Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

METER MAGAS hótorla- •zok. csermelyként csordogáló hóié, ilyen a szibériai tavasz. Néha még tejfehér köd és szürke felhő kandikál be reggel az ablakon, de másnap már előmosolyog a napsugár. Es ha egyszer-egyszer újrakezdődik is a hópelyhek kavargó tánca egy-egy délelőtt, a szibirjákok már tudják, vége a télnek, jön a rövid, de gyönyörű tavasz.

Hogy az itt élők mennyire kedvelik ezt az évszakot, bizonyítja, hogy Kemerovo egyik leghangulatosabb utcáját, — mit utcáját, sugárút- ját! — a tavaszról nevezték el. Hosszan nyújtózkodik a Veszennája ulica a Tom folyó felé. A házak sorát széles út választja el, melynek középső tengelyében sétára, szemlélődésre csábító parksáv kapott helyet, virágágyásokkal, s a melegebb nyári napokra padokkal, hogy legyen hol nyugalmat találni azoknak, akik már sokat sétáltak. Sudár fák is nyújtózkodnak az ég felé, kétoldalt szegélyezve a megosztott úttestet, belopva

a természetet a félmilliós nagyságú város szivébe.

Ezt a sugárutat keresztezi nem messze a végétől a Nóg- rád utca, a szovjet terület és a mi megyénk közötti testvéri kapcsolat egyik jelképe, melynek elején még régi házikókat is látni a másik végén azonban a munkásoknak épülnek a hét-nyolc- emeletes kényelmes és korszerű lakóházak.

A KERESZTEZŐDÉSTŐL

már nincs messze a folyópart. Itt mintegy lezárva a Tavasz utcát, messziről láthatóan hatalmas hófehér négy- szögletes kőpillér emelkedik az ég felé. Rajta a cirillbe- tűs felirat „Dicsőség a hősöknek, kik a hazáért estek el”. A szöveg alatt, melyből a dicsőség és a haza szavak emelkednek ki, a Nagy Honvédő Háború kezdő és befejező évszáma, lejjebb pedig több embernyi magas féldombormű emlékeztet azokra, akik elindultak, hogy megvédjék a világot a fasizmus szörnyetegétől, de sohasem tértek vissza a szibériai váAz ízlésesen megtérített

asztalok mellett szinte minden hely foglalt. A zenekar halk melódiákat játszik, szomorkás dallamokat, pedig a kemerovói Kuzbassz Szálló éttermében a hangulat lassan a tetőfokra hág. Az oszlop szomszédságában egy fiú és egy lány beszélget, mellettük üres szék.

— Megengedik, hogy. leüljek? r~ kérdem bátortalanul, a biztató pillantások és a fej- bickelés feljogosít a helyfoglalásra.

— Te Is Nógrád megyéből Jöttél? — fordul felém a fiatalember, s gyorsan átesünk a bemutatkozás formaságain. Szásának hívják — Alekszander — dramaturgiát tanul. Társa, Natasa, gyermekorvos.

— Hogy érzed magad? — kíváncsiskodnak. — Hol Jártatok? Mi tetszett a legjobban?

Mesélem, hogy délután az egyetemet látogattuk meg, a még mindig boszorkányságnak tűnik, ami történt Az egyik professzor arra biztatott: a másfél méter hosszé lézersuÜres szék

gár útjába tegyem a tenyerem. Kézzel-lábbal magyarázta, hogy nem lesz semmi baj. Ez a sugár ártalmatlan, kísérleti célokat szolgál. Nehezem álltam kötőnek, végül is kézfejem a fénynyaláb közepébe tartottam. Vártam a hatást, de mindössze annyi történt hogy a fény folytatódott a másik oldalon, mintha egy üvegdarab törte volna meg. összenéznek.

— Es ti? Szórakoztok?

— Nehéz napom volt a kórházban... Szásával az utcán futottunk össze. Már egy hónapja, hogy nem láttuk egymást, ezért ültünk be — válaszol Natasa.

(— Natalja kikötötte, hogy csak akkor jön be velem, ha elmondom legújabb versemet — teszi hozzá Szása, s kamaszom képére röpke mosoly száll.

— Poéta vagy?

Második napja vagyunk Ke- merovóban. Nyájas útikalauznőnkkel — az egyik helybeli főiskola diákja — a város széles, olvadt hótól csatakos utcáin furikázunk, miközben szemünk telhetetlenül habzsolja a látnivalókat. A meg- próbáltató városnéző buszozást, sétát könnyű vásárlással vezetjük le. Kíváncsiak vagyunk arra Is, hogy mit menynyiért, milyen minőségben lehet kapni. Prímán felszerelt a kemerovói, hatalmas áruház. Itt még szamovárt Is lehet vásárolni, s hogy ez mit jelent, igazából csak az tudja, aki már járt kint a Szovjetunióban.

Másfél éves lányomnak sugárzóan kék szemű, aranyhajú babát választottam, s mivel Tányától vásároltam, nyomban el is kereszteltem erre a névre. A család egy xilofon- hangú bimbamcsengőt kapott. Vásárlásom, nézelődésem alig tartott fél óráig. Kint várakoztam a társaimra. Meglepően enyhe idő volt azon az egy esztendővel ezelőtti, április eleji napon. Vidáman, felszabadultan nézegettem a főutca késő délelőtti forgatagátEgyszercsak egy magam termetű, idős férfival találkozik össze a tekintetem. Pufajka- szerű öltözéket, bakancsot és usankát visel. Régebbtől figyelhetett már, érdeklődés csillog a szemeiben. Rámo- solygok, ő megszólít, természetesen oroszul— Kazah? — kérdezi, s nem lepődöm meg, mert már mások is véltek annak, itt, a Szovjetunióban, gondolom, sötét hajam, barnás bőröm meg

Az öreg

vwvwwwwvvwv-vw\

egész fizimiskám után ítélve.

— Magyar vagyok — mondom.

— Vengria — tűnődik el az öreg. — Jártam ott. A háborúban.

S mindjárt van témánk a további beszélgetésre. Tízéves orosznyelv-tudásom lerakódásait bányászgatom elő a megértéshez. (Hát nem gyalázat, hogy tízévi iskolai tanulás után sem bírom kellőképp a nyelvet?!) S mivel mindketten nagyon akarjuk érteni egymást, sikerül, a szavakat gesztusokkal, mimikával is alaposan megtámogatva. Arról beszélünk, hogy a II. világháborúban még ellenségként állt szemben egymással a két ország, de nem a nép, hogy azóta már egymás mellett, igaz, hűséges, azonos célokért munkálkodó barátokként építjük hazánkat. Az öreg mesél. A háborút követő nagy építkezések idején Moszkvából került Kemerovóba, itt nősült újra, itt vitte a művezetőségig, itt ment tíz éve nyugdíjba. Egyedül él, takaros bérházban, minthogy másodszor is megözvegyült. Az egyik fia Moszkvában mozdonyvezető, a másik Prokopjevszkben épitész. Lánya itt él Keme- rovóban, általános iskolai tanár.

Öröm és büszkeség ragyog az öregember arcán. Mintha az utcánkbeli János bácsira hasonlítana, aki hozzá hasonrosba. Nem kevesen közülük

hazánk földjében pihennek.

Az emlékmű előtt díszőrség áll. Iskolások adják. Kitüntetésnek számit, ha valaki részt vehet benne. Két fiú és két leány indul a váltásra, sötétkék iskolai egyenruhában. A kislányok haja fonatban, benne vakítófehér szalagcsokor. Csattanó diszlé- pésben komoly, fegyelmezett arccal, méltóságteljes lassúsággal lépkednek a felvezető után, végig az emlékműhöz vezető hosszú sétányon. Az arra járók — ismerősök, és ismeretlenek egyaránt mosolyogva és büszkén nézik a szabályszerű váltást. Az új őrség szinte szoborrá válik a posztján. Látványuk erőt, nyugalmat sugároz.

A FEHÉR KŐOSZLOP

szikrázik a napfényben, mely megcsillan a komszomolisták szemén. A leváltott őrség léptei elhalkulnak a múzeum irányában. A háttérben fenséges nyugalommal, szürkén hömpölyög az olvadó hólétől megduzzadt Tom.

Tavasz van a Tavasz utcában. — g. —

— Ah! — legyint egyet — Néha írogatok.

— Csak ne szerénykedj! Már újságban is jelentek meg versei — magyarázza a lány. majd hirtelen témát vált. — Ilyenkor szürke a ml városunk. A tél még alig húzódott vissza, nagy a latyak. De Júliusban, augusztusban? Akkor kell ide jönni, amikor a szibériai nyár örömeit élvezheti az ember.

— K emerovó miniig csodálatos lehet—

— S milyen Nógrádi

Most rajtam a sor. Ebnon- dom, hogy a teetvérmegyék között rengeteg a hasonlóság, s ez nem csak a bányászatra, iparra vonatkozik, az emberekre is.

— Szeretnénk személyesen

is meggyőződni róla — nevetnek fel.

A minap levelet hozott a postás. Kemerovóban adták fel. Szása írta. Újságolta, hogy a nyáron Magyarországra látogatnak, s eljönnek Salgótarjánba is.

M. S*. Gy.

ló örömmel és büszkeséggel,

múlhatatlan szeretettel tud beszélni a családjáról, a mindennapok küzdelméről, erőt adó hitéről,

Apránként újra egyberázó- dik a magyar turistatársaság. Búcsúzáskor az öreg barátságosan magához von, hátba vereget.

— En már nem tudok elmenni Magyarországra, N6g- rád megyébe sem. De maga

még fiatal, maga csak jöjjön. Szívesen látjuk nógrádi barátainkat- — És talán azért, hogy tompítsa az érzelem élét, huncutul hozzáfűzi: — De siessen ám, nekem drága az Idő, ha találkozni akar még velem!

Nem tudom, mikor jutok el Ismét Kemerovóba, de remélem, egyszer mi még találkozunk.

(ok)

Éppen másfél évtizede annak, hogy megszületett a testvérmegyei kapcsolat Szibéria és Nógrád megye között. Azóta sokat hallott, olvasott megyénk lakossága a testvéri szibériai emberek életéröl, Kemerovo ipari fejlődéséről. Mi több, a testvéri kapcsolat tok révén a kemerovói emberek saját szemükkel láthatták fejlődését, nógrádi bányászok, ipari munkások, értelmiségiek, párt- és állami delegációk csodálták Nyugat- Szibéria átalakulását.

Volt időszak, amikor az első látogatás során az a benyomása támadt az embernek, mintha nagyáriáink, akik derekasan harcoltak, mint volt hadifoglyok, az első világháEgészen bizonyos, hogy akiről most szó lesz, nem Ismerik a megyénkben. Miért Is Ismernék, hiszen innen néhány ezer kilométerre, Kemerovóban született, ott él és

dolgozik. Derék, ifjúember Uthin Alexandor Szemjono- vics. Róla van szó, a vegyigyár egyik gépkezelőjéről. Nem akármilyen vegyigyárról van szó, és nem is csak egyszerű gépkezelőről- A gyár akkora, hogy egy fél Balassagyarmat beleférne. Óriási zajjal zakatolnak gépel, amik egy-egy utca szerint műanyag szálakat készítenek: szalagszerűeket, spárgavastagságú gömbölyűt, finomszálú horgásznivalót és cérnavastagságút meg ki tudná

még milyen minőségűt. Vényi- anin Mikhajlovies Csurkitának az örökmozgású tömzsi alkatú igazgató vendégeként láttam én meg ezt a nagy műanyaggyárat Kisebb méretekhez, nem kevésbé alacsonyabb zajszlnthez szokva, szédeleg az ember benne és nem tud betelni a látvánnyal. Az Igazgatónak sietős lehetett a dolga, mert sürgetett.

— Gyerünk magyar, gyerünk. ..

Kiderült nem a sietség, hanem a gyár nagysága miatt sürgetett, mert szeretett volna mindent megmutatni. Megyünk egyik utcából a másikba, a szédítő zúgásban, nézem a gépek ördögi forgását, az utcánként elkészített szép, tetszetős versenytáblákat, amelyre láthatóan igen nagy gondot fordítanak, és- egy deli fiatal képe mosolyog rám. Gondolom, ezzel kéne nekem találkozni. Kérlelem Is

ború utáni proletárháborúban a Vörös Hadseregben, a Vörös Gárdában, többet tudnának az akkori forradalmi Szibériáról és viszonyokról, mint mi. Sokat olvastunk ugyan Szibéria fejlődéséről, de annyira távolinak tűnt az Urál, a kuznyecki föld .története, hogy igen kevés halmozódott fel emlékeinkben, tudatunkban. A fiatalabb generáció pedig még eddig sem jutott el.

Pedig a Szibériában élók igen sokat tudnak Európáról, rólunk, magyarokról, nógrádiakról is. Nemcsak úgy, hogy kegyelettel őrzik nagyapáink forradalmi emlékét, akik közül jó néhányan ott telepedtek le, és igazi szibirjákokká

Egy kis epizód

az igazgatót, de az mintha nem is hallaná, sürget, egyre csak sürget. A magyarnak is véges a türelme, ha mégoly csodálnivaló is a gyár.

— Állj már meg Igazgatói

— Hej, te tollforgató, te-.. — néz rám a szemüvege mögül és derül a tekintete. — Az nem szeret beszélgetni, amikor dolgozik. Érted?

Ki ne értené ezt, de még Inkább birizgált a kíváncsiság. Olyan magas termelési számok voltak a kép alá írva, hogy az elképesztő. Miként csinálja ez az ember ezt, kit ne érdekelne, még ha messziről kell nézni, akkor is. Megérezhette az igazgató a kívánságot, mert egy hirtelen kanyart vett és elindult egy ellenkező irányba. Szedni kellett a lábam utána. Megállt az egyik gépsor végén. A másik végén egy vékony fiatalember figyelte az orsók pörgését- Keskenyebb volt az arca, mint a fényképen. Mikhaj- lovlcs Csurkita fejével intett, hogy a célhoz értünk.

— Na, magyar, nézd, ott van...

Lassú léptekkel elindult Alexandor Szemjonovlcs felé. A gép derekánál megállott, szakértelemmel vizsgálta a szálakat, de akkor már a

váltak, hanem úgy Is, hogy ami ma történik életünkben, arról részleteiben is igen tá- jékozottaík. Sokakat a háború emléke fűz össze Magyarországgal: a testvérkapcsolat óta számos olyannal Is találkoztunk közülük, akik hazánk felszabadulásáért harcoltak.

A barátságot nem a távolság, a világrészek földrajzi helyzete és fekvése határozza meg. A barátság akkor teljes, ha osztozunk jóban, gondokban egyaránt. Erről a barátságról számolnak be munkatársaink, akik legutóbb — megyei követekként jártak testvérmegyénkben, Kemerovóban.

gépkezelő Is észrevette, és bizony, nem valami derült arccal, de elindult feléje. Azt mondta a direktornak egy kurta köszönés után:

— Sok a munka, Mikhaj- lovics Csurkita.

— Jól van, de a vendég téged akart látni-..

Kőzett csodálkozva, hogy mit akarnak rajta látni, és kényszeredett mosollyal jelezte, az udvariasság a gép mellett is kötelező számára. Az igazgató és közötte folyt beszélgetés után megenyhült az arca, feltolta hangfogó fülvédőjét is és mosolygott. Akkor látszott igazán, milyen fiatal ember még. Aztán mondta, hogy bizony a gyárukban legdrágább az idő. Takarékosan kell vele bánni, mert csak akkor tudják leadni az előírt orsókat. Az orsók után kapják a fizetést. Es mondja derült ábrázattal:

— Az asszony pedig várja a rubelt.. •

Hangos volt a gép zúgása, mehetnéke volt a gépkezelőnek is, megakadt a beszélgetés. De Uthin Alexandor Szemjonovics nemcsak kiváló dolgozó, hanem jó diplomata is. Odahajolt a fülemhez és azt mondta, hogy munka után a presszóban szívesen találkozna.

— Na, jól van, dolgozz — mondta neki az igazgató.

Akkor délután a Nógrád ’ presszóban szép pár órát el- töltöttünk a vendéglátókkal, Alexandor Szemjonoviccsal, aki azóta már magas kitüntetést kapott a szorgalmasan végzett munkájáért.

Bobál Gyula

A nagy sugárúton a tavasz közeledtét jelzi a bő olvadása