Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-21 / 67. szám

Tűnődé? a művészetek támogatásáról Békésből nézve egy vitacikk nyomán RÉTI MÁTYÁS: Fatanulmány A felsőoktatás felvételi rendszerének korszerűsítése ’ A felsőoktatási intézmények felvételi rendjének jelenleg érvényes alapelvei 1968-ban alakultak ki. Történtek azóta is tartalmi és szervezési mó­dosítások, mégsem szűntek meg a felvételi rendszerrel kapcsolatos viták. A közvéle­mény mindenekelőtt azt ne­hezményezi — tegyük hozzá, teljes joggal —, hogy a pályá­zók felkészültségéből, tehetsé­géből, rátermettségéből és a magatartásból leginkább csak az elsőt képes egzakt módon értékelni a jelenlegi felvételi rendszer. A közvélemény te­hát érthető várakozással te­kint a tervezett változások elé. melyekről elsőként az or­szággyűlés októberi üléssza­kán elhangzott miniszteri je­lentésből szerzett tudomást. Nagyon is világos, hogy mi teszi szükségessé napjaink­ban a felvételi rendszer kor­szerűsítését. Az, hogy az ed­digi felvételi vizsga — és az azt megelőző érettségi! — nem segíti elő a leendő felső­fokú szakemberek általános műveltségének emelését. A tapasztalatok ugyanis azt bi­zonyítják, hogy például a tör­ténelem érettségi vizsga meg­szüntetése egyértelműen a tár­sadalmi-történelmi ismeretek gyengüléséhez vezetett, s ez kihatott a világnézeti felké­szültségre is. Az a tény pe­dig, hogy a felvételi pontszá­mok felét adó, III., IV. osz­tály vggén szerzett érdemje­gyek a továbbtanulás szem­pontjából „rangosabbak” let­tek, óhatatlanul a tanulók ér­deklődésének beszűkülésével járt. Csak azokra a tantár­gyakra összpontosítottak, ame­lyekhez érdemjegye beszámí­tott a felvételi eredményébe. JOBB PÁLYAIRÁNYÍTÁS Ismeretes már, hogy ebben, illetve az ősszel kezdődő tan­évben már valamennyi közép­iskolában új nevelési és ok­tatási tervek alapján kezdő­dik a munka. A gimnáziu­mokban bevezetik a fakultá­ciót, s ezzel — igaz, nem cse­kély többletmunka árán — le­hetővé válik a merev egyön­tetűség feloldása, s nemkülön­ben a tanulók iobb pályairá­nyítása. A szakközépiskolások pedig az eddiginél nagyobb segítséget adnak a szakirá­nyú továbbtanuláshoz. E korszerűsítések ugyan­csak megkövetelik a felvételi rendszer felülvizsgálatát, mó­dosítását, hiszen a felvételi­nek tartalmában és követel­ményében szorosan kell iga­zodnia a középiskolai oktatás­hoz, a különféle iskolatípusok eltérő képzési céljához. A közép- és felsőfokú ok­tatási forma találkozópontja az érettségi, majd a felvételi. Nos, ennek a kettős tehernek csökkentését szolgálná az el­képzelések szerint, ha kibő­vülne a közös érettségi-felvé­teli vizsgák tantárgyainak kö­re. A korábbiakból kitetszik, hogy a történelemtantárgy nem nélkülözhető sem az érettségin, sem pedig a felvé­telin. MAGYAR, MATEMATIKA, TÖRTÉNELEM Az eddigi javaslatok szerint az új felvételi rendszerben két tantárgycsoport osztály­zatait vennék figyelembe. Az elsőt azok a tantárgyak ké­peznék, amelyek valamennyi középiskolatípusban szerepei­nek, s bármelyik felsőfokú intézménybe történő jelent­kezéskor mértékadóul szolgál­nának. Ide tartozna a ma­gyar nyelv és irodalom (a nemzetiségi gimnáziumokból kikerülők számára esetleg a nemzetiségi nyelv és iroda­lom), továbbá a matematika és a történelem. E három tantárgynak a harmadik és negyedik osztály végén szer­zett érdemjegye adná a kö-. zépiskolából vitt pontok felét. A másik tantárgycsoport is­kolatípusonként változó. A gimnáziumban érettségizőnek a magyar, a matematika és a történelem mellett egy ide­gen nyelv, a fizika, valamint a továbbtanulás alapján meg­határozott tantárgy. Aki pél­dául Testnevelési Főiskolára kéri felvételét, annak ez az utóbbi vizsgatan tárgy termé­szetesen a testnevelés. A szak­középiskolások másik tan­tárgycsoportját viszont a szaktantárgyak és a szakmai gyakorlat képeznék. Az érdekeltek elégszer pa­naszolták, hogy a jelenlegi pontozási rendszer nem alkal­mas a jelöltek megfelelő dif­ferenciálására, gyakran nagy a különbség húsz és húsz, vagy tizenkilenc és tizenkilenc pontot elérők között. Az el­képzelések szerint szakítanak a korábbi gyakorlattal. TIZENÖT PONT — VIZSGÁNKÉNT Az eddig összegyűjtött ja­vaslatok kitérnek rá, hogy valamennyi felsőoktatási in­tézményben lehetőleg két — a középiskolában tanított és osztály zott (— tárgyat kell fel­vételi vizsgaként meghatároz­ni, melyekből írásbelit és szóbelit tesznek a pályázók. Az írásbelin és a szóbelin vizsgánként 15 pont érhető el, így a felvételi összpontszáma a két tantárgycsoport tagjai­val együtt 120 lenne. Ez a számítási forma kétségkívül lehetőséget adna a nagyobb differenciálásra, s elsősorban azokon a szakokon könnyíte­né meg a felvételi bizottsá­gok értékelő munkáját, ahol nagy a túljelentkezés. Persze a most készülő vál­tozásokat semmiképp sem le­het végleges • megoldásként értékelni. A számos ellent­mondás. gond megoldása csak hosszabb távon képzelhető el. Mindenekelőtt a tehetség, a rátermettség vizsgálatának és mérésének módszereit kell a szakembereknek tovább' ku­tatniuk, hogy azok egy ké­sőbbi átfogó rendezés elemei lehessenek. Fejér Gyula A zt írja Tóth Elemér „Tűnődés a művésze­tek támogatásáról” című vitaindító cikkében (NÖGRÁD, 1979. február 4.), hogy „A művészeti munka ösztönzésének sok formája van amelyek közül egyik sem lebecsülendő. Nem tartjuk egyedülinek, még talán leg­fontosabbnak sem ezek kö­zül az anyagi támogatást, de lényegtelennek sem tart­juk.” Cikkét olvasva, mely sok­oldalúan feltárja a művésze­tek támogatásának * nógrádi tapasztalatait, újra és újra a fentebb idézett részhez ka­nyarodtam vissza, és feltet­tem magamban a kérdéseket: mennyivel másabb (ha egy­általán másabb) a helyzet Békés megyében; ha nem egyedül a legfontosabb, a nél­külözhetetlen a művészetek támogatásának és kibonta­koztatásának folyamatában a pénz, akkor mi az egyedüli, a legfontosabb, a nélkülözhe­tetlen; végül pedig: a hagyo­mányokon túl (ha egyáltalán vannak ilyen hagyományok), mi az, ami a legtöbbet len­díthet a vidék művészeti éle­tén. Mert tagadni, hogy a vi­déki és a nem vidéki lehető­ségek korántsem azonosak, botor dolog lenne. Miután ezt a három kér­dést megfogalmaztam, meg­lepve tapasztaltam, hogy ez a három könnyűszerrel szül újabb hármat, vagy akár kilencet is, és ha időt szán az ember a továbbgondolásra, több tucatnyi kérdéssel áll szemben rövid úton. A légié-* nyegesebbeket kiemelni vol­na azonban most a célrave­zető, és ha ezeket a Békés megyei példákkal, helyzetek­kel tehetem érzékletesebbé, bizonyára a NÖGRÁD okos, és szükséges vitáját is to­vább segítheti, bontakoztatja, az érdemes összegzés felé. A képzőművészet, a zenei élet áramlataiban szinte meg­közelítően azonos a helyzet a nógrádival: e vidéken is sok­kal távolabbról természetes és anyagilag is mindent fe­lülmúlóan egyengetett a kép­zőművészet, mi több, újab­ban — például Békéscsabán — már öt műtermes lakás is épült, és telepítettek azokba vállalkozó szellemű fiatal mű­vészeket, akiktől vállalkozó szellemükön túl, hamarosan, érdemes művészi értékek al­kotását’ is számba vehetjük. A vásárlások és az évről év­re rendszeresen visszatérő díjazások, jutalmak hosszú ideje velejárói a Békés me­gyei képzőművészeti életnek is és hogy így van, jól van így- A zenei élet már sok­kal esetlegesebb, attól füg­getlenül, hogy ez a dél-ti­szántúli megye évtizede vagy több is annál országos élen­járó, az ifjú zenebarát-hang­versenyek számát és látoga­tottságát illetően; több vidé­ki amatőr zenekarából pár éve — szabad legyen így fo­galmazni — ütőképes megyei szimfonikus zenekart szer­veztek és nevezlek el azt békéscsabainak, mely — és ez sem véletlen — a külföl­dön is nagyhírű, Békés me­gyei, orosházi, születésű Jan- csovics Antal karmestersége alatt elismert hírre emel­kedett. Jancsovics után — bizonyára nem anyagi okok miatt — visszaesés követke­zett. Az ok egyszerű volt: nem találtak megfelelő, ál- hatatos, szuggesztív embert a karnagyi pulpitusra. A vál­tozás újabb lehetősége alig félesztendős: Molnár László, fiatal és ambiciózus karnagy érkezése óta a zenekar felien­Jubileumi esztendő A Német Demokratikus Köztársaság idén ünnepli fennállásának 30. évforduló­ját. Ennek az esztendőnek, az 1979-es évnek a tervei az eddigi eredmények megszi­lárdítását, és újabb növeke­dést tűznek ki célul. A nemzeti jövedelem 4,3, az ipari árutermelés 5,5, az ipari munkatermelékenység 4,6 és a külkereskedelmi vo­lumen 9,8 százalékos emelke­dését tervezik ez évben. A lakosság nettó pénzjö.vedelme — ugyanúgy, mint az árufor­galom — előreláthatólag 4 százalékkal nő. Ugyanakkor az árak, a lakbérek, a közle­kedési szolgáltatási díjtételek változatlanok maradnak. 235 000 általános iskolát el­végző fiatal számára bizto­sítottak szakmunkástanuló­helyet. A szociálpolitikai intézke­dések között szerepel az évi fizetett szabadságnak további három nappal való növelése. dülése újra megindult, leg­utóbb már Aradon hangver­senyeztek méltó sikerrel és adtak filharmóniai koncertet Békéscsabán. A zeneiskolákon kívül néhány felnőttkórus az, ami fémjelzi Békés me­gyét. Közöttük sokáig a Szo- kolay Bálint (Szokolay Sán­dor Kossuth-díjas zeneszer­ző édesapja) által vezetett orosházi Madrigál-kórus volt a reprezentáns, karvezető­jének nyugdíjba vonulásával, azonban ez a külföldön és a rádióban is számtalanszor fellépő kórus — a jelek sze­rint — szétesett. (Adódik a válasz az első kérdésre ebből az apróból is: valóban min­den csak a pénz, az anyagi támogatás lenne? Íme a pél­da, hogy nem.) A törekvés hogy ezeket az együtteseket a tanácsi művelődési intézmé­nyek gondjaikba vegyék, most van kibontakozóban. Az említett szimfonikus zene­kar és egy új, máris kitűnő békéscsabai felnőttkórus, a Bartók vegyes kar (karnagya Rázga József, a békéscsabai zeneiskola igazgatója) került a megyei művelődési központ szárnyai alá, figyelmes gon­doskodásába. Igen, ez is vá­lasz, hogy nem minden a pénz, az anyagi támogatás- De, hogy a hozzáértés, az okos felhasználás, a tehetsé­ges támogatott is összetevője a sikernek, azt sem szabad szem elől téveszteni. Egyszó­val: az irányítók, a közvet­len megvalósítók hozzáérté­se, ügybuzgalma; az adott művészeti ágban a kétségte­len tehetség jelenléte alakít­hat csak ki olyan művészeti életet, amelyről egyértelmű­en elmondhatjuk, hogy szín­vonalas, hasznos, hatásos éa szükség van rá. Talán furcsa ezt így fo­galmazni, hogy „szükség van rá”, ezúttal is csak azért te­szem, mert nem mindig hangzott — és hangzik el —- még ma sem ez a kategori­kus ragaszkodás; mert még ma is előfordul, hogy a mű­vészetek embert formáló sze­repét legkicsínylik, megmoso­lyogják, huszadrangúnak bé­lyegzik olyanok is, akiknek pedig pontosan az ellenkező­jét kellene tenniük és han­goztatniuk, ha másból nem, hát abból a helyzetből, amely­be a társadalom helyezte őket Különösen a különbö­ző, más és más hangsúlyú al­kalmakkor szokásos rangso­rolás alkalmaival derül ki, hogy az a bizonyos közmű­velődési szemlélet még rit­kán jön egy-egy felszólaló, anyagiakról és másról dön­tő személyiség legőszintébb régióiból, sokkal inkább a „legyünk túl már ezen is”, szomorúbb esetekben a „szük­séges rossz” aspektusából hangzanak el vélemények ál­lásfoglalások, támogatások mértékéről szóló döntések. Ugyanakkor kötelező és az igazsághoz tartozó kimon­dani: hálistennek nem ez a jellemző, és egyre inkább nem lesz valamiféle divatos ma­gatartás lemosolyogni a vi­déken élő festőt, költőt, mu­zsikust, regényírót, novel­listát. Habár Békésben ép­pen a tavalyi, őszi könyvhe­tek előszervezése során mondta egy MESZÖV-főelő- adó, hogy X. Y. pesti költő­nek miért fizetnek ennyit és ennyit (talán 5—600 forintról lehetett szó) csak azért, mert felolvas egy-két. verset? Má­sok sokkal nehezebb munká­val keresnek ennyi pénzt.. • stb. így kísért a rossz „ha­gyomány”, így kísérthetnek a művészeteket nem értő, szem­ellenzős vélemények, miszti­fikáló gyanúsítgatások még ma is. E! s ezzel elérkeztem hoz­zászólásom irodalmi életről szóló részéhez; melyről bővebben szerettem volna írni. Látom már, hogy ez szándék marad csupán, hi­szen a terjedelem megsza­bott, és amiről eddig szóltam az sem volt mellékes. Hogy az irodalmi életről ez a rész­letezőbb igény felmerült, egy­értelműen annak tudható be, hogy a Körösök vidékén ez az, ami az utóbbi szűk tíz­esztendőben a legdinamiku­sabban, és talán a leglátvá­nyosabban fejlődött. Már az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején szület­tek próbálkozások, hogy az itt élő és az innen elszárma­zott írók egy-egy antológia­sorozat kiadásába vágják a fejszéjüket, ezek azonban — sajnos — torzók maradtak. Pedig a nem bőséges, de azért hasznosan segítő anya­gi támogatás sem hiányzott, a Békési üzenet mégsem ért meg három számnál többet, a Viharsarki élet pedig csu­pán egyetlen egyszer jelent meg. Hozzájárult a kudarcok­hoz az akkor még kisebb szellemi erők közötti széthú­zás is, a sorok és törekvések rendszerezetlensége, és a vi- dékiségbe taszított elszigete­lődés- Az az „egyetlen”, vélt centrumból érkező lekicsiny­lés, mely a vidéken születő­formálódó irodalmat (mintha nem ismernék irodalomtörté­netünk jelentős stációit) egy­értelműen dilettásnak degra­dálta. Ez volt Békésben is a legkeményebb akadály, me­lyet csak szívós, elszánt, cé­lokat fel nem adó, következe­tes irodalmi élet kiteljesedé­sével lehetett ellensúlyozni, megtörni és félrevetni az útból. Íme, az újabb példa tehát; nem minden az anya­gi erő, a pénz. A hatvanas évek végén aztán újabb, ön­álló antológiák láttak napvi­lágot, először a Mi időnk, aztán három költőt bemuta­tó 57 vers, majd 1973-ban megjelent a Békés megyei és” a Békéscsabai városi Tanács pénzéből, a vidék nagy írófi­ának, Darvas Józsefnek nagy- nagy támogatásával és ösz­tönzésével az Űj Aurora. Ak­kor még antológiasorozat, ma már irodalmi folyóirat, mely szerencsés szövetséget kötve a világhírű gyomai Kner Nyomdával, először az ország legszebb irodalmi fo­lyóirataként emlegetve in­dult útjára, ma pedig már, nemcsak a külleme dicséri: rangja és szerepe van a ma­gyar irodalmi életben, és di­cséretes az a féltő gondosko­dás, ahogyan a megyei és a városi tanács továbbra is tá­mogatja. önálló szerkesztő­ségében hárman dolgoznak, a szerkesztő bizottság elnöki tisztségét az írószövetség tit­kára, Fábián Zoltán vállalta, főmunkatársa pedig az is­mert irodalomtörténész és kritikus; Bata Imre. Az Űj Aurora, mint külde­tésében legjelentősebb evi- déki irodalmi fórum, a híd szerepét is betölti a szomszé­dos népek és a magyarság között, az országhatáron túli, a szocialista államokban élő magyarság és az itthoni ma­gyarság között. Bizonyára ha­sonlóan kiteljesedhetne a Palócföld is, a nógrádi tája­kon. Ha most újra előszámlá­lom a NÖGRÁD-ban megje­lent vitaindító cikk után a bennem támadt kérdéseket, azt hiszem, sorra megvála­szoltam azokat. Meggyőződé­sem, hogy az anyagi eszközök jó szívű előteremtésén túl a művészetek őszinte szeretete, és értése is szükséges ahhoz, hogy jó katalizátorként ki­bontakoztassa egy megye, vá­ros, tájegység művészeti éle­tét; helyzetünk a nógrádival sokban azonos, de jócskán akadnak lényeges különljsé- . gek is; végül, hogy a hagyo­mányok, a messze a múltba nyúló, vagy a csak most formálódó igények nem azo­nosak; számunkra azonban mindkettő nélkülözhetetlen- Sem Békés, sem Nógrád nem dicsekedhet több évszázados művészeti hagyományokkal; errefelé is sokszor elhangzott még tíz éve is: „aki tehetsé­ges, menekülj ön!” S hogjy ezt a bizony mi- nősítő mondatot már " régóta nem hallani, ahhoz a Békésben élő mű­vészeken : írókon, költőkön, festőkön, muzsikusokon kí­vül a feladata magaslatára, mind többször felemelkedő hivatalos mecenatúra, egy­szóval a művészetek okos tá­mogatása adott talán a leg­többet. Sass Ervin NÖGRÁD — 1979. március 21., szerda

Next

/
Oldalképek
Tartalom