Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)
1979-02-25 / 47. szám
Magyar írók a forradalomban Móricz Zsigmond: Űj világot teremtsünk. Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal; kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji progresszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előkészítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a 20-as években a forradalmi gondolatot. Móricz Zsigmondi Űj világot teremtsünk Ä magyar vidékeken minden száz lakos közül hetvenöt csak • földmívetésből él. Némely vármegyében még több. Hajdú megyóhen hetvenkilenc. Tehát a földműveseké az ország és ezt minden földmí- vesmek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhtenyésztő, kertészeti munkás, 46 pedig kiseb b -na gyobb vagyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirtokos 20. öt és ötven hold között van a másik 20. A hátralevő hatnak nagyobb birtoka van ötven holdnál. Mégpedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egynek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fele, minden igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybirtokosoké jog szerint az ország ti- zedrésze. Pedig eddig úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egynegyedrésze. Egymilliónyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben 1430 földbirtokosnak volt összesen 13 millió 678 000 hodd földje.. Üj világot kell tehát teremteni. Ennek az új világnak olyannak kell lennie, hogy minden emberre jusson annyi föld, amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplálására elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetetlen. Űj világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelő szolgalelkeknek ácsorogni az útfélen, s nem szabad sörte- díszes, puskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucs.írozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy úr előtt szerencséje van megállani. Az a szegény ember éppen olyan ember, npint az a nagybirtokos. Emelje fed mindenki a fejét ebben az országban, nézzen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek vagyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön az áldott kikelet, hadd nyíljon ki a mező, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, mikor mindenki magának fog dolgozni! Ezután nem lesz olyan rettenetes gazdag az embereknek egy csoportja, s nem lesz olyan irtóztatóan szegény az emberek tömegének fele. S ami még ennél is fontosabb, senkinek nem lesz joga lekopni a szegényt, a kenyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabíró nem fogja kiebrudalni a panaszost. A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad kenyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember kenyeret szülr ni? Csak a természet tud kenyeret teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen uzsorás, aki olcsón, egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember eladhat: a munkát. S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hivatalból a szegény embert? Akár panaszra megy, akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak.mind a legszegényebb szegénynépnek a cselédjei. Azért vannak azon a helyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. Ügy igyekezzenek hát, hogy megelégedéssel nézhesse az ember a szorgalmas, becsületes munkájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és megvetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta nehezebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőségnek, igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövetkezni. Űj világot kell teremtenünk! Móricz és a földkérdés 1918-ban Móric* már régen sikeres, ünnepelt és támadott ird, Ady mellett a haladó Irodalom vezéralakja. Már egy évtizede tudja, s műveiben egyre világosabban ábrázolja, hogy a magyar társadalom fejlődésének legnagyobb akadálya a feudális nagybirtok- rendszer, a továbblépés legelső feltétele tehát az agrárreform: a lakosság háromnegyedét kitevő parasztság helyzetének megoldása- És tudja a megoldást is: a parasztnak föld kell, saját föld, amely számára nemcsak kenyér, megélhetés, hanem emberi jogának, társadalmi nagykorúsodá- sának jelképes és valóságos alapja. A kitörő első világháborútól sem a külső győzelmet várta Móricz, hanem a belső keretek széthullását, a társadalmi felemelkedés lehetőségeinek megnyílását a dolgozó rétegek, elsősorban természetesen vérei, a „földmíves munkásság” előtt. Háborús novellái világosan látatták e helyzet érlelődését, a szegénység öntudatra ébredésének folyamatát. A Levél című elbeszélés hőse még csak a fronton hullatott vére ellenszolgáltatásaként formál jogot az egyenlő lehetőségekre; „ A szegény ember gyereke éppen olyan jó most az ország sok ellenségét pusztítani, mint akár a grófok, vagy az ügyvéd urak. Nohát, akkor arra is jó lesz a szavazatja, hogy a maga szájíze szerint intézze az ország dolgát”. A Szegényemberek című elbeszélés hősével, a huszonhat havi frontszolgálat után hazatérve otthon nyomort, éhséget találó és húsz pengőért gyilkoló katonával pedig már kimondatja a végső bizonyosságot: az uraktól a szegények nem kapnak meg szépszerivel semmit, urak és szegények egymás mellett békében nem élhetnek: „nem a muszka van a másik oldalon... hanem- .. a gazdagok”. Ehhez az írói tisztánlátáshoz képest az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején a politizáló, cikkíró Móricz — a külpolitikai helyzet, a polgári forradalom- célkitűzései és az agrárproletariátus igényei közti feloldhatatlannak vélt ellentmondások miatt — visszalépett némileg. A köztársaság kikiáltása és a háború befejezése, az áhított béke első napjainak mámorából való ocsúdást követő tájékozódás után (Debrecenbe, Kabára, Kisújszállásra és Balmazújvárosba ment felderítő útra, s 4tteni tapasztalatait, javaslatait aggodalmait publikálja riportokban, publicisztikai írásokban, tárcanoveliákban) tulajdonképpen jó ideig egyebet sem tett, mint megpróbált közvetíteni az urak és a „földmíves munkásság” közt Nem jelenti ez azt, hogy ne az utóbbiak érdekeivel azonosult volna, hogy ne látta és ne hirdette volna történelmi és emberi igazságukat. Egyértelműen, s Petőfi a Nép nevében cimű versének fenyegető hangsúlyával fogalmazta meg a földosztás szükségességét Abban a kérdésből, hogy „ingyen", vagy pénzbeli megváltás ellenében osszák-e szét a nagybirtokokat így írt: „l'.jta. a pénz, amit érte fizetünk, kié lesz? Azé az űré, akié eddig a főd vöt? Ügy megy firól fira? Akkor mi biztosítjuk a birtokosoknak, hogy ezután még annyit sem kell dolgozniuk, mint eddig, mert még a bérlőkkel sem kell tárgyalnia, megél a mi zsírunkból. A legszegényebb ember izzadni fog és a szájától húzza el a legjobb falatokat, hogy ... fizet-' ni tudja a mai nagyuraknak a tőkét: hogy azok örökre megtarthassák a hatalmat, a gőgöt, és a zsarnokságot”. Mégis, ebben az időben szü-_ lető írásainak legfőbb törek-’ vése, 'hogy békés megoldást teremtsen, békét szerezzen a birtokosok és a nincstelenek között —, hogy az előbbieket meggyőzzék: földjüket szépszerivel és haladéktalanul osz- szák meg a nincstelenekkel — az utóbbiakat pedig meggyőzze arról, hogy várják ki türelemmel ezt az osztást, ne folyamodjanak erőszakhoz. Békés megoldást hirdetett, mert a kisantantnak az ország, a nemzet létét fenyegető imperialista területszerző falánkságával a nemzeti egységet vélte szembeszegezhető- nek. A józan ész szülte megoldást kereste, mert feloldhatatlan ellentmondással vélt találkozni : Magyarországon nincs annyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igényjogosultaknak megélhetést nyújthatna; am e makacs ténnyel szemben legalább olyan megkerülhetetlen tény a milliók jogos és csillapíthatatlan földigénye. Félt az erőszakos földosztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához veEzért is zeng fel olyan gyönyörű, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felszabadult sóhaj az 1919. februári földtörvény megszületését ünneplő cikke, az Üj világot teremtsünk. Nagy István! Régi történet Hetvenöt éve, 1904. február 22-én született Nagy István, romániai magyar író, a két világháború közötti erdélyi munkásmozgalom kiemelkedő személyisége. Tollát a munkás- mozgalom érdekébe állította, már első regénye is (Földi Jánost bekapta a város) a városi proletár és a paraszt érdekazonosságát hirdette. A világháború előtt kapcsolatot talált a magyarországi baloldali mozgalmakkal. Írásai egyre ismertebbek — és elismerték hazánkban is; írói munkásságáért magas román és magyar állami kitüntetésben részesült. Hetvenötödik születésnapja alkalmából egy 1939-ben írt vallomáserejű tárcájának közlésével köszöntjük az írót. Régi történet jut eszembe. Tizennegyedik évemben jártam, mezítláb. Iskolai szünidő volt. Szobafestő mesternél próbainaskodtam napi negyven krajcárért, hogy legyen könyvre való az ötödik elemiben. Édesapám ugyanannál a mesternél forintos mázolósegédként dolgozott. Szaktársai gyakran megcibálták a fülemet. Olykor bizony meg is rugdostak. Mindennél sokkal gyötrőbb volt az, hogy nem akartak elismerni nagyfiúnak. Percenként így kiáltottak rám: — Te kicsi, hozz egy kártya vizet. Te kicsi, törjél budai földet. Te kicsi, mi az anyádért hoztál okker helyett sza- tinóbert ? Hiába mázoltam be magam olaj festékkel, nagylábam ujjá- tól a fejem búbjáig, hiába húztam a talyigát inam szakadtáig, hiába fojtottam torkomba a sírást a hajnali koránkeléseknél, mert még a szomszédok is így kicsinyítettek: — ö, te szegény Pistuka. 1 1 — Pedig én szüntelenül arról ábrándoztam, bárcsak Istvánnak szólítanának már engem is, mint apámat. Mert ő csuda nagy ember volt, ha nem is növésre, de kenyérkersetben. Akkoriban állt be önkéntes tűzoltónak is. Főterjesztője volt Kolozsváron a Népszavának, de ezt csak elvből vállalta. Emellett télen szűcs volt és jegyszedő a nyári színkör erkélyén. Anyám ugyanott ruhatáros. Ha apámat a színházhoz osztották be szolgálatra a tűzoltóságtól, akkor jegyszedő és napos tűzoltó volt egy személyben, 9 mindig félt, hogy emiatt majd egyszer elveszíti mindkét keresetét, öt testvérein közül engem, mint legnagyobbat, sokszor becsempésztek függönyhúzás után a sötétben, s én az erkélylépcsőn ülve szégyenkeztem végig a felvonásokat. Az utolsó jelenetnél, lámpagyújtás előtt, mindig ki kellett jönnöm. Annyira megalázónak éreztem ezt a színházasdit, hogy azon a nyáron, mikor először dolgozni adtak, a második fizetésnél kijelentettem, ezután csak úgy megyek színházba. ha jegyet váltanak nekem, hogy számozott padba ülhessek. Apám nagy nehezen be- legyézett. Egy júniusi vasárnap estére készült a nagy esemény. Kimondhatatlanul boldog voltam. Azt hittem, attól kezdve belátják, nogy mégis nagyfiú vagyok. Szüleim készülődésében is ünnepélyességet éreztem. De amikor végre elindultunk lefelé a bűzös Lépcső utcán, koma bácsink szemberohant velünk, s valamit izgatottan hadart apámnak, ki csak ennyit mondott neki lehorgasztott fővel: — Hogy a fene ott egye meg őket Szarajevóban... Koma bácsink helyeslésével egyidőben fekete lobogó keiriilt a színház homlokzatára. Az előadást nem tartották meg. Búsan ácsorog- tunk a gyászlobogó alatt. Ó, nem a meggyilkolt magyar trónörökösért búsultunk. Apá- mék talán nem is sejtették, hogy azt a zászlórudat az én szívembe döfték. Apám nemsokára bevonult. Kivitték a harctérre. Máról holnapra nagyfiú, sőt családfenntartó lettem külön színházjegy nélkül is. Pedig, de tiltakoztam, hogy én nem így gondoltam. De most már senki sem akarta elhinni, hogy még kisfiú vagyok. Be kellett álla- ni a nagyok helyére a gyárba és mindenhova... Azóta, ha nagy vágyak elérésére törekszem, mindig elfog egy kis kétely, s gyötrő bizonytalansági érzés bénítja meg akaratomat. Ilyenkor mindig félek, hogy közbejön valami, s a magam szemében mindörökre kisfiú maradok. Ez az érzés fokozódott öntudatos munkatársaim révén is, akiktől már inaskoromban állandóan azt hallottam, hogy mindaddig újabb és még borzalmasabb világháborúk törnek reánk, amíg a mai társadalmi viszonyok uralkodnak. Ha elgondolom, hogy az úgynevezett békeévekben erdőtűzként égett hol .Kína, hol az amerikai kisállamok, majd Abesszínia, aztán a spanyol félsziget —, akkor be kell vallanom, hogy az Európa közepén mostanában fellángolt új háború nem is okozott különösebb meglepetést. Egyszerűen megállapítottam, hogy harmincöt éves vagyok, tehát három évvel máris többet éltem, mint az apám, aki harminckét éves korában tűnt el a galíciai frontón. Elfog valami dühös sietség: befejezni mindazt, amit lehet. Nagyon szeretnék még élni, de, ha most mégis az apám sorsára jutok, olyan ügyért akarok meghalni, ami a fiamnak és kortársainak boldog jövendőt teremt, hogv ne foglalkozzanak vég- rendelkező gondolatokkal harmincöt éves korukban, mint én, kinek zaklatott életét, s egyéniségét félig kész regények és befejezetlen színdarabok jellemzik. Az igazi megnyugvás azon- mutat példát arra, hogy ml- ban a Tanácsköztársaság ide- lyen teremtőerő lakozik a jen, a csíráikban is hatalmas népben, a szabad közösségtávlatokat megalapozó ered- ben. mények láttán tölti el Móri- a somogyi termelőszövet- ezot. A Nemzeti Színházat kezetben tapasztaltak életre- először megtöltő proletárkö- szóló tapasztalatok voltak zönség értő műélvezete láttán Móricz számára. Jóval a Ta- tudja már: az igazi kultúra nácsköztársaság bukása után befogadására és teremtésére a mondta: . a somogyi panép^ alkalmas. A somogyi tér- raszt csakugyan meg tudta melőszövetkezetet járva, a ta- volna csinálni a maga eredeti vaszi munkálatok ésszerű és kedves egyenlőség világát, szervezettségét, a munkában Ha a magyarság valaha is részt vevő tegnapi cselédek, dönthetett volna az élete fö- öntudatos szorgalmát, gazda- lőtt és nem lett volna min- tudatát látva, a készülő ter- denkor a világpolitikai érdeveket megismerve, s tapasz- kék ütött-vetett labdája, meg talva, hogy azok az élet min- tudta volna teremteni a mádén területére, utak, iskolák, ga nagy dolgát. Akkor én azt egészségügyi intézmények lé- hittem, ehhez a népmeséién tesítésére, a falvak villamosí- nagy dologhoz lát a magyar, tására is kiterjednek. — bi- Azok a cikkek, amiket én er- zonyosság tölti el, hogy az ről az .utamról írtam,... mint anarchia és összeomlás helyett a himnuszok repültek a ma- itt valóban új világ születik. gyar nép.. • erejéről és nagy- Somogy, Magyarország égé- ságáról”. szének, a Tarfácsköztársaság pedig Európának, a világnak Menyhért Jenő NÓGRAD — 1979. február 25., vasárnap Ö <4 * *
