­dezet. Ehhez kapcsolódik a zene­kar foglalkoztatottságának kérdése: ugyanekkora, vagy nem sokkal több támogatás­sal ennél is jobban kihasznál­hatnák a zenekar működését. Ha valahol, úgy Nógrád me­gyében akad még bőven fehér folt, ahol szívesen látnának zenekart vendégül. Megfelelő szervezéssel az elmúlt évek­ben kialakult gyakorlattal to­vább lehetne bővíteni a kört, mely hasznos lenne mind a megye zenekulturális fejlődé­sének, mind a zenekar szín­vonalának. Végső megoldást e téren majdan egy hivatásos zenekar hoz, mint azt a külföldi és hazai példák bizonyítják. Pil- í lanatnyilag ennek sem a személyi, sem az anyagi fel­tételei nem értek meg, de he­lyes káderpolitikával néhány év múlva a félhivatásos ze­nekar kialakítása már ko­moly igényként jelentkezik minden bizonnyal. Erre már most fel kell készülni a mű­velődést irányító vezetőink­nek. sszefoglalva a salgó­li tarjáni szimfonikus zenekarnak, mint ze­nei életünk bázisegyüttesé­nek helyzetét, anyagi háttere megnyugtató olyan értelem­ben, hogy a legszükségesebb feltételeket biztosítja. A lét­számfejlesztés és a jobb, hasz­nosabb kihasználhatóság azonban már gondot okozna. Előadóművészeinkről né­hány szót. Nógrád megyé­ben élő, dolgozó előadómű­vészekről csupán a megye el­ső zeneiskolájának, a salgó­tarjáninak működése óta be­szélhetünk. Azóta még két új zeneiskola kezdte meg műkö- 'dését. Megyénkben mintegy hatvan zeneiskolai pedagó­gus működik, akik közül jó néhány kitűnő művészi kvali­tással és filharmóniai előadó- művészi működési engedél­lyel rendelkezik. A helyzetük hasonló a már fentebb em­lített zenekari esethez: eze­ket az előadókat az Országos Filharmónia gyakrabban fel­kéri, mint a helyi szervek, sőt a helyi szervek szívesebben kémek fel „fővárosi” művé­szeket rendezvényeinkhez, mint a megyében élő kitűnő muzsikusokat. Ez utóbbiakat legfeljebb „társadalmi mun­kára.”, magyarul: a hivatalos fellépti díj nélküli szereplések­re kérik fel, melyeket gyak­ran megköszönni is elfelejte­nek. Élénken él emlékezetem­ben az a korábbi beszélgetés, ami az akkoriban már jó ne­vű, VIT-díjas zongoramű­vész és zeneiskolai igazgató, valamint egy műsor helyi ren­dezője között zajlott le. A zongoraművész — miután szá­mos esetben szerepelt már tár­sadalmi munkában is a vá­rosban — ezúttal kérte kate­góriájának megfelelő jogos honoráriumát. Arcpirító volt az a „kioktatás”, amiben a bel. és külföldön egyaránt is­mert művésznek „anyagiassá­ga” miatt része volt. Eredmé­nye az lett, hogy néhány hó­nap múlva egy kitűnő zongo­raművésszel és zenepedagó­gussal lett szegényebb a me­gye. Ez a példa nem egye­dülálló. Erre talán jellemző számadat: a Salgótarjáni Ál­lami Zeneiskolában az elmúlt 23 év alatt 81 tanár tanított hosszabb-rövidebb ideig, köz­tük igen kitűnő előadóművé­szek, akik azóta nagyszerű karriert futottak be. Biztos­ra veszem, hogy megfelelő fogadtatással és foglalkozta­tással sok még ma is a me­gyében működne. Figyel­meztető jelenség ez. Most is vannak kitűnő előadók a me­gye mindhárom zeneiskolá­jában és évről évre újabbak jönnek, művészi ambíciókkal, tervekkel. Ha nem találják meg számításukat, vagy fogják a sátorfájukat, míg fiatalok és más városban keresnek —■ és találnak is — megfelelő kö­rülményeket, vagy maradnak és az érdektelenség miatt am­bícióikat vesztve elszürkül­nek, középszerűekké válnak. Ha pedig ilyen szürke állapotuk­ban időnként mégis igénybe veszik őket és a pódiumrutin hiánya miatt nem azt nyújt­ják, amit esetleg elvárnak tő­lük, akkor talán épp azok, akik érdektelenségükkel hoz­zájárultak az előadóművész mellőzéséhez, állapítják meg, hogy lám, a helyi előadók színvonala nem megfelelő. Alkotóművészeink száma zenei téren kétségtelenül sze­rényebb mint az előadóké, de voltak és vannak — kihasz­nálatlanul. Közel egy évtize­den keresztül itt élt megyénk­ben a neves karmester, zon­goraművész és zeneszerző, Pongárcz Géza. Több alka­lommal felvetődött az igény, hogy éljünk a lehetőséggel, használjuk ki, hogy itt él kö­zöttünk egy nagyszerű mu­zsikus, aki sokat tudna tenni műveivel megyénk zenei éle­téért. Erre nem volt keret. Más fiatal zeneszerző is működött a salgótarjáni ze­neiskolában, aki növendéke­inknek számos jól sikerült művet írt Akik tehették vol­na, nem támogatták. Azóta Budapesten él és az ország számos városában sikerrel rendeznek műveiből szerzői esteket. Ne csak azokról beszél­jünk, akik már nincsenek köztünk, hanem azokról is, akik még itt élnek, dolgoznak, de zeneszerzői munkásságuk­ról csak kevesen vesznek tu­domást. Megyénkben él olyan szerző, kinek kórusműveit, Nógrád megyei népdalfeldol­gozásait országosan is is­mertté tette a salgótarjáni pedagóguskórus, hangszeres műveit szívesen játszák a ze­neiskolai növendékek, sőt ezek közül akad olyan is, mely kötelező versenyanyag volt országos csellóversenyen. Fő érdeme ráadásul abban áll e szerzőnknek, hogy mű­veinek jelentékeny része épp megyénk népi és munkásmoz­galmi hagyományaiból fakad, amit néhány kompozíciójának címe is világosan kimutat, mint a Schuyer Ferenc emlé­kére írt kórusfantázia, a közismert salgótarjáni in­duló (Zengjük a dalt...) nagy­szerű feldolgozása. Bányász­indulója, népdalfeldolgozásai. Kiléte iránt nem kell sokáig kutatni a mecénásnak. Elég, ha a nagybátonyi zeneisko­lában érdeklődünk utána. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy klarinét­szonátáját épp ezekben a na­pokban, február 24-én mu­tatták be a budapesti ze­neművészeti főiskolán. Akad még más tehetsége* muzsikus is, csak szárnypró­bálgatásaikat kellene jobbap észrevenni. Megyénkben az már természetes, hogy van­nak képzőművészek, kevésbé az, hogy vannak írók, költők. Jó lenne, ha felfigyelnének arra is, hogy él és dolgozik néhány zeneszerző is, akik szé­lesebb körű érdeklődést is megérdemelnének. ' O ** sszefoglalva zenei éle­tünk helyzetét: tény, hogy ennek a művésze, ti ágnak megyénkben nincse­nek komolyan megalapozott hagyományai. így az utóbbi két évtizedben megindult ze­nei életünk eleve lépéshát­ránnyal indult. Azóta sok minden történt, szép eredmé­nyeket könyvelhetünk el, de van még tennivalónk a- hát­rány leküzdésére. Csak ön­erőből nem megy. Virág László NÓGRÁD — 1979. március 11., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom