Nógrád. 1979. január (35. évfolyam. 1-25. szám)

1979-01-21 / 17. szám

X főid, S mogorva; möstofia anyaföld elfeledte már, hogy ez az aszúgallyá maradt, töré­keny test is az ő porából vé­tetett. Alig akarta visszafo­gadni. Szikrázott a csákány­ütések nyomán a vicsorító fagy még karnyújtásnyi mély­ben is Ott kezdett csak meg­hátrálni, ahol már otthonos, szőke homokból fordultak a korongos napvilágra öregapám reves csontjai. Az ő hajlékába vittük nyugodni a fiát, vég­akarata szerint. „Élt 83 évet” Nyolcvanhárom évet... nyolcvanhárom évet... Hóna­pok óta már csak kanál hús­levesen, pohárka boron, s vé­gül már az sem ment le a tor­kán. A pipa sem ízlett többé. fefefuTlaM a WmoE-TEaJoíz­tály a Dráva vizébe. Piszkáld ki, piszkáld ki... — Hogyan fulladt bele? — Kicsoda? — riad fel tet- tenérten. — Hát az a Timur, meg a katonák. Elkomorodik. Nem válaszol. Nagysokára, amikor megszólal, a nagy galíciai sarokról kezd mesélni, meg arról, hogy Szer­biában még a gyermekágyas asszonyok is puskáztak az ab­lakokból a vitéz magyar kato­nákra. * Trappolok a keskeny gya- logúton hazafelé, nyüszítve, féloldalazva. Csak egyik mezí­ffidegíelísen hronyoSom & kukoricakásától, s ma este megint az volt vacsorára. Kecsketejjel ettük, tegnap me­lasszal, tegnapelőtt vöröshagy­mával. Szeretném tudni, hol­napra mit talál ki hozzá sze­rencsétlen édesanyám. Követ­kezik megint a melasz, abból kotyog még valamennyi a kanna fenekén. Gombóccá cso­mósodik torkomban a keserű­ség. Kamaszgyomrom szalon­nát kívánna jó húsos füstölt szalonnát, de a bakterház kamrájába egy kanálfejnyi zsír, maroknyi liszt sem akad. A szabadság első őszét éljük, s a magunkfajta szegényember talán sohasem volt még ennyi­re nyomorult. Kulcsár János: Bakanóták Nógrády Andor: Népdal Duhognak a göröngyök a ko­porsó fedelén, valahol nagyon mélyen, s a sírkertben szisze­gő szél leszakít egy-egy fekete foszlányt az asszonyok kántáló énekéből. — Rajtam a sor — töpren­gett tavaly, amikor hírül vet­te, hogy elment utolsó katona- társa, kenyeres pajtása is. Most sem készülődött nyugta­lanabbul, mint rég a vasútra hajnalonként. Papot sem kí­vánt. . „ Jobbára hát csak szoknyák, nagykendők sőtétlenek körös­körül, s verjúhad örvénylik az ónos égbolton. Anyámnak ela­padt mára könnye, s a karom­ra sem próbál támaszkodni. Szégyenlené a gyöngeségét. Zsebkendőjét gyűrögeti, s belül tán szivét tanítgatja a magány csöndjére. Dörög a koporsón a görön­gyök monoton dobverése: mintha pillanatonként érnék gonosz kis robbanólövedékek az agyamat. Apám álmát nem zavarhatják: esztendők óta sü­ket, szegény.:. Gyerek voltam még, amikor utoljám hallha­tott tisztán. Az őrház előtt, bömbölő nyári viharban, d- füstölgőtt egy tehervonat. Je­lentette az állomásnak, s míg telefonált, villám csapott a légvezetékbe. Talán ezért nem dalolt soha? Hullanak a hantok. Görcsö­sen próbálom az apám kedves nótáját felidézni. Csakhát o nem volt nótás kedvű. Lehet, hogy nem is volt nótája? , Csak dúdorászni hallottam néha. Csattog a sin, rohannak az egyformán piros vagonok egy­formán szürke, kedvetlen ka­tonákkal. Az utolsó kocsin lég­védelmi ágyú négyes ikercsö­ve mered a márciusi bárány­felhőkre. Mire eltűnik a domb mögött, apám már be is je­gyezte a naplóba, én meg ki­nyitottam a sorompót. Vissza­ülhetünk a küszöbre, pipaszá­rat faragni. Nagy tudomány, komoly szakértelem kívántatik a jó pipaszárhoz, s apám ilyen­kor másra nemigen figyel. Most mégis felém dörmög a bajúsza alatt: — Mink bezzeg másként mentünk annak idején. Virág­gal, nótaszóval, egyik transz­port a másik után. — Aztán mit danoltak? — Hát leginkább azt, hogy Megállj, megállj kutya Szer­bia, nem lesz tied soha Bosz­nia. .. — Aztán miért volt olyan kutya az a Szerbia? — Mert megölték a magyar trónörököst. — A királyfit? — Nem volt az fia, csak valami rokona. Dehát mégis azért tört ki a világháború. Nem egészen értem ezt a trónörökösdolgot, de hétesz­tendős szívem minden dühével haragszom a kutya Szerbiám. Apám közben a legkényesebb műveletet végzi a pipaszáron: tüzes bicikliküllővel lyukat éget bele. A nyers jávorfából savanykás füst karikázik, apám meg dúdol csöndesen:,.. télén talpam huppog a forró, porban, a másik lábamat su­tán feltartom, térdben, sánta ebek módjára. Vérzik tisztes­ségesen, pengőnyi barna foltok jelzik vonulásomat. Búcsúzom a világtól, rettenetesen sajná­lom magamat, amikor egy szelídakácbokor mögül elő­ront Bikfic, az öreg komondor. Lódulás rám, döntene a földre egy kiadós birkózás reményé­ben, de látva elesett voltomat, épp csak megszagol, s már ko­cog is visszafelé. Napnál vilá­gosabb, hogy apám kaszálja a gyér sarjút a vasútárokban, a kutya az ő sarkában jár. Nem kell hát ezenmód anyám sze­me elé kerülnöm. Már meg is találom: kala­pál. Sok az alattomos vágott kő az árokparton, suhintásonként csorbul ki a kasza. Bikfic jól- értesülten liheg, apám felnéz a kasza, meg a kalapács mellől: — Mibaj, kisszógám? — Elfogta a lábamot a béka- teknyő — vonítok kétségbe­esetten, pedig nem először lép­tem életemben éles kagyló­héjba. — Katonadolog — legyint fölényesen, de azért aggodal­masan vizsgálgatja a csúnya vágást a talpamon. — Mit tesznek a katonák a lábukra, ha sebes lesz? — fir­tatom, mert a riadtság már el is illant belőlem. — Útilaput, hát persze hogy útilaput! — találja fel magát, s már indul is gyógyító füvet keresni. Aztán meséli duruzsolva, hogy a Nagy Háború idején amúgy is csak „1 egészségügyi altiszt, 4 sebesültvivő, 2 hord­ágy, 5 kötszertáska volt rend­szeresítve” századonként. Mi­kor léteztek még a századok. Tizenhét márciusában pedig — komisz világ járta akkor! — az alpesi arcvonalon több magyar pusztult el a lavinák­tól, mint az ellenség tüzétől, pedig az is aratott istenesen. Morzsolgatja a útilaput le­öblíti a tokmány vizével, a sebre szorítja, rácsomózza vi­gyázva a zsebkendőjét. Jóleső- en hűsít, hát nyafogni kezdek: — Danolja el nekem a fe- rencjóskát! Visszaül a kasza mellé. Egy darabig csak a kalapács ütemes csilingelősét hallom, aztán apám dörmögő hangját is: Ferenc Jóska, te csak olyan ember vagy, a bakának rövid szárú cipőt adsz... . Kicsorbul a kedvem, mer; én azt a strófát szeretem hal­lani, amelyikben Ferenc Jóska nagyot pök a markába, a jöl- séges markába. Reszelős le­szek, akár a kasza: — Büdös egy kapzsi király volt az a Ferenc Jóska, ha csak olyan semmi bakancsokat adott! — Derék, öreg király volt — zárja le a vitát kötelesség­tudóan apám. Pedig hordta a rövid szárú, papír talpú bakan­csokat a világégés minden frontján, míg csak szét nem mállottak. Akkor mezítláb masírozott tovább... Nézem széles hátát, amint a suhin­táshoz görnyed, s már az első vágásnál bazaltkőbe pendül a kaszája. _________________ A pám kosarat köt a kony­hában, nagy szénáskosarat: ta­lán akad gazdája a faluban. Tempósan hajlítgatja a vesz- szőt, üres pipáját szortyogtat- va, mert dohánya sincsen. Fel-felpillánt rám, aztán csak úgy mellékesen a levegőnek mondja: — Jó étel a kukorica is, ki­vált ha egy kis forró tej jut mellé. Hej, az olasz fronton de megettük volna akár minden­nap is! Már mesél, egyre jobban belefeledkezve. Katonákról, akik már nem bírták felemel­ni a puskát, akik beleőrültek a nélkülözésbe, meg akik ri- mánkodtak: vezessék őket rohamra, hogy az éhhaláltól megmeneküljenek. Felidézi a Monte San Gabriele poklot jelentő szikláit, a piavei átke­lést, a vérrel vörösre festett vizet, az ellenség iszonyú per­gőtüzét Aztán megint a ko­sárral vesződik, s közben fü- työrészi a nótát amelyet fel­ismerek már szöveg nélkül is: Isten, verd meg Itáliát, ne hagyd étet győzni... Hihetném: vérszomjas em­ber, ha nem tudnám, hogy önszántából sohasem emelt kezet senkire. * Dobolnak a koporsón a fa­gyott rögök, búcsúztatják a falu utolsó olyan lakóját, aki­nek életében az egyetlen nagy élménye az első világháború volt. Megy az apám szótlanul, katonásan, fegyelmezetten a társai után. Szétlőtt gyomrát, tucatnyi sebhelyét, roncs ide­geit viszi csak magával. A két kisezüst, a bronz vitézségi érem, meg a Károly-csapatke- reszt ezen a világon marad. Itt hagyta tenyérnyi zsebórá­ját is, amely a vasúton vezé­nyelt neki harmincöt éven át: huszonnégy óra szolgálat, hu­szonnégy szabad, huszonnégy szolgálat, huszonnégy szabad, huszonnégy, huszonnégy... Nem fürdőit a Balatonban, nem látta a Hortobágyot, nem járt a Mátrában. Mire az idő megérett, addigra elkopott a kedve. — Békés, szép öregsége volt — vigasztal valaki a temető kapujában. Békés. Szép. Igaz. Mikor már a pipa sem ízlett neki. Szegfű vodkával ELÖLJÁRÓBAN AZ IRÄS CÍMÉT kell megmagyaráz­nom. Egy óriási építkezésen valahol Lengyelországban, öreg anyóka üldögél az épí­tési anyagok tengerének kö­zepén. Körülötte néhány vö­dörben szegfűk pompáznak. A. nénike ott ül esőben, hó­ban, napsütésben rendületle­nül. A szegfűk pedig fogynak. Munka közben is oda-oda- megy hozzá egy férfiú, kér egy szál szegfűt, fizet, a néni­ké gondosan becsomagolja a virágot, s csodák csodája, a csomagolópapír nem felül szélesebb, mint a virágnál lenni szokott, hanem alul. Ugyanis a szegfűhöz egy vod­ka is tartozik. Vodkát árulni nem szabad az építkezés te­rületén, de a virágot Igen. Hát így „szeretik” meg a len­gyel ép hómunkások a szeg­fűt Ez a színes motívum az egyik, napjainkban játszódó lengyel filmvígjátékban talál­ható, amelynek lefordíthatat­lan lengyel címét a közel­múltban ott járt magyar filmátvételi bizottság így ma­gyarította: Szegfű vodkával. A későbbiekben hihetőleg ez­zel a címmel kerül majd a magyar közönség elé is. Ez a film ugyanis azok közé tar­tozik, amelyeket a bizottság átvett. A Szegfű vodkával, il­letve az emögött meghúzódó felemás dolog sok vonatkozás­ban tükröződik más filmeken is és talán bizonyos mértékig napjaink lengyelországi életé­ről is vall. Lengyelországban a szocia­lista országok filmátvételi bi­zottságai a közelmúltban te­kintették meg a lengyel film­művészet legújabb termését, s a magyar bizottság tagja­ként ismerhettem meg én is azt a lengyel életet, amely ezekből a filmekből tükröző­dött. Tizennégy játékfilm és csaknem negyven rövidfilm pergett a bizottságok előtt, s ha csak a játékfilmeket te­kintjük, tizennégy alkotás már sokszínű tükrözésre képes. Nem érdektelen talán elő­ször aszerint megközelíteni Baráti M. Lóránt Mondogató Madár vagy, elröpülsz, itt maradsz, őriztelek volna, hogy megtartsalak, szivárvány-mesék szentje vagy, szavamra szólni itt maradsz, szavamnak hinni Te maradsz; szívverésemet is kifosztó, lomb-rettegéseimben nyugtató, csontjaimra tapadó izom, kés-világ győztes ellenfele, madarak hite, tüz-szeme — védelmezőmnek megmaradj, váltamra bukó madár, ha vagy —■ . Lengyel filmtükör ezt a tizennégy filmet, miként oszlanak meg tematikailag. Történelmi témát dolgozott fel egy: A varsói polgármes­ter — ez lesz előreláthatólag a hazai címe — Starzynski, egykori varsói polgármester, Varsó háborús élete és önvé­delme megszervezésének hő­se tevékenységét dolgozza fel igen sok dokumentumanyag­gal, tisztelegve a mártírhalált halt városatya emléke előtt. Kilenc mai témájú filmet is láttunk. Két film közvetlenül a má­sodik világháború után ját­szódik. Az egyik a jugoszlá- vokkal, produkcióban készült, a címe: A föld illata. A gö­rög sorstragédiákra emlékez­tető történet, amelyben a má­sodik világháborúból hazaté­rő katona faluját, házát tel­jesen feldúlva és felégetve, feleségét legyilkolva találja. Emlékezetében felelevenedik múltja, amely gyermekkorá­tól hasonló tragédiákkal ter­hes. Úgy tűnik, ez a sorsa, hogy mindig elveszítse min- d mét és mindenkijét. A má­sik, ebben az időszakban ját­szódó film címe: Menedék­hely (Azyl). Ebben ugyancsak egy háborúból hazatért hőssel találkozunk, aki nem találja helyét az új társadalomban, mert az országos hadsereg­nek volt a katonája, tehát nem a kommunista irányítás alatt álló hadseregé, s meg­lehetősen bizalmatlanul is fo­gadják. Erdész lesz belőle, s mire visszatalálna a társada­lomba, rablóbandák áldozata lesz az anyja, kedvese elhagy­ja, teljes kilátástalanság az élete. A két világháború kö­zött játszódó egyik történet — Teréza Hennert románca is — roppant tragikus kicsen­gésű. A húszas évek polgári világának romlottságát, a had­sereg egyes tisztjei és a ke­reskedelmi élet tisztességte­len összefonódottságát bemu­tató film előterében egy gaz­dag kereskedőlány és egy ka­tonai parancsnok szerelme áll, a végén kettős öngyilkosság­gal. DE NEM SOKKAL DERŰ­SEBB a mai kép sem. Gyer­mekeknek szánták a Megta­nulni a repülést című, meg­lehetősen kusza történetet, amely egy kisfiú oktalan há­nyattatásait ábrázolja. Egy másik filmben — A tücsök halála — ugyancsak gyermek áll a központban, de ez már felnőttekhez szól. Azt mutat­ja be rendkívül átlátszóan, didaktikus módon, hogy mennyire magányos az el­foglalt értelmiségi szülők gyermeke, mennyire koravén lesz és mennyire örömtelen a gyermekkora. Találtunk fil­met, amely szinte a magyar Oldás és kötés lengyel válto­zata, Nem lesz lakodalom címmel. Ebben rült parasztfiú, lett falusi és a a városra ke- értelmiségivé falu viszonya és — (igen éles megvilágítás­ban — a „bűnös város” csá­bító ereje kerül terítékre. Az Akvarellek azt mutatja be, hogy egy igen tehetséges ba- lettnövendéklány miként dob­ja oda jövőjét szerelmének kedvéért, csapódik egy huli­gán bandához és vágja el ön­maga érvényesülésének út­ját. A Sosem lesz nyugalmad egy börtönből szabadult fia­talember és a galerije viszo- lyogtató erőszakosságait mu­tatja be roppant naturálisán, eljuttatva az ifjú bűnözőt sa­ját öccsének megöléséig. A Spirál — Zanussi filmje — egy önmagával meghasonlott értelmiségi öngyilkossághoz vezető útját rajzolja meg. A Régiségek a lengyel műkin­csek körüli spekulációkat, csempészband. 'c manipuláció­it tárja fel, a Magda című dráma pedig egy egyetemi hallgatónő életének sorsfor­dulóját mutatja be, nevezete­sen azt, amikor arról kell dön­tenie, férjhez menjen-e végül is gyermekének apjához, a mindig távollevő tengerészhez; s tőle is úgy búcsúzunk el, hogy nem tudjuk, milyen ki­látásai vannak a jövőre. Ezek után jólesik megemlí­teni a két vígjátékot, A Hal­ló, Kecskeszakáll — mulat­ságos, zenés játék, amelyben van revüszínház és gengszter­banda, s a színház szomszéd­ságában egy bank, amelyet ér­demes kirabolni. A másik vígjáték, a bevezetőben em­lített Szegfű vodkával, amely egy nagy építkezés mai életé­nek fonákságait tárja fel sok-sok derűvel, nem kevés elgondolkodtató tanulsággal. Ilyenek hát a lenyel já­tékfilmek, amelyeket bemu­tattak a szocialista országok képviselőinek. A sok kisfilm közül a többséget az animá­ciós alkotások tették ki; azok voltak a legjobbak is. a- magyar film Átvé­teli bizottság mozibeli be­mutatásra öt játékfilmet vett át az említettek közül: a két vígjátékot — Szegfű vodká­val, Halló, Kecskeszakáll —, A varsói polgármester, a Me­nedékhely és a Spirál című­eket. Átvett továbbá öt rajz­filmet — köztük a népszerű Lolka—Bolka-sorozat két filmjét. A Magyar Televízió képviselői egy játékfilmet — Teréza Honnert románca — és tíz rajzfilmet vettek át ha­zai bemutatásra. Nem mindennapi jelenség a Szegfű vodkával. Valahogyan bizarr ez az együttes. Ellent­mondásokat éreztet. Mint a látott tizennégy film összessé­ge is.. Benedek Miklós I NÓGRÁD — 1979. január 21., vasárnap

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom