Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)
1979-03-07 / 55. szám
Diákotthonban élni Gyakorta lépnek fel gyermek rendezvényein a salgótarjáni Főnix bábegyüttes tagjai. A megyei művelődési központ csoportja színvonalas műsorral szórakoztatja a kicsinyeket. A kedves szüle Csaknem kilencvenezer, 6— 18 éves korú diák ed és tanul kollégiumban. Nógrád megyében két általános iskolai és hét középiskolai kollégium nyújt „második otthont” a tanulóknak. Létszámuk a demográfiai görbe függvényeként legfeljebb csekély mértékben változik; többé-kevésbé állandó az utóbbi években. A tanulóifjúság egészéhez képest kétségkívül nincsenek sokan. A statisztika azonban azt is kimutatja, hogy a diákotthonokba^ lakó középiskolások háromnegyede. a szakmunkástanulók 90 százaléka, míg az általános iskolások összessége munkás- vagy parasztcsaládból való. SZŰKÖS SZELLEMI BATYU Sokan úgy vélik, hogy a szülőiének manapság már módjukban áll mérsékelni a — jobb szó híján — származásból eredő kulturális hátrányokat. E lecke azonban nehezebb, mintsem hogy az anyagi javak gyarapodásával megoldottnak könyvelhessük el. A kulturális gyarapodás feltétele csak részben függ az anyagi helyzettől. Dehogyis elmarasztaló bélyeg ez azokon, akik úgy érkeznek társaik közé, hogy maguk is tudják: az otthonról hozott szellemi batyu bizony szűkös. És minél tehetségesebb a fiatal, annál több joggal várhat segítséget efféle hiányainak felszámolására, annál jogosabban pöröl hátrányai miatt, amelyekben vétlen. A diákotthon azoknak kíván segítséget adni, akiknek lakóhelyén nincs »nog a tanulás, a továbbtanulás lehetősége. Mondhatnánk azt is, hogy a kollégium: szociális szolgáltatás, a tanács kezelésében. Ez azonban feladatainak némiképp a leértékelését jelentené. Fiatalon nehéz elszakadni a szülői háztól. Aki maga is élt kollégiumban, jól tudja: nemcsak hely. színt, de életformát is cserél, ha diákotthonba költözik. Az átállás sosem zökkenőmentes. De hogy milyen mérvű, hogy hosszabb, vagy rövidebb ideig tartó-e, az mindenkor a helyi tárgyi és személyi feltételektől is függ. És mivel a diákotthonok a magyar közoktatás szerves részét képezik, nagyon lényeges, milyen a kapcsolatuk az iskolákkal. presztízsvitAk Milyen is ez a kapcsolat? Sajnos, nem mindig dicsérhető. Míg a diákotthonokban többnyire megvolna a hajlandóság az ápolására, az iskola ezt a közeledést itt-ott alig viszonozza. S bár a felügyeletet ellátó tanár ösztönzi e kapcsolatok fejlesztését, az eredmény még gyakorta „foghíjas”. Ennek okát a szakemberek elsősorban abban látják, hogy nem sikerült még kialakítani az iskolai és a diákotthoni nevelők azonos szemléletét. Értelmiségünk talán legnépesebb rétege nem mentes az alkotó erőket csorbító presztízsvitáktól. Az általános iskolai tanár sokszor tekintélyesebbnek, fontosabbnak tartja magát a tanítónál, de nehezményezi a mesterséges válaszfalakat, ha az ő lelkiismeretesen végzett munkáját, mondjuk, középiskolai kollégája nem értékeli. Ami pedig ennél is érzékenyebb sérelem: az iskolában tanító pe. dagógusok többnyire nem tartják azonos rangúaknak diákotthonban működő társaikat. PERIFÉRIKUS TERÜLET? A tanácsok oktatási osztályain mind több szó esik újabban a diákotthoni nevelőmunka korszerűsítésének az iskola és a kollégium közötti kapcsolat javításának szükségességéről. Dicsérendő, hogy az Oktatási Minisztérium, ösz- szefogva a tanácsokkal, a fogyatékosságok felszámolására újabban táj konferenciákat szervez. Nem kétséges, hogy van és lesz hasznuk ezeknek a kon. zultációknak, bár a gondokat egycsapásra aligha szüntetik majd meg. Hiszen teljesen jogos a kifogás, amelyet gyakorta hallani a nevelőotthonokban dolgozó fiatal pedagógusoktól. Panaszolják, hogy speciális munkájukra nem készít fel sem az egyetem, som a főiskola. Az idegenkedés tehát ettől a munkától már az alma materban kialakul. így már könnyebben érthető, miért húzódoznak a fiatal szakemberek a diákotthoni munkakörtől. Ezenfelül: több a heti szolgálati idő, mint az iskolában, s az sem vonz túlságosan, hogy a nevelőnek történetesen hajnalban be kell ballagnia ébresztőt tartani, elindítani a gyerekeket az iskolába, majd délután mehet vissza ismét, hogy folytassa aznapi munkáját. Mindez persze csak részletkérdés; a Iegelhivatoüabbak szerint a hátrányos megítélés és a rosszabb munkakörülmények ellenére is lehet jól dolgozni. De hát mikor jó egy kollégium munkája? Az illetékes nyilván nem először válaszol erre a kérdésre: ha feladatot ad, ha kölcsönös a felelősség egyén és közösség között, ha állandóan bővíti kapcsolatrendszerét, ha a kö. zösség védelmében, demokratikus keretek között folyik a munka és a nevelés, ha a kollégium képes 'elkészíteni lakóit' a társadalmi életre, a beilleszkedésre. PÉLDÁK — ELLENPÉLDÁK Tömör, világos a megfogalmazás. Megvalósítása viszont .nem könnyű. Az egyik vidéki város híres kollégiumának nevelőtanára a közelmúltban hónapokon keresztül faggatta a bentlakókat, mond. janak véleményt róluk, nevelőkről és a kollégiumról. A válaszok feltárták, hogy bizony baj van a demokrácia értelmezése körül a tanár-diák viszonyban. Pedig ez a diákotthon a jobbak közé sorolható, munkájában mégis sok a hiba. Általánosságban kimutatható a törekvés a jó irányba, a szakemberek véleménye szerint a háromszáz, egynéhány középiskolai diákotthon közül kétszáz, ha nem is tökéletesen, de így vagy úgy mutat jó példát. Persze ellenkező előjelű példa is akad jócskán. Az egyik kollégiumban büntetéspénzt szedtek a bentlakóktól. Egy másikban az dívik, hogy este nyolcra pizsamába kényszerítik a lakókat. Ismét másutt felbontják a gyerekek leveleit; a lányok hetente kétszer moshatnak, s nehogy bárkinek is eszébe jusson megszegni a törvényt, lakatra zárják a fürdőhelyiségeket. És akad olyan diákotthon, ahol beszögezték a tanulószobák ablakait, hogy senki se bámészkodjék ki az utcára. Van tehát bőségesen tennivaló, hogy a diákotthonok, a kollégiumok légköre jobb legyen, hogy eredményesebben töltsék be feladatukat, s lakóikból valóban szocialista gondolkodású, munkaszerető, közösségi szellemű felnőtteket neveljenek. Am a jó példák igazolják: a diákotthoni élet önállóságra szoktat, az önállósodás pedig meggyorsítja a felnőtté válást. Élni pedig — ha a körülmények szül. te szükségből is — sokaknak kel! kollégiumban. S nem mindegy, hogyan! Ott él — Immár 79 éve — ahol a Lónyai-csatorna ömlik a Tiszába. Szép vidék. Tiszta időben ide kéklenek a Zempléni-hegyek, nyáridőben, ha északi szél fúj, és zuhog keresztül a Rét és a Bódrog-köz összes szénaillata. Ha erre járok, el nem kerülhetem Ilka néni házát, akit tulajdonképpen a veje, az én katonacimborám révén ismerek már évtizedek ótaTél volt, hogy legutóbb Is náluk vendégeskedtem. Tiszteletemre a tisztaszobában is begyújtottak, s ott iddogál- tunk, beszélgettünk, amikor megszólalt a kedves szüle: — Kint a nyári konyhában is meleg van. Ott is elücsöröghetnétek, amíg én tömöm a libákat. No de erre, mint a darazsak — lánya, veje, de még a nagylány unokája is — zú- dúltak a jó kis öregre. — Hová vinné a kedves vendéget! Meg mi... Ilka néni majdnem elpl- tyeregte magát, s amikor kifelé oldalazott, csendesen megjegyezte: — Mert úgy szeretem hallgatni, amikor okoskodtok. Hát gondoltam, hogy amíg én.. • — Ej, mama! — csapott a szavába a veje, de én akkor már felálltam, s megölelgetve a kis öreget, követtem a nyári konyhába. Cimborám — kezébe kapva a boroskancsót és a poharakat — kénytelen volt utánunk jönni. Folytattuk a beszélgetést. Az öregasszony hallgatott, de a keze ügyesen járt, s amíg mi a vejével „kiokoskodtuk” magunkat, degeszre tömött vagy tíz libát. — Mindig kitalál valamit, — intett a fejével cimborám a mamára, aztán így folytatta: — Pedig nem kellene már, hogy szaggassa magát. Ilka néni hallgatott, de én kíváncsian megkérdeztem: — És most mit talált ki a kedves szüle? — Nem most, hanem már évek óta... — Jól van már, no — szólt közbe az öregasszony, de a veje folytatta: — A fejibe vette, hogy mindegyik lányunokájának vesz egy szobabútort, ha férjhez mennek— Aztán, hány lányunokája van? — kérdeztem. — Eddig három. — No, akkor bajban lesz a mama! — Miért lennék bajban? — röppent rám az öregasz- szony tekintete, s ki kellett mondanom: — Mert három szobabútor ára már komoly kis summa ám! — Mennyi? — állt le egy percre, még a keze mozgása is az öregasszonynak. — Hát... — tekergetem a nyakam. — Mondja csak ki! — biztatott a mama —, legalább tudom magam mihez tartani. — Gondolom, hogy legalább harmincezer forintot. — Gondolja, vagy tudja is? — Biztos vagyok abban, hogy a három szobabútorért, — no persze, amelyik már rangos, divatos r- ki kellene fizetni százezer forintot. — Majd összejön az, amire kell — mosolygott magabiztosan a kedves szüle— Ne őrjítsen már meg! — kurjantott dühösen a cimborám, — van magának fogalma arról, hogy mennyi százezer forint? — Majd kivallja a kiskönyv. .. — Miféle kiskönyv? Azt hiszi a mama, hogy ha időnként berak egy kis pénzt a takarékba, hát az annyit fial majd neki, hogy csillagokat rakhat belőle az unokáira. — Hiszek, amit hiszek —■ gebeszkedett fel az utolsó pár megtömött libáról az öregasszony. S amikor kivitte őket az ólba, kis idő elteltével hozta a takarékbetétkönyvet. —r Kukkantson csak bele! — nyújtotta felém. Elámultam. De a veje méginkább, amikor kiderült, hogy a könyvecske 116 ezer forintot ér. — Tudtam — hebegett a veje —, hogy a libamájért jó pénzt adnak, dehát eny- nyit-.. — Cseppent ide máshonnan is már, vagy tíz éve — mondta büszkén az öregasz- szony, aztán kedvesen invitált a nyári konyhából visz- sza a tisztaszobába. Dávid József Mai tévé ajánlatunk 20.00: Megérjük a pénzünket. G. Szabó Judit írásait bizonyára jól ismerik. Szeretik is sokan, a napilapok hasábjain megjelenő humoros, a családi élet villanásaival foglalkozó kar- colatait, novelláit. Megfigyeléseit az alkotók most egyetlen család életébe ágyazták be. A Karinthy Márton rendezte humoros tv-játék azt kutatja, miként él egymás mellett a Papa, a Mama és a Nagylány, aki már nő és va- dóc, s a család lázadó szerepében tetszeleg. A kis családhoz tartozik az udvarló is. A tv-for- mát és létjogosultságot nyert történet alapgondolata kétségtelen egy naponta jelentkező fontos gondunkat érinti: miként tanuljuk vagy nem tanuljuk meg az egymás mellett élést. Mindeneset-i re próbáljuk meg elfogadni mások mércéjét is. Fejér Gyula A z utóbbi évtizedekben az iskolai történelem- tanítás és a mozgalommá fejlődött helytörténeti kutatás eredményeként felerősödött a történeti érdeklődés hazánkban. Városok és nagyobb községek kutatógárdákat és munkaközösségeket szerződtetnek, hogy monográfiát írassanak.. Versenyláz alakult ki, amely szerint „szégyen”, ha a város vagy a falu történetét még nem írták meg. A hazafisággal kapcsolatban nem kell „szűkkeblűeknek” lennünk: minden haladó hagyományunk belefér! S csak úgy lehet a jelent építeni és a jövőt tervezni, ha ismerjük azt az utat, amely napjainkig elvezetett. Lenin szerint a kommunizmus eszméinek ismerete önmagában kevés, az emberi kultúra elsajátítása is kell, hogy a fiatalok túllépjenek apáikon. Nem véletlen, hogy mostanában egyre többet beszélünk a kiművelt emberfők sokaságáról, hiszen a szocializmus teljes felépítése, majd a kommunizmus alapjainak lerakása ezen is múlik. A ma ifjúságának feladata, felelőssége tehát még fokozottabban növekszik a jövőben. S egyáltalán nem közömbös, hogy milyen eszményekkel és célokkal bocsátjuk őket útra! Világosan kel! látni, együtt, közösen kell kialakítani. hogy mi az, amit Honismeret és történelem el akarunk érni: országosan és a szűkebb pátriában. Ebben az emberformáló „akcióban” jelentős szerepet szánunk a honismeretnek és a helytörténeti kutatásoknak. Látszólag ugyanarról van szó, sokan nem is tesznek különbséget a két fogalom jelölése és használata között. A hétköznapi életben ezt természetesnek is tartom, hiszen a honismeret a hazára vagy valamely tájegységre vonatkozó ismeretek összességét jelenti, ugyanakkor a helytörténet valamely helység múltjának tudományos földolgozása. Egyik sem létezhet a másik nélkül, kölcsönösen kiegészítik egymást. S nem ismerheti igazán a nemzet történetét az, aki egy-egy tájegység illetve a szülőföld múltját nem kutatta. És persze fordítva is igaz! A helytörténetírás a történelemtudomány egyik fiatal hajtása, amely természetesen nem másodrangú, és nem mellékes a tudomány körén belül. Csak úgy tölti be a maga funkcióját és rendeltetését, ha az országos egészbe való beillesztés is megtörténik. NÓGRÁD — 1979. március 7., szerda Nekünk, nógrádiaknak, igazán nincs szégyenkeznivalónk! Megjelent a négykötetes monográfia; elkészült már Salgótarján, Balassagyarmat és Pásztó története is; Szé- csény múltját egy nemrégiben megjelent tanulmánykötet idézi fel; széles körű múzeumi hálózat alakult ki, amely a néprajzi emlékeket és a munkásmozgalmi dokumentumokat szakszerű kiállításokon tárja a látogatók elé; a Nógrád megyei Levéltár az elmúlt években több kötetnyi publikációs anyaggal segítette a helytörténészek és az iskolai történelemtanítás feladatait. Ezekben a hetekben gyakran idézzük az I919-es emlékeket. Büszkék lehetünk arra; hogy a Tanácsköztársaság idején Salgótarján munkássága döntő szerepet játszott a proletárhatalom vívmányainak megvédésében. Emellett tudatosítanunk kell azt is, hogy a salgótarjáni direktórium nem augusztus 1-én, hanem csak 9-én adta át a hatalmat az ellenforradalom helyi vezetőinek. Ez a példa is jelzi a helytörténeti kutatómunka fontosságát: az országos történelmet nem csak megismerjük, nem csak pontosítjuk, hanem a hazafias érzés, a nemzeti büszkeség és a múltismeret kialakításában is építünk rá. Kapcsolatteremtése a múlttal, a múlt megismerése — vallják a történészek — mindig a jelen számára hasznos, s a jövő felé tekint. Aki beéri a jelennel, az nem érti meg a jövőt sem, — ez a megállapítás az ifjúságra még fokozottabban érvényes. Számukra emberközelbe kell hozni a történelmet, hiszen a személyes élmény * varázsa meghatározó lehet egy-egy fiatal életében. A tanórákon, a KISZ-ben és a szakkörökben adjunk lehetőséget nekik arra. hogy „találkozzanak” a történelemmel, megvalósítsák a kollektíva célkitűzéseit és önmaguk örömére is tevékenykedjenek. Az országos középiskolai tanulmányi versenyeken és a múzeumi pályázatokon számtalan fiatal szerepel. A helyezések és - a díjazások azt bizonyítják, hogy az iskolák és a művelődési házak szívügyüknek tekintik a honismereti mozgalmat. A diákok mellett egyre több munkás- és parasztfiatal is bekapcsolódik a tárgyi emlékek és a szóbeli hagyomány összegyűjtésébe. Néhol a honismereti munkát már KlSZ-vállalás- ként is elfogadják! Tennivaló ezután is akad bőven. A kutatási témák közül különösen sürgős a föld- rajzinév-gyűjtés és a helyi mondák lejegyzése, valamint a ragadvány- és becenevek összegyűjtése. Az iskola- és KISZ-történet: egy-egy üzem vagy tsz története; egy kihaló kisipar hagyományainak megmentése; egy paraszti család táplálkozása, konyha és kamra berendezkedése, ill. eszköz- készlete; egy falu babonás történetei, mind-mind lehetőség arra, hogy a fiatalok emberi kapcsolatot teremtsenek egymással, megismerjék a nemzedékek sorsfordulóit, a szűkebb haza, a szülőföld múltját, jelenét és jövőjét. „Nem lehet kétséges, hogy a honismereti munka alaposságra, kitartásra és rendszerességre is nevel, s az a fiatal, aki ebben a kutatómunkában részt vesz, a legszebb hazafias kötelességének is eleget tesz.” — Ezt a gondolatot, a III. országos honismereti diákkonferencián jegyeztem le. Nagyon igaznak tartom. S zeptemberben a gimnáziumok első osztályaiban is új tantervet vezetünk be. Ennek keretében még több lehetőségünk lesz arra, hogy a helytörténet szerves része legyen a történelemtanításnak. Ha ez megvalósul, akkor a honismeret is egyik eszköze lehet az új típusú szocialista ember mindennapi formálásának. Pintér Nándor
