Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

I Paál László emlékezete Halálának 100 éves évfordulóján Száz esztendő telt el Paál László halála óta. Ebből — csaknem negyedszázad úgy, hogy hazája megfeledkezett festészetünk egyik legkiemel­kedőbb egyéniségéről, arról akire a magyar kultúra min­dig .büszke örömmel hivatko­zik, ha nemzeti értékeit kell számbavennie. A hazai elis­merésen túl számos jel mutat arra, hogy Paál László egyre inkább megkapja az őt mél­tán megillető nemzetközi ér­tékelést is. Különösen a francia szak- irodalomban tapasztalható Paál László művészetének megbecsülése. Leon Moussinac ismert francia műtörténész szerint: „Paál László művészi síkon mély összekötő kapcsot jelent a francia és a magyar nép között. Életműve egyaránt gazdagította Franciaországot és Magyarországot. Művészete kapcsolódik a barbizoniaké- hoz, de mélyen eredeti, meg­őrizte magyar jellegét”. Paál László rövidre szabott élete legfontosabb alkotó időszaká­ban — 1873—1878 között — az európai táj festészet törté­netében nagy jelentőségű bar- bizoni iskola eredményeit fej­lesztette tovább, s gazdagítot­ta új színekkel. Egykori bar- bizoni lakóháza falán ma em­lék.^!a . á11’ ^°r1írljá|t m6g" Paál László: Reggel, ceruzaraji örökítő bronzplakettel. * Paál László Erdélyben, Zá- mon született 1846-ban. Aki ismeri ennek a hegy világnak szuggesztív. komor, hűvös er­dőit, azoknak jellegzetes szín- és formavilágát, az egy csa­pásra megérti, hogy ez a kör­nyezet a mélyen fogékony gyermekkor emlékeként elkí­sérte a művészt külföldre is. Iskoláit Aradon végzi, ahol Munkácsyval ismerkedik meg. Festészeti tanulmányait a bé­csi akadémián folytatta. 1869- ben egy müncheni kiállításon Paál megismeri Coubet, s a barbizoni természetrajongó nagy festőnemzedék munkáit. \ Ezek az ocsúdtató művészi ta­Felhős tájon, az ég alumínium­szürke, vihar utáni: felhőinek közelségével, sűrűségével és súlyával ránehezedik a tájra. Fémszíne fanyar ellentétet ad a földek és a fák meleg, pá­rás. rőtzöldjéhez. Az égbolt mélységét mégegyszer meg- csillantatja a festő a tócsák tükrében. Munkácsy hívására 1870-ben Düsseldorfban telepszik le, majd két év múlva Páüzsba követi közben világhírűvé lett barátját Amíg Munkácsyt a sors egyre jobban kényezteti, Paál magára marad kínzó gondjaival, szegénységben. Mű­veit a párizsi Salonban alig Faál László: Nyárfák nulságok, és az 1870-ben tett hollandiai tanulmányútja újabb távlatokat nyitottak fej­lődéséhez. Festői vérmérsék­letének nagyon is megfelelt a németalföldi tájfestészet és egyszeriben igazolva látta ide­genkedését a bécsi iskolától, amely a természetet rajzos formákba merevíti és utólago­san színezi. A tájak formái most már egymáshoz viszo­nyodó színeiben, nagy puha foltokban, tónusokban mutat­koztak meg számára. Ezek a füzesekről, faluvégekfől, árva tanyákról, ' veteményesekről festett képei (Faluvége, Száz­éves asszony, Tanya, Borús idő) arról vallanak, • hogy Paálnak mindenütt hazája, s szinte menedéke a természet, de erről a természetről ma­gyarul beszél. Beilen tájhan­gulatai Erdélyből, Odvosról és Berzováról ismerősek neki, s ezért tudott — és épperi táj- festőként — idegenben is ma­gyar festő maradni. A hazul­ról ismerős motívumokat ke­reste meg Düsseldorfban, Hol­landiában, Barbizonban egya­ránt, és így lett egyik első művelője külföldön a paysage intimének, a bensőséges, meg­hitt hangú magyar lélegzésű festésnek. Beileni korszakában egyre nagyobb szerephez jut az ég­boltnak. s a földeknek egy­másra borulása. Ez időből való legerőteljesebb alkotása, a veszik észre, eddigi mecénása Forbes angol műgyűjtő meg­vonja tőle pártfogását. Oda­haza pedig gondokkal küzdő családja várja a segítségét. Művészi hivatástudata győz­te le testi-lelki szenvedéseit, nélkülözéseit: Barbizonban megkezdett munkáját nem tudta és nem akarta abba­hagyni. Elbűvölte őt itt a inn- tainebleaui erdő, ez a nagy francia elődöktől halhatatlan­ná tett táj. „Reméli, egykor méltón megállani mellettük” — írja ekkoriban nővérének. A nagyok közül Millet dolgo­zott ekkor Barbizonban: sze­rinte Paál a külföldiek közül a legnagyobb tehetség volt, akit valaha Barbizonban lá­tott. Művei közül kiemelkednek bensőséges hangulatú erdőké­pei. Az erdő fái mögött még fehérsárgán izzik a lebukó nap, az ég most tisztul, per­metező cseppek fénylenek a fák mohás, szivacsos törzsén. Egy esei-nyős öregasszony lép­te-cuppogása szánté hallatszik a latyakos erdei útról. A fák összeboruló lombkoronája tö­mören lezárja a teret. Vala­mi baljós borongás jellemzi egyre inkább képeinek han­gulatát. Szenvedései: az ag­gasztó otthoni hírek, növekvő nyomora és valószínűleg alat­tomosan elhatalmasodó beteg­sége is egyre mélyebbre, fű- töttebbre hangolják művésze­tét. Ekkoriban festett képei­ről szinte leolvashatjuk az egyensúlyát kereső művész­nek minden vívódását. Ebben a felfokozott állapotában szin­te beszélgetni látszik az erdők mélyével, az emberi múlandó­ságnál maradandóbb természe­ti lét sugalmazását fürkészve. „A gyönyörű felelevenedett természet... új vágyakat éb­reszt bennem művészi tekin­tetben... s ha egyikén va­gyok azon nyugodtabb na­poknak, hol aggodalmaim hát­térbe szorulnak, egész titáni erőt érzek karjaimban, s alig várom, hogy kielégíthessem egy darab vásznon, mely ta­lán lehűti ismét izgatottságo­mat”. Amint egyszer — 1877 nyarán — így átitatva az er­dő beszédjétől, hazaérkezett barbizoni szállodájának szobá­jába: hirtelen felülkerekedett rajta a szédülés éhségtől-e, vagy a rendkívüli benső él­ményeitől — összeesett. Soha többet nem tért egészen ma­gához. Emlékezőtehetsége las­san cserbenhagyta. 1878-ban szanatóriumba kellett szállí­tani, s a következő esztendő­ben, március 3-án a charen- toni gyógyintézetben végzett vele a legkegyetlenebb beteg­ség. Már nem vehetett tudo­mást a hírről, hogy egyik fő­műve, az Üt a fontainebleaui erdőben, az 1878-as párizsi vi­lágkiállításon kitüntetést ka­pott. Paál László az életből ko­rán távozók bensőséges fi­gyelmével vallott a természet­ről. Magával ragadó és nagy­igényű művészetét érzelmi hő­fokának intenzitása teszi örök­ké korszerűvé, halhatatlanná. Bényi László Paál László barbizoni emléktáblája Magyar írék a forradalomban Sorozatunkban legjelen­tősebb XX. századi klasz- szikusainknak az 1918— 19-es magyarországi for­radalmakban betöltött szerepét villantjuk fel, egy-egy művükkel és rövid p tanulmánnyal; kezdve a sort Ady End­rével, akinek az élet­műve a század eleji prog­resszióra gyakorolt ha­tásával a forradalmak előkészítője volt, s befe­jezve Nagy Lajos írásá­val, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot­Kassák Lajos: Fiatal munkás (Szalontay Mihály) KASSAK LAJOS: Fiatal munkás Hozzád beszélek, aki nem vagy több és nem vagy kevesebb nálam, akit embernek mintázlak, bár értelmetlenül duzzogsz s hetenként hat napra felismerhetetlenné mázol a gyárak piszka. Kidolgozott kezemet beleteszem a kidolgozott kezedbe. Testvér! űrben, mint a Mi az erő fiai vagyunk. Elválaszthatatlanul egyek vagyunk az vándorló meteorok és a kicsépelt búzaszemek. A lávázó vér kovácsol minket össze. Sohse kérdeztem hány éves vagy, mi a neved, honnan sorsod? hogy szőke vagy gombolyítod a Ha összebukkanunk sohse csodálkozom, barna a színed Ű mi értjük egymást rettenetesen. Véletlenek és évszázadok hiába spekulálnak velük. A hidak alánk hevernek. , Hidak örömmel kölykeznek nekünk hidakat, s a leszámolás bizonyosságával teleépített a homlokunk s tudjuk, vérünkben dolgozik az igazságtevés órája és tudjuk, csak a mi rombolásunkon kövezhetik fel az új falakat. Aranyat, fényt és meleget préseltek belőlünk. De miihiszünk a felásított kapukban és a szabad utak lehetőségében a szabad mezőkön. Az utcák keresztjein ismertelek meg. A kidobottság nyirkos ege alatt, az idétlen szeretkezéseknél, a kény ért elenségben, az iskolakerülésnél, az olcsó bcüvajkodásoknál, amiknek rádkovászolódott az árnya ■ most sötét bélyeggel a homlokodon mindenáron indulni akarsz. Indulni akarunk a magas töltésen. Lent eszelősen összemosakodtak a partok. De mi ismerjük a célt. Hitek máglyáznak. , Máglyák énekelnek. Cél! Cél! Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában. Ö, megtalált fiatal testvérem. Kassák Lajos,1 a múlt szá­zad végén a létszám és szer­vezeti vonatkozásban egy­aránt izmosodó magyar mun­kásosztály, a magyar ipari munkásság soraiból emelke­dett ki alkotóművészé- A leg­sajátosabb vonulatát jelen­ti a XX. századi magyar kul­túrának, költő, prózaíró, fes­tő. A XIX. század végétől egymás után jelentkező avantgardista irányzatok leg­jelentősebb magyar híve és hirdetője, a megújuló ma­gyar irodalom vezéralakja, az Ady utáni magyar líra egyik útjának kitaposója, egy olyan útnak, melyre őutána nagyon kevesen tehették lá­bukat. Európai rangú művészegyé­niség és valahogy mégsincs itthon. Amit csinált, az a 'XX. századi magyar irodalom jelentős nagyjai közé emeli, de műve egyszeri és folyta tha­tatlan. Ezért már életében sokszor elszigetelődött, és ő — a 10-es évek magyar szo­cialista művészetének vezér­alakja, a forradalom nagy mű­vészi előkészítője, kortársa­inak tanítója — magányos al­kotó lett, ha embernek meg is maradt mindig a közössé­gért mozduló. Kassáknak je­lentős funkciója volt a mo­dern líra nyelvi-képi világa megteremtésében, s mint ilyen gazdagította a költésze­tet, mert é'őször az ő foga­lomteremtményeit vették át, tették közkinccsé és így, ha ő maga közvetlenül nem is, közvetve mégis — más alko­tókon keresztül — formálójá­vá lett mindnyájunk gondol­kodásának- Neki köszönhetjük a munkástéma korszerű fel­vetését irodalmunkban, de ő az, aki az akkori munkás szá­mára elérhetetlen absztrak­cióval fogalmaz. Ezért — egy-egy versét például a Mes­terembereket kivéve — nem­igen tudott eljutni közvetle­nül a tömegekhez. De való igaz, folyóiratai, a Tett 1915-ben, s a Ma 1917-ben je­lentős lépés volt a korszerű eszmék s a modern művé­szet propagálásában, de je­lentőségük az irodalmon be­lül semmi esetre sem mér­hető a korszakot meghatáro­zó tehetségű óriásokat te­remtő és felfedező Nyugathoz. De politikailag ez az időszak az életmű legfontosabb része. A forradalom igazi viharma­dara, előkészítője, aki a kor valódi kérdéseire keres vá­laszt. Lapjai gyűjtőfórumá­vá lettek az első világhábo­rú antimilitarista erőinek és közülük kerültek ki a szocia­lista forradalom szellemiségé­nek legjobb magyar hirdetői. A hogy részt vesz az 1905- ös szervezésben, ugyan­úgy verseivel, novelláival, publicisztikájával előkészítője annak a társadalmi erjedés­nek, amely előbb a világhá­borúban természetesen létre­jövő antimilitarizmusban, majd a világ forradalmi meg­változtatásában kapja meg társadalmi feladatait. Ez a magatartás a megvalósult for­radalom napjaiban ugyan a művészetet az élet felé akarja emelni, de ehhez már erőtlen és csak ott hatékony, ahol aktívan politizál és a polgári demokratikus forradalom fe­lemásságait leleplezve a szo­cialista forradalom irányá­ba hajtja azt. Ma című fo­lyóiratában röplapszerű „vi­lágszemléleti különszámok” magyarázzák, hogy a polgári kormány politikája nem hoz­hat a proletár tömegek szá­mára igaz szabadságot, és már 1918- novemberében kiadott Kiáltványában kommunista köztársaságot követel. Ami­kor azonban létrejön, amel­lett, hogy elismeri a kommu­nista párt vezető szerepét az új világért folyó küzdelem­ben — féltve a művészi sza­badságot a pártfegyelem kö­telmeitől — csak kívülről tá­mogatja a kommunista pár­tot, és fellép az ellen, hogy a művészek párttagok legye­nek. Álláspontja körül orszá­gos vita lángol fel, s a Ta­nácsköztársaság vezetői is el­ítélik a „minden pártpoliti­kán” felülemelkedő maga­tartást. Ez az ellentét mélyül el a hét évig tartó emigráci­óban, s válik a máig is meg­oldatlan Kassák-életmű kér­déseinek alapjává. A Kassák-probléma te­hát a költő társadalmi maga­tartása kapcsán éleződött irodalmunk kérdésévé, hol­ott az csak az életmű egy ) részére jellemző és semmikép­pen sem a teljes életműre. Ez a gazdag, regényekkel, szépprózával, publicisztiká­val, verssel, absztrakt tábla­képekkel építkező életmű a XX. századi, szocialista ma-' gyár művészet legfontosabb forrásvidéke, melynek leg­szebb korszaka a magyar pol­gári forradalom, a Tanács- köztársaság előkészítésének kora. Ebből a korszakból va­ló a „Fiatal munkás” című jellegzetes műve is. A kassáki vers a whit- manni szabadverset magyarítja teljesen önálló prózaverssé, ahol a vers kö­tőanyaga nem az üres rím, nem is a kötött belső ritmus, hanem a szabadon áramló és a korabeli szavalókórus lé­legzetütemével összhang­ban levő dikció. Nyilvánvaló, hogy „agitatív” versek, egye­di, kassáki formavilága azért teremti meg a maga lí­rai világképét, így, hogy az indulat — a kenyérharc hő­seinek lírai jelentkezése — természetes és tökéletes le­gyen. A társadalmi valóság érzékeléséből születtek ezek a versek. A részletek lényegte­lenek^ a világ himnikus hang­vételű egészét énekli meg, melyben természet van, ka­tonák, munkások, a többes; szám vagy az egyes szám „személytelenségében, arc nélkül, vonalakként, színfol­tokként összemosódva millió­kéval”. A „Fiatal munkás”- hoz beszél az első sorokban, de azonnal az abszurdumig tágítja az azonosítást, teljes történelmi-társadalmi kör­képet ad és a végtelenbe ve­tül a vers vége, hol „Az élet boldog zászlói játszanak a perspektívában”. Ez a hábo­rúellenes, a forradalomra mozgósító, „az aktivista” kas­sáki vers szerkezete, mely az igék fokozott felhasználásá­val a keletkező pillanatot te­kinti a költői kifejezőeszköz legfontosabbjának­Szalontay Mihály NÓGRÁD - 1979. március 4., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom