Nógrád. 1979. február (35. évfolyam. 26-49. szám)

1979-02-11 / 35. szám

ÉLETMÓD, MŰVELŐDÉS VÁLTOZÁS A művelődés és az életmód kapcsolata, kölcsönös feltéte- zettsége régi keletű. Végső fokon az emberi léttel egy­idős. Emlékszem egy beszélgetés­re, midőn egyik parasztember azt mondta a másiknak: „Én a jó könyveket azért elolva­som.” Vártam a megfejtést, vajon melyek számára a jó könyvek. Meglepett a felelet: „A gyümölcstermesztésről sok jó könyv jelent meg, ezeket mindig megveszem.” Íme, életmód és . művelődés egysége. Emberünk a földet művelve immár önmagát is művelte — hozzáértésben. Mert a változó termesztési te­vékenységben magát is vál­toztatni (gyarapítani) kívánta, hogy gyümölcsösében majd bekövetkezzen az áldásos vál­tozás. Vagyis a nemes fajták jó termése. Életmód, művelődés, válto­zás szerves egysége itt egysze­rű képletben érvényesül. Am a változás magának a műve­lődő embernek a személyében sokkal bonyolultabb. E folya­matnak a segítése már a köz- művelődésnek a változását is feltételezi. Tulajdonképpen erről kívá­nunk szólni. A kérdés így hangzik: megelégedhetünk-e a kultúraterjesztéssel, avagy a közművelődésnek nevelő tennivalója van? A közönség­ként fejünkre hulló kultúra „áldás esője” megterméke- nyíti-e emberi énünket, ha a magunk belső szomjúságával nem szívjuk be, illetve nem hasznosítjuk? Mindkét esetben évek óta adott a felelet. A kérdést tu­lajdonképpen a művelődési gyakorlat viszonylagos kon- zervatizmusa élteti. Az, hogy lassan kap erőre a nevelési szándék érvényesítése a köz- művelődésben. Művelődés­szociológusok vizsgálják a kér­dést, érzékeltetik az új törek­véseket az egyes területeken, s jutnak el a végkövetkezte­téshez, .miszerint makacsul tártja magát a kultúraterjesz­tés régi szokása, — az aktív, tevékeny művelődéssel szem­ben. Évekkel ezelőtt örvendete­sen megnőtt a különböző klubok száma (nem ifjúsági klubokra gondolunk). Am gyakran ezek a klubok — a művelődés trójai falovaiként r- az előadássorozatok hagyo­mányos népművelését lopták a közművelődés újonnan ra­kott falai közé. Tulajdonkép­pen az úgynevezett alkotói klubok (amatőrfilm-, csilla­gász-, képzőművészeti meg más amatőrklubok) valósították meg legjobban azt az elkép­zelést, hogy a kultúra befoga­dója cselekvőén vegyen részt a művelődésben. Fordított alapállás is van az öntevékeny művészeti csopor­tok életében. Az, amikor tu­lajdonképpen csak „cselek­szik” (éneklik, táncolják, mu­zsikálják stb.) a maguk vá­lasztotta művészetet, ám a műfaj elméleti, esztétikai kér­déseiben alig járatosak. Pél­dául az amatőr színjátszók és rendezők elvétve jelentek meg az Amatőr Színház nevet viselő korábbi fórumokon, bár az ország legkiválóbbjai láthatták az előadást, a leg­jobb rendezőktől hallhatták volna munkájuk és eredmé­nyük műhelytitkait. Ha netán összejött előadás után a vitá­ra kész gyülekezet, a vita rendszerint iskolássá sikere­dett (kérdés-feleletből állt). A szocialista brigádok mű­velődésében hasonló a gond. A szakmai kénzést kivéve a művészeti, tudományos, álta­lános emberi kérdésekben az esetek többségében a kultúra- terjesztésnél ragadt meg a munkásművelődés. Nem kizá­rólagosan, ám zömmel. El­gondolkoztató Maróti Andor kandidátusnak az Akadémia felnőttnevelési bizottságán hangoztatott érvelése: Köz­művelődésünk..........ma is a népművelésből örökölt szer­kezeti modellt erőlteti, az ér­telmiséget agitálja, hogy is­merje fel küldetését a kultúra terjesztésében, a munkásokat, parasztokat,. alkalmazottakat pedig arra igyekszik rávenni, hogy legyenek ennek a jelleg­zetesen értelmiségi kultúrá­nak a fogyasztói, látogassák a szellemi kultúrát adó rendez­vényeket. Közben nem is gon­dol arra ez a gyakorlat, hogy a napi munkában termelő ember számára visszás a mű­velődésben csupán fogyasztó­ként viselkedni. A puszta je­lenlét az igényeiktől, érdeklő­désüktől távol eső programo­kon elfecsérelt időtöltésnek, luxusnak látszik. Ezt még ak­kor sem szívesen teszi meg, ha szocialista brigádtagként pontokkal jutalmazzák áldo­zatvállalását, s azzal biztat­ják, hogy majd művelt ember lesz. Nem csoda tehát, ha ebben a szerkezeti felépítésben a ne­velés sorra csődött mond. A közművelődésben ez ugyanis csak akkor érvényesülhet, ha a nevelés, művelődési mozga­lommá, vagyis társadalmi üggyé válik; ha tehát a mű­velődés nem kötődik kizárólag a rendezvényekhez, nem azok látogatása lesz a cél, hanem az emberek élete válik céllá, a program csak alárendelt esz­közzé. Minthogy a programok­nak ezt az adekvátságát csak azok teremthetik meg, akik ismerik az emberek problé­máit, szükségleteit, tehát ma­guk a nevelendő emberek, ezért kézenfekvő, hogy a ne­velő folyamatok tervezésének, szervezésének sikere is azon múlik, mennyire tudjuk ezt a munkát kollektív üggyé ten­ni.” (Kultúra és közösség 78/3.) Hosszasan idéztünk, mert e megállapításban sűrűsödik közművelődésünk lényege. Lé­nyeges hibája és lényeges tennivalója. Nos, tudjuk a teendőt: ne­velő folyamattá tenni a köz- művelődést. Alárendelni / az életmódban gyökerező emberi szükségleteknek, hogy általa a változó ember képes legyen a maga életét is változtatni szo­cialista létünk adottságai és követelményei szerint. Olyan művelődési folyamatokat pró­báljunk éltetni, melyben a te­vékeny önképzés találkozik a csoportos együttműködéssel. Ahol közös eszmecserékben, közös vitákban válik kinek- kinek a tudása „köztulajdon­ná”. Ahol az egyén (a befoga­dó) ismerete, élménye, ízlése, értékrendje szembesítődik, üt­közik mások új ismeretével, meg felfogásával, s ebben a külső-belső vitában beépül személyiségébe. Vagyis vál­toztat. Az egyes emberben, a közösségben egyaránt formál, alakít. ’v'logh Ödön MAGYAR ÍRÓK A FORRADALOMBAN Sorozatunkban legjelentősebb XX. századi kiasz- szikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradal­makban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy .mű­vükkel és rövid tanulmánnyal kezdve a sort Ady Endrével, akinek az életműve a század eleji prog­resszióra gyakorolt hatásával a forradalmak előké­szítője volt, s befejezve Nagy Lajos írásával, amely hűen tovább őrizte a '20-as években a forradalmi gondolatot. Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán (1912) í. Pest utcái között rohanó nép, puskalövések, rendőr, tört üvegek, népszava, forradalom. En egyedül tehetetlenül itt számlálom a percet nincs hír, nincs újság, villanyosom megakadt. Néma falun lakom én, hol még az ebek sem ugatnak, nem bőgnek tehenek, még a malac se visít. Nádas eresznek alatta topázszemű tengericső csügg. Hószínű fal, kék árny. Csend, csak a fecske csicserg. Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén bőg) sejteni a város szörnyeteges közeiét. Am most alszik a táj: egy döglött villanyos állong. Ö bús villanyosom! bús ez a néma világ! Bús e méla falun az üres sínekre merengni. Ö jövevény sínek, visztek-e még ma tovább? Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az ablak, hol most csorran a vér, forran a forradalom? hol zajongó tömegen most úr a néma Petőfi s sarka az eszme kiáll isteni rima gyanánt; hol tán míg írom ezt, Magyarország nagy betegágyán vér és kínok közt megszületett a Jövő. Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán „...sarkra az eszme kiáll” (Pók Lajos) 0 te Jövő, aki jössz és senkise sejti, hogy itt vagy; jössz és senkise lát; jössz sűrű fátyol alatt, mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e célod vagy boros emberként ingatod utaidat? Ah, boros is vagy már ezer őrült eszme borától. Álmodsz s kóros vágy szennyezi álmod ízét! Alom vagy magad: a múlt álma, ki halni szeretne, s sír, hogy mindene fáj, s nem lehet így betegen. Jöjjön az elhazugult életre halálos igazság, lesben az utcákon álljon a kó^za halál: minden mindegy már! zúgjon fel a kenyerek alja! hányódjon fel a geny! jöjjön a forradalom! Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az igazság, annyi hazugság és elmulatások után! Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd: egynek mondja: „Jogok gyáva barátja, remegj!"' Másnak: „Ajkaidon kopott szó lett a szabadság! s szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács”. Másnak: „Álnokul és önzőén fogtál kezet: íme véres lett a kezed: moshatod a kezedet!” Mindnek: „Félre vakult csökevény, s ti koholt ideálok! Nem játék a világ! Látni, teremteni kell”. ...sarkra az eszme kiáll” . Ezt a verset, amely 1912. jú­nius elsején jelent meg a Nyugatban és mindjárt más­nap a Népszavában is, meg­lepetéssel olvashatták a Nyu­gat olvasói. (Nem voltak so­kan, főképp a fiatal művészek, tudósok és a polgári érteimi­jÍCiI Farkas András: Hordómosó ség elitje Budapesten, a na­gyobb vidéki városokban, to­vábbá annak a magyar reak­ciónak a vezető írói, politiku­sai, az élükön Tisza Istvánnal és Rákosi Jenővel, akik az irodalmi megújulást hirdető, a Nyugat és Ady körül tömörü­lő új írói nemzedékben okkal sejtették az úri osztályuralom Magyarországának veszedel­mét.) A verset Babits Mihály, egy harmincon inneni fiatal tanár írta, nevét mindössze pár esztendeje ismerhették az irodalmi élet figyelői. Csak az előző esztendőben került a messzi Fogarasról az újpesti gimnáziumba. Rákospalotán bérelt szobát, — és ennek a rákospalotai szobának a vers­ben reális és jelképes jelentő­sége van. Akik akkor olvasták ezt a verset, egy héttel a hatalmas munkástüntetés után és em­lékeztek Babits addig közölt verseire, meglephette őket a költő változott hangja, a vers­ben parázsló keserűség és el- szánás, mondjuk úgy: társa­dalmi idulat. Eddigi verseiben a szépség ifjú papjaként mu­tatkozott be, akit csak a köl­tészet örök ragyogása vonz; álmok, ábrándok zenéje szólt verseiben és a klasszikus mű­vészet nagy alkotásainak bű­völetében élt. Nem is kímél­ték a kritikusok: Ignotus sze­rint csak „kultúr-szerelmei” vannak, Bresztovszky Ernő „filozopter lirizmusnak” mondta verseit. A magyar irodalomban pedig ezek a vá­dak legalább kétszer olyan mélyre szúrnak, mint máshol. Most pedig mintha puskaro­pogást lehetne kihallani a vers klasszikus metrumaiból, rohanó ritmusából. Arról a napról, amely a vers címében áll, ezt lehet ol­vasni a történelmi kronológiá­ban: „Vérvörös csütörtök. A korszak legnagyobb munkás­tüntetése”. A százezres mun­kástömeg egyébként nem egy, hanem két napig tüntetett Pest utcáin. A tüntetés a par­lamentben már januárban megindult küzdelmet segítette az általános,' titkos választó­jogért. Lukács László volt a miniszterelnök, akiről hamar kiderült, hogy Tisza István feudális gondolkodásának, an­tidemokratikus politikájának engedelmes eszköze, és az ál­talános, titkos választójog kö­vetelése úri osztályuralmukat fenyegette/ A szemtanúk be is számolhattak arról, hogy a tün­tetés jelszavai között ott volt a feudális osztályuralom elle­ni tiltakozás és a forradalom igenlése is. A tüntető munkástömegben a szellem vezető emberei, a Huszadik Század szociológusai, a Galilei-kör fiataljai a de­mokratikus Magyarországért harcoló sereget látták, amely­nek hat hősi halottja is volt ezen a két napon. Ady Endre másnap „Rengj csak, Föld” címmel írt Tisza Istvánnak ajánlott verset; nem sokkal Babits verse után pedig megjelent „Rohanunk a forradalomba” című verse, az érlelődő magyar forradalom nagyszerű lírai látomása. Babits verséről hadd mond­jam meg először is: a Május huszonhárom Rákospalotán egy nagy fordulat dokumen­tuma, többféle módon is. Fordulat Babits költői pá­lyáján: először azonosul a magyar progresszióval, először szól Vörösmarty-izzású szen­vedéllyel a hazájában elhazu­gult élet ellen, a vér és kínok közt megszülető jövőért. Mintha a kétrészes vers felépítése is szug- gerálná, mi történt a köl­tő pályáján, a körötte válto­zásért kiáltó világhoz való viszonyában. A vers az első két sor után, amely a távoli Pest utcáin zajló történelmet idézi, a pa­lotai falusi idill képeivel, a hószínű falak, kék árnyak, a topázszemű tengericső szecesz- sziós hangulatlírájával Babits költészetének eddigi világán át vezet az utolsó sorokban megfogalmazott helyzetfelis­merésig. A második rész mé­lyen átélt vívódás, a feladat- vállalásnak ellentálló belső reflex, görcsök után a költői feladatvállalás tisztult páto­száig emelkedik. Nem forra­dalmár azonosult itt a forra­dalommal, hanem egy fiatal költő válik — az esztétikurri mámora, a büszke alkotó ma­gány kalandja után — csupa felelősségérzetté, közéleti fel­adatvállalássá. A Nyugatban, bár elvontan polemizálva, mégis a vallomás forróságával ír erről Babits. Az ország érzelmeit akarta kifejezni, „ahol ma már nincs ember, aki ne érezné, hogy rettenetesen összebonyolódott hazugságaiban megmaradni lehetetlen, ezért közeledünk az őszinteséghez, aminek neve fe­lülről államcsíny, alulról for­radalom.” Mai fülünket za­varja ez a két oldalról néző és azonosító szemlélet, de a folytatás egyértelmű akkor is, ha nem értünk egyet az utol­só kijelentésével: „Én hű ka­tonája akarok lenni a jövendő Magyarországnak, melynek az igazságtalanságok, előítéletek és hazugságok helyett őszinte­ség, szeretet és szabadság lesz az alapja. Gyáva nem vagyok, ha új állapotot kívánni forra­dalom: forradalmár vagyok.” Nagy fordulat dokumentu­ma ez a Magyarország nagy betegágyán született vers. A forradalomba rohanó munkás­sereg magával ragadja az egé­szen másfelé elindult fiatal költőt is, ahogy az akkori ma­gyar értelmiség javát. Sarkra az eszme kiáll, és szava tettre szólít, mert nem játék a világ. 1912 májusában meggyőzött a reakció és Babits költői pá­lyájának később voltak ismét olyan szakaszai, amikor befe­lé fordult, költészetében élhal­ványult a látni, teremteni kell szenvedélye. Május huszon­harmadika azonban a magyar progresszió megszerveződésé- nek, felkészülésének történel­mi jelentőségű ténye marad, a haladás különböző világnézetű és politikai szándékú erőinek első közös akciója. Ba­bits Mihály költészete pedig ezzel a vers­sel indul el azon az úton, hogy századunk Vörösmarty-' jaként — nem Petőfijeként, ez Ady volt! — éljen emléke­zetünkben. Pók Lajos NÓGRÁD - 1979. február 11., vasárnap if

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom