Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)
1979-01-12 / 9. szám
Ctf er tn alt színház UPIPOKE 1979. tudvalévőén nemzetközi gyermekév. S ez a tény természetszerűleg fokozottabb követelményeket támaszt a köz- művelődési intézményekkel, a színházakkal szemben is. A salgótarjáni József Attila megyei Művelődési Központ már hosszú évek óta tudatos és módszeres tevékenységet fejt ki a minden időkben leghálá- sabb publikum, a gyermekközönség kulturális érdeklődésének kielégítésére, magasabb igényeinek élesztgetésére — kétséget kizáróan mindegyre figyelmet érdeml'bben, eredményesebben. (Csupán azt sajnálhatjuk, hogy jó módszereiket igazából széles körben még nem sikerült az egész megyei hálózatban meggyökereztetniük.) v Nemzetközi gyermekévről lévén szó, a gyermekeknek szóló művészeti programok iránt minden korábbinál — bár farkaséhségről szólhattunk akkoriban is — nagyobb szükséglet mutatkozik. E szükséglet kielégítését már az új év első napjaiban elkezdte a megyei művelődési központ a szolnoki Szigligeti Színház vállalkozó kedvű művészeinek jóvoltából (magánkezdeményezésekről van szó) egy igényes színházi produkcióval. Hamupipőke meséje a legapróbbak előtt is ismerős;olyannyira, hogy egyes eseményeket mór előre mondtak sokan, s jobban emlékeztek az egymásutániságra, mint a kíséretükben levő, a gyermekkor meseélményeit fakuló emlékeik között hordozgató felnőttek. Nem volt nehéz előre megjósolni a sikert, de őszintén magam sem számítottam ilyen heves, ujjongó fogadtatásra. A gyerekek már az első jelenet első percében lehurrogták az unszimpatikus szereplőt, közösséget vállaltak a jóval, s minden egyes jó és rossz közötti választáskor úgy ordítoztak, mint a legvérmesebb fut- ballszurkolók a legizgalmasabb pillanatokban, s annyira fel- forrósították a levegőt, hogy egyetlen szikrával lángra lob- banthatő lett volna, mint a háztartási gáz. Olykor a színészek csitításaira is csak ím- mel-ámmal hallgattak, annyira elragadta őket a szenvedély. S a gonoszt, a rosszat képviselő szereplőknek valósággal menekülniük kellett a színpadról a gyalázó, szitkozódó szavak elől. A Hamupipőke című zenés mesejátékot hétfőn négy előadásban (!) mutatták be a színészek — telt ház előtt. A kritikus miért szentelt ilyen nagy teret az előadások hangulatának felskiccelésére? Nem másért, minthogy mentséget találjon önmaga számára is, ha írása eltér a megszokott, hagyományos műbírálattól, ha tollát a lelkesültség — mely a gyerekközönségről íáragaűt — vezeti, nem az objektivitás, a kötelező távolságtartás. A Hamupipőke remek gyermekdarab. Szellemes, a nyelv játékos lehetőségeit mindig kihasználó, egyben mértéket tartó szövegét Romhányi József írta, dallamos, tenyeret tapsra csendítő zenéjét Fényes Szabolcs szerezte. Az ő szakmai ismeretük alapvető garancia a sikerre. Ha az általuk készített színpadi nyersanyag hozzáértő színházi emberek kezébe kerül, akkor már elvitathatatlan a győzelem. Iványi József (az elmúlt színházi évadban a Bástyasétány ,77 című operett rendezését láthattuk) kétséget kizáróan hozzáértő ember, éppúgy mint színészei közül Sebestyén Éva, Benyovszki Béla, Hollósi Frigyes, Czibulás Péter. ök a tartópillérei ennek az előadásnak. Több évtizedes — éves rutinjuk minden helyzetben segít, s főképpen Sebestyén Évának (gonosz mostoha) és Hollósi Frigyesnek (ezermester), akik gyermeki önfeledt- séggel ugrabugrálják, játsz- szák, komédiózzák végig a tanulságos előadást. A fiatalabb színészek közül jó teljesítményt nyújt a csúnya, irigy, mihaszna testvérek szerepében Hanga Erika és Szeli Ildikó. A pozitív, színészileg kevésbé hálás szerepekbe a címszereplő Egerszegi Judit és a királyfi, Csák György igyekEgerszegi Judit, a címszereplő Hollósi Frigyes, a rokonszenves ezermester, aki elrendezi védence, Hamupipőke sorsát. A gonosz mostoha, csúf lányaival (Hanga Erika, Sebestyén Éva, Szeli Ildikó) szik életet, némi színt vinni. A színészek — a harmadik előadáson már jól észrevehetően és érthetően — a nap vége felé, fokozatosan elfáradtak, s egy-egy előadáson belül is érezhetően a második részre ellankadtak: esett az előadás tempója. Az igazság kedvéért jegyezzük meg azonban, hogy ehhez a közönség élénk reagálása is hozzájárult: néha percekig nem folytathatták a játékot a zsivalygástól. A Hamupipőke minden „mutálása” ellenére kedves, szép előadás. Hatásosan, meggyőzően fogalmazza meg az örök, humánus igazságot: tengernyi méltánytalanság, hántás közepette is érdemes jónak, igaznak megmaradni, mert a gonoszak egyszer úgy is elnyerik méltó büntetésüket. A Hamupipőke romlatlan gyermekközönsége ráérzett az első pillanatban erre az igazságra, a játéknak szinte közvetlen részeseivé válva, némi túlzással, maga is elősegítette győzelmét. S remélhetőleg — sok ilyen és hasonló előadás hatására — ez az eredendő igazságérzet és az érte való harcos kiállás a felnőtt ember személyiségének is jellemzője lesz. Sulyok László MISTER ÜZLETEI ARECK^ fordította: Bába Mihály 12. — Zenekedvelő család vagyunk. Közülünk mindig hegedül valaki — mondta a beszédes asztalos. — Én sohasem tanultam, de minden melódiát eljátszom, amit egyszer hallottam. De a lányom! Annak van aztán igazi zenei tehetsége! Elhatároztam, hogy taníttatom. Még a tisztelendő úr is, aki a vasárnapi isNQGRÁD — 1979. január 12,, péntek kólát vezeti, azt mondja, hogy nagyon tehetséges gyermek. Tomlinson úr hallgatta a monológot, nem zavarta meg a beszélőt, de nem is szállt vele vitába. Nem volt beszédes, és általában nem szakította félbe beszélő vásárlóit. Jól ismerte az ilyen fajta embereket. Ha az egyszerű munkás kibeszélheti magát, többet vásárol és másodszor fél Londonon átvergődik, hogy a „saját üzletében” vásároljon. Hz olimpia a mozivásznon A Szovjetunió legnagyobb filmgyárában, a Moszfilm Stúdióban megalakították az „Olimpia ’80” elnevezésű alkotócsoportot. Moszkva/ Leningrad és a szövetségi köztársaságok filmesei vesznek majd részt az 1980. évi olimpiai játékok megörökítésével összefüggő munkákban. Jelenleg az olimpiai objektumok építéséről, a szovjet sportélet fejlődéséről, a kiemelkedő sportemberekről és edzőkről szóló filmek felvétele folyik. A filmművészet valamennyi műfaját képviselő, 150 kiváló filmes tömörült abban a forgatócsoportban, amely azt a megbízást kapta, hogy egész estét betöltő publicisztikai jellegű filmet készítsen — ez lesz a legfontosabb filmbc- számoló az olimpiáról. A IX. századi üvegfúvó A brnói Morva Múzeum munkatársai, a dél-morvaor- szági Uherské Hradiste közelében végzett kutatásaik köziben érdekes leletre, a IX. századból való üvegfúvó műhely nyomára bukkantak. A IX. század első feléből származó műhely képet ad az üvegkészítés akkori eljárásáról, valamint arról, milyen színes üvegeket készítettek a régmúlt századokban. Az ezer évvel ezelőtti „divatszínek” — a régészeti leletek tanúsága szerint —: a kobaltkék, a cseresznyepiros és a világoszöld. Mai tévéaján tatunk 21.15: Zongora a levegőben. A lakótelepi ház nyugalmát felborítja Kicsi. Dániel, a világhírű, ám fiatal zongoraművész beköltözése. Dániel ugyanis — zongorázik. Gyakorol éjt nappallá téve. A zene visszhangzik, zeng a hatalmas lakótelepi ház hatodik emeletéről. A lakóbizottság, a féregirtó kisiparos és a vegyészmérnök elnökletével összeül, valamit tenni kell a lakóház nyugalma érdekében. Mindenki másképp viszonyul az ügyhöz. A tanácsi tisztviselőnő titkolhatatlan rajongással, az öreg szenilis karmester, aki azonban hajlandó együtt hülyéskedni is a fiatal kollégákkal, segítséget nyújtón, a házban lakó kisleány — és az anyukája egyaránt — meglepő odaadással. Bacsó Péter filmjében Kicsi Dánielt Jurij Durdiak alakítja: zongorán Jandó Jenő játszik. Végre kiválogatta az apróságokat. A számla tizennégy schilling volt. A munkás zsebébe nyúlt, kivette a pénztárcáját és tenyerébe öntötte az aprópénzt. Megszámolta a pénzt és a pultra tette. Sajnos, csak tizenegy schillingje volt. Lázasan átkutatta zsebeit, de nem talált benne semmit. Gondterhelten fordult Tomlinson úrhoz, aki némán figyelte a pénzkeresési jelenetet. — Hiányzik három Schillingen!. Nem tudom, hogy történt. Biztos voltam benne, hogy több pénz van nálam. — Előfordul néha — mondta az üzlet tulajdonosa együttérzően —, egyszer felugrottam az autóbuszra és csak útközben vettem észre, hogy egyetlen fillér sincs nálam. Kérem, végyen kevesebbet. Egyszerűen ne vegye meg ezt a rajztömböt és a színes krétákat. — Megígértem a fiamnak, hogy hazaviszem. A gyerek már néhány napja vár erre az apróságra. A többi árura is feltétlenül szükségem van. Mit tegyek? Tomlinson úr hallgatott. Filmjegyzel Szemben önmagunkkal A már életében klasszikusnak tekinthető Ingmar Bergman svéd rendező ezt a filmjét az amerikaiakkal szövetkezve forgatta, a. dolognak azonban nincs különösebb jelentősége. Andrzej Wajda is megfordult néhányszor külföldön, s mindig lengyel művész maradt. Michelangelo Antonioni sem cserélt hazát és szívet, mikor Angliában és az USA-ban vállalt megbízatást. Az igazán jelentős alkotók — akárcsak az írók — ezernyi szállal kötődnek szűkebb világukhoz, amelyet ismernek és kifejeznek. S van még egy törvény, melynek érvényessége — úgy látszik — kikezdhetetlen. A világ legnagyobb rendezői nem tudnak kilépni önmagukból. Némi túlzással azt mondhatnánk: folyton ugyanazt a témát variálják. Ingmar Bergman például folyton szembenéz önmagával. Azokat a nyugtalanító gondokat fogalmazza meg, melyek — mint hiperérzékeny jnűvészt, s mint a saját és mások szenvedéseire fogékony embert — foglalkoztatják. Az elidegenedésről. a társadalomban ijesztően sokasodó falakról beszél ; a lélek kifosztott birodalmát ábrázolja. Az említett témaköröket falölelő koordinátarendszerben A nap vége, a Csend, a Szegvén, az Érintés, a Suttogások és sikolyok egyaránt elhelyezhető. Mielőtt az új „lenyomatot” megvizsgálnánk, egy fontos kérdéseken tisztáznunk. (Üj, írom, s nem azt, hogy legújabb: ennek áz oka az, hogy Bergman elképesztő gyorsasággal dolgozik. A Szemben önmagunkkal óta újabb két mozipremierje volt. „mellékesen” színházban is rendez, s mindezt egy testi-lelki megpróbáltatást jelentő válság, meghurcoltatás közepette és után!) A probléma a következő. A svéd rendező figyelmének fókuszában általában nők állnak. Akkor tehát mégsem személyes jellegűek a vallomások? Ismeretes Flaubert szállóigévé vált mondata: „Bovary- né én vagyok”. Az író teljesen azonosult hősnőjével, vele együtt érzett, a fejével gondolkodott — anélkül persze, hogy az ellobbanó élet eseményeit „egy az egyben”, dokumentumszerű hitelességgel tárta volna fel. Ingmar Bergman filmjei esetében is ehhez hasonló a folyamat. A rendező nem önéletrajzi drámákat készít, noha — mind motívumok — szinte mindig felsejlenek a történetekben Bergman viharokban bővelkedő sorsának bizonyos fordulatai. Elsősorban az örök harc, a férfi és a nő közötti viszony fel- és megoldhatatlan ellentmondásossága.. Ha humorizálni akarnánk (a Szemben önmagunkkal című filmhez nem illik ez a hang), elmondhatnánk: a rendező bőven meríthetett tapasztalatai tárházából,1 hiszen fél tucat felesége, isten tudja hány élettársa volt, s minden bizonnyal a „másik nem” volt életének legnagyobb örömet és leggyötrőbb fájdalmat hozó konfliktusforrása. Mindez érdekes, de nem perdöntő. A lényeg az, hogy Bergman nőalakjai hús-vér figurák, bonyolult személyiségek.' Olyan emberek, akik folyton kínzó önvizsgálatot tartanak, s a létezés alapkérdéseire keresik a feleletet. Ilyen figura dr. Jenny Isaksson, egy ideggyógyászati intézet pszichológusa is (ő a Szemben önmagunkkal főszereplője). Mikor megismerkedünk vele, éppen vigasztalanul magányos. Férje — hivatalos kiküldetésben — külföldre távozott, iskolás lánya nyaral. Hogy az egyedüllét okozta szorongásoktól megmeneküljön, nagyszüleihez utazik. A neurózis fokozatosan lesz úrrá rajta. Ahelyett, hogy megnyugodna, egyre jobban „kibillen” lelki egyensúlyából. Látomásai vannak. a kapcsolatok vékony szalmaszálába sem képes kapaszkodni. A krízisből csak egy kiutat érez: az öngyilkossámt. Szerencsére kísérlete nem halálos, de azért haopy endríil szó sincs a filmben. Jenny igazi harca — önmagával és önmagáért, környezetével és környezetéért — még csak ezután kezdődik. Ez a folyamat talán egy új Bergman-alkotás témája lesz... Tagadhatatlan, hogy a Szemben önmagunkkal kevesebb felfedező erővel bír, mint a korábbi Bergman-művek. Furcsa ilyesmit éppen a svéd rendezővel kapcsolatban leírni, dehát ne legyünk kritikátlanok: egyes mozzanatok régebben látott Bergman-víziókból „köszönnek vissza”. Igaza van a PANORÁMA kritikusának: „A majdnem rítusszerű előadásban (nem valószínű, hogy a szerző a RITUS-ra utal!) Bergman előző filmjeinek témáit dolgozza fel”. Megvallom őszintén, a Szemben önmagunkkal — így is, az említett körülmények ellenére is — engem magával ragadott. Lehet, sőt bizonyos, hogy Bergman ezúttal nem annyira eredeti, mint lenni szokott (kissé talán el is kényeztetett bennünket), de így is megrendítően őszinte és lélegzetelállítóan szuggesztív. Ez a „másodrendű Bergman” mélyebb és bölesebb, mint sok álpszichológiai példázat, mesterkélt modemeskedésekre épülő pszichodráma. Különösen atmoszférája sűrű (bár a horror jeleneteket elengedtem volna). Liv.Ullmann játssza Jenny Isakssont. Fantasztikusan sok arca van. Igazi Bergman-médium (s hányadszor már!): vele együtt a néző is megjárja a poklokat. Korunk egyik legnagyobb színésznője nem közreműködője, hanem társalkotója ennek a filmnek. s. f. A vásárló egy pillanatig töprengett. Még egyszer átkutatta a zsebeit, végül örömmel felkiáltott: — Itt hagyom önnél a hegedűmet és holnap, ha munkából jövök, elhozom a pénzt. — De hiszen én nem vezetek zálogházat. — Kérem, uram, ne utasítsa vissza! Nagyon kérem! Nagyon nagy szükségem van ezekre az árukra! Az öreg hegedű, biztosan többet ér, mint három schilling. Elfekszik holnapig a felső üres polcon. Kérem, tegye meg nekem. — Rendben van — egyezett bele a boltos. — Bár elvileg nem adok hitelt, önnel kivételt teszek. A munkás átadta a boltosnak a hegedűt, megkérte, hogy vigyázzon rá, óvatosan helyezze a polcra. Fogta a kis csomagot, még egyszer megköszönte a tulajdonos udvariasságát és elment. Mister Tomlinson visszatért az üzlet mögötti szobába. De nem volt sokáig nyugalom a kis boltban, mert ismét megszólalt a csengő, és egy nő lépett be, hogy különféle apróságot vásároljon. Aztán ismét jött két vásárló. Majd megint vásárolt valaki. Az egyik pillanatban egy nagyon elegánsan öltözött férfi energikusan lépett be az üzletbe. Kifogástalan öltözete művészre emlékeztetett. — Kérem a legjobb levélpapírt — hangsúlyozta a fiatalember. Tomlinson úr néhány csomag levélpapírt helyezett a pultra. — Nincs önnek jobb? Ilyen szerény a választéka? — tekintett körbe a vásárló. A kereskedő megmagyarázta a vásárlónak, hogy a levélpapír a legjobb fajtájú, de a fiatal művész úgy tett, mintha nem is hallaná, mert a tekintete a polcon heverő hegedűre tapadt. — Érdekes hangszer — jegyezte meg. — Ilyen eredetien kidolgozott hegedűnyakat még nem láttam. Mire Tomlinson úr észbe kapott volna, a fiatalember a pult mögé lépett, levette a hegedűt a polcról, figyelmesen megnézte, majd állához illesztette és a vonót végighúzogatta a hegedű húrjain. (Folytatjuk.)
