Nógrád. 1979. március (35. évfolyam. 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

Magyar írók a forradalomban Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyaror­szági forradalmakban betöltött szerepét vil­lantjuk fel egy-egy müvükkel és rövid tanul­mánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, aki­nek az életműve a század eleji progresszió­ra gyakorolt hatásával a forradalmak elő­készítője volt, s befejezve Nagy Lajos írá­sával, amely hűen tovább őrizte a években a forradalmi gondolatot. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult, nesztelen útjára a romladé- kokból bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség; a me­lankólia amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alko­nyat, a keserűségbe és meg­vetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsök­dalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék. Pajkos, rongyos kisfiúk, egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életunt sziget­re, és hangos hajrával felbo­rították a vidáman zümmö­gő kást. Az álmoktól a forradalmakig O O KRÚDY GYULA: Szegény gyerekek a szigeten A sziget közepén áll egy sárga, kopott varjúfészek, hi­deg és rozsdás udvarház, amelyet még manapság is Kastélynak neveznek, mert egykor benne lakott egy öreg­ember, mikor hercegek voltak Magyarországon. Kastélyi nevét árván viseli az udvarház, mint koldus a medáliát, a herceg egykori termeiben korom lepi be a falakat, szél bújósdit játszik, az ablakok és ajtók rég elkí­vánkoznak ebből a világból, az udvart benövi a gaz, az erkélyt megette a rozsda, éj­jelente senki sem hallgatja a fülemilét, amely tavaszonként az elhagyott rom körül építi fészkét... Csendes, gondter­helt, bajjal, mindennapi élet­tel álmodó, szegény emberek hallgatják a „Kastélyban” a nagy fák melankólikus zúgá­sát, az esti szél ajtódöröm- bözését, a kályhák korgását, az öklendező kísértet lépteit, aki a rozsdás csigalépcsőn felszuszog és benéz az abla­kon. A szomorgók, maguknak élők, elbújt érzésűek, a le- mondók háza volt évekig az udvarház, az lakott benne, akinek máshol nem volt he­lye, magányos helyen vándor­lók, visszhangos, szomorú szobákban a maguk bánatá­val foglalatoskodók, lábujjhe­gyen járt a méla csend, mint egy kolostor körül. Ezen a tavaszon kinyflt a pókhálós ablak az udvarhá­zon, meghökkent a kapu, var- júkárogástól életunt kémény felfigyelt, a szomorkásba belevénült nagy fák kibámul­tak odvas kérgükből, a vijjo­gó vércse riadtan menekült, mintha anyavarjú üldözné a fészekrablás után, még tán a romfal is nagyott nézett, pe­dig sok mindent látott ezer esztendő alatt: nyulakat, ró­zsákat, harcos apácákat, mo­gorva szerzeteseket, tilosban járó szerelmeseket.. Víg gyerm''"csapat özönlötte el az udv: ■ környékét Minden­nap vigabb, bátrabb, hango­sabb gyermekek nőttek ki itt a fűből, a tavaszi eső nyo­mán, mint a réteken a virá­gok, a fákon, a csodálatos gyöngédségé levelek, a lehe- letüdeségű orgonák. Vala­mely varázslat történt itt; a meséskönyv megelevene­dett; a kacsalábon forgó vár, amely a rege kék és zöld kö­dében állott a szegény gyer­mekek képzeletében, megál­lóit; a farkasszakállú hídőr, aki fegyverével a szigetet őrizte, végleg befordult őr­házikójába; a partokról és messziségekből látott szok­nyás, nagy fák fénylő kertek felett borongó vén házak, visszhangot, hajőkürtöt, vá­rosi lármát gurgulázva el­nyelő romok, a mesékbe ka­nyargó árnyékos sétautak, a fehérkxvacskás omnibuszok, hanyagai ásító pázsitok, fe­hér lócák és székek; megin­dultak- .. szárnyaikat ki­terjesztve repültek a vén fák, futott az unatkozó an­golpark, bekkecske módjá­ra szökdécseltek a padok, dö­cögve jöttek a vén romok, gyíkgyocsan siklottak a gya­logutak a pesti szegény gyer­mekek felé. A gyermek ál­modott valamely kedveset éj­szaka, amely után kinyújtot­ta a kezét A lelenc, az árva, a pincelakó szegény, az isko­la porában elhervadt külvá­ros füstjében elsápadt gyer­mek álmában a tündérkert­ben járt és reggelre megta­lálta a kertet nem osont az tova, notes felébredt A leányocskák körbe áll­nak, és úgy énekeinek, mint­ha a virágok énekdinének a kertben. A fiúk szétszaladnak, mint a tavaszi esővíz. A szegény gyermekek hang­ja megtölti a szigetet saint a május szele színnel és illat­tal a világot Ezerhangú ma­dársereg, ezerszemű pázsit ezerkedvű élet fakadt a szi­geten a régi varjúkárogásos, búskomor andalgású, titok­ban lépegető tavasz helyett. A fényképeken látható férfiú, kissé félrehajtott fejjel, ál­mos pillantással tekintett ránk. Azaz nem is ránk, ha­nem távolabbra réved; egy visszahozhatatlanul letűnt világba, talán éppen a szomo­rú, bánatos Nyírbe, amely zi­zegő, ezüstlevelű fáival, bús, nedves tájaival fekete, moz­dulatlan tavaival, az örökké­valóságot idézi. Vagy mintha, az egykori Pest jutna eszé­be; lezüllött hírlapírók, óbudai fogadósnék, jobb sorsról álmodozó kóristalá- nyok, magányos, szótlan bu­dai úriemberek, kupecek, zso­kék és nábobok világa; az a köddé vált idő, amikor az aranyifjúság még az orfe­umba járt, s legendába il­lő pezsgés éjszakákon legen­dás összegek cseréltek gaz­dát az úri kaszinók kártya­asztalainál. Hajlamosak vagyunk ar­ra, hogy ilyennek lássuk Krú­dy Gyulát: álomvilágban élő mesemondónak, aki úgy jár kortársai között, mintha csak véletlenül csöppent volna kissé hanyagul és szórako­zottan a jelenbe, mint aki nem vesz tudomást a napok múlásáról, aki még mindig a hajdani Magyarországon él, ahol „valami olyan időt mu­tattak az órák, amilyen ta­lán soha sincs." Magányos és közönyös úr, akit nem zök­kent ki szemlélődő nyugal­mából a déli harangszó, leg­feljebb arra készteti, hogy egy futó pillantással ellenőrizze, vajon csapra veri-ea vendég­lős a sörösbordót, mert tud­ja, hogy valamire való knrrmwáháy»«—» rTTTV betar­tani a Cantos időpontokat, ö oá, aM nem sajnálja a fárad- *ágo< bogy az éOap bass- bm és elmélyült tanulmá­nyozás* irtán részletesen el­magyarázza a pincérnek, hogy mi a pájsli három titka, ■ hogyan kell elkészíteni a tormát a bécsi csonthúshoz, amelynek bizonyos remegő, kocsonyás részeit ráérős fi­gyelemmel bököd! meg vil­lájával, hogy meggyőződjön róla: kapható-e még igazi marhahús Pesten. S mindez talán nem is té­vedés, ilyen lehetett a tabáni kiskocsmák és felvidéki fo­gadók vendége­Az író azonban félig le­húnyt, súlyos szemhéjai alól, figyelő tekintettel nézi a vi­lágot; a századvégi álidill válsága, a világháború, a Monarchja összeomlása, a forradalmak kora őt is arra készteti, hogy a múlt fan­tomjain merengő utas he­lyett a való világ krónikása legyen. A publicisztika számára az az eszköz, amelynek segítsé­gével a torlódó történelmi események közepette eljut a reális élet íróilag is igényes ábrázolásáig. Közéleti írá­saiban ,— Móricz Zsigmondé- ihoz hasonlóan — már ko­rán szembetűnik mélységes, háborúellenessége: ám ez nem csupán a * világméretű pusztí­tástól való irtózat, tudja, hogy a háborúk nem úgy ke­letkeznek, mint a nyári vi­harok; a felelősségrevonást sürgeti: „Azt hiszik, hogy sen­kinek sem kell vezekelni, méltán megbűnhődni négy esztendő tenger könnyéért, eget hasító fájdalmáért, nem­zetpusztító politikájáért.” Hűségesen számol be az őszirózsás forradalom nap­jairól, a kápolnai íöldos'ztás- ról, amikor úgy ragyogott a nap a mező felett, mintha so­hasem lett volna szomorú tél, s hirdeti, hogy a történelmi változások még ezzel sem fe­jeződtek be Magyarországon. A Tanácsköztársaság kikiál­tását egyetértő örömmel kö­szönti, Gyalogútion című írá­sában így számol le a régi renddel: „És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sói freca- csent kabátomra, páholyaiból akartak; ők tűzre szántak minden vörös zászlót és ha­lálra minden vőröskatonát. Fegyverszünetet kértek, s ak­kor robbantották fel a hidat; szűk kis szobákba zsúfolták össze a foglyokat és kézigrá­nátot dobáltak közéjük- Azt vallották: vörösök ellen nem kötelező a nemzetközi jog. A győriek a Bükk borzas csúcsai közt bontották ki a zászlójukat, és az elkövetkező hetekben sok-sok főutcán hor­dozták végig, mindig csak elő­re, a fehér csehek nyomában. Bélapátfalva—Szilvásvárad —Bánréve—Sajókaza—Ru­dabánya—Szilice—Kraszna- horka—Rozsnyó — ezen az útvonalon sokan megörültek a selyemszalagos vörös zászló­nak. Sokan elolvasták rajta a gyárvárosi asszonyok aranyos hímzését. Rozsnyón valóságos népün­nepély fogadta a győri ezre­det. A viharzó nép betört a börtönbe, és kiszabadította a politikai foglyokat. A nőtár­sadalom sátrakat állított a főutcán, asztalokat hordtak alájuk, s megrakták rogyásig étellel, itallal- A népünnepély lázában kavargott a felszaba­dított város. Négynapos pihenőt engedé­lyezett a parancsnokság Rozs­nyón. örültek a megérdemelt pihenőnek a katonák — nem fogtak gyanút. Jutott idő komázásra, be­szélgetésre ; megtárgyalták az otthoni híreket. Miért ízléste­len szórakozás a körhinta, mi­nek azt eltiltani; az Ilyen ti­lalmakkal csak a népet bosz- szantják. Igaz, hogy a győri öregasszonyok azt követelték: nyilvánítsák ünnepnappá ál­dozócsütörtököt? Megkapja a család a hősi halottak után is korábbi keresetüket? Nem fér a bőrébe a klérus: Fetser püspök fegyverraktárt tartott a fertőrákosi kastélyban; Pan­nonhalmán vagonszámra rej­tegették a füstölt húst. Vala­kinek azt írta a felesége: a Kuffer-féle uradalomban bor­sót etetnek a marhákkal, disznók elé öntözik a túrót. Különösen a jancsifalusi felderítők tartottak össze a pihenőnapokon, akár mint a harcokban idáig; nagy híre volt merész vállalkozásaiknak. Szaporodtak ekkoriban már a baljós jelek is- Gyanús lett a négynapos pihenő: miért várják meg, míg a megfutamított ellenség össze­szedi magát? A negyedik napon kiderült, miért: az ezredparancsnok, fehér érzelmű tisztjeivel együtt átszökött az ellenség­hez. A rozsnyói pihenő után már csak néhány napig verekedtek a győriek. Minden irányból rohamozták már akkor a fia­tal Tanácsköztársaságot az antant fehér hadseregei, s a szorító ostromgyűrűben elful­ladt a magyar forradalom. Aznap, amikor kihirdették a vöröskatonáknak az általános „oszolj”-t, egy falusi iskolában volt elszállásolva az ezred- parancsnokság. Szétszéledt az északi front győzelmes had­serege a maradék tisztikarral együtt. Az elárvult tanterem­ben, a fekete tábla mellett, a falnak támasztva, ott maradt két vörös zászló. Az ezred- zászlóból, melyet a győri asz- szonyok oly gonddal hímeztek, már ki volt vágva egy darab­ka, s hiányzott róla a selyem- szalag is, bizonyára emléknek vitte el valaki. Elindultak, vissza a Dunán­túlra, a jancsifalusi szakasz katonái, csak egy Kudor va­gongyári munkás nem tartott velük. Visszalopódzott az el­hagyott tanterembe, barátjá­val lehasította a zászlókat á rúdról, összehajtogatta őket, s bedugta hátul az inge alá mind a kettőt­Kudor Tokajnak vette az irányt. Egy zempléni faluban — Mezőzomboron — kivetkő­zött, elállt etetőnek egy csép­lőgéphez; ott várta meg a fehér románokat. Folytatta az útját Erdély felé, inge alatt a vörös zászlókkal. Tudta, ha megtalálják nála a zászlókat, agyonlövik a románok. A tokaji hídnál megmotoz­ták. Beleturkáltak a hátizsák­jába, s kiforgatták a zsebeit. Egész úton le nem vethette a kabátját; szakadt róla a víz a nyári nagy forróságban. Igen hosszú hét telt el, míg gyalogosan eljutott Szászré- genbe, a rokonaihoz. Nyugalmasabb helyre került a két vörös zászló, egy szal­mazsák szúrós sötétjébe­Kudor előszedte néha a zászlókat, leginkább a fényte­len május elsejéken, kiterítet­te az asztalra, és szótlanul nézegette, asszonyával együtt. így teltek-múltak a hosszú esztendők. Kerek huszonöt év múltán újra előkerültek a vörös zász­lók. Már nem a zárt ajtók mögött: szabadon csattogtak- lobogták a ház ormán, a reg­geli szélben. Fakuló vásznuk repkedve üdvözölte a Szász­régen utcáin vonuló tankokat. Később az egyik zászló a bukaresti pártmúzeumba ke­rült. A másik pedig, a kisal­földi vörös ezred zászlója, melyre a gyárvárosi asszo­nyok selyemszalagot hímeztek, aranyos fonállal, Budapestre a Munkásmozgalmi Múzeumba. Bárki megnézheti, ha arra jár­ás a p«S legfeljebb a meteiték bet dologtalan elbi­zakodottsága, bankárgazdag­sága, seregélyostobasága, tétlen part óm je, bágyadt sely­me, aluszékony közömbössé­ge, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nem­törődömsége, ledér raffinált- sága és agyalágyult röheje: — mindig csak erre a napra, a maira, és ^ következőkre, a megaláztatásra, a proletárpo­fonra látszott várakozni?” Majd másutt így vall hi­téről: „Nem kell félni az új történelemtől, az új Ma­gyarországtól, a forradalmi szilajságú emberi akarások és ideálok robbantásától. Csak pusztuljon, omoljon, vesszen el a régi világ." .. • „A népnek, sokáig bo­londított, jelszavakkal vá­góhídra vagy követválasziá- sokra vitt népnek kell elő­ször felnyitni a szemét, meg­mutatni neki a történelmi hazugságokat.” És az események lelkes summázata: „Az első forradalomban a bitófa alól menekült meg Magyarország. A második forradalom el­hozta neki a gyönyörűséges emberi életet.” A gyönyörűséges emberi élet egyik szinte, mesébe il­lő csodája volt, hogy azon a tavaszon kínáltak a pókhá­lós ablakok egy rozsdás, szi­geti udvarházon, amelyet egy­kor Kristálynak neveztek, mert lakott benne egy öreg­úr, arrükor még hercegek vol­tak Magyarországon. És kik előtt, nyílt meg a Kastély ab- laha-ajtaja a melankólikus, titokzatos szigeten? Azok előtt, akik addig csak a távo­li rakpartról nézegethették só­várogva az ismeretlen biro­dalmat: pro’etárgyerekek víg csapata özönlötte el az ud­varház környékét. A rendkívüli eseményről Krúdy az Érdekes Üjság má­jus elsejei számában ír- Nem keres blickfangos címet, ezt Írja a tudósítás fölé: Szegény gyerekek a szigeten. Tudja ] Magyarország ezeréves tör-j ténelmének egyik legblick- fangosabb címadója a pro­letárforradalom, amelynek szinte minden egyes napján, olyan sosem látott, sosem hallott dolgok történnek, amelyek mellett elhalványul­nak a múlt kísértetei. Az Író lenyűgözve figye­li a szigeten váratlanul fel­pezsdülő életet, Játékos öröm­mel Írja le az utolsó monda­tot: „Pajkos, rongyos kisfiúk; egy délután méhkast hoztak kis kézikocsin az életúnt szi­getre, és hangos hajrával fel­borították a vidáman zümmö­gő kast.” S szinte magunk előtt lát­juk, amint a tegnapok köd­lovagjait oly sokszor meg­idéző, borongós tekintetű férfi leteszi kezéből a tollat, s szivarjának kékesszürke füstjébe burkolózva tűnődő mosollyal hallgatja a nehéz álmokat szétfoszlató felsza­badult gyermeki zsivajgást. Gömöry Albert Réti Mátyás grafikája. | NÓGRÁD - 1979. március 18., vasárnap. 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom